Markó Emil – Ő mindig jót akar…
Alkonyodott, amikor kinyitotta a szemét. Feje ólmosan nehéz volt, nem is tudta felemelni. Így csak a szoba szürkére színtelenedő mennyezetét látta. Tompa hangokat hallott, mintha sűrű homokrétegen át érkeztek volna a füléhez.
– Főorvos úr, kérem… – kinyitotta a szemét… Árnyékok hajoltak föléje, ismét hangokat hallott, de a szavak értelmét most sem tudta kibogozni. Fejében súgó motor dolgozott, mintha ormótlan kőfejtőgéppel szednék szét anyának sejtjeit. Fojtó orvosságszagot érzett, amely émelygéssel töltötte el, szemét kifárasztotta a szür-ke mennyezet látványa, és úgy érezte, mintha testének minden részecskéjét présbe szorították volna. Szemét lecsukta és nagyon messziről ismét beszédet hallott:
– Most már túl van a krízisen… Ha nem lépnek fel komplikációk, néhány hét alatt lábra áll…
Tudta, hogy róla van szó, de valami közömbös egyhangúsággal koppantak a szavak a dobhártyájához. Kusza gondolataiban távoliaknak tűntek az élet szavai, a krízis, az egészség, a komplikáció, a lábra állás: olyan érzés volt, mintha az utcán, vagy még inkább valahol a világűrben hangzottak volna el ezek a szavak, egy megmagyarázhatatlanul ellenszenves és idegen valakiről. Most már világos volt előtte, hogy kórházban van, valószínűleg erősen bekötözve és ez okozza a tűrhetetlen présbeszorítottság érzését. Csak a körülményekkel nem volt még tisztában, amelyek idejuttatták.
Megfeszített aggyal gondolkodni próbált. Eleinte csak kusza képtöredékek hullámzottak a fejében, rendezetlenül egymásra dobált kockák az eddigi életéből. Végtelen messzire kellett visszamennie időben, hogy jelenlegi helyzetének magya-rázatára bukkanjon. Életének egyik kockáján látta magát mint húszéves fiatalembert. Másodéves jogász volt akkor, nagy vágyakkal, reményekkel és tervekkel eltelve. Ezeknek a nagy álmoknak a beteljesülését szerinte csak egyetlen körülmény akadályozta: szegénysége, amely akkoriban nyomasztó teherként súlyosodott vállaira.
Amikor már a legsötétebb kétségbeesés szélén állott, akkor toppant az életébe Éva. Éva gazdag, de nem feltűnően szép leány volt és jóformán első látásra megszerette őt, a jelentéktelen, kezdő ügyvédet. Több nem éppen szelíd családi jelenet után Éva apja is beleegyezett a szerinte szörnyű és példátlan rangján aluli házasságkötésbe, s így megnyílt előtte a boldog érvényesülés útja.
A többi azonban kétségtelenül az ő egyéni érdeme volt. Minden akadályt le-győző ambíciójával, tündöklő ékesszólásával és szavainak meggyőző erejével rövid idő alatt a legkeresettebb ügyvédek sorába emelkedett. És ekkor, amikor már csak-nem felért a csúcsra, amelyet álmaiban és terveiben maga elé állított, kezdődött csa-ládi életében a tragédia. Eddigi élete és napjai a megfeszített munka, a telhetetlen felfelé törekvés börtönébe voltak zárva. Ami ezeken kívül esett, mint a lélek, érzések, szeretet, szerelem, távol állott az életétől. Sem ideje, sem kedve nem volt, hogy ilyen hozzá nem méltó és elvont dolgokkal foglalkozzék. Janka is váratlanul, számításán és akaratán kívül lépett életének színpadára.
Harminchét éves volt, amikor megdöbbenve és kételkedve felfedezte magában a szerelem jellegzetes tüneteit. Lelkiismerete és meggyőződése szerint küzdeni próbált a mindjobban hatalmasodó érzés ellen, de ez az egyetlen küzdelme eredménytelen maradt. Ő, a híres ügyvéd, akibe annyian helyezték bizalmukat, nem tudta magát Janka tündöklő szőkesége és diadalmas fiatalsága ellen megvédeni.
Második ügyvédi kudarca akkor érte, amikor felesége minden meggyőző rábeszéléssel és könyörgéssel szemben kitartott elhatározása mellett: nem hajlandó válni.
Amikor idáig ért gondolataiban a kórházi ágyon, hideglelősen és egyszerre vakító világossággal eléje rajzolódott az ok, amely miatt most itt fekszik, súlyos sebesüléssel, a fojtó levegőjű, émelyítően orvosságszagú kórházi szobában. Kinyitotta a szemét, belenézett a bealkonyodott szoba sűrű szürkeségbe, végigjáratta te-kintetét a mennyezet vigasztalanul egyhangú látványán és nehéz sóhajtással tovább boncolgatta házasságának és életének mindjobban kibontakozó tragédiáját. Igen, a felesége makacsságával kezdődött minden. Ha Éva békésen és megadóan belenyugszik a válás gondolatába, most boldog, napsugaras nászúton lehetne Jankával valahol. De Éva úgy ragaszkodott hozzá, mint meggyilkolt ember a markában szorongatott kincshez, valamely nem is egészséges, szinte epilepsziás szorítással akarta őt a kezében tartani; ő pedig annál inkább tépte a kötelékeket, minél szoro-sabbra hurkolta azokat a másik. Vad, elkeseredett, lealázó és mindkettőjük részéről kilátástalan küzdelem volt ez. Mindketten gyöngék és tehetetlenek voltak, de egy-más előtt erőseknek akartak látszani. Az asszony is tudta, hogy romokon küzd a romokért, de valami különös kényszer sarkallta: meg kell őt tartanom, még nem vagyok olyan öreg, hogy egy férfit, aki talán szeretett is valaha, ne tudjak magamhoz fűzni. Most érezte először, fájón és kétségbe ejtőn azt a négy év korkülönbséget, ami elválasztotta az urától.
És ekkor, amikor már mindketten az őrület szélén állottak, szörnyű ötlete támadt: ha már nem tud megszabadulni Évától és nem tudja megtalálni a boldogságot Évával, legalább ne kelljen együtt élnie továbbra is feleségével, akit most már szinte gyűlölt.
Egy szép kora őszi reggel ezt kérdezte Évától:
– Nem volna kedved lejönni a Balatonhoz? Még szép idők vannak, talán fürdeni is lehet és az idegeinknek sem fog az a kirándulás ártani.
Az asszony ámulva hallgatta csodálatos enyhülését és ujjongó szívvel abban reménykedett, az ura talán belátta, hogy tévedett, amikor arra a másik útra lépett. Örömmel ült be mellé a kis fekete sportkocsiba. Megbocsátóan és szeretetkeresőn tette karcsú kezét az ő volánon nyugvó kezére. De az ő arcáról ekkor már eltűnt az erőszakolt szelídség; kemény ráncok rajzolódtak a homlokára, keskeny száját mereven és fagyosan összezárta. Éva leolvashatta megkövült arcáról a lelkében folyó gyilkos küzdelmet, mert megrettenve kérdezte:
– Min gondolkozol? Olyan különös az arcod, a szemed… Csak nem… csak nem szándékozol valamit tenni?!
– Ugyan… Honnan veszed?…
Türelmetlenül fordult asszonyához, de Éva nem tudott megnyugodni. Rémülten húzódott a rohanó kocsi sarkába. Később remegő hangon, könnyekkel küsz-ködve szólalt meg:
– Ha a vesztemet… ha a vesztünket akarod, azt sem bánom. Én mindig sze-rettelek téged, az első perctől kezdve, hűséges voltam hozzád, nem akartalak eltéveszteni, másnak adni… Ha pedig meg kell most halnom, csak azt kívánom, hogy veled együtt haljak meg és…
Nem tudta befejezni, zokogva, fuldokolva borult a kocsi szélvédőüvegére. Ő idegesen rántotta vissza:
– Na, mit csinálsz… ne beszélj bolondokat! Nem igaz, hogy szerettél, mert ha igazán szerettél volna, le is tudtál volna rólam mondani, hogy boldognak láss… A szeretet legfőbb bizonyítéka a lemondás. Érted? A lemondás! Éva csendesen megcsóválta fejét:
– Tévedsz. Lemondani csak az anyai szeretet tud. A hitvesi szeretet csak ragaszkodni és talán megalkudni, belenyugodni képes…
Pillanatra megragadták lelkét ezek a könnyes szavak, de aztán ismét csak szörnyű tervét látta, az utolsó tervet, amelyet életében végre akart hajtani. És mint a többinek, ennek sem szabad kudarcba fulladnia.
A következő percben a kocsit nekivezette egy vastag út menti fának.
– Igen, hát ez történt – fejezte be gondolatait és megpróbálta letörölni homlokát, amelyen kövér cseppekben ütött ki a hideg verejték.
– Talán gyilkos vagyok – döbbent később erre a felismerésre. Éva gyilkosa… Ő talán már nem puha kórházi ágyon, hanem hideg, kemény márványon fekszik.
Erre a gondolatra valami nagy, megmagyarázhatatlan fordulat állott be a lelkében. Úgy fordult meg a lelke, mint amikor a szennyes, szürke ágyneműt tiszta, fehér oldalára fordítják: alulra került benne a gyűlölködés, a bűn, és felül tisztán, fehéren, melegen fölragyogott a nagy szeretet. Éva iránt. Janka eltávolodott valahová, visszavonhatatlan messzeségbe, már csak Éva könnyes, megbocsátó mosolyát látta, a hűségét, bizakodását, reménykedését, amely ott csillogott tiszta kék szemében az utolsó percben is, amikor a kocsi recsegve fordult a vég felé.
– Éva! – mondta magában ezt az újcsengésű nevet. Az ápolónő föléje hajolt:
– Kíván valamit? Miért sóhajtott?
– Éva, Éva! – ismételte félhangosan; szinte ízlelte a név eddig nem érzett, csodálatos muzsikáját.
Kimerülten lehunyta a szemét és csak akkor nyitotta föl újra, amikor egy puha, hűvös kéz könnyedén a homlokára simult. Tudta, érezte, hogy csak Éva lehet, csak az ő kezének lehet ilyen anyásan gyengéd, gyógyítóan jóleső érintése. Nem is gondolkozott azon, hogy milyen csodálatos véletlen volt Éva megmenekülése, természetesnek és végtelenül megnyugtatónak találta ezt a helyzetet. Éva ártatlan volt, sértetlen maradt, neki kell bűnhődnie…
Jólesett ez a bűnhődés, jólestek a forró, őszinte könnyek, jólesett néznie Éva keskeny arcát, amelyen a meleg mosoly mögött hosszú évek szomorúsága és megalázott szeretete bujkált, jólesett megérintenie barna haját, amelyet oly régen nem simogatott meg… Kiáltani szeretett volna, de csak suttogva szállt el ajkáról a vallomás:
– Éva, most érzem, hogy szeretlek… Nem kérlek, úgyis tudom, hogy megbo-csátasz… Jóváteszek mindent, szeressük egymást. Valaki nem akarta, hogy meghal-junk. Valaki azt akarta, hogy éljünk, egymásért, egymásnak… És ő mindig jót akar…