Majercsík Mária – Krúdy és Podolin

Krúdy Gyula a 20. századi széppróza egyéni stílusú mestere, a modern törekvések hírnöke, a zenei fogantatású stílus és lírikus próza megteremtője három évet (1888-1891) töltött a szepességi Podolinban. Itt végezte el az akkori nyolcosz-tályos piarista gimnázium első három osztályát. A szepességi városka és a Szepes-ség emléke egész életén át végigkíséri.1
 A kisdiák Krúdy első ízben nagyanyjával, Radics Máriával, másodszor pedig – az 1888-as karácsonyi szünet után – édesapjával utazott Podolinba. Útközben Kassán és Poprádon időzhettek el: a kassai vasútállomáson át kellett szállniuk, Pop-rád pedig ekkor még végállomása volt a vonatnak, s innen lovaskocsival utaztak tovább Podolinba. A későbbi utazásokra már egyedül vállalkozott.2

Krúdyt német szóra küldték szülei Podolinba. Németül ugyan nem tanult meg, ellenben a ház kisasszonykái, ahol kosztos fiú volt, meglepő rövid idő alatt elsajátították a magyar nyelvet. A 19. század második felében a színmagyar alföldi városokból rendszeresen küldtek diákokat a Szepességbe cseregyereknek, németül tanulni vagy egyszerűen kosztra-kvártélyra.

„… Krúdyt az iskolán kívül a társaság nevelte Podolinban. Egy téli napon lement a Poprád jegére korcsolyázni, egyedül. A jégtábla beszakadt a fiú alatt. Egy lány vagy asszony, aki arra járt, siettében ránézett, segítségért kiáltott. Csáklyával húzták ki a jég alól félholtan, kékre dermedve. Krúdy maga mesélte, hogy e kaland óta nem félt a haláltól, azóta nyugodtan fogadta az életsor apályát és dagályát. Podolinban ismerte meg színről színre a felvidéki társadalmat, a furcsa élettípusokat, a sajátos kis-városi hangulatot.”– írja Szalatnai Rezső Krúdy podolini éveiről.3

Krúdy nagyon szerette e határszéli kisvárost. Évek múlva így emlékezett a városkáról: „…Podolinban, ahol az óraütés úgy visszhangzott, mint a magyar történelmi múlt, aluszékony csókák üldögéltek a tornyokon, a városkában egyetlen nesz a takácsok szövőszékének kattogása, és a cipszer kisasszonyok térdig állnak a Poprádban, midőn fehérneműjüket mossák: a száműzött szerzetesek szinte forradalmi kedvvel tanították a magyar történelmet.”4

A legismertebb Krúdy-hasonmás, Szindbád, szintén a határszéli városka algimnáziumában volt kisdiák, a Kárpátok alatt, s a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában. „…itt volt boldog, itt, ebben a csöndes, félig középkorias városkában, ahol van egy utca, amelynek az elején és végén bolthajtásba hajlanak a házak.” Podolin városa a helyszíne Krúdy 1900-ban írt kisregényének A podolini kísértetnek is. Maga a regény Wart Erzsébet, Kavaczky György, Pogrányi Sámuel, ifj Riminszky Kázmér és Prihoda Anna szövevényes történetén keresztül ad bepillantást a Szepesség, Podolin és népe életébe.

 Podolin városa a Poprád-Felkáról kiinduló Poprád völgy végső állomása. Említésre méltó régi vára és kegyesrendi algimnáziuma. Podolin város és vidéke lakói kitűnő asztalneműket szőnek, Podolinban van egy szövőgyár is 30 szövőszékkel – olvassuk az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című sorozat Felső-Magyarországról szóló kötetében. Podolin erődített város, mely Nagyőr és Lubló vára között fekszik.

 A regény bevezetőjéből megtudjuk, hogy Podolin városa (szlovák neve Podolinec, német neve Pudlein) a Kárpátok alatt, közel a határszélhez, mély völgyben fekszik, s a Poprád ott folyik el a bástyák alatt. A város történelme a középkorig nyúlik vissza. A történeti tények alapján valószínűleg a tatárok pusztítása, tehát 1241 előtt keletkezett, egyidőben a többi szepesi szász várossal, II. Géza uralkodása után. 1343-ban lesz szabad királyi város.5 Wéber Samu Podolin város története című műve szerint azonban csak 1412-ben kapja meg a szabad királyi város címet.6 A tatárok betörése idején Boleszláv, Krakkó hercege – IV. Béla Kunigunda, vagyis a szentté avatott Kinga lányának férje – uralta Podolint.

A regényből értesülünk arról is, hogy „a derék Zsigmond király zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt, és hosszú száz esztendőkig el volt szakítva a hazától a kis középkori város. Az ivó sötét falain százesztendős felírások hirdetik, hogy valamikor lengyel urak mulatoztak benne, és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. … A száz esztendők múltak, és a szegény podoliniak már azt hitték, hogy a haza soha többé nem váltja őket vissza a zálogból. Míg egyszer Mária Teréziának sok birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepességi városok. Akkor már nagyon régen sínylődtek a szepesi városok, idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok váltságdíja fejében, és a városok, közöttük Podolin is újra a magyar haza tartozékai lettek….”7

 Történelmi tény, hogy 1412. november 8-án Luxemburg Zsigmond 13 szepesi várost elzálogosított a sógorának, a lengyel királynak, II Ulászlónak, hogy a dalmát városok visszaszerzéséért Velencével folytatott háború költségeit fedezze. A regény szerint Podolin 12 másik város mellett került lengyel fennhatóság alá. Az elzálogosított városok száma valójában 16 volt: 13 szepesi város Poprád (Poprad), Felka (Ve?ká), Mateóc (Matejovce), Szepesszombat (Spišská Sobota), Nagyőr (Strážky), Szepesolaszi (Spišské Vlachy), Szepesváralja (Spišské Podhradie), Igló (Spišská Nová Ves), Szepesbéla (Spišská Belá), Ménhárd (Vrbov), Leibic (Ľubica), Duránd (Tvarožná), Ruszkin (Ruskinovce), és három szláv község Ólubló (Stará Ľubov?a), Podolín (Podolinec) és Gnézda (Hniezdne) került Lengyelországhoz.8 S az is való igaz, hogy az elzálogosított városok csak 360 évvel később, 1772. november 5-én, Mária Terézia uralma alatt, Lengyelország első felosztásával kerültek vissza a magyar koronához. A királynő az 1774-ben kiadott kiváltságlevélben a 13 városhoz hozzácsatolta Podolint, Gnézdát, Ólublót és megalakította a 16 szepesi város ke-rületét, provinciáját Igló székhellyel.9 1876-ban a 16 szepesi városból, továbbá Lőcse és Késmárk szabad királyi városból hozták létre Szepes vármegyét. A város sokszor leégett: 1873-ban és 1874-ben, 1885-ben a fele és 1887-ben pedig 50 ház.10

„A zálogban töltött száz évek úgy múltak el a városka felett, mintha valami dermedt álomban töltötték volna. … a városka ugyanabban a középkori, ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint amikor Zsigmond zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta – talán még az emberek is ugyanazok voltak.”– írja Krúdy.11 A lengyelek annyit tettek, hogy néhány lándzsás katonát küldtek a városka védelmére, akik megvédelmezték a városkát a hegyvidéki rab-lóbandáktól. A városok középkori arculatának megmaradásában közrejátszott, hogy az elzálogosított területeket se a zálogba adók, se a lengyelek nem látták érdemesnek fejleszteni, a török hódítás pedig a Szepességet elkerülte.12

Andrássy János, Szepes vármegye akkori (1772-beni) alispánja meg is jegyezte, miszerint: „– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig föltalálható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől, és talán sohasem fogják utolérni a valóságos időt.”13

A határ közelsége ugyancsak meghatározta a városka életét. Virágzó kereskedelmet eredményezett, de periféria jellegűvé is tette a vidéket.14 A határszéli helyzet ténye mindemellett – Fábri Anna szavaival élve sokatmondó – sok jelentésű metafora is Krúdy számára. Átutazók állomása: egyszerre valóságos és álomszerűen tűnékeny hely. Krúdy emlékezete Podolint gyermekkora meghatározó jelentőségű színhelyei között őrizte. Az évszázados lengyel fennhatóság középkorias emlékei, a ködös hegyvidéki esték, a szokatlanul hosszú és kemény telek afféle mesés, világvégi hangulatot kelthettek az alföldi kisfiúban.15 Krúdy írásaiban az idő igen gyakran megáll, s történeteinek nagy része téli környezetben játszódik, így A podolini kísértet is. A tél jelen esetben a városkák múltba dermedésének, a középkor konzerválódásának kifejezője. Emellett a télnek erősen izoláló hatása is van, mesebeli hangulatot idéz elő.16

A regénybeli Podolin a dermedt időtlenséget hordozza magán. „Magas kőfal vette körül, és falakon négy kapu nyílott a négy égtáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmű Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba.”17 Vasútnak híre-hamva se volt messzi a vidéken, viszont a városka útjába esett a nagy országútnak, amely ke-resztülvezet a határon, s így nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, mely még a középkorból maradt itt. Egyetlen vendégfogadója a Róka volt. Főtere négyzet alapú (ebben is őrzi középkori jellegét), körülötte házak találhatók.18 A középkori városok általában emeletesek Az adott helyzetben csak felfelé lehetett terjeszkedni, ennek megvalósulása, az emeletépítések, amelyek viszont az egykori jómódot is jelzik. Kapujuk mindig zárva, vasrácsok az ablakokon. A Riminszky- ház is emeletes, keskeny, nyurga ház, állandóan sárgára festve. Kapuja kovácsoltvas, eresztékekkel, hatalmas zárral, réz oroszlánfővel jelzi a zártságát. A város zártságát és terjeszkedésének korlátait láttatják a legtöbb helyen még a 20. század elején is többé-kevésbé épen maradt és az írásokban mindig szerepet kapó városfalak is.19

Az ablakokon lévő vastag fatáblák és vasrácsok az otthonok zártságát és szentségét jelzik. De az elmúlt évszázadokban a lelkekbe ivódott fenyegetettség is ragaszkodik a bezárkózás vélt vagy valós védettségéhez – írja Sturm László.20 „Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra, és kirabolják a házat. Legalábbis akkora vasrácsok voltak az ablakokon, mintha hosszú várostromra volnának berendezkedve.”21

A 1593 óta a Szepesség sztarosztája, közigazgatásának feje a Lubomirski család. Krúdynál Lubomirszky alakban szerepelnek. Noha csak Lubló vára és tartozékai tartoztak hozzájuk, s ezek felett illette meg őket a magánföldesúri jog. Lubomirski Heraklesz már hűségesküt követelt a szepesi gróftól, s ő kívánt ítélkezni a szászok felett.22 Lubomirski herceg számos szepességi helyszínű Krúdy novellában előkerül. A podolini kolostorban volt vagy van egy régi kép, a képen torzonborz ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla tömör és rozsdaszínű, mintha egy göndör hajú nő vöröslő hajából volna, a szeme két karika, benne hosszúkás, világoskék szemgolyó, az arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli időben a fehér asztalon: ez volt herceg Lubomirski. – olvashatjuk az Ifjú évek című novellában.23 Lubomirski György nagy ember volt Podolinban. Még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában, a fiúkat gyakorta Györgynek keresztelték, és Úrnapján a városháza előtti térségben nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is elpukkantotta a hajdú mozsarát. … A podolini kisasszonyok, akik gyónni jártak a papokhoz, mezei virágot tűztek a herceg rámájába, és az asszonyok, akik egy párszáz év előtt csupa vörösszakállú és torzonborz külsejű gyermekeket hoztak a világra, éppen úgy imádkoztak a herceg képe előtt – aki jó pár száz esztendővel ezelőtt szívesen lehúzta kezéről a bivalybőrkesztyűt, ha fehérnép térdepelt a lábához –, mint a többi szentek képeinél. – írja Krúdy.24 Lubomirski herceg amellett, hogy derék, jóravaló úr volt, szerette a kupákat, az asszonyokat, a játékot, lágy, jószívű ember volt. Azt a szót, hogy nem! még sohasem eresztette ki a száján, a világért sem tudott volna haragot vagy kellemetlenséget szerezni. A börtönökben az ő idejében csupán az egerek laktak, és a jó szívű úr számtalanszor a saját zsebéből küldte el a szepesiek köteles adóját Krakkóba, ha azok késlekedtek az adófizetéssel. A legenda szerint gyerekkorában egy anyajuh szoptatta a herceget, talán attól örökölte a szelídségét. a herceg szelídsége oda vezetett, hogy uradalmai, erdőségei, nyájai eltünedeztek. Amit el nem vitt a szepességiek adója, azt elvitték a podolini barátok és vendégei. A legenda szerint Lubomirski herceg felesége egy napon azon vette észre magát, hogy az ura már az ékszereket is zálogba vetette a krakkói zsidónál, szörnyen megharagudott pipogya férjére, és felpakolván cselédeit, a podolini kolostorba vonul, amit a papok építettek a herceggel. A kolostor valóságos vár volt, ahol akár az egész tartomány elfért volna.25 A kolostorban a papok állandóan a karikaszemű herceggel riasztgatták a növendékeket.26 A visszakerülés után a lassan meginduló építkezés a városban szintén a Lubomirszkieknek köszönhető: „megerősítették a megrongált várfalakat, a bástyákat kijavították. Lubomirszky herceg a városnak templomot építtetett, és arc-képét megfestették a városháza számára.”– olvassuk a regényben.27

A szepességi városok alapvetően német nyelvűek voltak, de egyre inkább teret engedtek a magyar és a szlovák nyelvnek. A nemzetek és nyelvek együttélése az identitás gyengeségét és elbizonytalanodását okozhatja, viszont fel is fokozhatja a nemzeti elkötelezettségét, amely sokszor őrzi még a hagyományos hungarus-öntudatot. Krúdy sokszor hangsúlyozza a szepességiek szabadság- és hazaszeretetét.28 A podoliniak számkivetettségük alatt is ragaszkodtak a magyar hagyományokhoz. „Az ódon városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyar világbeli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy-Magyarországot sohasem felej-tették el teljesen, és fájó szívvel gondoltak a messzi hazára, mint száműzöttek gondolnak otthonukra. A gazdagabb patríciusok Magyarországba küldték fiaikat iskolába, és a régi krónikák akárhány polgármesterről tudnak, az iskolai tanulmányokat mind a debreceni kollégiumban nyeldeste”– olvashatjuk a regényben.29

Krúdy hiteles képet fest történeteiben a szepességi szlovákokról is: szokásaikról, babonáikról, urakhoz való viszonyukról. A szlovákok az 1910-es népszámlálás szerint 56 % -át tették ki a lakosságnak. Jobbára megőrizték tisztaságukat, kevéssé keveredtek, és nyelvükhöz, szokásaikhoz szívósan ragaszkodnak. Foglalkozásaik őstermelés, pásztorkodás, fafuvarozás, télen favágás.30 Krúdy műveiben a cselédség általában szlovák nemzetiségű, és vidékről kerültek a városba. A nehéz munka, az unalom-e az oka, nem tudni, de a hegyvidékek lakói, így a szepességi szlovákok is, módfelett szerették az ita-lozást. „A tótocskák, akik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, Kavaczky György, regénybeli várúr idejében mértéktelenül élvezték a szeszt. Ha a várban szólott a rezesbanda – márpedig az mindig szólott –, boldog, boldogtalan ihatott az udvaron csapra vert hordóból.”31Egy-egy üveg pálinka után aztán megmutatták erejüket is, természetesen asszonyaikon. „Veszelka János fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát, és részegségében megverte feleségét.”

A szlovákok kedvelt étele a krumpli volt. A szepesi krumpli a világ legjobb burgonyája. Bárhová szakad el a szepesi ember, ősz végén felsóhajt: sült krumplit kér. És saját krumplijára gondol ilyenkor, amelyik finom, mint a nullás liszt.32 Olyannyira szerették burgonyájukat, hogy krumplicskának becézgették és imádkoztak érte. Krumplicska szeretetükről számos anekdota született, amelyek közül számosat valószínűleg Krúdy maga is ismert. „Úgy esett a hó, mint ahogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen, mintha a legnagyobb hegyet is el akarná borítani, mintha a tótocskák itt egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig imádkoztak ők egyébért is, teszem azt krumplicskáért. Az volna aztán a furcsa, ha az Úristen meghallgatná a tótok imáját, és hópelyhek helyett krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak egyszer paj-kosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi éléskamrában annak a zsáknak a száját, amelyikben a krumplit tartják. Be nagy zsák krumpli lehet ott!”33

„A tót szerény, vallásos, dolgos és igénytelen, de viszont lassú gondolkodású, babonás” – írja a szlovákokról Bruckner Győző.34 Babonás a hegyvidéki szlovákság, a szepességi szlovákság is. Erről a regény is beszámol. A kísértettől „eleinte rettegtek, minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele.”35 Riminszky a kísértetről és a szlovákok félelméről így vélekedett: „A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy foglalkoztassa fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó a szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a halottak jönnek vissza.” Megjelenik a regényben a híres erdei szellem, a Jarinkó is, akinek köhintése a hagyomány szerint egy-egy tót ember halálát okozza, de fél a szepességi tót ember a tejszemű embertől, Jánošíktól is, a „vásárok fosztogatójától”.

Zsidókkal is találkozhatunk a regényben. Kohn Móric, az öreg házaló zsidó, aki a nizsderi várba levelezett a Jóistennel, vagy a toporci határcsárda jámbor zsidója, aki „a nyavalyás hegyháton csak úgy tudott megmaradni, hogy mind a tíz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfújta volna valami szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomorúság.”36 A 18. századig a szepességi városok nem engedték falaikon belülre a zsidókat, a bányavárosok csak hét mérföldnyi távolságra engedték őket letelepedni.37

Podolin mellett az Szepesség számos apró települése megjelenik a regényben: Toporc, Prihoda Anna szülőfaluja, Lublo (Stará Lubovna), Lőcse (Levo?a), Kézsmárk (Kežmarok), Lipovnica kolostorával, Cservenka, Primoka, Vizsonya csárdáival, fogadóival, Kranyoka rezesbandájával, Gyuvoda, Razsonykó és természetesen a nizsderi vár. Az utóbbi nyolc település ma már nem létezik. „Nizsder vára a középkorból maradt ránk. A Dunajec völgyében, sötét hegyek között áll” – írja Krúdy. „Nem valami nagy, csak amolyan sasfészek, amilyennek a cseh rablók valaha megrakták a felső-magyarországi hegycsúcsokat. Bástyái, tornyai nem igen voltak, de voltak kemény sziklából épített falai. Lipót király alatt született törvény értelmében le kellett rombolni a várakat, hogy a kurucoknak ne legyen búvóhelye. A bűnös váraknak el kellett tűnniük az ország mappájáról, és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymás után omoltak romba. Nizsder várát a régi krónikák szerint csak azért nem rombolták le, mert nem tudták eldönteni magyar vagy lengyel területhez tartozik-e. A történet ideje alatt még állnak a vár falai, de már megviselte az idő, a falak nagy része már összeomlott, a tornyokat elhordta a vihar.” Nizsder várát mára elpusztította az idő, emléke azonban ott él számos mesében, legendában, irodalmi alkotásban.

Krúdy vonzódásának a Szepességhez életrajzi háttere van, de az író kapcso-lódik a magyar irodalmi hagyományokhoz is, mindenekelőtt Jókai és Mikszáth Felvidék-képéhez. Mikszáth Felső-Magyarország képét A podolini kísértetben legalább fél tucat motívumátvétel, illetve egyezés idézi fel: A különc figurák előtérbe állítása, Jarinkó legendája, az álkísértet alakja, a kastélynak átkeresztelt vár megmentése, az árva lány látszólag rossz helyre kerülése stb.

Krúdy írásaiban rendkívül tág ismeretanyaggal találkozik az olvasó, amely gyakran csak egy-egy utalásban, futó észrevételben nyilatkozik meg. Inkább csak a figyelmes olvasó számára derül ki, hogy az elszórt megjegyzések egy nagyon mélyen megragadott életforma pontosan összeillő mozaikjává egészíti ki egymást.38 A mai Szlovákia emléke lépten-nyomon felbukkan Szindbád álmaiban, illetve Krúdy írásaiban, ha másképp nem, egy-egy hasonlat formájában: „mint egy…illavai rab”, vagy egy-egy hangulatfelidéző szlovák szó erejéig, mint a pán szolgabíró.

 Podolinban ma kétnyelvű emléktábla őrzi Krúdy emlékét, amely a kolostor falát díszíti. Felirata a következő: „V tejto budove študoval ako malý žiak Gyula Krúdy (1878–1933) ve?ký obdivovate? Podolinca a tatranských krajov, majster ma?arskej prózy. Ebben az épületben volt kisdiák Krúdy Gyula (1878–1933), Podolin és a tátrai tájak nagy csodálója, a magyar széppróza mestere.”

BIBLIOGRÁFIA

1881. évi népszámlálás

1882 A Magyar Korona Országaiban az 1881. év elején végrehajtott

népszámlálás főbb eredményei, megyék és községek szerint részletezve.

Budapest, 1882. 269.

1900. évi népszámlálás

1902 A Magyar Korona Országainak 1900. évi népszámlálása. Első rész.

Budapest, 1902. (Magyar Statisztikai Közlemények)

1910. évi népszámlálás

1912 A Magyar Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. Első rész.

Budapest, 1912. (Magyar Statisztikai Közlemények)

Bruckner , A Szepesség népe: néprajzi és művelődéstörténelmi tanulmány.

Bp.; 1922. Bruckner. 1926

Bruckner Győző: Szepesség múltja és mai lakói. In: A Szepesség emlékkönyv. A „Szepesi Egyesület Budapesten” fennállásának 50. évfordulójára. Szerk. Dr. Loisch János. Bp; 1926.

Fábri Anna: Vár, város, adoma. A Felvidék képe Jókai mór, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula műveiben. In: Műhely/Győr. 1995/2-3. 107-110.

Dr.Hajnóczy R. József: Szepes vármegye történeti változásai In: Szepesség, 1926 emlékkönyv. A „Szepesi Egyesület Budapesten” fennállásának 50.

 évfordulójára. szerk. Dr. Loisch János. Bp; 1926.

Krúdy Gyula: A podolini kísértet. Pozsony, 1992.

Krúdy Gyula: Utazása a Szepességben. Szerkesztette Sturm László.

Miskolc, 1998.

Sváby Frigyes: Szepes vármegye lakossága. Statisztikai és néprajzi

vázlat. Szepes-Váralja. 1888.

Tóbiás Áron: Krúdy világa. Gyűjtötte és írta Tóbiás Áron. Budapest, 1964.

Wéber Samu: Podolin város története. Bp; 1891.

Sturm László: A szepességi kisváros Krúdy Gyula világában.In:

Szalatnai Rezső: Podolini harangszó. In: Magyar írók nyomában. Budapest, 1967.

Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona. Bratislava. 1981.

(Szerk.: Csanda Sándor.

JEGYZETEK

1 Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona. Madách. Bratislava. 1981. 72.

2 Uo. 73.

3 Szalatnai Rezső: Podolini harangszó. In: Magyar írók nyomában. Budapest, 1967. 165.

4 Krúdy Gyula: Határszéli Podolin boldog évei (1916). Magyar Tükör. 1984. 290.

5 Bruckner Győző: A Szepesség múltja és mai lakói. In. A Szepesség emlékkönyv. A „Szepesi Egyesület Budapesten” fennálásának 50. évfordulójára. Szerk. dr. Loisch János. Bp; 1926. 10-30.

6 Wéber Samu: Podolin város története. Bp; 1891. 7.

7 Krúdy Gyula: A podolini kísértet. Pozsony. 1992. 7.

8 Dr. Hajnóczy R. József: Szepes vármegye történeti változásai. In. A Szepesség emlékkönyv. A „Szepesi Egyesület Budapesten” fennálásának 50. évfordulójára. Szerk. dr. Loisch János. Bp; 1926. 34.

9 Bruckner Im. 15.

10 Uo. 36.

11 Krúdy. Im. 9

12 Sturm László: A szepességi kisváros Krúdy Gyula világában. 449.

13 Krúdy. Im. 9.

14 Sturm Im. 453.

15 Fábri Anna: Vár ,város, adoma. A Felvidék képe Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula műveiben. In. Műhely. Győr. 1995/2-3. 112.

16 Fábri Anna: „Mit lehet írni Pestről?”Budapesti Negyed 34. 2001 Tél. 46-47.

17 Krúdy Im.8.

18 Krúdy Im. 7.

19 Sturm. Im. 450.

20 Sturm. Im. 450.

21 Krúdy Im. 9.

22 Bruckner Im. 15.

23 Krúdy Gyula: Ifjú évek. In. Krúdy Gyula: Utazás a Szepességben. Szerk. Sturm László. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc, 1998. 9.

24 Uo. 9-10.

25 Krúdy Gyula: A szamárfejű Szaniszló. In. Krúdy Gyula: Utazás a Szepességben. Miskolc, 1998. 37.

26 Uo. Ifjú évek. 9.

27 Krúdy Gyula: A podolini kísértet. Pozsony. 1992. 9.

28 Sturm. Im. 453.

29 Krúdy Im. 7.

30 Bruckner György: A Szepesség népe: néprajzi és művelődéstörténelmi tanulmány. Bp; 1922. 24.

31 Krúdy Gyula: A podolini kísértet. Bp; 42.

32 Szalatnai. Im. 162.

33 Krúdy Im. 114.

34 Bruckner. Im. 24.

35 Krúdy Im. 155.

36 Krúdy. Im. 156.

37 Bruckner. Im. 28.

38 Sturm Im. 448.