Ardamica Zoltán – Szellemi ingóságaink megingatása*

A Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok című kötetben1 újraolvasva az anno folyóiratokból megismert pamfleteket, esszéket, publicisztikákat úgy találtam, a Hizsnyai-értelmezésben megkerülhetetlenek. Érdemes kitérni rájuk azért is, mert akkoriban, a kilencvenes évek elején szinte kizárólag emocionális töltetű, illetve megkérdőjelezhető érvrendszerrel argumentáló reflexiók jelentek meg róluk, s azért is, mert a botrányokozáson túl hatással voltak a „szlovákiai magyar irodalom” eredményeinek, visszásságainak átgondolására mind Szlovákiában, mind pedig Magyarországon, ahol a vitát kirobbantó cikket Mészöly Miklós előszavával közölte a Magyar Hírlap 1991. VIII. 24-i száma.

 Hozzájárultak így a szlovákiai ma-gyar irodalom pluralizálódásához, s mi tagadás, bizonyos értelemben ideológiai polarizálódásához is. Ez a polarizálódás a hetvenes évektől kezdve ugyan létezett, az ellentmondásokat és különbözőségeket azonban senkinek sem volt módjában a rendszerváltásig hangosan kifejteni. Aki megpróbálta (pl. Tóth László), elüldözték. Hizsnyai ekkor az elsők között tette nyilvánvalóvá, hogy irodalmunk szlovákiai része ilyen értelemben kevésbé homogén, mint gondolni mertük. A Grendel által szerkesztett Irodalmi Szemle – abban az időben még mindig az egyetlen magyar irodalmi folyóirat Szlovákiában – „szellemi csatát” vesztett az akkori lapgazda, a Cseh-szlovákiai Magyar Írók Társaságával szemben. Ez a folyamat – bár a lapalapítás gyaníthatóan e nélkül is bekövetkezett volna – meggyorsította a polarizálódást: rövid időn belül megalakult a Szigeti László, Grendel Lajos, Hizsnyai Zoltán, Farnbauer Gábor és mások köré csoportosuló Kalligram. A két fél (egyik oldalon Hizsnyai, a másikon Gál Sándor, Tőzsér Árpád, Fónod Zoltán, Turczel Lajos, Szeberényi Zoltán stb.) által közölt érveknek és ellenérveknek alapos és kimerítő értékelését máig nem végezte el senki. Ezt a feladatot nem vállalhatom maradéktalanul magamra. Például azért sem, mert olyan kardinális kérdésekben, mint pl. a szlovákiai magyar irodalom „szlovákiaisága” ma sem képes kialakulni egységes nézet. Ma még bármiféle értékelési kísérlet a felek érveire vonatkozóan állásfoglalás lenne csupán az egyik vagy a másik oldalon, mert szinte azonnal ellenérvelést váltana ki ma is polarizálódott irodalmi életünkben. A komplex értékelés egyébként kötetnyi terjedelmet igényelne. Amit tehát megpróbálhatok, az legföljebb ezen írások fontosabb üzeneteinek értelmezése, az esszék jellemzése, az életmű és részben az irodalom kontextusába helyezése. Ez elsősorban arra szolgálhat, hogy felkeltse a figyelmet, s tájékoztasson – jelen esetben az életmű értékelésének, feltérképezésének szempontjából ezt tartom a legfontosabbnak – Hizsnyai véleményéről, értékrendszeréről, irodalom-felfogásáról, alkotói elveiről s részben az akkor Pozsonyban, a szlovákiai magyar irodalom központjában uralkodó helyzetről. A kötet ugyanis nem egyszerűen összegyűjtött esszéket és más műfajú írásokat közöl, hanem az azokba rejtett – s ez már a költő lényeges módszere – már-már naplószerűen felszínre törő lelkiállapotokat, rendszerbe máshol nem szedett reflexiókat, gondolatmeneteket. Stílusuk kifejezetten szellemes és szórakoztató, vérbő, vitriolos: „Nem tompíthatom kegyetlen szókimondásomat, mert elcsúfulna szavam. Tetszetősebb, de kevesebb őszinteséggel ripacs szószátyár maradnék” – írja Hizsnyai2 Emleget „balkáni kakát”, „elfajzott tanulmányírót”, „szolgalelkűbb, kisstílűbb, irigyebb, intrikusabb, hisztérikusabb lelki-biológiai képződményt” (bizonyos színészekre utal, egyideig Hizsnyai maga is színész volt – A. Z. megj.) stb. Ezt a szókimondó, egyesek szemében vulgáris han-got azonban ötletes asszociációk és hasonlatok egészítik ki, amelyeket – szerintem – briliáns logikai rendbe állít a szerző. Hizsnyai publicisztikájának nyelve verseihez hasonlóan cirádás, a „műfajtalankodás” következtében szabadabb, kevesebb kötöttséggel rendelkezik, mint a tanulmányjellegű és -igényű esszék nyelve. Alapjában alig, ritmikájában, intenzitásában, képiségében már különbözik a versekből megismert nyelvtől, lírai és publicisztikai regiszter keveredik benne. Ha kell, sze-repet játszik (pl. a vízilóét). Kompozíciós megoldásai nem mindig egyenes ívűek, kedvét leli az illusztratív példák és epizódok beiktatásában. Műfajukban/műfajtalanságukban (szerkezetükben) heterogének, csapongóak Hizsnyai írásai. A Szalonkázásba belekeveri Farnbauer Gábor Ibolya-könyvének ismertetését, sőt párbeszédeket is beiktat, az (Élet)lenségek és (tejfogú)ltságok egy ügyesen és célzatosan, tendenciózusan válogatott és szerkesztett idézetkompiláció kommentárja /cáfolata/ magya-rázata, az Epeömlengés és egyéb ingóságok reflexiók sorozata, A hallhatatlanság angyala  a víziló levelei köré épülő pamflet.
A „műfajtalan” esszék motiváltsága alapvetően a bálványdöntögetés, az újraértelmezés3 Ez Hizsnyai Zoltán költészetében is megfigyelhető. Nem átallja bírálni Tamási Áron – Szlovákiában sosem emlegetett – nemzetértelmezési „botlását”: Karinthy rosszhiszemű „lezsidózását”4 Az esszék módszerükben problémafelvetők, (javító szándékúak,) de szemtelenül provokatívak, gyakran végletesen ironikusak és önironikusak. Szerzőjük nem feledi, hogy az általa bírált irodalmárok egy igen kedvezőtlen társadalmi-politikai helyzet kiszolgáltatottjai voltak, hogy „az értelmiségüktől megfosztott közösségek irodalmi ambíciókkal rendelkező fiai, érthető módon, majdnem teljesen védtelenek voltak a rájuk leselkedő ideológiai-poétikai veszélyekkel szemben” (6. o.), ám ezt az irodalom alacsony színvonalára és a „sanyarú szellemi állapot”-ra nézve nem tartja mentségnek. Sőt, figyelmeztet arra, hogy az alibizmus mindig mentséget keres a színvonaltalanságra (e téma visszatérése keretezi majd a kötetet). Hangneme kifejezetten provokatív: „És a színvonalról még szó sem esett. Én mondom, ha más pénzforrásom nem lenne, százéves koromig vígan megélnék a szellemi közállapotok ostorozásából… Mert a nemzeti mazochizmus táplálékára – akár nemzettesten belül termett, akár azon kívül szökött szárba – nagy a kereslet. Két szlovák soviniszta újságcikk között alábbi írásaim is kiváló alkalmat nyújtanak a sértődésre. őszintén ajánlhatom bármelyiket” (7. o.) Elsősorban azt célozza, hogy valamilyen visszhangot generáljon. A provokáció még a „visszakozásokban” is jelen van, s erőteljesen keveredik az iróniával és az öniróniával. Helyenként a szerző a szarkazmustól sem riad vissza, elég idézni az alábbi hosszabb részletet: „Éppen ezért, most már felelősségem teljes tudatában kijelentem: Fábry Zoltán szlovenszkói antifasiszta író esetében teljesen alaptalan az a sugalmazásom, miszerint Fábry nem sokkal a háború utáni titkos naplórészleteinek,  levelezésének (melyekben a »győztesek bűnét« »nagyobbnak« és  »elkeserítőbbnek« nevezi, »mint volt a fasizmus minden bűne«) keletkezése után a sajtóban (s később könyvekben is!) jó néhány keményen vonalas bolsevik cikket jelentetett meg. Ezek a cikkek nem léteznek. Ha mégis, akkor hamisítványok. Mint például: Barbusse, a békeharcos (1953), Majakovszkij (1950), Makarenko hőskölteménye (1953), Fuèík halhatatlansága (1953), Ágyú, biblia és csörgősapka (1950), A varázsszó (1952) stb., stb. – de hosszan sorolhatnánk a Fábry-életműbe belecsempészett »idegen anyagot«, mely erősen »gyűlik már fogamban«, épp abban a két szemfogamban, melyekkel az erkölcsi fizetőeszközök valódiságát szoktam megtapasztalni. Csakhogy, mint mondtam: ha léteznek is ilyen írások, ezek csak fondorlatos hamisítványok lehetnek. De ha mégis léteznek, és mégsem hamisítványok, akkor sem föltétlenül erkölcsi ficamok. Lehetnek pl.:
1. a higgadtan összegző elemzés végeredményei (A napló és a levelezés ebben a felfogásban csupán az alapos helyzetelemzés pillanatnyi stádiumát tükrözi, így tehát egy hosszabb letisztulási folyamat részeredményeként kezelendő; a végső – nyilvános – megfogalmazás és e folyamat egy bizonyos stádiuma közötti érezhető feszültség mesterségesen gerjesztett, a tények egymással szemben való kijátszása puszta szofisztika.)
2. tájékozatlanságból adódó kisebb szemléleti ferdülések (A kényszerű elzártságban élő stószi strázsához ellentétes hírek is befuthattak, melyek ellentétes előjelű állásfoglalásra késztethették.)
3. a jó cél érdekében hozott apró kompromisszumok (Ha a cél jó, nemcsak hogy megéri kompromisszumokat kötni, hanem egyenesen kötelező is! – lásd Koestler: Sötétség délben.)
Ebből következik, hogy szövegem Fábry Zoltánra vonatkozó részéből – mely az ötvenes évekbeli ténykedéséről mond megalapozatlan kritikát – a »tisztességes« szó jelzőjeként szereplő »kevéssé csípős« »viszonylag« kifejezést immáron nem tudom felvállalni, sőt annak használatát egyenesen elítélem.”5 Fábry kultuszának „felelőssége teljes tudatában” való rombolása e helyütt annál erőteljesebb és agresszívabb, minél több érve támasztja alá. Hizsnyai nem arra törekedett, hogy kétségbe vonja Fábry életművének értékeit, hanem arra, hogy a vitatható fejezeteket valóban vitassa. Ezért sorolja fel kifogásolt ideologikus írásait, ezért „idézi” (a számozott szakaszokban) a szokásos védői stratégia argumentumait: az „összegző elemzés”-t, a „tájékozatlanságból adódó kisebb szemléleti ferdülések”-et és az „apró kompromisszumokat”. Elébe vág a potenciális vitapartner következő, kiszámítható lépésének.
Hizsnyai esszéi nem tanulmányjellegűek, nem tudományos igényűek. Műfajukról, funkciójukról a szerző így ír: „Az esszé célja nem a bizonyítás, hanem az elmélkedés.”6  Elsősorban figyelem- és gondolatfelkeltő szeretne lenni, kétségeit, bizonytalanságát, rezignáltságát is vállalja, szellemi fejlődésének változásait, hangulatait is rögzíti. Nem elsősorban objektív és igazságos – bár nem veti el ezen lehetőségeket sem –, hanem őszinte, emocionális és hiteles szeretne lenni. Azért fejti ki véleményét és nézeteit, hogy azok véleménycserét, vitát, pezsgő gondolkodást indukáljanak, és így plurális közeg jöhessen létre. Tulajdonképpen az ilyen plurális közeg hiánya fogalmazódik meg újra és újra Hizsnyai írásaiban. Írtózik az irodalmi élet egyoldalúságaitól. Vitapartnerei, ellenfelei némely reakciói is arra engednek következtetni, hogy Hizsnyai jogosan hiányolja a közeg tagoltságát „..kertelés nélkül tesz helyére elfogultan dédelgetett és kockázatosan felkorbácsolt nemzeti eszmevirágokat, fogalmakat, tényeket – és sürgetően kívánatos új gondolkodási és mérlegelési logikát, szemléletet javasol” – írja róla Mészöly Miklós a Magyar Hírlap 1991. VIII. 24-i számában.
A ’89-es fordulat után a társadalom csak lassan kezdett eszmélni és átalakulni, az addig ideológiai burokban vegetáló szlovákiai magyar irodalom vagy annak burokból kiszorult ellenzéke közötti zavaros erőviszonyok (pl., hogy az Irodalmi Szemlét ekkor már a később Kalligramot megalapító gárda irányította) csöppet sem tették átláthatóvá az irodalom akkori állapotát. Hizsnyai számos múltbéli jelenséget hoz pozitív és negatív példaként. Provokációi, a be nem gyógyult sebek feltépése – bár nem nélkülöznek némi rosszmájúságot – elsősorban a tisztázás igényéből táp-lálkoznak. A cél egy plurális, eszméket cserélő, ütköztető, de nem kizáró; sokszínű, irányait, stílusát tekintve heterogén, közép-európai értékrendű és főleg minőségelvű irodalmi közeg megteremtése volna, amelyhez Hizsnyai a maga módján, elsősorban írásai által képes hozzájárulni. El kell viszont ismerni, annyira vehemens, hogy időnként, talán tudatosan, átesik a (vízi)ló másik oldalára, módszere kontraproduktív. Az esszék gondolatisága „problematikus”, de ez javukra írható, hiszen ádáz, de termékeny vitákat voltak képesek gerjeszteni. Hizsnyai elsősorban elmélkedik, nem ragaszkodik feltétlenül dogmákhoz. Képes önkritikára, de a kompromisszumokat elutasítja, a végsőkig érvel. Témáit elsődlegesen a művészeti, irodalmi élet, részben a közélet határozza meg. Szellemi ingóságainkat ingatja, rengeti meg. Ami nem állandó érték, az megkérdőjelezhető, s ami megkérdőjelezhető, védje, indokolja magát. Hizsnyai gátlástalanul, vagyis szabadon ostorozza – s ez röviddel 1989 után még megdöbbentően szokatlan volt – a szlovákiai magyarság körében uralkodó szellemi közállapotokat. Bíráló véleményt mond egyes közéleti, illetve bálványozott személyek (Tamási Áron, Fábry Zoltán, Fónod Zoltán [“összeFónodások”], Dobos László, Duba Gyula, Szeberényi Zoltán, a „Fábry-kutatók”, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád) írói pályájáról, irodalmi eszményeiről és kultúrpolitikai szerepvállalásáról.7 Kifejti kételyeit az irodalmi elkülönülésről és az elkülönülés negatív minőségi hatásairól: „A szlovákiai magyar irodalom azok találmánya, akik csak ezen a kisebb szemétdombon tudtak kiskakaskodni.”8 Az ilyen summás, demagógiától sem mentes megállapításokkal hosszan képes argumentálni (lásd Vízilótetem avagy a szénfekete tarkó, Vízilovak és más tetemállatok).

 

Fábry Zoltánt első esszéiben valójában csak érintette, mégsem véletlen, hogy az ellentábor ezt a lépését fájlalta leginkább, ezekről Hizsnyai is maró gúnnyal nyilatkozik. Ez az alapállás a további írásokban sem változik: „Gondolkodói fejlődésük korai szakaszában lévő fiataloknak azonban nyomatékosan nem ajánlom Fábryt. Életműve ugyanis nem szellempezsdítő gondolatgazdagságával inspirál, hanem – a »viszonylagokat« leszámítva – azzal a kisebbségmentő messianizmussal, mely semmitmondó modorosságával, kulturális áldozatokat sem kizáró célirányos hurrámoráljával a művészet öntörvényűsége és egyetemessége ellenében hat. A megmaradásnak – meggyőződésem – nem lehet ekkora ára. És véleményem szerint nincs is. Különben nem lenne érdemes megmaradni. Azoknak, akik ezért (közvetve közösségileg is) tenni tudnak valamit, biztosan nem. Ezt a két dolgot csak egy torz gyakorlat állíthatja szembe, amit a hozzá mellékelt vox humanás igényesség-ideológia nem bír feloldani. Különösen akkor nem, ha egy sokáig szenvedett, fasizmusnál is embertelenebb diktatúra ezerszer megutált és megcsömörlött terminológiájával és siralmasan szegényes elemző módszerével, erőszakos didaktikájával próbál hatást elérni.”9 Látható, Fábry csak ürügy egy „torz gyakorlat” bírálatához. Többen mégis elsősorban Fábry irodalomtörténetileg felmagasztalt személyét és „tisztességét” kívánták megvédeni: „Fábry következetes és töretlen emberi tartása pedig egyenesen példaértékű” – Tőzsér Árpád, aki épp 1991-ben kapott Fábry Zoltán-díjat, vehemensen és szigorúan lendül ellentámadásba, amikor Hizsnyai hangnemét minősíti („nyegle és lekezelő”, „a szóban forgó cikk felületessége, elemi kép- és gondolatzavarai, szellemi alacsonyröpte”), viszont kénytelen elismerni, Fábry „..az irodalmi érték szempontjából – tudjuk – meglehetősen problematikus eredményeket hozott…”10 Gál Sándor még szigorúbb, szerinte a „magyar–magyar viszályok”, a „tekin-tet nélküli magatartás” törnek be így az irodalomba. „…a Fábryt elmarasztaló sorok mellett ott áll a háború utáni szlovákiai magyar irodalom egészének az asztal alá söprése is” – magyarázza félre Hizsnyait, aki ilyet nem írt le, ő csak a „rengeteg szemetet” kifogásolta (a rengeteg nem egyenlő az egésszel – A. Z. megj.). Gál vi-szont már megértette, hogy az elmarasztalás nem csupán Fábryt érinti, de: „A »látszólagos tisztesség« lényegében irodalmunk egészét is érinti, s ez már igen komoly vád, amit bizonyítani is kéne a vádlónak és megfogalmazónak” – terjeszti ki megint a vádat az „egészre”. Hizsnyai magatartását „fasisztoidnak” találja, „létező nemzeti(ségi) kohézióról” ír.11 Csöppet sem világos azonban, milyen alapon. Az, hogy Gál Sándor Fábry „követőinek” vox humanához való ragaszkodását védelmezi, ért-hető – bár egyes személyek esetében (pl. Bábi Tibor lelkes sematizmusát elnézve) ne-vetséges –, hogy egyébként igaza van-e, kérdés, de Gál Sándor (a Fábry Emlékbizottság akkori elnöke) hangneme egyértelműen kritikát nem tűrő, emotív, szubjektív és szélsőséges, azaz olyan, mint amilyet Hizsnyainál kifogásol. Hizsnyai ezzel eleinte nem is vitatkozik, ehelyett a szarkazmus eszközeivel válaszol: „Volt Fábry, nincs Fábry! Gál Sándor keresi, keresi, nézi az irodalmunkat alulról, nézi felülről, egyik oldalról nézi, másik oldalról nézi, de Fábry nincs sehol… Egyetlen tollvonással kisöpörtem. Alapos munka volt. Ezt csinálja utánam valaki! No, nem, nem! Nem seprűvel! Az semmi! Egyetlen tollvonással! Képzelhetik, milyen nehéz tollvonással seperni! Méghozzá szinte egyetlen tollvonással! Nekem sem sikerül mindig. Az irodalmunk, amelyet pedig Fábrynál is inkább ki akartam söpörni, lám, még mindig itt van. Itt van, hisz ki lehet belőle söpörni Fábryt. Tehát nehéz eset. Vegyék így: Fábryt visszasöpröm, aztán, amikor már benne van, kisöpröm vele együtt az egész irodalmunkat. Ha erőmből telik, természetesen egyetlen, szinte egyetlen tollvonással. Így fogok elbánni ezzel a mi irodalmunkkal.”12

Finomabb iróniával és nagyobb tisztelettel vitatkozik Hizsnyai Tőzsérrel13 és Turczel Lajossal14, kiforgatja, megkérdőjelezi érveiket, rámutat érvelésük ellentmondásaira.15 Az ellentámadóknál nagyobb objektivitásra törekszik Dusza István, aki mindkét fél érveire odafigyel, mindkettő gyengéit bírálja, s az eredetileg Fábry Napokról szóló írásában próbál igazságot tenni: „…és döbbent csönd. Fábryt védelmezik, pedig valójában önmagukat, tévedéseiket vonják szekértáborba. Fábryt nem kell védelmezni, de nem is kell támadásnak tekinteni, ha az irodalom eredeti – és nem a kisebbségi köldöknéző valóság eltorzította – értelmében bírálják egyes részeit. Tőzsér Árpád mondta ki az idei Fábry Napokon, hogy Fábrynak az irodalom is »csak« ürügy volt ahhoz, hogy elmondja gondolatait a világról, és erkölcsi tételeket fogalmazzon meg. Magam tettem hozzá, hogy nem volna szabad összetévesztenünk Fábry erkölcsi értékrendjét a valójában nem létezett irodalmi és esztétikai értékrendjével.”16 Ő is hajlamos azonban szubjektív kiegyezésre: „…Fábry Zoltán nem totemállat. Viszont azt is állítom: éppen ezért mégsem kellene holtában agyonverni.”17 Rámutat viszont a vita egyre több félreértésére és a tények elferdülésének / elferdítésének veszélyeire (tulajdonképpen Hizsnyai sem igen akart eredetileg mást, csak a tényeket tisztázni): „…nem véletlen, hogy amikor kimondatik önmagunk tévedései, szándékos hamisításai, ideológiai elferdítései fölött az ítélet, nyomban többen is jelentkeznek Fábry Zoltán védelmére. Oly hevességgel teszik ezt, hogy a csendes szemlélődő nyomban látja: önmagukat, önmaguk tévítéleteit, tévtanait, netán vallási sovinizmusát, hitbéliségük kizárólagosságát védik. […] Lassan alakulóban van az ortodox »fábrysták« pártja, s egyre kétségbeesettebben védekezik az a kis csapat, amely sokszor önmagát is félreérti. Hogyne értenék félre mások Grendel Lajost, Tőzsér Árpádot, Csanda Gábort, na és Hizsnyai Zoltánt, amikor ők maguk is »elértik« egymás gondolatait.”18 És még egy meglátást vagyok kénytelen idézni Dusza István cikkéből: „Gáll Ernő filozófus pedig ismét megfogalmazta azt, ami a Fábry-vita konklúziója lesz: »…a költészet mindig erkölcsi kinyilatkoztatás volt a számára…« Márpedig ez méretes különbséget jelent »az irodalom, mint a világot újraálmodó játék« felfogáshoz képest.”19 Mindebből ismét világossá válik a lényegi momentum: Fábry Hizsnyai számára csak ürügy, egyfajta szimbolikus, emblematikus alak, Hizsnyai nem Fábryval küzd, hanem azért a plurális szemléletű irodalmi közegért, amely biztosítja az irodalom lehetőségét a különböző ideológiák szorításából való ki-szabadulásra, biztosítja a létjogosultságot mind az elkötelezett, mind az esztétista, mind a polgári konzervatív, mind a szociális érzületű, mind a kollektív, mind az individualista szemléletű, mind a népies, mind pedig az urbánus stb. irodalom számára. Hizsnyai a „homo moralis”-szal szemben nem a „homo immoralis”-t, hanem Kosztolányi „homo aestheticus”-át szeretné elhelyezni, ehhez való jogáért harcol.20 Hizsnyai, persze, látni kell, ítéletet mond a „túlhaladott” vagy az „álproblémák” felett: kigúnyolja pl. a népi–urbánus ellentétet,21 az öreg–fiatal generációs ellentétet. Valódi, létező problémákról gondolkodik, mint amilyenek az üres nemzetieskedés, nacionalizmus, a hagyományőrzés mögé bújás22 (a hagyomány nem garantálja a minőséget) és a dilettantizmus.23

Hizsnyai esszéinek másik lényeges – sajnos, kevesebb visszhangot kiváltó – témája a szépirodalom és az irodalomtudomány elméleti és gyakorlati kapcsolata. Kifejti, miként érvényesül, jelenik meg az irodalomban mint művészetben – saját példájából indul ki – az irodalomtudomány és szépirodalom, funkció és esztétika, nyelv és stílus viszonya.24 Kifejezi kételyeit egyes irodalomtörténeti jelenségek („művészi irodalom és az irodalomtudomány jelentős minőségeinek korszakonkénti együttes kirajzásai”) kauzalitásával kapcsolatban. Szubjektív, elsődlegesen szépirodalmi alkotói szempontú a gondolatmenete. Állást foglal azonban a „gyakorlat”-tal, annak divatjaival, szerinte negatív irányaival kapcsolatban is: „A költészet egyre inkább versifikátori teljesítménynek, vagy ami (számunkra) sokkal rosszabb: egzakt módon megközelíthetetlen érzelmi túltengésnek minősül. Az ítészek – de sokszor a »feltörekvő« szépírók is – a költészetnél megragadt írótársaikat műveletlen, fej-lődésre, elmélyülésre, a megismerés magasabb rendű fokozataira áttérni képtelen, elakadt egzisztenciáknak látják, akik kicsit részegesek, kicsit bohémek, s akik jobb híján extravagáns modorral és szélsőséges küldetéstudattal leplezik képzetlenségüket.”25 Nem indokolja, minek alapján állítja ezt (csak sejthető, hogy valószínűleg az „elméleti bumm” és annak hatásai okán), személyes tapasztalataira sem hivatkozik. De nyilván így érez. A végletekig élezi ki a problémát: „Ott van a bibi, hogy a szépirodalomról érdemben, átfogóan csak a szépirodalom szólhat.26 Ha tehát a tudományos objektivitás végett le kell mondanom valamiről, ami a szépirodalomnak – ha talán nem is abszolútuma, de mindenképpen – nagyon fontos komponense, a műértelmezéshez hozzá sem foghatok, vagy ha mégis megteszem, az olyan, mintha egy ismeretlen adó hullámhosszát festőlétrára állva szabóméterrel próbálnám lemérni.

Egy szépirodalmi mű üzenete a lelki-szellemi történés folyamata.”27 – gyakorlatilag megkérdőjelezi az irodalomtudomány kompetenciáit. E gondolatsor sorsa tehát csak kétféleképpen alakulhat. Vagy elismerjük az irodalomtudomány jogosultságát, vagy továbbgondoljuk. Ennek az extrém hipotézisnek a konklúziója valószínűleg az lehetne, hogy az irodalomtudomány csak akkor kompetens, ha önmaga is szépirodalmi metódusokat alkalmaz, vagyis szépirodalommá válik. Ez persze nonszensz, hiszen a tudomány többek között attól tudomány, hogy van saját célja (ez esetben nem esztétikai értékek létrehozása), tárgya (s ez az irodalomtudomány esetében nem csupán a szépirodalom szövegisége), diszciplínái (nem mindegyik foglalkozik közvetlenül a szépirodalmi szövegekkel), módszerei (amelyek eltérnek a szépirodalom módszereitől) stb. Hizsnyai természetesen tisztában van kijelentése általános érvénytelenségével, de azáltal, hogy így nyilatkozik, nyilvánvalóvá teszi: ragaszkodik azon jogához, hogy saját értékrendje szerint állítsa fel a fontossági sorrendet, vagy akár ne is állítsa fel, s hogy szükség esetén lemondjon a tényszerűségről, mert az számára nem biztosít alkotói stratégiát.

Így jut el általában a művészetig és a gondolatig (Szalonkázás).28 Az előbbivel kapcsolatban legerőteljesebben – ez az alapállás már az iródiás korszakban meghatározó – a kollektivizmus „ellentmondásai” és az individualizmushoz fűződő viszonya foglalkoztatja. Elvégzi – ismét szubjektív, de bizonyos értelemben logikus – elméleti és történeti összevetésüket. Eközben tulajdonképpen saját esztétista érveivel is perel, hiszen rámutat: a kultúra és a művészet már attól ideologikus, hogy e két szemlélet egyikéhez kapcsolható29 Végül kiderül, az (alkotói, s egyben befogadói) értékrend és az alkotói szabadság végett foglalkozott a témával. Hizsnyai játszik, nem csupán a szavakkal, fogalmakkal, hanem a logika lehetőségeivel. Eközben persze a saját kedvének, véleményének megfelelő variációt alkotja csak meg. Egyéni látásmódjához való jogát demonstrálja. S ez a jog a plurális értékrendszer alapfeltétele, csakúgy, mint a tévedés joga.

Az esszékötet egy konkrét, történeti távlatból nézve talán nem is annyira fontos jelenségtől, a Fábry-életmű buktatóitól, az irodalmat, művészetet és kultúrát általánosan érintő problémákig jutott el. A könyv vége felé kerül fókuszba a nemzeti megmaradás kérdésköre. Az erről való gondolkodást már nem elsődlegesen a játékosság vagy az irónia jellemzi. Hizsnyai világos, érthető logikájú gondolatmenetek írására törekszik. Itt szerinte sincs helye bálványdöntögetésnek, relativizálásnak, vagy akár öncélú szarkazmusnak, csak az egyenes, tiszta beszédnek. A nemzetárulónak és fasisztoidnak kikiáltott költő pedig ismét bírál – s ezzel visszakanyarodik a Fábry-cikkekben tárgyalt minőségelvűséghez és felelősséghez.30 Ezek erkölcsi és művészi értékkritériumok is.

Közel másfél évtized, s benne sok-sok társadalmi esemény, irodalmi történés eltelte, számos könyv megjelenése után is üde, érdekes Hizsnyai számos esszéje. Némelyek fontossága megkopott, ezt egy interjúban a költő később elismerte.31 Egyik-másik azóta is vitatható. Néhány írás dokumentummá lett, néhány pedig – kiváltó okainak továbbélése miatt (nacionalizmus, kicsinyesség, dilettantizmus, egyoldalúság stb.) – időszerű maradt. A szüntelen gondolkodás, annak öröme, élvezete Hizsnyai számára – az esztétikum teremtése mellett – költőként is az egyik legfontosabb motiváció, módszer és cél. Esszéistaként sem hazudtolta meg ezt az alapállást. A tudás számára nem dogma. Relatív és szubjektív. Szerinte az olvasó számára is az. Annyira, amennyire az emberiség tudása általában. E viszonylagosságot Hizsnyainak az abszolút megismerhetőségbe vetett hitetlensége táplálja.

    “..Hizsnyai, igaz később született esszéi, ha alkalmanként vitatható módon is, a (cseh)szlovákiai magyar irodalom önszemléletének, értékrendjének revíziója felé mutattak, ami nem lehetett idegen az Iródiától sem”32 – írja Elek Tibor. Az Iródia szellemisége alapjában két – egymással összeköthető – ponton kapcsolható a Hizsnyai-esszékhez. Az első valóban az adott egyoldalú önszemlélet felülírására, a másik a szellemi, gondolkodásbeli, művészeti pluralitás megteremtésére tett kísérlet33. A felvidéki magyar irodalom önszemléleti kérdéseinek és az ide óhatatlanul kapcso-lódó felvidéki magyarság önszemléleti kérdéseinek történeti, ideológiai vagy egyéb szempontokat horizontba állító elemzése túlmutatna e dolgozat határain. A témában egyes tanulmányokon kívül releváns és egyben időszerű, nagyívű összegző munka máig nem született. 34

JEGYZETEK

1 Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Esszék‚ pamfletek. Pozsony, 1996, AB-ART. A könyv a reakciókat és ellentámadásokat is közli, a véleményeket és ellenvéleményeket csokorba szedve dokumentálja a kilencvenes évek elejének e hosszan tartó vitáját, így észszerűbb és egyszerűbb, ha a forrásutalásokban nem a folyóiratokra, lapokra, hanem elsősorban a kötetre hivatkozom.

2 Hizsnyai Zoltán: Vízilovak és más tetemállatok. In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 22. o.

3 „Egy személyes szintézis reményében végzem az essay-t (kísérletet).” Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 27. o.

4 „Íme, Tamási Áron, amikor ekképp tündöklött: »ebbeli minőségében (íróként – H. Z. megj.) csak úgy illik neki (Karinthynak – H. Z. megj.) nyilatkoznia, ahogy mondjuk, egy litván írónak ildomos volna nyilatkozni (…) …Karinthy nem is rokonunk. Ő egy »»litván««. (…) Mindössze annyiban közös a mi magyar életünk, hogy egyikünknek sincsen pénze. …és mégsem panaszkodunk annyit, mint ő és mind az ő rokonai, akiknek életadó piacát védjük azzal, hogy az elszakított magyar olvasókat továbbra is magyar betűre ösztökéljük.« Satöbbi, ezerkilencszázharminc. (Fráter Zoltán: Mennyei riport Karinthy Frigyessel, Magvető, 1987, 215. o.)” Hizsnyai Zoltán: (Élet)lenségek és (tejfogú)ltságok. (Utóhang a Hizsnyai-vitához). In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 83. o.

5 Hizsnyai Zoltán: Kihergelés. In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 34. o.

6 Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 23. o.

7 Hizsnyai Zoltán: Kihergelés. In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 36. o.

8 Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem avagy a szénfekete tarkó In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 13. o. és „Mert — amennyiben a belterjes minősítéseket elutasítjuk — el kell fogadnunk, hogy sajátosan kisebbségi esztétika nem létezik.” Uo. 14. o.

9 Hizsnyai Zoltán: Kihergelés. In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 38. o.

10 Tőzsér Árpád: Fábry Zoltán tisztessége. Új Szó, 1991. 9. 26. In Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 31. o.

11 Gál Sándor: Másik történelem. A Hét, 1991. 11. 8. In Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 39. o.

12 Hizsnyai Zoltán: Epeömlengés és egyéb ingóságok. In uő: Műfajtalankodás.Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 41. o.

13 „A »mi (ki az a mi?! – H. Z. megj.) nyitottságunknak a neve pedig miért ne lehetne bizonyos geográfiai adottságok alapján mondjuk akár »»csehszlovákiai magyar irodalom«« is?!« – teszi fel a nagy I-re a pontot Tőzsér. Hát lehetni éppen lehet. Felőlem akár szárnyas anyának is hívhatjuk. Csak lehessen mivel kapcsolatban használni! Majd ha lesz nyitottság miközöttünk, rögvest sort kerítünk rá, hogy megegyezzünk egy frappáns elnevezésben, jó? Már amennyiben ez a MI nyitottságunk különleges, specifikus nyitottság lesz.” Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. In uő: Műfajtalankodás.Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 29. o.

14 „Ha valamelyik irodalmi műről szóló »nagyesszéjébe« (Fábry – A. Z. betold.) nem tudja beleoperálni az aktuális világpolitikai hírmagyarázatot (pl. a Kínai Kommunista Párt Kremltől való eltávolodásának »iszonyú« tényét vagy jól kamatozó kulákfóbiáját – mikor mi van, és mi kell!), ha a mű ellenáll, nem idomul a kezéhez, fölidegeskedik, és úgy ellárpúrlározza, hogy maga se bánja meg. Szellemi padlássöprés ez, semmi más, a művészetelmélethez nincs köze, mert hiszen az évszázad előtti l’art pour l’art és a »gyökeres realizmus« (Turczel Lajos kifejezése) között ma már azért van egy és más – például az egész világirodalom.” Hizsnyai Zoltán: (Élet)lenségek és (tejfogú)ltságok. (Utóhang a Hizsnyai-vitához). In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 83. o.

15 Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. In uő: Műfajtalankodás.Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 28–29. o.

16 Dusza István: Erkölcsi univerzum. In Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 50–51. o.

17 Uo.

18 Uo.

19 Uo.

20 Vö. Hizsnyai Zoltán: Epeömlengés és egyéb ingóságok. In uő: Műfajtalankodás.Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 46. o.

21 Hizsnyai Zoltán: Vízilótetem avagy a szénfekete tarkó. In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 11. o.

22 „A hagyományok megóvása csak folyamatos elegyítés árán lehetséges, mert ez a folyamat a mi sajátos hagyományunk. A folytonos faji-kulturális szintézis.” Uo. 12. o.

23 Uo. 15. o.

24 Vö. Tőzsér Árpád: Tanulmányok költő-portrékhoz (új és kevésbé új versek a versről és költőkről). Budapest, 2004, Széphalom Könyvműhely. A kötet egyik alapgondolata: „Ennyiben a tudomány is poézis”.

25 Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. In uő: Műfajtalankodás.Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 25. o.

26 ismét vö. Tőzsér Árpád: Tanulmányok költő-portrékhoz (új és kevésbé új versek a versről és költőkről). Budapest, 2004, Széphalom Könyvműhely – a kötet egyik alapgondolata: „Ennyiben a tudomány is poézis”.

27 Hizsnyai Zoltán: Műfajtalankodás. In uő: Műfajtalankodás.Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 25, 26. o.

28 Az általa régebben szerkesztett Kalligram folyóirat borítóin ma is ez áll: Művészet és Gondolat.

29 „A kollektív akarat hosszabb távon és szélesebb körben nincs befolyással az értékrendre.

Az igaz, hogy a nyelv maga kollektív alkotás, de a szépírói stílus – mely kétségtelenül csak a nyelv logikáján alapulhat – a kreáció fokán már határozottan individuális keletkezmény. Mint ilyen, szintén rendelkezik egy, az alapnyelvből kiszabott (mégis végtelen sok lehetőséget kínáló) individuális logikával (stíllogika).

Ilyen értelemben az individuális szemlélet is kollektív alapozottságú. A különbség abban van, hogy míg az individuum elvben maradéktalanul birtokolhatja az addig elért kollektív szellemi eredményeket (nyelv, népművészet stb.), a kollektíva csak szubjektumaira (individuumaira) szétesve teheti magáévá az individuum szellemi produktumait. De maradjunk csak a művészet háza táján.

A kollektivista művészeti izmusok ideológiájából adódik a kisebb-nagyobb (nép, nemzet – emberiség) kollektívák közvetlen megszólításának ellentmondásos igénye. Az ellentmondás éppen ideológiájuk alaptézisében rejlik: közvetlenül szólni a közvetettnek, s az individuum szerepét a relé szerepével azonosítani. A valóságban persze individuum szól individuumhoz, tehát olyan két egyedi és konkrét tudat (és tudaton túli) korrespondeál, amelyeknek a kollektívához való viszonyuk egyként absztrakt. Egyik individuum sem tud kollektívvé válni – nevesíthető alkotás és személyes olvasat egyformán individuális jellegű. A kultúra kollektív természetű fogalom ugyan, de az író nem kultúrát ír, az olvasó nem kultúrát olvas, hanem egy lehetőleg sajátságos és öntörvényű műalkotást. Hogy mindkét tevékenység egyazon kulturális közegben történik, semmit sem változtat a dolgokon. Sőt, az avantgardizmus kollektivista ága – amelynek elméleti tákolmánya az alkotó egyéniség autonómiájának tagadásában csúcsosodik ki – éppen a maga kollektív aktusnak tekintett művészi alkotásaival bizonyítja a legpregnánsabban saját spekulációinak érvénytelenségét. A közösen létrehozott mű természetesen kollektív alkotásnak tekinthető – autonóm individuumok közös alkotásának. Ha az összesereglett alkotók nem lennének autonóm személyiségek, haszontalan dolog volna összeseregleniük: bármelyikük képes lenne létrehozni ugyanazt. Ezeken a művészi szeánszokon legjobb esetben sem történik más, mint szubkulturális játékszabályok szerint irányított, közvetlen lelki-tudati hatásokat folyamatos rögtönzésekkel visszatükröztető, reflexiók láncolatába ágyazott művészi önkifejezés. Sohasem hallottam még, hogy egy inreproduktív színházi előadásban játszó színész saját alkotói egyéniségének autonómiáját tagadta volna. Dzsesszzenekarok tagjai sem állítottak soha hasonlót. Az alkotói szabadságot béklyózó ideológia nélkül valahogy nem észleltek ilyet.” Hizsnyai Zoltán: Epeömlengés és egyéb ingóságok. In uő: Műfajtalankodás.Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 57–58. o.

30 Hizsnyai Zoltán: (Élet)lenségek és (tejfogú)ltságok. (Utóhang a Hizsnyai-vitához). In uő: Műfajtalankodás. Vízilovak és egyéb szellemi ingóságok. Pozsony, 1996, AB-ART, 88–89. o.

31 Mindenre kiterjedő pluralitás. Beszélgetés Hizsnyai Zoltánnal. In Németh Zoltán: A bevégezhetetlen feladat. Dunaszerdahely, 2005, Nap, 152–153. o.

32 Elek Tibor: Ardamica Zorán doktori disszertációjának opponensi véleménye. Kézirat. 2008. február 6.

33 Az Iródiára korlátozva is kiemelten fontosak e témában Krausz Tivadar kritikái, kiáltvány jellegű szövegei, Farnbauer Gábor egyes versei, Tóth Károly, Csanda Gábor, Grendel Lajos, Balla Kálmán és mások írásai.

34 Értékei ellenére nem tekinthető annak a Fórum Kisebbségtudományi Intézet Magyarok Szlovákiában című könyvsorozata sem. A kötetekben szereplő tanulmányok színvonala ingadozó, szempontjai széttartóak, köztük az önszemlélet kérdései nem hangsúlyosak.