Faludy György – Magyarország

Talán 2020-ban, mondtam. Addig nem élek
és csontjaim sem érzik. Hunyt szemmel ezért láttam,
képzeltem és idéztem minden nap, minden éjjel
az új Magyarországot negyven év bujdosásban.

Esztergom: dombra feltett királyok koronája;

tavaszi eső könnyén átdomborul a Kékes;

s ezüstvértes leányok vágtája Budavára

fölött a bárányfelhők hosszúkás paripáin.

De most, hogy mindennapos köztünk a lehetetlen:

látom, amit meglátni sohasem remélhettem,

és eljátszhatom újra tükröm, a Balatonnal,

tavasszal a vízparton sétálok majd Pozsonyban

s nyáron talán a Csíki havasok alján járok –

jaj bujdosó barátok, nem tudtátok megérni,

Vámbéry, Jászi, Fényes, Szilárd, Zilahy, Kéthly,

Mikes, Kéri Pál, Koestler, Pálóczi, Károlyi!

Vagy jobb, hogy a jövendőt csak álomban láttátok?

Köztünk élősködik még a pártoskodó átok,

a falu meg a város avult harca s lekésünk

Európáról, mert csak egymásba döf a késünk,

és bár elsőnek kezdtük, ott kell cammognunk hátul?

Holdanként több tehetség terem itt, mint akárhol.

Talán sikerül végre. De ezt én be nem várom:

szemet hunyok, mosolygok és jutalmamat kérem,

mint Victor Hugo hajdan. Legyen egy sír a bérem,

sír a 301-es parcella közelében.