Kozsár Zsuzsanna – Deianeira

A másik parton

„Aztán elviszik édesanyja mellől, gyenge üszőként.”
Még kislány volt Deianeira, mikor Nesszosz először rajta felejtette a szemét. Bájos gyermek volt, tele ártatlan, nem tudatosított nőiességgel, elbűvölte Nesszoszt az első perctől fogva.

 Ahogy őrizte a folyót, szállította az utasokat, gondolatban a felnövő, asszonnyá érő Deianeirát látta maga előtt, álmai asszonyát, akit szeretne feleségül venni. Hiábavaló álmodozás volt, mert Nesszosz kentaur volt, és az emberek általában idegenkedtek az ilyen félvérektől, ráadásul Nesszosz csak egy révész volt, Deianeira meg a helybéli király lánya, rangban jóval fölötte állt a kentaurnak. De ő még nem tudta ezt, ott pancsolt a folyó szélén a többi gyerekkel, és Nesszosz nem tudott betelni a kislány látványával. Mindig csak messziről nézte, sosem próbált beszélni vele, félt, hogy odalenne a varázs, hogy Deianeira esetleg mégsem olyan, amilyennek képzeli.

De az egyik napon Deianeira merészen eléállt.

– Vigyél át a folyón.

– Aztán minek? – kérdezte Nesszosz.

– Mert még sosem voltam a másik parton – közölte Deianeira.

Nyomós érv volt, de Nesszosz összevonta a szemöldökét, mint aki mérlegel, és azon töpreng, számára mit hoz ez az üzlet.

– Mit fizetsz érte? – kérdezte komoran, állva a gyermek álhatatos tekintetét.

– Neked adom a virágot, amit szedtem.

– Estére elhervad – ingatta Nesszosz a fejét.

– Holnap szedek másikat – fűzte hozzá Deianeira, akit még nem érintett meg a mulandóság.

– Nem kell.

– De nincs semmim – mondta tárgyilagosan a kislány, aki még nem tudta magáról, hogy királylány, nem használta fel rangját nagyotmondó ígéretekre.

– Átviszlek, ha adsz egy puszit – mondta Nesszosz.

A gyermek egy pillanatig kutatva nézte a kentaur arcát.

– A puszi nem hervad el estére?

– Az sosem.

– Biztos, hogy nem szúr a szakállad?

– Ha kipróbálod, tudni fogod.

– Ha szúr, megverlek.

– Jó – egyezett bele komoly arccal Nesszosz.

A kislány odahajolt, gyors, cuppanós puszit nyomott Nesszosz arcára. A kentauron végigszaladt a forróság, felkapta Deianeirát, belegázolt a folyóba. A gyermek kacagott, tetszett neki a gyors utazás, ahogy egykettőre a túlparton találta magát.

– Ne csavarogj túl messzire – mondta neki Nesszosz. – Nekem most vissza kell mennem, utasok várnak a másik parton. De visszajövök érted hamarosan.

Legszívesebben bemerült volna a folyó hűs habjába, hogy újra ura legyen érzékeinek, de nem tehette, az átkelők épp azért vették igénybe szolgálatait, mert nem akartak vizesek lenni. Ott kellene eldugnom őt, a másik parton, felnevelni magamnak, és aztán asszonyommá tenni. Nem tudná meg senki, ha jól elrejteném. Nem tudná meg senki, zakatolt az agyában. A folyón nem tudna átjönni, építenék neki hajlékot, boldoggá tenném.

Átvitte az utasokat, aztán odakiáltotta Deianeirát a folyó közelébe.

– Szép itt – mondta a kislány.

– Itt maradnál szívesen? – remegett meg Nesszosz.

– Nem lehet. Sírna utánam az anyukám. És a többiek is a másik parton vannak mind.

A kentaur felsóhajtott, karjába vette a gyereket, visszavitte.

Aztán már sosem váltottak szót egymással. Egyszer beszélt még a tekintetük: mikor Deianeira kérői egymással vívtak. Akheólosz, a bikaszarvú, kígyótestű, rettenetes folyamisten akarta magának a királylányt, és Nesszosz a partról nézte, hogy vív meg a hős Héraklésszal. Deianeira ott állt kicsit távolabb, reszketett, szeme Nesszoszt kereste, mondd, hogy nem Akheólosz győz, mondd!, kérlelte a szeme, Nesszosz rábólintott, Héraklész lesz a győztes, a hős, az övé leszel, de bárcsak meghalnának mindketten, és én felkapnálak, és magammal vinnélek a túlpartra, hiába maradnának itt a többiek, és hiába sírna utánad az anyukád.

 Párhuzamos

„Hazajő s megújra elmegy, ebben áll férjem élete.”

(deianeira)

Amikor először megláttam Akheóloszt, szívembe markolt a félelem. Bárkit, csak őt ne, nem lehettek velem ilyen kegyetlenek, istenek, ti ég és föld urai, nem engedhetitek, hogy ez a kígyótestű, rémséges isten legyen a férjem, válasszon mást, istennőt, nimfát, ne engem, ne engem. Hiába könyörögtem apámnak is, ne adjon hozzá, ne engedje, hogy Akheólosz vigyen el, bárki más, csak ő ne, milyen gyermekeim lennének, torzszülöttek, rémek, fenevadak, akik saját anyjukat falják fel. Akkor inkább Nesszosz, a folyó révésze, őt legalább ismerem. Ugyan, legyintett apám, Nesszosz szóba sem jöhet, szegény ördög, nem méltó hozzád, és egyébként attól nem rettegsz, miféle torzszülöttet szülnél Nesszosznak? Ő csak kentaur, nem szörnyeteg, vágtam vissza dühösen. Ejnye, de véded, Akheólosz meg isten, ha nem tudnád. Akkor sem akarom, iszonyodom tőle, kígyótestével rám fonódik, és megfojt. Badarság, legyintett apám, ugyan miért tenné? De szerencséd van, te leány, akadt még egy kérőd, Héraklész az, Zeusz fia, aki már eddig is számtalan hőstettet hajtott végre. Emberi alakja van?, kérdeztem az isteni rokonságtól megrettenve. Teljességgel, nyugtatott apám, de csak akkor múlt el belőlem minden feszültség, mikor Héraklészt megláttam.

(héraklész)

Mikor először megláttam, elhatároztam, hogy megvívok érte. Tudtam, hogy Akheólosz követeli magának, elviselhetetlen volt ez a tudat, hogy Deianeira másé legyen, nem az enyém, ráadásul egy ilyen szörnyetegé.

Legyőztem persze, ahogy legyőztem már nála különbeket is, birkóztam már Thanatosszal, a feketeleplű halállal, véghezvittem tizenkét híres munkámat, puszta kézzel öltem oroszlánt, a világ a hőstetteimet zengte, mert nem tudta, hogy menekülés, hogy a sorsom elől futok csak. De most hirtelen megálltam, mert megláttam Deianeirát, és vele akartam boldog lenni, vele, és senki mással, akkor is, ha a végzet utolér.

Legyőztem Akheóloszt, és Deianeira szeme felfénylett.

Párviadallal kezdődött közös életünk, a harc, az erőszak mindig körülöttünk ólálkodott, mint Nesszosz árnya, a kentauré, aki nyilamtól halt meg.

(deianeira)

Thrakiszba költöztünk. Jó volt ott lenni, sok barátnőm lett, olyanok voltak, mint egy igazi család. Boldog voltam, Héraklész szeretett, naponta meglepett valamivel, és én úgy vágytam rá, hogy viszonozhassam, hogy valamivel örömet szerezhessek én is. Aztán végre megfogantam tőle, és mikor már biztos voltam a dolgomban, a fülébe súgtam a nagy titkot.

Elkomorult az arca, elfelhősödött a tekintete, szó nélkül az erdő felé vette az irányt, és két napig haza sem jött.

(héraklész)

Sosem tudtam megfékezni az erőmet. Deianeira volt az egyetlen, aki csillapítóan hatott rám, aki szelídségével, bájával meg tudott állítani. Jó volt vele lenni, és nem akartam, hogy kettőnk életébe bárki betolakodjon. Nem akartam, hogy gye-rekem szülessen.

(deianeira)

Mikor megszületett Hüllosz, a fiunk, Héraklész sokáig távol maradt, csak aludni járt néha haza, de meg se nézte a fiát, nem érdekelte őt a gyerek, csak én kellettem továbbra is, velem hált, szenvedélyes volt, jó szerető, de nekem nem ez kellett, gyöngédség kellett, támogatás, és az, hogy szeresse Hülloszt.

Nem szerette. Rá se nézett.

Aztán egy éjjel rajtakaptam, ahogy a bölcső fölé hajol, halkan dudorászik Hüllosznak, az meg visszagagyog neki, teljes volt közöttük az egyetértés.

Nem értettem.

(héraklész)

Nem mertem szeretni a fiamat, nem mertem közel kerülni hozzá.

Féltem a végzetemtől. A végzetemtől, mely egyszer már beteljesült.

Nem akartam, hogy megismétlődjön.

 Egyedül vagyok

„Hogy Héraklész merre jár, nem tudja senki.”

Egyedül vagyok, szomorú és védtelen, nincs mellettem senki, aki segíthet. Egyedül vagyok, elgyötört és félelemmel teli, nincs mellettem senki, aki megóvhat ebben az istenektől hemzsegő, rettenetes világban. Egyedül vagyok, fáradt és magányos, nincs mellettem senki, aki magához ölelhet.

Egyedül vagyok.

Egy kisgyerek lépked mellettem, védelmet vár tőlem és szeretetet. Egy kis-gyerek lépked mellettem, mesét kér tőlem és mosolyt. Egy kisgyerek lépked mellettem, és azt hiszi, képes vagyok csodát tenni.

Nem vagyok képes.

Egyedül vagyok.

Eltűnt házamból minden napsugár, komor hajlék az én házam. Eltűnt lelkemből minden láng, befagyott folyó az én lelkem. Eltűnt életemből minden fény, áthághatatlan sötétség az én életem.

Miért nem jössz vissza hozzám, Héraklész?

Emlék, rézedényben

„Van nékem egy rézkannám, abba dugtam el

 egy ősi szörnyetegnek ajándokát.”

Egyre jobban rettegett az egyedülléttől. Egyre kevésbé tudta magával elhitetni, hogy családja van. A fia, Hüllosz kamasz volt, bezárkózott a saját világába, és ő nem tudta szétfeszíteni a hallgatás szorosra zárt kagylóhéját, nem tudott róla semmit. A szőke fürtű, huncut mosolyú kisfiú rég eltűnt már, ez egy idegen volt, egy ismeretlen fiatal férfi, aki megvető tekintettel pásztázta anyja testén az öregedés nyo-mait. Nem volt már a fia, test a testéből, nem. Önálló akaratú, vad tekintetű, hirtelen kirobbanó férfivá lett, aki gesztusaiban ijesztően hasonlít az apjára, Héraklészra.

Héraklészra, a soha otthon nem levőre.

Mert mindig az országot járta, mindig feladatokat teljesített, mindig ugrott az istenek szavára, mindig leste az alkalmat, hogy hírnevét újabb hőstettekkel tetézhesse. Hérosz volt.

De nem férj.

Deianeira őrizte a családi tűzhelyet, de szívében a lángok rég kialudtak már. Nem volt rá szükség. A csaknem férfivá érett Hüllosz számára éppúgy fölöslegessé vált, mint a ritkán betoppanó Héraklész számára. Az előbbi nem aggasztotta túlságosan, a testéből sarjadt férfi nem azért jött a világra, hogy az övé maradjon örökre, meg kellett találnia a maga útját és a maga családi tűzhelyét. Nem, Hüllosz nem fájt. Csak Héraklész.

Nem mintha hűtlenségéről, kicsapongásairól hír érkezett volna, bár Deianeira feltételezte, hogy távollétében Héraklész aligha él szűzies életet. Nem ez fájt, inkább a kilátástalanság, hogy nincs kiért tüzet rakni, hogy ez már nem család, Héraklész úgy tér haza hosszú hónapok után, mintha ismeretlen szálláshelyre térne be, nincs már meg közöttük az a perzselő láng, melyet azelőtt szítani sem kellett. Nincs már semmi, csak a kifakult, alig hihető emlékek.

És Nesszosz vére a rézedényben.

Deianeira sosem tudta elfelejteni Nesszoszt.

A kentaur vad volt és zabolátlan, és amint meglátta őt, követelte magának. Nem ígért szerelmet, nem vívott, hogy elnyerhesse magának, egyszerűen csak leteperte az örvénylő folyó közepén, és ha nem engedett volna neki, beveti őt a habokba. Felsikoltott így is, mert váratlanul érte ez a leplezetlen nyers erő, váratlanul érte a felfokozott vágy is, mely mintha nem is Nesszosz nemi vágya lett volna, hanem a zúgó folyóé, vagy valamelyik halandót kívánó istené, akinek ölelése többé nem feledhető. Nesszosz beléhatolt, de abban a pillanatban elérte őt Héraklész nyila, válaszként a Deianeira ajkáról felröppenő kiáltásra. A kentaur haldoklott, de volt annyi ereje, hogy ne rogyjon a vízbe. Azt suttogta akkor, kiömlő vére és ondója varázsszer, és ha már gyermekkel nem ajándékozhatta meg Deianeirát, ezt adja neki, ez a hagyatéka, a csoda, mely szerelmet éleszt. Ha valaha is elfordulna Héraklész a hitvestől, akit választott magának, az ondóval elegy kentaurvér visszahozza őt a révbe, ahonnan útra kelt, a szerelem visszatér, és lángolóbb lesz, mint valaha. Nesszosz remegett a megfeszített erőlködéstől, de előszedett tarisznyájából egy rézedényt, s a kezébe nyomta.

Mint aki törvénynek engedelmeskedik, felfogta az ondót és a vért, lezárta az edényt, és nézte, a folyó közepén térdig a vízben dideregve, ahogy Nesszosz lassan lehanyatlik, utolsót hördül, aztán messze sodorja az ár. Akkorra Héraklész már visz-szaért hozzá a partról, ölbe kapta, kivitte a vízből, ő meg csak állt kábán, szorongatva a rézedényt.

Az emlék sokszor visszatért.

Ez volt az egyedüli a Héraklésszal kapcsolatos emlékek közül, mely nem fakult ki, nem vált feledhetővé, eleven maradt és színes, éppoly friss, mint Nesszosz alvadni képtelen vére a rézedényben.

A többi emlék, Héraklész szerelmének lenyomata, már csaknem szétfoszlott, elenyészett. Eltűnt a múlt, csak a jelen maradt: az üres ház, az elvágyódó kamasz, a kalandozó hős, a várakozó feleség.

Nem, Deianeira nem akart egyedül maradni. Héraklésznak itt a helye mellette. Bármi áron.

 

Győzedelmes hazatérés

„Sóvárgott férjed nemsokára visszatér.”

– Mit írsz? – kérdezte Iolé, felkönyökölve fektéből. Meztelen volt, a tűz megvilágította teste hajlatait, Héraklész kedvtelve nézte, annyira fiatal volt még, alig érett nővé.

– Levelet a feleségemnek.

– Rólam is írsz?

– Rólad? Dehogy – nevetett Héraklész.

– Miért nem? – csodálkozott Iolé.

– Rosszul esne neki.

– Hát még sosem csaltad meg?

– Dehogynem. De attól még szeretem. Nem akarok neki fájdalmat okozni.

– Milyen furcsák vagytok ti, férfiak – húzta el a száját Iolé. – Azt hiszitek, ha nem beszéltek róla, egy nő nem érzi meg, hogy a szívetek elfordult tőle.

Héraklész meghökkenten nézett rá. Honnan szedte ez a tapasztalatlan csitri az effajta mélyértelmű bölcsességet?

– Kicsim, szundíts egyet inkább. Ha beszélgetünk, később készülök el a le-véllel, és később bújok be melléd az ágyba.

– Értem én. Maradjak csöndben – közölte velősen Iolé, hátat fordított Héraklésznak.

„Most duzzog – gondolta a férfi –, de majd ha végigcsókolom a hátát, megenyhül.” A levél fölé hajolt, tovább rótta a szerelmes, őszinte sorokat Deianeirának, akit szeretett, és akit elhagyott, hogy megostromolhassa Euboia szigetét, és megszerezze magának a királylányt, Iolét, akit régen kinézett már zsákmánynak. Tartozott ennyivel önmagának, mert Iolét néhány éve egy íjászverseny győzteseként ismerte meg, de a lány apja megmakacsolta magát, nem akarta, hogy Iolé a nős Héraklészé legyen, elűzte, Iolé pedig kíváncsi kislánytekintetével búcsúz-tatta csupán, de szökni nem volt hajlandó. Gyerek volt még, baba kellett neki, nem férfi. Most, pár évvel később eljött érte, végzett a szószegő apával, és birtokba vette Iolét, aki épp csak átesett a kamaszkoron, nem volt olyan érett szépség, mint Deianeira, de szenvedélye bámulatra méltó volt, kíváncsisága méginkább, és csöppet sem zavarta, hogy ágyas, sőt a győztes joga értelmében rabnő.

Iolé fiatal volt és érintetlen, ez hízelgett Héraklész hiúságának. Gyorsan befejezte a levelet, amely a szívéből jött, és visszabújt szeretője mellé az ágyba, hogy néhány órára zabolátlan kamasznak érezhesse magát.

* * *

Deianeira megkönnyebbülten vette tudomásul a hírnök jelentését: Héraklész hamarosan visszatér. Hiányzott már nagyon. Nyugtalanító volt, hogy egy éve nem adott hírt magáról, még nyugtalanítóbbak voltak a pletykák, melyek innen-onnan eljutottak Deianeira fülébe. Hogy Héraklész végrendeletet írt. Hogy a halálra készül. Hogy jóslatot kapott: ez lesz az utolsó kalandja. Minderre rácáfolt a hírnök, hisz Héraklész él, egészséges, semmi baja, késlekedését is csak az okozza, hogy még áldozatot kell bemutatnia az isteneknek. Ám hadjárata Euboia szigetén sikeres volt, előreküldi a zsákmányt, a foglyokat, Deianeira pedig készüljön, mert néhány nap múlva itt lesz a hős, részesüljön méltó fogadtatásban.

Felpezsdült a vére, kipirult az arca, kiosztotta a parancsokat a szolgáknak, és a sürgés-forgás közepette Héraklészról álmodozott. Talán nem megy el többé, talán itt marad végre, hisz hírneve már az égig ér, rabszolgája számtalan, vagyona temérdek, nem kell már bizonyítania senkinek semmit.

Gondolataiból hangos szóváltás riasztotta fel: az újonnan érkezettek közül zajongott valaki. Odasietett, hogy az engedetlen rabnak megmutassa, hol a helye ebben a házban. Szép volt, nagyon fiatal, szinte kislány, és Deianeira szívét hirtelen elöntötte a szánalom, hogy ilyen fiatalon rabnő lett belőle, pedig volt valami az arckifejezésében, amiből Deianeira biztosra vette, hogy a lány előkelő származású. De a sorsa nem volt kegyes hozzá, ezentúl a földeken kell dolgoznia, ahol hamar megöregszik majd, háta meggörbül, arca megbarnul, szeme sarkába ráncok gyűlnek, vöröses haját fakóra szívja a nap, és elveszti minden báját. Mert ez a sorsa.

– A földekre? Én? Mit képzelsz? Én királylány vagyok – villámlott Iolé szeme.

– Csak voltál, ha ugyan az voltál – intézte el Deianeira egy legyintéssel. – Rab vagy, egy sikeres hadjárat zsákmánya.

– Zsákmány vagyok, de nem rab! – kiáltotta Iolé. – Héraklész értem tört be Euboia szigetére, miattam dúlta fel a várost, engem akart megszerezni, mert joga volt hozzám az íjászverseny győzteseként, csak a rokonságom megakadályozta, hogy akaratát érvényesítse. Hát hadba lépett értem, és én boldogan lettem az ágyasa. De ha rab vagyok, csakis az ő rabnője, ágyának melegítője, nem holmi földet túró paraszt! Királylány vagyok, akinek országa Héraklész szíve.

Deianeirába döfte a tőrt, mindketten tudták, az indulatos fiatal szépség is, a ház hervadó úrnője is. Deianeira sarkon fordult, berohant szobájába.

Ezért hallgatott hát Héraklész, ezért nem küldött egyetlen hírnököt sem az egész hosszú év alatt, nem jutott eszébe sem fia, sem asszonya, lefoglalta őt ez a ringyó, ez a sehonnai, aki olyan vérlázítóan fiatal, hogy mellette százéves vénségnek érzi magát, megereszkedett mellekkel, megvastagodott combokkal, feszességét vesztett bőrrel, a hajában megcsillanó ősz hajszálakkal, egy öregasszony, akinek az élete azzal telt, hogy ápolta a családi tűzhelyet egy férfiért, aki már rég nem kívánja őt, aki menekül előle, fiatal szeretőkkel mulat, és nem törődik vele, hogy a felesége otthon várja, szívszorongva, szerelemsebzetten, kétségbeesve. Öregasszony. Nem jó már semmire.

Nem, nem az, nem akar azzá válni soha, harcolni fog érte a világ ellen, az istenek ellen, a sors ellen, küzdeni fog, míg bele nem hal, de még Hádészban sem adja fel, Héraklész az övé lesz újra, hisz van neki varázsszere, a szükség órájára tartogatta, de már nincs tovább, eljött az idő, hogy a rézedény csodatévő tartalmát felhasználja.

Elővett egy hímzett ünnepi öltözéket, bedörzsölte Nesszosz vérével.

 

Pogány litánia

„Varázserővel őrzi Héraklész szívét e vér.”

Nesszosz csodatévő vére, légy te oltalmazóm.

Nesszosz igéző ondója, légy te megsegítőm.

Hozd vissza elfeledett érzéseit, hozd vissza eltávozott szerelmét,

Nesszosz csodatévő vére,

éleszd újra vágyait, éleszd újra álmait,

Nesszosz igéző ondója.

Légy te oltalmazóm.

Légy te megsegítőm.

Nesszosz csodatévő vére, ékességes szent folyadék,

támaszd fel porladó szerelmünket.

Neszosz igéző ondója, ékességes szent folyadék,

támaszd fel haldokló gerjedelmünket.

Rózsás balzsam, nemes nedű, megtestesült csodatétel,

Nesszosz vére és ondója,

tedd meg, amit tenned kell,

mentsd meg az én életemet, céljavesztett életemet,

kialudt bús tűzhelyemet, áldás nélküli lakomat, elfeledett vígságomat,

add vissza a szerelmemet,

Nesszosz csodatévő vére, Nesszosz igéző ondója,

ments meg minket, ments meg minket, ments meg minket.

 

Légy átkozott

„Mért lett volna a halódó szörnyeteg hozzám kegyes?”

– Légy átkozott, anyám, aki halált hintesz magad körül, és meggyilkoltad apámat!

Nem tudott szólni, fia átka megbénította a nyelvét. Leroskadt némán egy székre, csak meredt maga elé, nem tudták, hall-e, lát-e, de nem is törődtek vele, Hüllosz szavára összeszaladt a háznép, leste a családi szennyet pletykaéhesen.

Héraklész épp áldozatot mutatott be az isteneknek – mesélte a hírnök másodjára, miután Hüllosz tajtékozva kirontott a házból –, mikor megjelent a követ a díszes inggel, Deianeira figyelmességével. A hős büszkén és meghatottan öltötte magára, lám, milyen odaadó asszonya van, még ünnepibbé teszi a percet gondoskodásával. Nekikészülődött az áldozatnak, az állat vére megcsillant kése hegyén, a felhők mögül előbukkant a napkorong, és bearanyozta az oltárt és Héraklészt. Nemcsak a tűz melege izzasztotta Zeusz dicső fiát, aki verejtékezve törölgette homlokát, hanem a napsugarak is végignyaldosták, és egyszerre csak bőrére égett az ing, letéphetetlenül. Felordított fájdalmában, bőre csupa seb lett, az öltözék pedig sisteregve semmivé vált. Egy vak jós, aki végigtapogatta, azt mondta, Héraklész is eltávozik a világról, mire a nap harmadjára is nyugovóra tér, ennyi adatott még az élettől Zeusz fiának, három nap és két éjszaka. Valami erős méreg lehetett, mely végez vele hamarosan, nincs esély a gyógyulásra, csupán enyhíteni tudják fájdalmait. Holnapra hazahozzák, mert itthon akar meghalni, azok körében, akiket oly sokáig nélkülözött.

A hírnök elhallgatott, mindenki Deianeirát leste, de ő nem mozdult, szeme élettelenebb volt a halottakénál. Erre elsomfordált mindenki, az intéző Hülloszt ke-reste, hogy rendelkezzék a temetési előkészületekről, mert Deianeira lelke máshol jár, nem lehet vele beszélni, leterítette a csapás és a fiú átka.

Végre egyedül maradt.

Nesszosz ondóval elegy vére nem szerelmet hozott, hanem halált, a csodaszer nem segített. Nem bájital volt, hanem méreg. Most már emlékezett: Héraklész nyilai, melyekkel a folyamisten ellen küzdött Deianeira kezéért, egy hidra mérgébe voltak mártva. Ugyanolyan nyíl végzett a közösülni vágyó Nesszosszal is, aki a túlvilágról így áll bosszút, amiért nem kaphatta meg őt. A hidra mérge a vérében volt már, ezt záratta rézedénybe, ezt őriztette, és most ujjonghat Hádészban, hogy halottként megölte az élő félistent, a hőst, aki százszor különb volt nála.

Nesszosz hazudott neki, becsapta őt, gonosz volt és csalárd. Nesszosz nem volt szövetségese, nem volt támasza, Nesszosz a végzete volt, és a halála lesz. Kettejük halála, Héraklészé és az övé is, mert nem várhatja meg, míg férje hazatér, hogy Hüllosz és Iolé kezét fogva haljon meg, nem várhatja meg, hogy haragját és kínját ráárassza, nincs az ő számára bűnbocsánat, mert hitelt adott a kentaur szavának, pedig az csak egy garázda révész volt, aki sosem tett jót senkivel. Nem várhat, mert nincs mire várnia, akit szeretett, haldoklik, akit szeretett, saját két kezével pusztította el, saját balgaságával, mert elhitte, hogy a kihűlt szerelmet fel lehet szítani, hogy az elveszett érzéseket meg lehet találni, mert elhitte, hogy Héraklész meg ő még összetartozhatnak újra.

Most már csak a halál egyesítheti őket, mely irgalmas a szerető szívűekkel, és megszabadítja őket a kínzó hiánytól és keserűségtől.

Deianeira felállt, lassú léptekkel ment szobájába.

Holttestét csak másnap reggel fedezték fel.

Égig szökő lángok

„Csontokig hatott vadul vonagló kínja.”

(héraklész)

Büszkén néztem az előkészített áldozatot, a gazdag zsákmány egy részét, mely Euboia szigetén enyém lett. Kétszeres siker volt: nem várt vagyont hozott Iolé mellett. Elégedett lettem volna akkor is, ha csak őt kapom meg, jogos jussomat. Nem is a teste kellett, csak az elégtétel, hogy megszerezhetem, s bosszút állhatok hazug apján. Azért jólesett, sok szeretőm közül ő volt a legtapasztalatlanabb, legkíváncsibb, egyben legszemérmetlenebb, ártatlan volt, de született kurva, legjobban gyorsaságával bűvölt el, ahogy magába szívta a szerelem minden tudományát.

Futár érkezett Deianeirától, hű hitvesemtől, épp mikor az áldozati máglyát készültem meggyújtani, díszes öltözéket küldött nekem nőm, magamra is öltöttem rögvest.

Aztán belém mart a kín, lángolt a testem, összeestem.

Azt mondják, csak órákkal később tértem magamhoz, akkor lehettem utoljára boldog, az öntudatlanság perceiben. Eszméltem újra, és velem eszmélt a fájdalom, életem leghűségesebb társa, mely mindig készenlétben állt, és tudtam, mostantól már nem hagy el többé.

Iszonyatos kín volt, lehetetlen volt apránként hozzászoknom, mert elárasztott, mint a tenger hulláma, fuldokoltam tőle. Tudtam, anélkül, hogy mondta volna bárki: csak egy méreg létezik a földön, mely így éget zsigereimig, a hidra mérge. És tudtam azt is, hogy ezzel beteljesült sorsom, a jóslat, melyet sosem értettem, mely mindig nyugtalanított, hogy nem élő, hanem halott okozza majd halálomat.

Ő volt az – Nesszosz.

A kentaur, aki leteperte a folyóban Deianeirát, a kentaur, aki gyereket akart vele nemzeni, pedig akkor már Deianeira a feleségem volt, igazságos párviadalban nyertem el őt a kígyótestű folyamistentől. Ha Nesszosszal párbajoztam volna, őt is legyőzöm, de gyáva volt, meg se próbálta Deianeirát tisztességes módon megszerezni, orvul tette magáévá, de megakadályoztam gyönyörét, elérte őt a nyilam, és halálra sebezte, mielőtt magja Deianeirába került volna. A hidra mérgével öltem meg, és ő megtalálta a módját, hogy ugyanúgy küldjön a halálba, iszonyú kínok között, és szegény szerencsétlen hitvesemet használta fel hozzá, Deianeirát, aki csodálatos inget küldött nekem.

Biztos voltam benne, hogy nem akart megölni vele. Talán testemet akarta erősíteni vagy vágyamat növelni, nem tudtam, de a szelence, melyet akkor szorongatott kábán a kezében, mikor Nesszosztól megszabadítottam, később sosem került elő, biztosan eldugta a kentaur vérét, mert az a galád elhitette vele, hogy jót cselekszik.

Csak egy vágyam volt kínjaim közepette: hogy Deianeirát újra láthassam, és elmondjam neki, tudom, hogy ő nem vétkes semmiben. Ezért szedtem össze maradék erőmet, hogy még hazatérhessek, és megvalljam neki, szeretem.

Későn érkeztem.

Hitvesemet nem találtuk sehol, nem sietett elő, hogy enyhítse szenvedésemet. Aztán megtalálták a szolgák a testét, már merev volt és hideg, még előző nap ölte meg magát, mikor megtudta, haldoklom.

Nem volt miért erősnek maradnom. Nem volt kiért szenvednem. Azt akartam, múljon el.

Hívattam fiamat, Hülloszt, és parancsot adtam neki, helyezzen máglyára, és gyújtsa meg alattam. Égjen el a testem áldozatul az isteneknek, tisztítsák meg érte Deianeirát a bűntudattól, és vigyék őt Élüszion virágos mezőire.

(hüllosz)

Nekem kellett apámat megölnöm.

Anyám akkor halott volt már, apám úgy akarta, mindkettőjük testét közös máglya égesse el, s az ő szenvedése legyen áldozat kettőjük boldogtalan életéért. Lett volna még két napja az életből, de odadobta, nem akart tovább maradni ezen a világon Deianeira nélkül.

A máglyát nekem kellett meggyújtanom halott anyám és még élő apám alatt. Azt mondta, nem gyilkosa leszek, csak szenvedésének lerövidítője, áldozatának kiteljesítője, gyújtsam meg bátran a farakást, nem kínokkal teli pusztulást hozok rá, hanem megváltást.  

Megrakattam a máglyát, ahogy kérte, ráhelyeztem Deianeira testét, és aztán csak áltam, nem mertem apámhoz nyúlni, nem mertem máglyára rakni, ahol az eddiginél is nagyobb kínokat kell kiállnia, míg elevenen meg nem ég. Kérleltem, hogy elvehessem előbb az életét, hogy inkább gyors és fájdalommentes halált biztosíthassak neki, nyílvesszővel vagy karddal, hisz szenvedett már mostanáig eleget, a sebei, melyeket a mérgezett ing okozott, iszonyatosak voltak.

De apám makacsul kitartott a saját elképzelése mellett, nem akart könnyebbséget, a halott Deianeirát akarta megváltani, neki akart szerelmet vallani a tűzhalállal, őt akarta kárpótolni a félresikerült életért, mert hite szerint így volt helyes. Nem tudtam lebeszélni, pedig én nem hittem, hogy az áldozat javíthat sorsukon, tudtam, anyámat kárhozat várja.

Sokáig álltam a máglya előtt, néztem apámat. Gyújtsd már meg, mire vársz, üvöltött rám, nem lehetsz ilyen gyáva! Csak álltam, kezemben a fáklya csak remegett, gyilkosnak éreztem magam, aki hosszú, kegyetlen haldoklással sújtja azt, akit legjobban szeret, ahelyett, hogy megszabadítaná kínjaitól. Csináld már, ordította apám, majd én, kiáltotta a mellettem ácsorgó, bámészkodó Iolé, apám utolsó ágyasa, és kikapta kezemből a fáklyát, fellobbantotta vele a farakást. Égig szöktek a lángok, rosszul voltam az égett hús szagától, a levegőt embertelen ordítás töltötte be, nem bírtam tovább, öklendeznem kellett.

Iolé szenvtelenül nézte végig a hamvasztást, megvető tekintettel nyugtázta gyengeségemet, hátat fordított nekem, és elment, nem segített.

Attól fogva gyűlöltem.

(iolé)

Héraklész úgy rendelkezett, menjek hozzá Hülloszhoz. Az elkényeztetett, nyafka kamaszhoz, aki még nálam is fiatalabb, aki még gyerek, és nyomába sem érhet apja férfiasságának, a szerelemről pedig nem tud semmit. Menjek hozzá, mert Héraklész szeretője voltam, érintésem maradjon a családban.

Megvetettem Hülloszt, Zeusz fiának halvány árnyékát, legmegnyerőbb vonása az volt, hogy már nem piszkálta az orrát nyilvánosság előtt. Még a halotti máglyát sem merte meggyújtani, rosszul lett a barbár szertartás alatt, nekem kellett megcselekednem a hős akaratát.

Még akkor döntöttem. Nem kell Hüllosz. Visszatérek Euboiára, újjáépítem a várost, és keresek magamnak egy rátermett férfit a nyafogó kisfiú helyett.

Hüllosz a kikötőben kapott el, épp hajóra akartam szállni, a kapitány megígérte, hogy ingyen elvisz, ha vele töltöm az éjszakát. Hüllosz lerángatott a hajóról, és megpofozott, földre estem ütésétől, mert erős volt, fiatal és szép, mintha Héraklész állt volna előttem, örökifjan, megdicsőülve. Kézenfogva vonszolt magával, mentem vele engedelmesen, mert nem volt már szükségem arra, hogy férfit ke-ressek magamnak, megtaláltam a Héraklésszé vált Hülloszban azt, akire vágytam. És mikor magáévá tett, zokszó nélkül fogadtam testembe, a tulajdona voltam, megörökölt engem is a saját feltörő férfiasságával.

Ránéztem, kerestem benne a kisfiút, az éretlen kamaszt, de sehol se találtam, az ott égett el a máglyán Héraklésszal és Deianeirával.

 Vergődés

„Melyiket sirassam most tovább?”

Kedves, van valami, amit sosem mondtam el neked. De most, hogy jóslatot kaptam, mely szerint ha tizenöt hónapon belül nem térek vissza hozzád, ez lesz az utolsó kalandom, most megírtam a végrendeletem, és ha el kell mennem, mert úgy akarják az istenek, tisztán akarok távozni. Elmondom hát, kedves, amitől mindeddig óvtalak. És ha valóban meghalok, elolvasod ezt a levelet, és hiszem, hogy megbocsátasz.

Sosem beszéltem neked első feleségemről, Megaráról.

Megara meghalt.

Én öltem meg.

És a gyermekeimet is vele együtt.

Héra, az egek urának hitvese küldte rám az őrületet, mert sosem szeretett, ahogy Zeusz többi fiát is gyűlölte és üldözte. Héra már csecsemőkoromban kígyókat küldött rám, de elbántam velük, megfojtottam őket. Tudta az istenasszony, hogy újabb szörnyekkel semmire sem megy. Saját belső szörnyeimet élesztette fel.

Elborult elmémmel áldozati állatnak néztem feleségem és gyermekeim, tűzbe vetettem őket, iszonyú halált haltak a lángok között. Még iszonyatosabb volt az ébredésem, gyilkos lettem, nem akartam élni többé. Elbujdostam, és egyre csak a teljesíthetetlen feladatokat kerestem, azt remélve, magával visz a halál engem is, és szeretteimet Hádész birodalmában újra láthatom.

De a halál elkerült.

Aztán megismertelek téged, és újraéledt bennem a remény, hogy családom lehet még, nőm, akit szerethetek, gyermekeim, akiknek növekedését láthatom. Megküzdöttem érted a kígyótestű folyamistennel, és te boldogan követtél. Megsza-badítottalak az álnok Nesszosztól is, és te hálával simultál hozzám.

Azt hittem, boldog lehetek.

De nem lehettem az, és erről nem te tehetsz, kedves.

Amikor megszületett kisfiunk, visszatért bensőmbe a félelem. Mi lesz, ha fel akarlak áldozni titeket is, mi lesz, ha ismét elborul világosságom, és tűzbe vetem, aki szívemnek kedves? Mi lesz, ha gyilkossá válok újra, mert a könyörtelen istennő ezt akarja?

Hát ezért menekültem oly sokat otthonról, kedves. Féltettelek magamtól. Jobban szerettelek a világon bárki másnál, nem akartam halálhozód lenni. Ahányszor hazatértem kalandjaimból, elzártam előled a szívem, nem akartam, hogy még jobban fájj, nem akartam, hogy kötődj hozzám. Jobb lett volna, ha elfelejtesz. De sze-rettél, és vergődtél, tudtam. Meg tudod bocsátani nekem, hogy boldogtalanná tettelek, mert menteni akartam az életedet?

Kedves, nem tagadom, hogy voltak más nők az életemben. Mind hasonlított hozzád. Az egyiknek a reggeli mosolygása volt a tiéd, a másiknak szemölcse a mellén, a harmadiknak a térde hajlata volt ismerős, a negyediknek a csípője ringása, a sok idegen asszonyból téged próbáltalak összerakni mindig. Sosem sikerült. Minden percemben a hiányod üldözött.

Kedves, ha meghalok, elolvasod ezt a levelet, és megérted keserves életünket. És tudni fogod, hogy te nem vagy hibás semmiben.

Távolról őrülten szerető férjed, Héraklész

Nézte, csak nézte Hüllosz a levelet, szeméből kicsordult a könny, és rég halott szüleire gondolt. A férjét óvatlanságból megölő, kétségbeesésében öngyilkos Deianeirára. A fiától irgalmas halált esdeklő, napokig szenvedő Héraklészra. S az istenekre, akik a kegyetlen sorsot nem állították meg.

Aztán bevágta a levelet a tűzbe.