Duba Gyula – Emlék és esszé

A múlt – a gondolatok gyökérzete
1
Az emlékezésben közelebb kerülnünk az idő természetéhez. A visszatekintés műfajaiban mindig ott van az idő, részt követel a történetiség. A közírói műfajokban is, mint a tanulmány vagy az esszé fokozottan jelen van, a hátterükben áll, szer-kezetükbe épül. Az esszé a gondolatiságot vállalja fő erejévé, de bő teret ad az írói szubjektivitásnak is, teljes mellszélességgel részt vállalhat az író intellektusa.  Az alkotó gondolatiság, személyes érzékiséggel dúsítva a valósághoz, hogy elvont fel-ismeréseket, ténybeli igazságokat csikarjon ki belőle. Hogy meglátásokat csiholjon ki, ahogy az acéllal pattintott kovakőből a szikrát, a fellobbanó láng alapját! S a szikra lesz a gondolat. Az idő pedig a kovakő matériája, jelen, múlt és jövő anyaga, Borghes írja valahol, hogy „az idő mi magunk vagyunk!” Gondolatmenetünkben ennek a megfogalmazásnak is a közelébe kerülhetünk.

A múltba tekintve úgy látjuk, hogy az ötvenes évek legelején irodalmunk indulása közírói fogantatású, nem szépírói, esztétikai minőségre alig futja erejéből. Váratlan szabadságáért irányzatosságot kötelező, eszmei gondolatiságot kap cse-rébe. Az új társadalmat zavarják a kaotikus múlt árnyai, tabula rasát akar, mert azon van, hogy egyszerre mindent megoldjon, hogy új utat jelöljön ki a jövőnek. Szin-te azonnal látni, hogy olyan csapda ez, amibe nem lehet nem belemenni, s később lehetetlen belőle szabadulni. Rendhagyó helyzet állt elő, a jövő – eszményi, már-már transzcendens – látomása a gondolkodás törvénye lesz, megszabva a logikát, lehetetlenné téve a tisztánlátást. Az igazság is az idő alávetettje, a jövő vazallusa, akár a gondolat.

2

Ezerkilencszázötvenháromban a kassai antikváriumban megvettem Fábry Zoltán Korparancs című könyvét. Keveset tudtam a szlovákiai – szlovenszkói – magyar irodalomról, elkallódott, szétszóródott elődeinkről, s a mű végén egyszerre elém tornyosult a múlt. A háború előtti múltunk, apáink ideje! Komoly, sőt komor volt, súlyos gondokkal teli. Érdes tapintású, nehéz fogású gondolatokkal terhes, ám valahogy mégis megközelíthető. Emléktartomány, melyet gyerekként s csak részben éltem meg, mégis közelinek éreztem, nyomai a jelenben is követhetők. Mintha a múltak emléke a megmásult valóságban is körülöttünk derengene. Az Új Szóban már találkoztam Fábry írásaival, nevével, újabb szövegei, stílusa a Korparancséhoz hasonló lelkületet tükröztek, azzal rokon gondolatokat érzékeltettek. A Korparancs Fábryja mégis más, mintha a történelmi múlt elevenedne meg általa. Fogalmai – humanizmus, osztályharc, valóság, béke – szerepelnek a mindennapokban, mintegy összekötő kapcsok, fogózók, kilépnek elvontságukból és felerősödnek, értelmeznek. Mintha a múlt emléke a jelen értelme lenne! Fábry egykori írásai megérintettek, gondolatiságuk újszerű kalandnak bizonyult. Megsejtették, hogy az írói munkának, mint minden szakmai tevékenységnek, szabályai vannak, törvényei lehetnek, olyan érzésbeli és gondolati logikája tehát, melynek bizonyára elmélete van! A Korparancsban az irodalmi gondolkodás alapvonásaira és természetére éreztem. Meg a történetiség fontosságára, a múltismeret szükségességére, az emlékezés alkotó vonásaira tapintottam, megsejtve azokat mindjárt pályám elején. Az iskolában is a múlttal ismerkedünk, ókori görögökkel, rómaiakkal, középkori reneszánsz alkotókkal találkozunk, a felvilágosodással és racionalista filozófiával szembesülünk, a múltat tényként tanuljuk és tudásként fogadjuk el. A Korparancs anyaga és szellemisége más. Gondolatvilága életes, mintha sejtésként, homályos emlékként bennem élne, érzem súlyát és hőjét, jelzései tulajdonomként villóznak, sajátomként tapasztalom, számos valóságjegyével, érzelmi vonásával napról napra találkozom. Érzékelésem saját sorsomként fogja fel! S számomra nemcsak közeli anyag, hanem tanulságos is. Mélyebben érzem és jobban értem általa, tisztábban látom történelmünket. De ahhoz is hozzásegít, hogy jobban megközelítsem a huszadik századi Európa kataklizmáit, eszmei zűrzavarát, szellemi és fiziológiai káoszát, felismerni véljem rejtett összefüggéseit, fontos kapcsolatok, burkolt szálak válnak láthatókká előttem. S ami számomra talán a legfontosabb: arra késztet, hogy gondolati értelemben szemléljem az életet! Irodalmunk kezdeti ösztönösségében, esendő útkeresésében követhető példákra és hiteles igazságokra döbbenek.

Irodalmunk is tette közben a magáét, versekkel, gyengécske prózával mutatta magát, elméleti értelemben is tüsténkedett. Szakmai tanácskozásokon, szekciógyűléseken termelt vegyes értékű gondolatokat. Eszmei kérdésekkel birkózott, a gyakorlatból kiindulva vehemensen kutatta a szocialista realizmus ismérveit, formai jegyeit. Irodalmi életet élt „középiskolás fokon” vélt esztétikai értékek közt matatott. A szerkesztőségek és a sajtó révén – minden kezdő író újságíró volt – zak-latott valóságkutatás indult, melynek során a teljesítmény konfrontálódott a lehetőségekkel, a mű az irodalmi adottságokkal, a diktált elmélet a valós élettel, az őszinte akarás a tehetséggel. S közben nem lankadt a magyarságtudat, hanem egyre nőtt, erősödött, magától értetődően izmosodott, a szegényes kezdet után önmaga létét, öntudatát és sajátos gondolatiságát kezdte fogalmazni irodalmunk.

Az évtized közepén számomra Veres Péter – Számadását akkor még nem ismertem, csak Szolgaság című regényét – Közös dolgainkról (1955) című könyve sugallt friss irodalmi gondolkodásmódot és hiteles esztétikai szempontokat. Ezek az írások szemléletükkel és gondolatmenetükkel, az író sajátosan gyakorlatias érték-rendje révén olyan irodalmi világba és gondolatiságba vezettek, melynek egyszerű mélysége és érthető szakmaisága a fogalmi pontosság varázsát jelentette. Veres Péter az élőbeszéd nyíltságával fogalmazott lényeges és súlyos elméleti tételeket, tiszta gondolatokat, melyeken nem éreztem a sémák közhelyességét és az ideológia ráncait. A gondolatok meggyőzőnek és igaznak hatottak, hitelességet és avatott szakmaiságot éreztem bennük. Meg természetes értelmességet, mellyel józan, okos emberek a világ elvont dolgairól beszélnek. Nem a „tanulság” elvont és bonyolult modora jellemezte, hanem az önmagát fejlesztő tehetség, a gyakorlati gondolkodó ember tisztán látó értelme! Egyik írásában arról szólt, hogy Magyarországon nincs irodalmi élet. Hiányolja az irodalmi-közösségi tudatot! Fogalmai, mint a népben való gondolkodás, a nép-nemzet, a közösségi érzés, az irodalom szolgálat-jellege, a népi kötődés, a valóságközelség és hűség realizmusa, melyek az írói munka értelmét adták. Hatásukra mélyült bennem a kritikus tudatosság. Humoros írásaimban a társadalom tűrhetetlen jelenségeire vadásztam, hogy a nevetés fegyverével célba vegyem és leterítsem azokat, hogy leleplezzem a bajok okait, az emberi esen-dőségeket, most a játékos ösztönösség mellett az írás felelősségének és értelmének a súlya alapozódott bennem. Bár az írás nem mellőzheti a kaland és játékosság sza-badságát, ám a gondolkodás felelős komolyságát sem nélkülözheti! Akkor még nem érintett meg bennünket az egyetemes magyar irodalom eszménye, a csehszlovákiai magyar irodalom képviselői voltunk, önállóak nemzetiségi létünk kalodájában, zártságunkat azonban a magyar ötvenhat megrázkódtatásai feloldották. Az érzések szintjén légiessé tették a határokat, bár azok, s talán még merevebben, szorongatóbban továbbra is megmaradtak.

Mintha a történet azt igazolná, hogy az írói gondolkodás motorja a közösségi értelmű és méretű írói önvizsgálat, a szellemi identitáskeresés! Az író önmagát fogalmazza, portréjához személyes valóságából, az életéből keres bizonyító adalé-kokat. Mintha műveinket, fel sem tett kérdésekre, a válaszadás igényével írnánk! Bár ez akkor még kialakulatlan volt, mégis így működött, az irodalom teret és formát ke-resett s közben azonosságát, intellektuális és érzelmi lényegét is kutatta. A szellemi útkeresés valamiféle folyamatos, belső önmozgásúnak bizonyult. Minőségi építkezésnek, térben és időben való kiterjedésnek, fejlődésnek is nevezhetnénk. Olyan minőségi növekedésnek, melynek hajtóereje az akarat vágyódása tisztább formák és igazabb gondolatok után. A társadalmi reformgondolkodás kezdetén, a sematizmusról folyó nagy vitában azonos hangvételű, szenvedélyes monológok vetik el a dogmákat és temetik a múltat, ítélik el az ötvenes éveket. A reformgondolkodás újító, javító célzatú, talán nem is új irányok csábítanak, hanem hitelesebb igazságok és bővebb szabadságeszmény vonzza az irodalmat. Anyagtalanságában is életes erőként felszabadul a valóság mélyebb megismerésének igénye, a plasztikusabb formakultúra látomása, az igazabb látás szabadsága. S talán kullogva, dacosan vánszorogva követi mindezeket az írói önismeret, a közösségi öntudatosodás!

Szinte kötelességgé válik a kisebbségi sorskérdések felvetése, a közelmúlt történéseinek a feszegetése! Mintha az író-irodalom a sorscsapások felidézésének útjára indulna. Mintegy a szemléleti megújhodás látványos tüneteként! Felelősen és őszintén beszélni kellett, amiről addig nem szólhattunk. S az írások mélyebb értelmét – érdekes módon – nagyobb formai igényesség kíséri, mintha az írás valamiféle önmozgó folyamat lenne, mely képes megújítani, megtermékenyíteni magát. Az első regények, a novellairodalom, de a líra is kutatja és megörökíti, mi történt velünk?! Érzékenyen számba veszik és megjelenítik a háború utáni „semmi éveket”, a minden emberi hiányának előzményeit, történéseit, következményeit. A közírás is adottságainkat, teendőinket, identitásunkat boncolgatja. Mintegy nyilvánossá, némileg közüggyé válik a kisebbségi életforma, s a közgondolkozás részévé maga a fogalom. Az irodalom eszményeket hív életre, hogy értelmezze önmagát, a kultúrák közötti „hídszerep”, a billingvista kultúra esélyeit tárgyalja, a közírás a nemzetiség fogalmát és közéleti súlyát, szociológiai méreteit vizsgálja, előtérbe kerül az anyanyelv s annak kötődései, a szlovákiai magyarság sajátos helyzete és lélektana. Ebben az időben jelent meg az Irodalmi Szemlében Híd – önmagunkban című esszém, gondolatkörei tapasztalataimra épültek, úgy vélem, hogy a közvetítői, fordítói és szervezői szerep mellett vagy helyett benne van az új típusú szellemiség – Győry Dezső: kisebbségi géniusz, újarcú magyarok –, kisebbségi lelkületet és értékrendet kell kimunkálni, morális arcélt fogalmazni! Olyan érzelmi és gondolati minőséget teremteni, amely mindkét összekötendő „part” értékeire reagál, érzékeny és befogadó, de átformáló is, hogy új minőségeket teremtsen, s akár meg is haladja az alapokat, melyeket egy-máshoz közelít. Nem volt ez kész gondolat, inkább sejtés, ösztönös megérzés, mintegy látomásszerű, mely nem gyakorlati természetű, metafora és szellemi program, ami további elemző kutatásra ösztönözhet.

Fábry Zoltán Kúria, kvaterka, kultúra című műve 1964-ben jelent meg. Az írónak az első köztársaság szellemi életéről – a szlovenszkói magyar irodalomról – szóló, korabeli és emlékező munkái a reveláció erejével hatottak rám. Megérttettek velem valamit, amit már sejtettem, ami ösztönként kísértett, de gondolatként, határozott eszmeként még nem alakult ki bennem. A múlt sorsformáló erejének és az emlékezés mértékadó bizonyosságának a felismerése volt! A történelmi szélfúvás-ban pelyvaként szétszóródó elődök életének és művének az értelme, a kisebbségi lét kialakulásának és természetének átélhető és értelmezhető emlékezete! Fábry olyan előzményről beszélt, amelyről tudtunk, de lényegében nem ismertük. Mint amikor az ember apja – talán hadifogságból – váratlanul megjelenik, és magával hozza, szétsugározza a család múltját, az elődök és előzmények életét, melyet ő tud s teremtett meg. Az előttünk volt nemzedékek szellemisége életessé, megközelíthe-tővé vált, kultúrateremtő és önmegvalósító igyekezetük feltárult. Mintegy tisztázódott a lelkiségük, a bennük születő káosz és talajtalanság, ahogy a hazavesztés feltételei közt magukra maradnak, összeszedik magukat és a lét új lehetőségét, az alkotás friss feltételeit keresik. S mindezt Fábry szemléletének tükrében, melyet már ismertem; európai méretű pillantásának és erkölcsének fényében kibontakozott és érthetővé vált a két háború közötti csehszlovák világ, a demokratikus valóság és a kisebbségi gondolkodás szerkezete, a magyar lét belső összefüggései, a kisebbségi kulturális szellemvilág, melyet a háborús és békediktáló kataklizmák elsodortak, ám mely – íme! – hagyományként megismerhető, felidézhető és (talán) folytatható! Ahogy a könyvről írt esszémben írom, valami ilyet sejtettem: „Ami az akkori Ma-gyarországon lehetetlen, az a vox humana irodalmában nemcsak lehetséges, hanem erkölcsi credo lehet. Ezekben az években formálódott irodalmi életérzéssé bizonyos expresszionista írói hivatástudat, valamilyen az ember és világ megváltására törekvő indulat, mely azóta sem múlt el nyomtalanul. Talán a megrendült létbiztonság és tétova helykeresés a világban, valamilyen hovatartozási komplexusok reakciójának a tükröződése: az írók és költők fennen hangoztatott társadalmi felelősségtudata magatartássá és kortünetté nőtt.”

De a Fábry nyújtotta kép korábbi felismeréssel járt. Tárgyi és gondolatgazdag-sága mintha születő önálló irodalmiságról, újszerű szellemi létformáról tanúskodna! Sajátos irodalomról, mely a szlovenszlói magyar kisebbség valóságába, egyedi létébe gyökerezik. A Monarchia felső-magyarországi írói korábban Budapestre mentek érvényesülni, az apák polgári nemzedéke pedig társasági és egyesületi formákban szervezett magának műkedvelő, irodalmár vagy tudományos kultúrformákat, intellektuális szellemiséget. Fábry könyvének irodalma – írói és költői – azonban hivatásos alkotókat mutat és tart számon, akik helyhez kötötten, szülőföld és városi lakhely vonzásában, mintegy közösen is önálló szlovenszkói magyar szellemi „katedrálist” építenek. Mintha Szlovenszkón új magyar irodalom születne! Különös életérzés igézetében, sajátos adottságok jegyében!

Esszém az Irodalmi Szemlében jelent meg, első olyan írásom, melyet közírói munkásságom alapozásának tekinthetek. Ma érzem benne a bontakozó írói gondol-kodás esendőségeit is, a korabeli közéleti fogalmakhoz – internacionalizmus! – való kötődést, ilyen értelmű irányzatosság vonzását. Az önálló szemlélődés és gondolatiság sajátosságát úgyszintén. Fábry levélben nyugtázta a „megértést, ahonnan nem várta volna”, de komolyan vette és azután sorra megküldte dedikált könyveit. Élményem a magam munkájának tudatosítására ébresztett, akkor még jobbára humoros karcolatokat írtam, elbeszélésekkel kísérleteztem, felelősségtudatra ösztönzött. Tudatosult bennem Fábry hatása, gondolataimnak gyökérzetet ajánlott, élményeim és tapasztalataim értelmére döbbentett, a szlovákiai magyar történelem fogalomkörét alapozta meg bennem. S hogy az író művészi igazságait szűkebb közössége sorsának tanulságaiban keresse. Meg a maga életében! Mert valóság-szemlélete, az emberről való képe, mondhatnám filozófiája és igazságérzete sokrétű minőség, tapasztalati jellegű és biológiai eredetű; az írást inkább érezzük, mint tudjuk! Morális méretei, esztétikai látomásai erősen a tudatalattira támaszkodnak, szövegeit a forma érdekében egészíti ki a képzelet, vázát az ösztönök elemi ereje sugallja. S a forma keletkezése is inkább megérzés dolga, mint tudatos komponálás eredménye, a szerkesztés már a majdnem „kész” formát tökéletesíti. A mű értelmét, mintegy a „lelkét” azonban olyan alkotóösztön határozza meg, melyet a sors ültetett belénk, mint az emberi létről való ismereteink törvényét! Fábry könyve tudatosította, hogy az író nem nélkülözhet ilyen benső alapokat, szellemi erőforrásokat! Mint-egy sugallja számomra sorsom – életünk – minőségeit és értelmét. Hasonló súlyos, elvont megfogalmazások némileg modorosaknak tűnhetnek fel, akár okoskodásnak is talán! Mégis általuk lesz nyilvánvalóvá, hogy az író ily módon érezheti meg az élet gazdag és végtelenül sokrétű tartományait, az egymástól távol eső jelenségek összefüggéseit, segítségére vannak, hogy megsejtse az elmúlt idő tényeit, érzéki és értelmi tapasztalatait. Gyerekkorunk ösztönvilágának bonyolult gazdagságát is így érezzük meg, mely később tündéri képekben, az első tapasztalatok varázsos fényében mutatja magát, aztán a kamaszkor érzéki tanácstalanságát, a nyiladozó férfiasság bámész tekintetét, nevezetesen azokat az ösztönös vonásokat, melyek kíséretében felnövünk és emberré leszünk. De azt is megértjük, ahogyan szülőföldünk tájelemei, a város vagy vidék képe érzékelésünkbe és a tudatunkba épül! Ahogy az udvar, az utca, a mező és a vizek, a szőlők és erdőségek énünk tartalmai lesznek, a rónák és dombhátak formavilága lelkünkbe épül, s tudatosul a kép, melyen az ösvények és utak a táj térképét behálózzák, ahogy a tájelemek mozgásterünk keretét adják, kulisszái lesznek tetteinknek. A világ domborzata és a vidék képe ily módon szellemi minőséggé alakul lelkünkben. Ily módon lett miénk az egykori faluvilág tárgyi és szokásvilága, melyeket minden időben négy-öt nemzedék együtt élő biológiai és szellemi minősége jelentett és tettei teremtettek, mint a földi civilizáció kicsinyített mását, az „emberiség” apró modelljét.

Mindezek folytán az író számára fontos – talán döntő? – felismerés alapozódik bennünk. Nevezetesen az, mint működik a nyelv, hogyan formáljuk meg szavakkal és fogalmakkal mindazokat a felismeréseinket, melyekről a fentiekben szóltam. Mint teszik lehetővé a fogalmak és szavak, hogy megvalósítsuk a tételt, miszerint a „stílus maga az ember”, megértjük a „nyelv és a lélek” (Kosztolányi) összefüggéseit, a fogalmak súlyát és a szavak „magánéletét”, a „nyelverőt” (Humbold) és az anyanyelv értelmét, genetikai és biológiai rendkívüliségét, mindazt, ahogy a szó és a gondolat vagy érzés a szöveg szövete és a mű építőanyag lehet! Az író mintha magát szabadí-taná ki a palackból, hasonló ez az önnemzéshez. De azt is kell tudni, hogy ez még nem program s nem is cél, az később jöhet. Csupán erős vágyakozás valami után, aminek még nincs formája, kiterjedése sincs, testetlen és anyagtalan, csupán léte van, mégis hat és működik, munkára késztet és tetteket követel, kényszerít, hogy a világ és önmagunk megértésére törekedjünk, s felfedezéseinket nyelvi formába öntsük. Nem tudjuk még megnevezni, de valami tudatosult bennünk!

3

Az Irodalmi Szemle indulásától – 1958 szeptemberétől – az irodalmi gondol-kodás istápolója volt. A hazai széppróza szakmai kérdéseiről 1966-ban ankétot szer-vezett. Kérdései a próza hagyományaira, sematizmusára és reálisabb írói szemlélet lehetőségeire, a múlt és a bontakozó prózairodalom összefüggéseire, kisebbségi helyzetünk és az ábrázolt embertípus tulajdonságaira, életérzésünknek a modern törekvésekkel rokon jegyeire vonatkoztak. Már megjelentek az első regények (Rácz, Dobos, Ordódy), a kispróza egyre hitelesebb (Mács, Gál Sándor), a költészet erőteljes (Bábi, Dénes, Ozsvald, Tőzsér, Cselényi, Zs. Nagy), a fiatal Vetés-nem-zedék is hallatja hangját. A kezdeti sivárságtól, dilettáns nyomorúságtól fél emberöltő múltán messze jár az irodalom! Már tudatosan tájékozódik, alkot!

A Szemle körkérdéseire adott válaszaimat első elméleti könyvem, a Valóság és életérzés (1972) anyagába is besoroltam. Véleményeim: prózahagyományainkat nem ismerjük, tehát nem hathatnak ránk, az élő folytonosság szinte egyedüli képviselője Fábry Zoltán. Szépprózánk témáit, történetiségét, valóságképét szinte kizárólagosan a közelmúltunk, személyes élményeink és sérelmeink, mindennapjaink és a kisebbségi ember típusa határozza meg. Modern az lehet, vélem, „aki kor-szerű szinten önmagát fejezi ki”, s azt is megállapítom, hogy „a szlovákiai magyar-ság – a kor nagy problémáinak hordozója – epikusára vár”.

A „hatvannyolc” előtti néhány év rendkívül termő idő. Tágulnak a szellemi szabadság méretei s már utat talál hozzánk a világirodalom. Az eszmei egyhangú-ságba jótékonyan bevillan az elidegenedés filozófiája (Satre, Camus, Kafka), való-ságlátásunkat és formaérzékünket nyugati hatások árnyalják, bővül az esztétikai tájékozódás. Gazdagodik az irodalmi gondolkodás fogalma, Tőzsér „az irodalom valóságáról” beszél, mintegy a „valóságirodalom” (Fábry) parafrázisaként. Saját könyvem címe sem véletlen: Valóság és életérzés. Kulcsfogalmak, s mintha a gondolkodás megújulásáról szólnának. Mintha egyre tudatosabban keresnénk az összefüggést, a viszonyt irodalom és élet között. S amellett az irodalom lényegét! Egyre természetesebbnek tűnik fel számomra, hogy hozzászóljak az irodalom elméleti kérdéseihez. Kezdőként alkotásfilozófiai kérdések fejtegetésébe bocsátkozom, tapasztalatok híján, merészség vagy felelőtlenség?! A genius loci ismérve, kor-tünet! A humoros cikkek, krokik után novellákat írok (Delfinek, 1966), a Hétben a riportok mellett közírással kísérletezem. A lap irodalmi mellékletében, a Fórumban – ma irodalomtörténeti értékű – lelkes műhelymunka folyik. Együtt növekszik író és irodalom, egymást termékenyítik. Friss provokatív elemek és fiatal nevek izgatják a közfigyelmet, az „egyszeműek” egyre markánsabban tüsténkednek, hovatovább és egyre inkább mohón élő, valós problémákkal küzdő, szellemi mozgalom lesz irodalmunk. Mintha ránk köszöntött volna szerény modernizmusunk hajnala! A komoly, fejlődőképes művészetfilozófiai gondolkodás sem idegen már. Az Egy-szemű éjszaka versantológia némileg végletesnek tűnő „tárgyiassága” új esztétikai értékrend alapjait vetette meg, olyan korszerű líraeszményt fogalmazva, mellyel számolni kellett s bevonni az irodalomról való gondolkodásba, „megemészteni”, hogy a költészet korszerűsödjön és gazdagodjon általa.

Ezerkilencszázhatvannyolc szeptember elsejétől az Irodalmi Szemle főszer-kesztőjeként munkám közszerep-vállalásra kötelezett, az elméleti tájékozódás és gondolatiság, az esztétikai tudatosság és értékképviselet irányába terelt. A modern világirodalom jegyei már előtte megkísértettek, Zaligin, Bondarev, Hemingway, Salinger, Keruac, Moldova, Kuznyecov, Voiculescu műveit recenzáltam, majd a megújuló cseh próza következett, a Senki sem fog nevetni című antológia s benne Kundera, Hrabal, Páral, Škvorecký, Hrubin, Lustig írásai. Az aktív kritikus gondol-kodás néha többet árul el a recenzensről, mint az ismertetett műről és szerzőjéről, a tartalmasan kifejtett bíráló véleménynek önfeltáró vonása (is) van. A fiatal nemzedék irodalmát értékelő munkámat Autóstoppal az Ararátra címen az írószövetség magyar szekciójának közgyűlésén olvastam fel, melyben munkáikat és egyéniségüket elem-zem. Gondolataim olyan fogalmak köré szerveződnek, mint a valóság, közösség, felelősség, realizmus s a fiataloknál tetten ért romantizmus. Egy gondolatom az utóbbiról: „…az én korosztályom romantikája inkább volt az emberi cselekvőkészség, a tettek romantikája, mint az utánunk következőké, s ez talán a dolgok ésszerűségébe és irányíthatóságába vetett hitet kölcsönözte nekünk, mely hit a fiatalabb generációknak már nem sajátja.” Ozsvald Árpád költészetének mítoszteremtő ereje okán pedig Gvardavszkijt idézem: „A mítosz… olyan szellemi alakzat, melyben az ember számára maradéktalanul tükröződik adott helyzete, s ez oly mértékben, hogy az ember bizonyára nem tesz különbséget önmaga és a tükröződés között… az ember még nem különbözteti meg (legalábbis nem kifejezően) saját egyéni sorsát a közösség sorsától. Ezért olyan hatalmas élmény a mítosz, rendkívül erős belső determináció, mely az embert a többiekhez köti, és megakadályozza a csoportstruktúrák szétesését. Az ember története mindenki története és fordítva.”

Gondolkodásom és esztétikai tájékozódásom a történelmi valóság, a magam létélményei és a kisebbségi sors alapján, mintegy a szülőföld mítosza köré szer-veződik, ahol „az ember története mindenki története”. A közösségi emlékezet őrzi döntő igazságainkat, amelyek meghatározhatják írói tartásunk esztétikai és morális jellegét. Mintha valóban önmagát írná az író. S mintha az állítás nem közhely lenne, hanem törvény! A látványos elszánt törekvés is alátámasztja, amellyel az irodalom sorsunkat akarja megjeleníteni, történelmünket elmondani. A háború az alap-élménye, majd az azt követő társadalmonkívüliség! Alkotói igazságérzetünk is ebből következik. A front és a „semmi évek” élményeiből levonható és ábrázolható „különösség”!

Nemzedékem a szlovákiai magyar lét sajátos vonásaira, egyediségére rá ér-zett. Annak tanulságaira, egyetemes jelentőségére. De még nem tudta kifejezni. Sej-tette azt is – vagy tudta is? –, hogy talán nem is képes kifejezni, hiányzik az ehhez szükséges nyitottság, szabad alkotóerő. Innen a kísérletek ellentmondásai, gátlásai. A fiatalabb nemzedékek számára már nem közvetlen élmény a „törvényenkívü-liség csapdahelyzete”, veszített drámai életességéből a történelem, közvetetté vált, rossz mesévé és ijesztő emlékké, a kitaszítottság stigmája és az igazság morális kudarca pedig elvont ténnyé, tompult a közösségi tragikum élményének éle. S a ké-sőbbi nemzedékek még halványulóbb tudattal, más feltételek mellett ismerik meg a múltat, tudásanyagként, képzeletben jelenik meg számukra. Nemzedékem azonban egész pályája során vonszolja emlékeit, meghatározzák morális érzékenységét, mintegy credója lett egykori kiszolgáltatottsága. Érzékeibe fészkelt, idegeibe rögzült, emberformáló tapasztalat! Egyéni élmény s ugyanakkor korszakos történelmi tény, ellentmondásos világpolitikai részlet a háború utáni Európa újrarendeződésének kaotikus, igazságtalanságokat szülő útján, dermesztően váratlan beavatkozás életünkbe. Felforgatása mindannak, amit a népek évszázados együttélése természeti törvényként létrehozott.

A hetvenes években látványos küzdelem kezdődik gazdagabb szövegvaló-ságért, szabadabb irodalomszemléletért. A szellemi fejlődés ösztönös törekvése, hogy útját és kiemelkedő történéseit mitizálja, mintegy menentóvá emelje nagy kezdemé-nyezéseit, korszakos állomásait. Csomópontokra mutat, útjelzőket állít és hősöket avat, általában jogosan, mert bizonyos újdonságok, termékeny események és eredmények valóban új helyzetet teremtenek. Ilyen ütközőpont volt, amikor az Egy-szemű éjszaka költőinek lírája révén a korszerűsödés – a modernség – igénye a hagyományőrzés, a múlt értékeihez való ragaszkodás ellenállásával szembesült. A felbolyduló közbeszéd több volt szenvedélyes vitánál, nemzedéki szemléletek csap-tak össze és értékrendek ütköztek meg egymással a jövő érdekében. A művészi forma kérdése nagy hangsúllyal előtérbe került. Az idő lépni kívánt, hagyományos láncai megcsörrentek. A drámát nem az jelentette, hogy idősebb és fiatalabb nem-zedékek szembekerültek, apák és fiúk harca mindig is a haladás motorját táplálta. Az benne a drámai, hogy az irodalomnak és közösségének mindkét értékre szüksége volt! Mintha tejtestvérek vívnának élethalálharcot! Mint amikor a húszas évek elején Fábry és Győry nemzedéke szembeszállt konzervatív apáik hagyományaival, hogy a maga számára új gondolkodásmódot, korszerű szellemi kilátásokat teremtsen.

Ebben a helyzetben az Irodalmi Szemle feladatköre is bonyolultabbá vált, gondolatisága kibővült, árnyaltabbá vált s gazdagodott. A szemben álló nézeteket integrálni kellett s védeni az értékeket az irodalompolitika torzításai ellen. Így a korszak – minden ellentmondás és fékező hatás dacára – az irodalom fellendülését, mennyiségi és minőségi gyarapodását hozta. Ami pedig engem illet – hiszen végül is a magam gondolkodásának ívét rajzolom –, mintha bennem (is) folyna a hagyo-mányokhoz való ragaszkodás és a világra való nyitottság párharca. Alighanem mindkettőre alkatilag is fogékony lehettem! A hagyományok erejét megéltem és átéreztem, érteni véltem a történelem üzenetét és elfogadtam sorskérdéseink igazát, másrészt viszont a modern művészetfilozófia problémái és az esztétikai értékek természetrajza is szenvedélyesen érdekelt. Megfogott a kísérletező avantgardisták elszántsága is. Átjárókat kerestem múlt és jelen – jövő! – között, szerettem volna közös pontokra lelni, kapcsolatokat teremteni: korszerűbb és teljesebb valóság-szemléletre törekedtem! Olyan irodalomszemléletet próbáltam kimunkálni, amely sorsélményeinkből indul ki és sajátos valóságunkat jeleníti meg, kifejezéséhez pedig korszerű formakultúrát teremt. A szülőföld varázsának és az európai látókör csábításának összefüggéseit, a fogalmi páros kohézióját kerestem! Olyan érzés vonzott, melyben a kisebbségi földközelség és az európai távlatok látomása az írói célok két alappillére.

A korszakot Európai magány című esszém érzékelteti, amely 1987-ben kötetcím lett. Központi témává vált benne az idő. Külső jelei is voltak, mintha a valóságot bomlasztanák, elbizonytalanítanak. Tolakodó jegyei fáradástól terhesek, kételyeket sodornak, változásokat jeleznek, új idegen fogalmakkal – peresztrojka, glasznoszty, globalitás – ámítanak, várakozásra kényszerítenek. Mintha nem is megrendítenének, hanem inkább kíváncsivá tesznek; mi történik?! A megszokottság és állandóság mögött metafizikus kétely mocorog, ösztönösség mozgolódik, transzcendens fények villannak. S mintha a gondolat helyébe, a valóságérzet s a ki-számíthatóság örökébe az emlékezés lépne! A „gyorsuló időben” az emlékek, a történelmi formációk árnyai bontakoznak ki és a napi realitásokra telepszenek. Ebben a metamorfózisban bizonyára biológiai elemek is szerepet kapnak, nemsokára hatvanéves leszek, idővel, tevékeny évek múltán az ember emlékezővé válik! Nyomai Európai magány című könyvemben is helyet kapnak, anyaga mintha magasabb szintre emelve kívánná összefoglalni az írói életút tanulságait. Az idő hangjai című esszében felidéződnek a gyerekkor artikulátlan nyögdécselései, a környezet ösztönös zörejei, az iskolai játékok nyelvi kísérői, a háborús idők hetyke kurjantásai és harci indulói, a Garam mentére omló frontvonal robbanásai, a háború utáni „semmi idő” zaklatott dzsessze és duhaj bakanótái, majd az „ifjú kovácsok” menetelésének ritmusa és a városba szakadt fiatalember fülledt lokálmelódiái, s végül az író feszült érdeklődése, mellyel figyeli és követi múltját és emlékként ismét megéli a bensőjében történő időt. Különféle értelmek és értékek jelennek meg számára, megtestesül felelősségtudata, gondolkodásának és történelemszemléletének vonásai, egykori jelenségek súlya és tettek összefüggései, a szülőföld immár elvont, az érzékin is túlmutató lényege. Majd sorsfordító történések során egy új, átfogónak tűnő fogalom, melyet mindig ismerhetett, hiszen érezte, sejtette, de csak most döbbent rá: az európai magány!

Részben alkati is lehet, de nem csak az! Akár a kor íróját is jellemezheti. Elő-képe nálunk Fábry Zoltán lehetne. Nem is fizikai egyedüllét ez, hanem lelki pozíció: az író önmagára döbbenésének a pillanata! Számunkra annál közelibb, mert a kisebbségi írónak eléggé természetes közege, adottságainak zártságát, lehető-ségeinek határoltságát jelenti! Mozgásterét és kisugárzását különösen jellemezheti ilyen „európai” magány. Intellektusa, alkotóerői „érzik” Európát, a vén földrész testközelsége jótékonyan melengeti, biztatja és inspirálja, ám magára is hagyja őt. S ilyenkor magányérzete, mely a szülőföldtől indul, mintha Európáig érne! Csapdahelyzet ez, talán nem is igazi késztetés, könnyen félrevezetheti az írót, vagy talán éppen ezért lehet termékeny? Éppen a kétségek okán? Az esszéből egykori magamat idézem: „Amikor gondjait elemzi, úgy érzi, hogy nagyvonalú készségével, amellyel hozzájuk viszonyul, nincs arányban az eredmény fontossága, de a súlyuk s a nyugtalanság, melyet keltenek benne, mindenképp nagy. Szorongatják, elnyüvik! S ő szétnéz maga körül, és értékeket keres. Nagyméretű gondolati elsekélyesedést és csökkenő szellemi aktivitást észlel, művészi igénytelenséget és felületes valóságlátást. A kor könnyed rekvizitumai meggyőzően körülveszik, csupa cseppfolyósság és iránytévesztés; vizuális kultúra, bejáratott sablonok, kevés eredeti, egyéni vonás, kevés az embert szólító, friss őszinteség. A formák kettős egyeduralma: a kísérlet és megszokás értelmében egyaránt. Küzd ellenük a maga módján… A dolgok lényegét kereső igyekezete és a felszín alá, a mélybe ásó akarata már-már rögeszmeszerű s talán a lehetetlenséggel határos. Mintha valaki a föld középpontjáig akarna fúrni, hogy az abszolút mélységbe szállva, a fehéren izzó magmában találja meg a lényeget, a mindenek értelmét és a saját munkáját is indokló, rejtett értékeket… Ha a látszat elég, mire kellene az abszolút? Amikor amúgy is minden relatív! Írónk azonban nem menekülhet gondolataitól, igényeiről sem mondhat le; mit érnek hát meditálásai? Meglehet, hogy csak az alkotói magányban érvényesek, amikor az ember szemtől szembe áll magával, és senki más nincs jelen…”

4

A kilencvenes évek megváltoztatták, de alig forradalmasították az irodalmi gondolkodást. Talán jeléül annak, hogy erre nem is volt szükség! Korlátlan szabadsággal ruházták fel az írást, repülj kedved szerint, szállj, gondolat! S az esztétikai gondolkodás megtáltosodott, szárnyaival verdesni kezdett, mint a béna kacsa, úgy vélte magáról, egekbe repül. Pedig csak elnehézkesedett, elméleti .

Tags: Duba Gyula