Mács József – Szélhámosok hajója

Részlet a szerző készülő regényéből)
(18)
Másnap szomorúbb voltam, mint az Ipó menti falvakban felkapott nótában a vasárnap. A fogdába tuszkolt fiatal magyar katonát sajnáltam. Nekem kellett volna oda kerülni, mert én utólag még Benešnél is nagyobbat hazudtam. Úgy viselkedtem, mintha a Ki tud nagyobbat hazudni címen megrendezett világverseny döntőjébe én jutottam volna be a fakó lován oda érkező Beneš Eduárddal. S ő a győztes fölényé-vel, mint aki fején érzi már a babérkoszorút, azt hazudta a bizottság tagjai előtt, hogy hajó úszott az Ipolyon! Én meg erre a képtelenségre annyit mondtam csak, hogy láttam! És az érdekelt zsűritagok mégse engem kiáltottak ki győztesnek.

 Míg ezt többször is végiggondoltam, belépett szobájába a parancsnokom. S ha én másnapos szomorú voltam, ő másnapos jókedvű, mert irodájában a sörösládák már türelmetlenül vártak rá, s a felbontatlan sörösüvegek is örömükben legszíve-sebben az asztalán táncoltak volna. Hogy észrevetessem magam, megszólaltattam a Karlovy Vary-i kaszárnyában hiányolt cimbalmot, eljátszottam neki ki tudja há-nyadszor az apám nótáját. Fölém állt, mintha az apám lett volna, és egészen a sírásig elérzékenyülve hallgatta A hajózható Ipoly partján-t. És legnagyobb csodálatomra a Monarchia iránti vágyódás éledt fel a lelkében.

„Szeplosz, nem is lenni annyira rossz az a Monarchia! Nem is lenni annyira nemzetek börtöne! Én szeretni magyar tisztek, magyar bor, magyar nők! Bécset is szeretni. Sajnos, Pesten egyszer se járni…”

Én meg eközben arra gondoltam, hogy ha a mi kaszárnyánk legfőbb főnöke, az ezredparancsnok úr hallaná, mit zagyvál össze Velickíj százados úr, hiába védeném azzal, amivel Nagybátoron a részeget védik, hogy megártott neki a bor, mert belőle a sör beszélt. Mert ha a cseheknél is az járja, hogy a részeg mondja meg az igazat, akkor nemcsak a lefokozástól nem menekülne meg, hanem a fogdától se, ahova a szemem elől hurcolták el azt a szegény magyar fiatalt. Miközben körülnéztem, nem hallotta-e valaki rajtam kívül a parancsnokom elérzékenyülés okozta megnyilatkozását, az jutott eszembe, el kellene hívnom őt valamelyik este A kehelyhez címzett vendéglőbe, mennyire nem úgy gondolkoznak a csehek, ahogy ő elérzékenyülten, s bizonyosságként megmutatnám neki azt a képet is, amelyiken apám hasonlóságban eggyé válva a megboldogult Ferenc József császárral, olyan légyszaros és olyan összeköpdösött, hogy az övéknél megcsúfoltabb képet még nem is láttam. Végül a józan eszem kerekedett fölül, s nem hívtam fel parancsnokom figyelmét az apám és a császár teljesen hasonló ábrázatára. Ez azonban nem változtatott a szomorúságomon, s ezt a jócskán ittas főnököm sem hagyta figyelmen kívül.

„Szeplosz, téged bántani valami! Elárulnád nekem, mi bántani? Én rajtad mindig segíteni…”– mondta akadozó nyelvvel úgy, mint aki alig bírt már állni a lábán.

„Parancsnok úrhoz mindig őszinte voltam, most is az leszek! Sajnálom na-gyon azt a fiatal katonát, akit szemem láttára hurcoltak el a fogdába. Lehet, hogy az Ipoly felső folyásánál lakik, odáig meg csakugyan nem járhattak a hajók. Most is látom, ahogy elvitték. Belebetegszem a végén. Magamat okolom azért, ami történt!”

„Szeplosz, te ártatlan lenni. Isten menteni engem, hogy veled baj történni. Nem lenni folytatása a megkezdett utunknak. Én most mindjárt hívni telefonon a Karlovy Vary-i parancsnokot, segíteni akarok annak a katonának, akit csak azért nem lefokozni, mert közlegény. Jót akarni nem neki, neked, hogy ne lenni szo-morú…”– mondta, és úgy botorkált el a telefonig, mint az ökörhugyozás.

Elég hosszan beszélt az ottani hordó hasú parancsnokkal, de hogy mit értettek meg egymás szavaiból, arra még csak következtetni se tudtam. A végtelennek tűnő beszélgetésükből azt bogoztam ki, hogy ha a másnaposságát ő is üveg sörökkel gyógyítgatta, akkor megállt fölöttük az idő. Aztán arra lettem figyelmes, hogy parancsnokom az asztalra borulva elaludt, de úgy, hogy a telefonkagylót még mindig a füléhez szorítva tartotta, érzékeltetve parancsnoktársával, hogy ha már beszélni nem is tud, horkolni még igen, érje be annyival. Fúrta az oldalam a kíván-csiság, tudott-e segíteni fiatal katonatársamon? Fontolgattam, mivel ébreszthetném fel. Mióta tiszt vagyok, pisztolyom is van, és ha kilőnék egy golyót az ablakon, biztosan felébredne, de az ijedtségtől esetleg meg is halna, mert azt hinné, nagy bánatomban fejbe lőttem magam. Elvetettem ezt a gondolatot, és a legkönnyebb megoldást választottam, amit a tanítómtól az Árpád-kori történelmünkből tanultam, amikor a Lech mezei vesztes csata után a fogságba esett Lehel még egyszer, kivégzése előtti kívánságként a kürtjébe belefújhatott, s akkor még a holtak is felemelték egy kicsit a fejüket. Mivel azonban ilyen kürtöm nem volt, az ezredét meg nem kérhettem kölcsön, beláttam, hogy én csak a cimbalom megszólaltatásával érhetem el, amit Lehel vezér a kürtjével, s elkezdtem játszani egyik nótát a másik után. És nem akartam hinni a szememnek, a parancsnokom is emelgetni kezdte a fejét, mint a Karlovy Vary-i sörcsata túlélője, és néhányszori asztalra borulás után fejével együtt úgy kiegyenesítette a testtartását, hogy már engem is észre vett. A telefonkagylót persze még mindig a fülén tartotta. Ő maga is érzékelte ezt, s a hosszú időkiesésről elfelejtkezve kétszer is beleszólt a kagylóba:

„Halló? Halló?”

S miután kétszeri belefújás után se volt hang a vonalban, letette a telefon-kagylót. És intett nekem, üljek oda hozzá, nehéz a teste, nehezére esik a járás, meg hát számomra van mondanivalója. A lehangoló hírhez együttérző képet vágott, amikor közölte velem: nem lehet a fiatal katonán segíteni. Még a fogdában is azt kiabálja, hogy se ő, se a felmenői nem láttak hajót az Ipolyon. Vakot soroztunk volna be? Ilyen hülyék azért nem vagyunk! Otthon, a falujában iszonyatosan nagy baj történhetett a fejével, leesett a padlásról vagy a szénával megrakott szekérről, vagy égzengéses időben belecsapott a villám, s csodával határos módon életben maradt. Vagy harangozás közben átfordította a nagyobb harangot, és a lendület kidobta a toronyablakon, s egy kicsit a fejére esett. És azóta egyfolytában ellenkezik mindenkivel! Ha valaki á-t mond, alig várja, hogy b-vel tromfolhasson. Ahogy velem is tette!

„Szeplosz, ne légy szomorú! Az a katona nem érdemelni meg, hogy sajnáld…”

Annyira közeli volt az incidens, hogy képtelen voltam jó pofát vágni. Szinte csepegett az arcomról a szomorúság. Velickíj úr meg mindent elkövetett, hogy jobb kedvre derítsen, s amikor látta, hogy biztató szavaival nem megy semmire, gondolt egy merészet és nagyot, és anélkül, hogy olvasta volna Vörösmarty Mihály Bordalát, amelyről nem is tudott, Kelemen Lajos tanítóm viszont el is daloltatta velünk, a ki-józanodás kegyelmi állapotát megvárva igen nagy elszántsággal elment az ezredparancsnokhoz, és hadnaggyá léptetett elő, hogy ismét felviduljon az arcom. Ebben azonban csupán annyi volt a jó, hogy a tiszti egyenruhámat nem kellett átszabatni, csak egy további aranycsillagot felvarratni a parolinomra. Nem találtam benne más örömet. Esetleg még csak azt, hogy eszembe juttatott egy további iskolában tanult nótát a negyvennyolcas szabadságharcos időkből, amelyet most már kötelességem a cimbalmon is eljátszani. De hogy a gyors előléptetéseimnek megfeleljen, ahhoz kérelmeznem kellene áthelyezésemet a prágai huszárezredhez, mert a nóta szövege így szól:

 Hadnagy uram, hadnagy uram,

 Csak az a kérésem.

 Extra ruhát, extra ruhát

 Csináltasson nékem.

 Extra ruhát, sej-haj,

 Sárga zsinórt rája.

 Az illik, illik, illik,

 Az illik, illik, illik

 A magyar huszárnak.

Jótevő parancsnokomat beavattam gondolataimba. Már mint abba, mi fordult meg a fejemben, amikor közölte velem, hogy további jelentős előléptetést eszközölt ki számomra az ezeredparancsnoknál. De nem azért, hogy a huszárezredhez masí-rozzak át, ahol esetleg kitolásból rögtön öt ló gondozását varrnák a nyakamba, mint ahogy az unokaöccse fiával tették, akit annyira beskatulyáztak a lovai gondozásába, hogy mindegyik lovának még a nehezen megjegyezhető nevét is tudja: Furiozo, Mustang, Dáma, Aloe, Diviska. Ezekhez az elég nehezen kimondható nevekhez képest az én Eufrozinámé olyan könnyű, mint az álom, még egy magyarnak is, ha nincsenek lidérces álmai.

„Nem, Szeplosz, tőlem nem menni sehova. Micsoda csúfos halál lenni neked, ha agyonrúgni téged például az a Dáma. Mert az még szégyen is lenni rád nézve, hogy egy kanca rúgni téged agyon! Ezt még a te Eufrozinád se bocsátani meg neked. Azt hinni, lóvátetted, két kancát használni, nagy csodor lenni te… Semmi kérni, hadnagy uram, itt fogol maradni, velem fogol jönni a kaszárnyákba. Az extra ruhádban nem huszár lenni, hanem hidász, és nem lovat fogol pucolni, hanem hajózható Ipolyt mesélni!”

Olyan erélyesen mondta ezeket, hogy azon se csodálkoztam volna, ha azzal fejezi be a mondandóját, hogy punktum. Ami a tisztek nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy pofa be! S miután a beszélgetés mindig úgy végződőtt közöttünk, hogy parancsnokom az iratai fölé hajolt, én meg a cimbalom fölé, s ő a pennája sercegését hallgatta, én meg a cimbalom húrjainak a zengését, jól eltelt minden napunk. És a napok múlásában benne volt az a nyugtalanító feszültség is, hogy esténként Töhötömmel találkozom, akit minden dolgomba beavatok. Tudta, mi bánt, minek örülök. Én meg azt is kiolvastam a tekintetéből, hogy kételyt ébreszt benne az újabb fejlemény, a hadnaggyá előléptetésem. Erről azonban nem beszélt. Nincs rá példa, hogy katonaságnál valakit meséltetnek, nem gyakorlatoztatnak, rajtam kívül. Ezt ő se tudta megemészteni. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen második évét szolgáló hidászkatona létemre hidat a Moldván se összerakni, se szétszedni nem láttam. S ha a katonacimborám se tudja felfogni a velem kapcsolatos eseményeket, mit gondolnak rólam a többiek, akik egy ideig szobatársaim voltak? És főleg mit tart rólam Kántor László tábori lelkész, akit megragadónak találtam a nyílt szívével? Talán már félre is érti azt, hogy elmaradozok az istentiszteleteiről, de nem azért, amit eset-leg feltételez, hanem egyszerűen csak abból a megfontolásból, hogy a magyar-országi „Mindent vissza!” eseményekről továbbra is bátran merjen beszélni a református vallású katonák előtt!

Töhötömmel gyakran találkoztunk a holkákkal. Az én Eufrozinám már olyan meghitten és bizalmasan bújt az ölelő karjaimba, mintha az édesanyja nekem szülte és nevelte volna. Azt mondván a bölcsője felett, ha volt neki egyáltalán, hogy én téged, lányom, akit Eufrozinának kereszteltettelek, magyarhoz adlak feleségül, mert azok tüzes bort isznak, amitől jól feláll a kakastarélyuk, nem álmosító sört, amelytől még a daganat is összezsugorodik a csehek testén. A pocakjuk nő csúnyán nagyra, nem az, amit alatta hordanak! Ki tudja, hol, merre találkozhatott magyarral az Eufrozina anyja a nagy Osztrák–Magyar Monarchiában. Lehet, hogy az ő ereiben is cseh–magyar vér folydogál, azért vonzódik annyira hozzám. Kiderülhet valaha is, és be is bizonyosodhat, hogy az én császár kinézésű apám az Eufrozina apja is, mert ha így lenne, akkor mi féltestvérekként vonzódnánk erősen egymáshoz, s a vérfertőzést elkerülve nem is házasodhatnánk össze, elkerülhetném falumban a cseh– magyar házasság kiváltotta botrányt, amelyet sokáig felemlegetnének?

„Az a Szeplős, az hozott ide cseh menyecskét, hogy ott fordulna fel, ahol van!”

Ha persze megírnám apámnak, mi minden fordult meg a fejemben Eufrozi-námmal kapcsolatban, rövid és indulatos lenne a válasz, s körülbelül a tartalma is.

„Szeplős, ha hazajössz, rögtön a fatartóba megyünk, ahol a favágó tuskón fej-szével vágom le a fejed! Már látom, hogy a rangkórság gyógyíthatatlanul megza-vart. Az ilyen fejet nem érdemes a nyakadon hordani…”

Dehogy tártam volna fel előtte a gondolataimat.Csupán csapongó kézeletem játékának tulajdonítottam, semmi egyébnek. Arra azonban jó volt, hogy kedvet kaptam a levélírásra. Megírtam szüleimnek, „végre elkezdtük parancsnokommal a cseh kaszárnyák járását. Autóval indultunk első utunkra, s remélni szeretném, hogy a továbbiakat se folytatjuk gyaloglással, a kaszárnyák ugyanis nem egy helyen vannak, mert akkor könnyű dolga lenne az ellenségnek, nagy erőbevetéssel bekerítenék és teljesen megsemmisítenék! Szanaszét vannak, mint aratáskor a búzakeresztek. Első utunkon százharminc kilométert kellett megtennünk, hogy a Karlsbadhoz közeli (most már Karlovy Vary, ahogy Nagybátor is Velké Bátorovce) kaszárnyába eljussunk. Mesélésem az Ipoly hajózhatóságáról nagy tetszést keltett, jobban megtapsoltak, mint egy megszállott hitszónokot. Egy szegény magyar katonát meg a fogdába vittek, aki szintén Ipó menti volt, és meghazudtolt engem. Azt állította, hogy ő, a szülei és a nagyszülei soha nem láttak hajót az Ipón, mert akkor beszéltek volna róla. Azt üzenem e levélben jó tanítómnak, hogy egy Ipó menti fiatal megmondta az igazat, és be is tört a feje. Engem viszont hadnaggyá léptetett elő ezredparancsnokom a sikeres szereplésemért!… De erről senki másnak ne beszéljenek, ha jót akarnak nekem! Írjanak mindenről, ami a faluban történik, de magukról a leg-többet, hiszen én ugyanúgy aggódom a szüleimért, ahogy maguk értem… Szerető fiuk, Szeplős.”

Apám válasza a megszokottnál jóval tömörebb és indulatosabb volt. És mintha repülőgépen küldte volna Prágába egy olyan magyar nemzetiségű tisztnek, akinek a gyors előléptetéséről tudva már azt is feltételezték, hogy Szeploszt egy napon, lehet, hogy éppen Beneš születésnapján, a csehszlovák hadsereg minisz-terévé nevezik ki.

„Kedves fiunk! Máskor jobban gondold meg, mit írsz nekünk a leveledben. Kíméld jó anyádat, ne ijesztgesd. Azzal példának okáért, hogy mért nem lehetnek egy helyen a kaszárnyák, mert akkor az ellenség könnyen bekerítené és megsemmisítené azokat katonástul, mindenestül, s azok valamelyikében te is benne lennél! Úgy ráijesztettél az anyádra, hogy két éjszaka se tudott nyugodtan elaludni. Felriadt, felköltött, és azt mondta: nagy baj történhetett a fiunkkal. Lehet, hogy már nem is él! Ami pedig az újabb előléptetésedet illeti, arról az a mondásom, hogy lassabban a testtel. Mert a végén azt hiszik az itthoniak, hogy egy-egy szabadságodra kölcsönkért tiszti ruhákban jársz haza. A kíváncsibb természetű asszonyok még meg is szagolnak, nem molyirtóval tartósított kölcsönzőből hordod-e haza a ruháidat? Épül a finánclaktanya, de kérdés, hogy a tetejéről mikor látnak el a Hortobágyig. Tubu gazdának nagy a bánata, mert a legszebb postagalambját megfogta a sas! Akivel akkor találkozott, mindenkinek azt mondta, inkább a vasárnapló kalapját vitte volna el az a ronda ragadozó! Pestu bátyádnak meg megdöglött a vemhes tehehe, cigányok hordták szét a húsát. A húsvét, mint mindig, dínomdánommal telt el. Bál is volt, de kakaskodás nem történt. Katonaidejét tölti a legények eleje. Már a legionáriusoktól se kell félni, nem járnak közénk, a pusztán csinálnak maguknak jókedvet. Nekik is van már boltjuk, kocsmájuk. Szeptembertől a gyerekeknek isko-lájuk is lesz. Megnyugodhat, megkönnyebbülhet Kelemen Lajos. A szlovák tanfelügyelő nem jár majd annyit a nyakára. Az aratás megkezdődött, régen volt ilyen jó termés, de nem fontos hazajönnöd nyári szabadságra, egy hadnagy ne álljon be szegény szüleivel a búzatáblába. Karácsonyra türelmetlenül várunk és szeretettel! Vigyázz magadra. Mi azért imádkozunk anyáddal, hogy ne süllyedj el a hajózható Ipolyon. Szerető szüleid.”

Ha a szüleim levelét nem olvastam el tízszer, akkor egyszer se. Némelyik sora úgy elérzékenyített, mint másnapos derék főnökömet a Monarchiára való emlékezés. A különbség az volt köztünk az elérzékenyülésben, hogy én bevallhattam, apám levele ébresztette fel bennem olyan erősen a honvágyat, hogy könny fakadt a szememben. A parancsnokom ellenben nem vallhatta be a feljebbvaló tisztársainak, hogy mi érzékenyítette el. Mert az őszinteségét nem úszta volna meg szárazon. Egyik napról a másikra kivetkőztették volna tiszti uniformisából. És Isten bocsásd meg a gondolatot, esetleg engem ültettek volna a helyére! Az elérzékenyülésem nem maradt követekezmény nélkül. Olyan erős volt a lelkemet gyötrő hazavágyásom, hogy nem tudtam leküzdeni. Mondtam a parancsnokomnak, nem tanúsított megértést. Éppen most mennék haza, amikor elkezdődött sikeres kaszárnyajárásunk? Folytatnunk kell az elkezdett munkát, nem szabad kiesnünk a lendületből. Én meg azt hoztam fel célom eléréséhez, hogy az otthoni levegő meg az Ipó-parti barangolás erőt kölcsönöz a további meséléseimhez. Felfrissíti a lelkemet, megacélozza az akaratomat, és ha meg is fürdök a vizében, a testem is edzettebb lesz! Látta, búskomorságba esem, ha nem enged haza szabadságra. És meglepetést keltően megértőnek mutatkozott!

„Szeplosz, de csak pár napra engedni el!…”

Örömömben legszívesebben átöleltem volna a nyakát, és csókott is cuppantottam volna az arcára. De mindig nagy volt nála az ajtónyitogatás, az altisztek gyakran jöttek hozzá valamivel, joggal félreérthették volna, ha éppen a belépéskor csókolom meg. Visszafogtam magam, uralkodtam feltörő érzelmeimen, és jól is tettem, ki tudja, így is mit suttognak rólunk a hátunk mögött, lehet, azt hiszik, hogy a Velickíj úr szeretője vagyok. Egyik akadályt leküzdve jött a másik. És az volt a nehezebb. Töhötöm közölte velem, ő is utazik, és viszi magával a holkáját is. Ez így nem is lett volna baj, de az én Eufrozinám tudomást szerzett a barátom szándékáról, és úgy a nyakamba csimpaszkodott, hogy majd megfojtott az ölelő karjaival. Vigyem én is őt magammal. Meglátom, ugyanúgy fogja szeretni a szüleimet, ahogy engem. És azt is meglátom, hogy tud ő a falusi emberek nyelvén is beszélni. Még csak véletlenül se fordult meg az aranyos eszecskéjében, hogy magyar faluba jön haza velem. Ahol a madarak csicsergését se értik, pedig együtt kelnek, együtt feküdnek velük. Nem még a medvetáncoltató és cintányéros csehek nehéz nyelvét! Ennek ellenére nekem is engednem kellett, mint a parancsnokomnak. És amikor a villa sötét cselédlányszobájában a nagy és fárasztó, de lángolóan szerelmes össze-ölelkezésünk után kijelentettem:

„Te is jössz velem!”

Eufrozina hátáról a hasára fordult, s boldogságának a könnycseppjeit préselte bele a párnájába.

19

Eufrozina feje a vállamon, a szörnyű lidérces nyomás meg a lelkemen. A Wilson főpályaudvarról így vágtatott velünk Zólyomig a gyorsvonat. Szenvedtem még a gondolattól is, hogyan fogadnak a szüleim, ha a holkát magam előtt engedem be a konyhába. Ha a konyhakés éppen akkor az asztalon lesz, az biztos, hogy nem engem temet el Mihály Antal tiszteletes úr, hanem Eufrozinát. Én csak a sírja fölött állok, és egy marék földet szórok a koporsójára. Amikor Zólyomból fáradtan és vi-szontagságosan hazavergődtünk, és a cseh lánnyal beléptünk a konyhába, egyszerre megfagyott a forró nyári nap levegője, s apámnak felháborodottabb lett a bajszos, pofaszakállas arca, mint a valóságos Ferenc József császár őfelségének, amikor jelentették neki, hogy halálos kimenetelű merényletet követtek el Szarajevóban Ferenc Ferdinand trónörökös ellen! A szomorú hírre ő úgy válaszolt, hogy kirobbantotta a négy évig tartó világháborút, és kioltatta a bátyám életét…

Szerencsére apám nem nyúlt se a konyhakéshez, se a baltához, de azt igen-igen feldúltan megjegyezte, „Szeplős, lehetsz felőlem akár generális is, a mi házunk akkor se lesz kupleráj, ezt vedd tudomásul!” Eufrozina persze semmiből semmit nem értve, nyugodtan azt gondolhatta, hogy a falusi magyar emberek arca, mint az apámé és az anyámé is, így néz ki, amikor örülnek, s akkor vidámabb, ha nem őket temetik, hanem a szomszédjukat. Ilyen itt a szokás! És mintha harmadik testvérünknek ő is a házunk fedele alatt született volna, úgy cuppogtatta csókjait a szüleim arcára, mint aki egészen otthon van, és azon nyomban kisöpörte a konyhát is, ide-oda ugráltatva az aratásban elfáradt szüleimet. Ha a cimbalmot is hozzuk, a végén még táncra is perdültek volna. A hosszú és fárasztó nyári napok se tették lehetővé, hogy a szüleim ne gyújtsanak lámpát. Pislogó lámpafény mellett fogyasztottuk el Eufrozinával a szalonna-kolbász összetételű finom vacsorát, amelyből ő csupán annyit evett, mint egy kismacska. Pocsékoltuk a petróleumot.

Nemcsak a lámpánk fénye pislogott álmosan, hanem a szüleim is. Úgy szakadt rájuk a fáradtság az asztal mellett, hogy ültükben elaludtak. Nem háborgattuk őket tovább, felálltunk az asztaltól, és pokrócokkal, párnákkal kivonultunk a csűrbe, és a szecskavágó közelében készítettük el magunknak a kényelmes szénaderékaljú fekhelyet. A ránk borult nagy csendességben a templomunk padlásán tanyázó baglyok huhogása a csűrünkig elhallatszott, és félelemmel töltötte el Eufrozinát. De aztán csak elaludt, én meg átvirrasztottam a nyári éjszaka nagyobbik felét, kétségeim viharos tengerén hánykolódva. Jól tettem-e, hogy szüleim nyakára hoztam Eufrozinát, akivel még csak beszégetni se tudnak. És korholó szavaik is ott pattogtak a dobhártyámon! Nem elég a falunak, hogy a tanyasi szlovák telepesek a szomszédságukban élnek, és terjeszkednek, a fináncok épülő laktanyája is a szemük láttára magasodik a templomuk magas tornya fölé, és akkor még én is tetézem a gondjukat azzal, hogy cseh lányt hozok Prágából Nagybátorra, aki az itthoniak ítélete szerint lehet a világ legnagyobb kurvája is. Erre vall, hogy eljegyzés, esküvő, semmi, és ő ennek ellenére eljön velem a távoli fővárosból, és a szüleim és a falum sze-me láttára bebújik az ágyamba.

És még csak szaporodtak szemem előtt az álmatlanul eltöltött éjszaka rémképei!

Rádöbbentem, végzetes hibát követtem el azzal, hogy Eufrozinát hazahoztam. Foltot ejtettem a tiszti becsületemen. Anyám arról ábrándozott, amikor az alhadnagyi rangommal bemutatkoztam itthon, a templomban és a bálban, hogy ha esetleg a katonaság kötelékében maradok, és Nagybátorhoz közelebb helyeztetem magam, a legnagyobb gazdák lányai közül választhatok feleséget. Tubu gazda tett is erre vonatkozó célzást, a galamboknak fütyörészni tudó parasztember fejében sok minden megfordul. Meg hát nemcsak lánya van, hanem fia is. Ha a lánya hadnagy felesége lenne, fiára maradna a birtok. Jól járnának mind a ketten. Az anyám álmának most már vége. Az ő számára az a könyörtelen valóság, hogy Eufrozina itt alszik velem a csűrben. Holnap erről beszél csámcsogva és megbotránkozva az egész falu. Mihály Antal tiszteletes úr ki is prédikálja paráznaságomat a szószékről. Örülhetek, ha szüleim túlélik a szégyent. Annyi bizonyos, hogy Nagybátoron én már nem választhatok feleséget. Ha századosi rangig vinném, akkor se. Legnagyobb jótevőm, Kelemen Lajos se marad érintetlen a dologban. Amilyen gúnyosak tudnak lenni a falumbeliek, nyitogatni fogják hozzá az ajtót:

„Tanító úr, hívja össze azonnal a kórust!”

„Miért tenném éppen a legnagyobb dologidőben, az aratás és a termésbehordás idején?”

„Hazajött Szeplős szabadságra! Ami nem is lenne baj. De hozott magával egy cseh lányt is, akinek a nevét csak úgy tudnánk kimondani, ha a kórusban begyakoroltatná velünk!”

„Valakinek a nevét énekeltessem a kórusban? Még nem bolondultam meg! Ha lekottáznátok, akkor se. És több szólamban kívánnátok? Még nem ment el az eszem! Egy hangra is nehezen megy nektek az éneklés”– paprikázódna fel a tanítóm. „És hogy hívják azt a nehéz nevű cseh lányt?”

„Eufráteszrozikának, tudomásunk szerint. De inkább kérdezze meg Szeplőstől tanító úr, ő biztosan jobban tudja!”

Nem kellett dicsérnem az eszem, hogy felismerjem, szűk egy hétig se maradhatok itthon. Háború még sehol, így nem eshetek a csűr és a konyha fogságába. Itt-hon pedig csak az történhet velem, hogy az utam Eufrozinával szigorúan a háztól a csűrig és vissza vezethet, a faluba, a templomba és a határba nem, ha jót akarok magamnak és nyugalmat az aratás és a hordás nehéz munkájában elfáradt szüleimnek. Apámék se nagyon gondolhatták másképp, hajnalban keltek, megelőzve a kakas kukorékolását, és mikor a tyúkok még a sötétség beállta előtt felkapaszkodtak az óljukba, akkor tértek nyugovóra. Ha mi Eufrozinával testünk melegét a fekhelyünkön hagytuk, előbb az istállóba lopakodtunk be, türelmesen várva arra, hogy ha Trombitás bátyó belefújja a falu csendességébe a Kossuth-nótát, rejtőzködve kiengedjem az ólból és az udvarból a tehenünket. Csak azután szaladtunk be a konyhába, ahol a kenyér, a kolbász, a szalonna és a fazék tej az asztalon várt bennünket. Kis házunk egész nap a miénk volt. Nem nyitottunk ajtót senkinek. Sokáig azonban így se nagyon maradhattunk. Apám elkezdte és folytatta minden este, hogy rosszabbkor nem jöhettünk volna. Én tudhatnám a legjobban, hogy nyáron nincs megállása a magaféle szegény embernek. Az se puhította meg a kérges szívét, hogy reggel kiengedtem a tehenünket, naplemente után meg bekötöttem. Nem fogadott el semmit segítségnek, mert Eufrozinával jöttem haza, akit látni se kívánt. Anyámban több lett volna a megértés, de apám előtt ki se merte nyitni a száját. Nem tehettem mást, három nap eltelte után búcsúzkodás nélkül kilopakodtunk az udvarból, és a zólyomi gyorssal szintén viszontagságos körülménnyek között visszautaztunk Prágába. Eufrozinának nem tetszett a hirtelen elhatározásom és felkerekedésem. Egész úton duzzogott, hogy a szülői házon kívül mást nem is látott, a szüleimet meg se ismerhette, úgy utazik vissza, hogy a mosolygásukat nem is látta, a kedvességüket nem is érezte, mi értelme volt egy ilyen rövid otthonlétnek, inkább maradtunk volna Prágában. S apámnak a füle mintha a fővárosig ért volna, hallotta az Eufrozina szűnni nem akaró duzzogását, mert ő is azt folytatta az utánunk küldött levelében:

„Kedves fiunk, Szeplős! Máskor ilyen meglepetésben ne részesíts minket. Egy Császár elvárja a fiától, még ha hadnagy is, hogy bejelentse a látogatását. Különösen akkor, ha nem egyedül jön. Illendőséget nem tanítanak a csehszlovák hadseregben? Ha úgy gondoltad, hogy ha te nem látsz senkit, téged se lát senki, akkor nagyot tévedtél. Elfelejtetted életre szólóan megjegyezni, hogy a falunak mindent látó szeme van? És mindent halló füle van? És valamennyi asszonyának, ha vén, ha fiatal, pletykos nyelve van? Ezekből következtetve nem lehetett úgy elrejtőznöd, hogy a falu ne szerezzen tudomást róla. Tudják, hogy a csűrben aludtatok. Meg hogy a szerény konyhánkban magatokra zártátok az ajtót. Meg hogy a szegény tehenünk se jött ki csak úgy magától az istállóból! Nem akarlak elkeseríteni, Szeplős, de valaki még azt is végighallgatta és végiglesekedte, hogyan faj-talankodtatok a csűrben azzal a kicsodáddal, és azt is hallotta, hogy az a cseh lány, a kurvád, az élvezés örömét annak a szónak az ismétlésével fejezte ki, hogy Szeplosz, Szeplosz! Arra azonban senki nem jött rá, hogy a cseh nevedet sóhajtozta a füledbe… Mi meg erről hallgatunk anyáddal. Nem megy a fejünkbe, hogyan jöhettél szabadságra a prágai szeretőddel, és most urasan fejeztem ki magam. És ne haragudj ránk, hogy a jól felfogott magyar közmondásunkhoz igazodtunk: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! De lásd be, a te érdekedben cselekedtünk úgy, ahogy kellett. Téged védtünk, meg a családunk jó hírét. Bár így is csorba esett rajta. Nem történhetett titokban a hazajöveteled és a visszameneteled! És ami megtörtént, az megtörtént, azon már nem tudsz változtatni. A tanulságot azonban véglegesen levonhatod belőle: minek vizet hordani az Ipóba, mikor van Nagybátoron elég lány! Légy óvatos és megfontolt a meséléseiddel, arra kérünk! Nehogy úgy eltüntessenek tégedet is, mint azt a szegény magyar katonát… Mert azt a te jó anyád már nem élné túl, talán én se, akit pedig a kemény emberek közé sorolnak a faluban! Többet most nem is írok, Szeplős… Szerető szüleid.”

Mikor parancsnokom a kis szobámban talált, először úgy tett, mintha nem hitt volna a szemének, azután meg nagy jókedvében, hogy újra látott, kedélyes beszélgetésbe kezdett velem, de úgy, hogy én sokáig ki se nyithattam a számat. Mi az, Szeplosz, nem ízlett a munka, úriember lettél a katonaságnál, szegény szüleidet magára hagytad az egyik legnehezebb munkában, ha be is fogtak az aratásba és a hordásba, még a rövid szabadságodat se töltötted le, meglehet a véleménye rólad a felnevelőidnek, de a falunak is. Nem is magadtól jöttél te vissza, valakinek útjában lehettél, ő riasztott rád olyan fenyegetően, hogy jobbnak láttad meg se állni Prágáig! Miközben a feltevéseit mind felsorolta, az íróasztal mellől fel se állt, a székén ülve vette észre a sörösládákból kikandikáló üvegeket, s mivel azoknak nem adhatta szigorú arccal parancsba, hogy ti ott, abból a ládából öten, azonnal hozzám, mert ők parancsszegők lettek volna, engem pedig, a friss hadnagyot, nem ugráltathatott, csak szépen megkérhetett, rakjam a Budvar söröket az asztalára. Azért ötöt, hogy nekem is jusson belőle legalább kettő. S ahogy a sört leeresztgettük a torkunkon, visszatért a szabadságom lerövidítésére. Hozzá őszinte lehetek, neki az otthoni gondokat is elmondhatom. Ő eddig még mindig megértést tanúsított irántam. Nem tudtam az igazságot elhallgatni, megnyílt előtte a szívem.

„Nem egyedül mentem haza. De nem is Töhötöm barátommal, hanem egy prágai lánnyal, Eufrozinával, akibe a kelleténél jobban beleszerettem!”– mondtam.

„Jól gondolni én, lány lenni a dologban”– eresztett le a torkán egyszerre egy egész üveg sört.

„Nagyon nem tetszett ez a szüleimnek. Olyanok voltak Eufrozinával szemben, mint a fagyosszentek, akik évről évre, mindig kéretlenül, az Ipó mentiek bosszatására lépnek ki a kalendáriumból! Jobbnak láttam gyorsan kereket oldani, míg a családomban nem tör ki a háború…”

„Te, Szeplosz, mindig okosan választani legjobb megoldás!”

S ahogy a sör a ládákból gyorsan fogyott, úgy zúdította rám egyre mámoro-sabban a dicsérő szavait. Amiért hamarább visszajöttem. A cseheket jobban megismerve tudtam már róluk, hogy szeretnek utazni, újabb és újabb világot látni, mégha az a világ az országuk határain belül van is. Arról azonban fogalmam se volt, hányadik fiókjából vette elő parancsnokom azt a térképet, amelyen megmutatta nekem, hogy még ezen a héten, ha semmi nem jön közbe, Táborban folytatjuk sike-resen elkezdett kaszárnyajárásunkat. A husziták illetve a táboriták fellegvárában. Délnek repülünk mi is, mint a költöző madarak. Aztán arról mesélt, kik voltak a husziták. Mozgalmuknak volt egy mérsékelt és egy radikális szárnya. A mérsékeltek a kelyhesek, a radikálisok a táboriták voltak. Az előbbiek a kenyérrel és borral való áldozást akarták elérni, meg az egyházi birtokok elkobzását, meg a német befolyás teljes megszüntetését. Az utóbbiak meg a jobbágyság és minden rendi kiváltság eltörlésére törekedtek, s elvetették a katolikus egyház tanait. Vezérüket, Husz Jánost, a konstanzi zsinat megégettette. Felkelés tört ki a cseh országrészben számos helyen. Mikor IV. Vencel királyuk meghalt, trónját öccse, Zsigmond német és magyar király akarta elfoglalni, ez azonban a husziták kemény ellenállásába ütközött. A pápa és Zsigmond öt keresztes hadjáratot szervezett ellenük. Egyik se járt sikerrel. Ezt nekünk, katonáknak illik tudnunk, hogy veretlenségüket támadó könnyűgyalogságuknak, mozgékony szekérváruknak, tűzfegyvereiknek, szekerekre szerelt ágyúiknak és a csapattestek összehangolt együttműködésének köszönhették. Végül a bázeli zsinat engedett a kelyheseknek, engedélyezte a kenyérrel és borral való áldozást, s ezzel őket a katolikusokkal kibékítve a radikális táboriták ellen fordította, akiknek aztán teljesen szétverték a hadát. Az üldözöttek a szomszédos országokba menekültek, jelentős számban szétszóródtak Magyarországon is, s új helyükön terjesztették tovább a huszita tanokat.

„Szeplosz, érteni te engem?”– torpant meg magyarázatában a parancsnokom, mert eszébe jutott, hogy talán még most se értek csehül.

„Nagyjából mindent megértettem. Eufrozina mellett sok mindent megtanultam a számomra teljesen idegen cseh nyelvből. Hálával tartozom neki ezért!”

„Akkor most már tudod, milyen nevezetes városba megyünk! Ott még a szél is a husziták szellemét fújja az arcunkba… Ilyen nagy történelmi múltú városban tartod meg második előadásodat a hajózható Ipolyról”– szónokolt előttem először csehül a parancsnokom.

Míg felvilágosított Tábor dicsőséges múltjáról, ő maga a történelmi örökség terhe alatt egészen összeroppant. Olyan állapotba került, hogy a husziták szekér-várából biztosan kiesett volna, hiszen már a székéről se tudott elmozdulni. Engem küldött a cimbalomhoz, játsszam el neki az apám nótáját, amely már az övé is. Csak más szövegszerelésben, hogy a hadsereg nyelvén fejezzem ki magam. Apám legkedvesebb nótájában a szőke vizű Tisza kanyarog, a parancsnokoméban meg a hajózható folyóvá előléptetett Ipoly, amely ugyanolyan könnyen kapta a rangját, mint én. De nem az ezredparancsnokomtól, hanem a világ egyik legnagyobb hazudozójától! Olyan szépen zengték a nótát a cimbalom húrjai, hogy ha a parancs-nokom képes lett volna a székéről elmozdulni, és mellette.