Faltis Roberta – Csörgevári vigasságok

Egyszer volt, hol nem volt….. Na, azért ez így, nem igaz. Nem egyszer volt, hanem már nyolcszor, 8 éve minden évben egyszer. Azt is tudjuk pontosan, hogy hol: Csörgeváron a Csölösztó partján, egy sziklára épült, tündér lakta várkastélyban. Ez a tündér nem volt más, mint Picinkó királykisasszony, aki pompázatos születésnapi partiját tartja. Picinkó épp olyan idős, mint a Csörgevári Csörögefánk Fesztivál. Naná, mivel a születése napján rendezték az ő világra jöttének tiszteletére az első, azóta világhíressé vált csörögefánksütő viadalt, valamint az azt követő ripem-ropom táncmulatságot.

Ilyenkor összesereglik az összes csörögefánksütő a környékről, határon innenről és túlról és még messzebbről. Jönnek a cukormázas-mézes mosolyú cukrászok, a piros pozsgású pékek, a habos –babos háziasszonyok, hogy összemérjék a hozzávalókat valamint a tudásukat, és kisüssék a sütnivalójukat.

Hopp udvarmester még be sem fejeződött az előző, már szervezi is a következőt, egyre nagyobbat és nagyobbat. Tehát nap, mint nap azon tüsténkedik, mivel tehetné még pompázatosabbá a palota puccos parádéját. Vonó húzogató hegedűsök, zengő zongorászok, trillázó fuvolások, harsogó harsonások, daloló kórusok, kanyargó keringőzők, tipegő balettkar, és még ki tudja, ki mindenki próbál lázasan az év legnagyobb eseményére.

Hivatásos csörögefánk kóstolók ízlelgetik, gusztálják és bírálják a szemgyönyörködtető, ízlelőbimbó kényeztető finomságokat. Majd a főbíró, Picinkó mondja ki a végső szót, melyik az idei nyerő betevő.

Már vagy egy hete rendezkednek a kastélyban a székszerelő mesterek, a parkszépítő kertészek nyírják a bukszusokat, a girland göndörítő dekoratőrök felszerelik a lampionokat, a fényfakasztók bekötik az ici-pici izzófüzéreket, hogy az egész birodalom fényárban ússzon.

Nagy a sürgés-forgás a nagy nap reggelén is. A versenyzők már javában kevergetik a hozzávalókat, kelesztik a tésztát, ki így, ki úgy. Mindenkinek megvan a maga fortélya, saját receptje: egy kicsit több ebből, egy kicsit kevesebb abból, ez erre kever, az arra kavar. Ég a kezük alatt a munka, Egyikük a sütőt olajozza, a kórus a hangját. A szónok az agyát pallérozza, már kész a beszéd egy hónapja, meg is tanulta, de az izgalom egy kicsit összezavarta.

Ugye már értik, miért is ez a nagy készülődés. Picinkónak is csak piciny ideje jutott kiszaladni az erdőbe, bújócskázott egy keveset a barátnőivel.

Bár már sürget az idő, csak egy utolsó ipi-apacs, egy-kettő-há…., de már hívja is Pomlé királyné parancsa:

– Picinkó azonnal gyere le, nem lesz kész a cicoma! Még hiányzik a kamásli! És hol a masni? Jaj, a lokni! Hogy fogsz így táncot ropni?

Eközben felteszi Pomlé királyné kedvenc kottaírójának a lemezét, hiszen most adják elő a legújabb szerzeményét. Ez lesz a nyitószám, a kórus is ezt próbálja.

Szól a dal és egyszer csak nagy a zaj. Éktelen kiabálás, recsegés-ropogás zavarja meg kontytűzés közben Pomlét királynét, aki már szalad is az ablakhoz.

– Mi ez az iszonyatos felfordulás?– de már látja is. – Bekövetkezett az, amitől tartottam –mérte fel a helyzet súlyosságát. – Zavargás, veszélyben a bál. Puccs és mindennek fuccs.

Mindenki a színpad körül, nagy a tömeg, egyik erre húzza, másik arra tolja.

– Nee azt, neee, mert mindjárt összedől!

– Gyere odébb, ott van, látom, fogd meg, most kapd el!

– Vigyázz, elszalad! Most, most, naa….

És még egy szó annyi sem jött a nyelvükre, hisz az egész színpad kettétört.

Fogták a fejüket, jajveszékeltek, szidták egymást.

– Bezzeg, én megmondtam, hogy ne arra. Most aztán leshetitek, hogy lesz ebből ünnepség, lakoma, majd lesz inkább hadd el had.

Erre már ott termett Kitán király is:

– Mi történik itt?

– Beszökött a kapun egy gyerek, a fene egye meg, elbújt a színpad alatt. Ki akartuk húzni, de az a fránya csavar, nem kitekeredett. Most meg itt a baj, látja kegyelmed?

– Látom, persze, hogy látom – mondta, mit mondta, kiabálta eget regető hangján. És meg is csinálja, aki tönkre vágta!

Kitán király a tettek mezejére lépett rögvest.

– Azonnal intézkedjen!– utasította Proszka várparancsnokot. – Először szóljon a mesternek, vagy hívja össze a várvédőket, vagy fordítva!

– Eszeljen ki valamit! – adta ki a parancsot Adilber főtanácsnoknak.

– Ilyen csúfságot nem engedhet meg magának ez a szép ország, hogy elhalassza a Nemzeti Ünnepet, vagy elmaradjon a Csörgevári Vigasság! Na, azt már nem. Mindent meg kell tenni, mindent be kell vetni!

Tehát elrendelte:

– Mindenki mentse menthetőt, valamennyi alatt,- és felettvaló a legjobb tudása és legnagyobb ereje szerint vegyen részt a Nemzeti Ünnep megmentése érdekében!

Ő pedig gondolkodott és gondolkodott, töprengett és töprengett, miközben oda-kinn aggódva készülődtek az estélyre és a határok védelmére.

 – De ki lehet ez a gyerek? Mit akarhat, ki küldte, mi végre? Különben is hol ke-ressem, merre lehet, honnan tudjam, mi a terve? Csak nem az ellenség vére? Meg kell találnunk, minél előbb, annál jobb!

– Samor intéző, azonnal induljanak, fésüljék át a kertet, a várat –, vigyen magával embereket, vagy százat! – indult el a hadjárat Proszka várparancsnok utasítására.

Keresték, kutatták, ahol csak lehetett, de nem lelték nyomát a gyerkőcnek. Voltak a pincében, a padláson, benéztek az ágyak alá, a szekrényekbe, átrakták a ruhákat a gardróbokban, belestek az áristomba, felmentek még a toronyba, de semmi és senki.

A másik csapat a kerengőtől indult a parkon át a Csörgevár vége tábláig. A bokor-alja, fateteje, fű alatt és fű felett, mindenütt, amerre a szem ellátott, voltak már imitt-amott. Sikertelenül.

Ekkor Picinkónak eszébe ötlött valami és már hívta is apját, a házi csevegőn Kitán királyt.

– Te, Papa én arra gondoltam, megtalálom ezt a tekergőt. Lehet, hogy szereti a csörögét? Kezdjük el sütni a fánkot, hátha az majd előcsalogatja.

– Ej Picinkó, kislányom, ki hallott már ilyet? Nyakunkon az ellenség, mi meg vigadunk?

– Pont ezért. Azt hiszi, feladtuk a kutatást, csak előjön, ha megérzi az illatát.

– Na és mi lesz a színpaddal? Hol lesz az ünnepség? A színpadépítő szabadságra ment, most mihez kezdjek?

– Hát igazán az a legkevesebb! Adjál fel hirdetést, aki megcsinálja, az a lesz királyi manufaktúra fővezető.

– Ki írja meg? Édesanyád, Pomlé királyné a kórussal próbál, Proszka várparan-csnok a védelmet építi, Hopp udvarmester a szervezéssel, Adilber főtanácsnok a gondolkodással van elfoglalva, Képkanyarító ikont fest, dallamcsalogató kottát rajzol, a betű-vető krónikát ír, én meg nem találom a szemüvegem.

– Jaj, Papa! Majd én, mindig elfelejted, hogy már tudok írni!- és neki is látott rögvest.

FELHÍVÁS

AZONNAL JELENTKEZZEN, AKI MEG TUDJA CSINÁLNI A MEGRONGÁLÓDOTT SZÍNPADOT! SÜRGŐS!!!

AKINEK SIKERÜL KÉT ÓRA ALATT MEGJAVÍTANI, AZ LESZ A

KIRÁLYI MANUFAKTURA FŐVEZETŐ.

Jelentkezni Samor intézőnél kell!

Elkészült az irománnyal, útnak indultak a lovasok, megírták az a lapok, bemondta a rádió, a hangosbemondó, tv-ben a híradó.

Szaladt is a konyhába, hogy megsütesse az első fánkokat, jelt adjon, hogy a versenyzők is kezdjék az illatfelhő gyártást, de belebotlott az első üstbe, azt ment az egész terv a füstbe.

Ki más bújt volna meg alatta, mint az a bajkeverő.

– Hát te mit keresel itt?–vonta kérdőre Picinkó.

– Éééén, csak a csörögét, még idén nem is ettem, – válaszolta megszeppenten a gézengúz.

– És ki vagy te egyáltalán? – tette fel a kérdést jogosan a lábát fájlaló királylány.

– Hát én lennék a Tipli.

– Kicsoda?

– Tipli, jól hallotta a kisasszony.

– Először is nem vagyok kisasszony, én Picinkó vagyok, a királylány, de ezt hagyjuk, nem nekem kell itt magyarázkodni. Szóval, ki?

– Tudom, nincs hétköznapi nevem, de hát mégiscsak a fúrfaragnok fia vagyok a tislerájból, tetszik tudni. Na meg az az igazság, hogy kiskorom óta mindig letiplizek.

– Mit csinálsz?

– Letiplizek, hát megszökök, elszaladok, meg ilyenek.

– Azt vettük észre.

– Azt mondtad fúrfaragnok? Vagyis a színpadépítő? – csillant fel a szeme Picinkónak.

– Igen, az volnék.

– És apukád merre van?

– Szabadságon.

– Nahát, ezt én is tudom. De hol? Ha nem láttad volna, összedőlt a színpad. Nem lenne rossz, ha tudhatnánk, hol tölti a szabadnapját, mert meg kellene javítani, amit a jó Tipli fia elrontott.

– Ó, már messze van a nagyinál, de esetleg én tudok segíteni.

– Te? Hogyan?

– Az igazság az, hogy a tislerájban szoktam elbújni, ott olyan jó faforgács illat van! Így aztán már ellestem, hogyan kell kezelni a fúrót, csiszolót. Azt is tudom, hová teszi a vinklit, csavarokat, meg dűbeleket, tipliket, ott lehet jó játékokat farigcsálni.

– Akkor mire várunk, hozzad a szerszámokat! Javíts ki, amit elrontottál! Már késésben vagyunk, akkora kalamajkát okoztál.

Segített, aki csak tudott. Fúrtak-faragtak, mindent helyre raktak, egy óra sem telt bele újra állt a színpad.

– Na, te legény, azt ígértem, az lesz a manufaktúra fővezető, aki gyorsan megfabrikálja, ami szétesett, hogy ne érjen minket szégyen és a nemzeti ünnep parádéja el ne maradjon. Téged, meg kellene, hogy büntesselek, most igazságot hogy tegyek? – morfondírozott Kitán Király

– Lehetne egy kérésem? – állt elő az ötlettel Tipli. Én még úgy is fiatal vagyok, nem dolgozhatok. A büntetésem apám-uram rám méri és talán egy kicsit mérsékli, ha lehetne, hogy ő legyen a fővezető. Úgy is ez az álma, szeretném, ha valóra válna.

– Legyen, nem bánom, csak örüljön már a kislányom! Ez az ő napja, ideje lenne, ha elkezdődne a vigadalom, az engedélyt megadom.

Csörgeváron elrendeződtek a bajok, minden zenész a húrok közé csapott, fergeteges ünnepség kerekedett. Az idei bajnok csöröge, a csokimázas áfonyadarabkákkal, Picinkó királylány kedvence lett. Tipli, aki soha többé nem akart elmenni, végre telepakolhatta a pocakját fánkkal. Még a receptjét is elkérte. Lehet, hogy jövőre ő lesz a verseny győztese.