ANKÉT – Az önrendelkezés színe és visszája

„A nemzetiségi kérdés a demokrácia archimedesi pontja.“  (Jászi Oszkár, 1912)
„Ezer zsibbadt vágyból…”
A múlt eltörlésének a vágya sokáig kísértett tájainkon. Hosszú és göröngyös az az út, melyet a magyar irodalom tájainkon megtett. Első korszakában, a „végtelen semmi” partján az első világháború gyötrelmeit meg a hazátlanságot kellett elszenvednie, elfelejtenie a csehszlovákiai magyarságnak, egy negyedszázad múlva pedig a második világháború szenvedéseit és a győztesek gátlástalanságait.

Az első korszakban Charles-Louis Philippe hangja visszhangzott: „Semmi más nem akarok lenni: csak ember, egyszerű ember, mert a szívem egyszerű és jó, és könnyekkel a szememben írok…” Negyedszázaddal később, megszégyenítve és megtaposva, Ady Endre utolsó életsikolyára, az „Élet él és élni akar” biztatására figyelmeztettek azok, akik „az őrzők büszke, szép emberhitével” akartak élni, keresve igazukat, az „ember az embertelenségben”, „magyar az űzött magyarságban“ próféciájával együtt… Mert a Sors kegyetlen megpróbáltatásokat mért a második világháborús nemzedékre. A háború szenvedéseit és gyötrelmeit fokozta (a háború befejezését követően!) az a gátlástalanság, melyet a korábban elcsatolt, magyarlakta területeken folytattak a „győztesek”, Erdélyben, a Vajdaságban vagy Kárpátalján, illetve Csehszlovákiában, a magyarok és a németek ellen.

A kitelepítés, a hazátlanság és a magyar üldözés éveiben, 1945 és 1948 között a magyarság gerincét akarták megroppantani az utódállamokban, Romániában, Jugoszláviában, a Kárpátalján és Csehszlovákiában. A Kárpát-medence minden zugában, a szenvedés és a megpróbáltatások idejét éltük, merthisz az üldöztetést az utódálla-mok mindegyikében gyakorolták, Csehszlovákiában talán a leggyalázatosabb módon. Nemcsak az utódállamok vezetőinek mohósága és a nagyhatalmak ostobaságai miatt, hanem azért is, hogy a „magyar elemet” az utódállamok mindegyikéből elűzzék…. Itt azonban többről volt szó: az embertelenség rabszolgaundorával ösztönözni az emberi tetteket, az emberség akaratos vágyait… Okkal és joggal kérdezte Fábry Zoltán: „Jártok-e már felemelt fejjel? Élitek-e már a félelem és a hatalmi elnyomatás alól felszabadult, emberhez méltó életet? Ha igen, úgy én fáradt nosztalgiával intek búcsút nagyon messziről és nagyon mélyről (…) És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnős vagyok” – szólalt meg stószi magányában Fábry Zoltán, 1946 májusában, A vádlott megszólal című vádiratában.

Két évtized múlva Vladimír Miná? szlovák írót foglalkoztatta „a múlt eltörlésének a vágya” meg a szlovák nemzet megkésettsége, mellőzése saját hazájában. Arról a ravasz és sunyi módszerről van szó, mellyel a szlovák nemzet képviselőit „távol tartották” attól, hogy saját hazájában végre ura lehessen önmagának. Persze, az „önvallatás” – ahogy Vladimír Miná? írta 1965-ben, a Nemzet él itt című nagyhatású, ám egyes megállapításaiban erősen vitatható esszéjében – ott él mai is mindennapjainkban. Vladimír Miná? „parázsfúvásával” indult el Szlovákiában az a folyamat, melyet a nemzeti önvizsgálat ösztönzött. Évszázadok során ott éltek ezek a gondok a megélt közös történelem gyűrődéseiben, azzal a felismeréssel, melyet a huszadik század elején Ady Endre így fogalmazott meg: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz / Végül egy erős akarat? / Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindig-re egy bánat marad” (Magyar jakobinus dala). Vladimír Miná? A „thalita kumi – leányka, ébredj!“ – biztatásával idézi ezt a közös történelmet: „Az egyén életéből egyetlen napot, a nemzet történelméből egyetlen mozzanatot sem lehet büntetlenül kitörölni…”

Ilyen és hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a huszadik század elején a cseh és a szlovák irodalomban és a közéletben is. A körülmények úgy hozták, hogy Magyarországon (ahol 11 nemzet és nemzetiség élt) a Gesamstaat elképzelése megbukott a rendek ellenállásán (a Monarchia összlakosságának alig 20 százaléka volt osztrák–német). „A hajdani középkori államkeret, a regnum Hungariae afféle »államnemzetként« élt a fikciók szférájában, mint amivé például Anglia sok évszázad során valóban lett, miközben a szemlélet figyelmen kívül hagyta azt a tényt – írja Szűcs Jenő –, hogy az angol fejlődés az írek kivételével beolvasztotta az egykori »nemzetiségeket«, amire a magyar állam – számos történeti ok miatt – akkor sem lett volna képes, ha létezett volna egyáltalán »magyar állam« 1526 után. Ilyen „alakulat” azonban nem volt, s tulajdonképpen 1867 után sem lett…”, ezért az egy magyar »államnemzet« koncepciója a politikai realitásban nem ereszthetett gyökeret, a politikai életben pedig többé-kevésbé fikció volt…” Az „egy politikai nemzet” elvének érvényesítése elutasította a nemzetiségek kollektív politikai egyéniségét, de nem zárta ki azok nyelvi-kulturális individualitását, éppen az állampolgári egyenjogúság alapján. A nemzetiségek nyelvhasználatát a törvény (1868) – Diószegi István megállapítása szerint – „a kor szellemén felülemelkedő liberális nagyvonalúsággal szabályozta”. Fenntartotta ugyanis a magyar államnyelvet, de a francia és az angol mintával ellentétben, annak kizárólagos használatát a kormányzati és törvényhozási szintre korlátozta. A választójogi törvények (vagyonhoz, műveltséghez stb. kötődtek), s ezzel a néptömegeket, különösen a nemzetiségieket eleve kizárták a politikai életből. Ilyen „nyelvi inkvizició” érvényesült Nagy-Britanniában (az írekkel), Franciaországban (a bretonokkal) és Németországban (a dánokkal és lengyelekkel), valamint a cári Oroszországban (az összes nemzetiséggel szemben).

A kontinuitás kérdésében Rudolf Chmel egyik tanulmányában (A szlovákkérdés a XX. században című tanulmánykötet bevezetőjében, 1996) így fogalmazott: „A szlovákok nem voltak államalkotó, vagyis a romantikus, népébresztő értelemben történelmi nemzet.” (A történelmi létnek, persze az államiság nem feltétele.) „A XIX. században a szlovákoknak a magyar egységesítő etatizmussal kellett viaskodniuk, a XX. században pedig a hasonló cseh etatizmussal (…) A szlovákok ősi eredetüket ugyan Nagymoráviából vezették le, vagyis megálmodtak (cselekvés helyett inkább álmodtak) maguknak egy saját államot, és programjukat inkább nyelvi és kulturális, semmint poltitikai, netán geopolitikai értelemben valósították meg. „Az az igazság, hogy nem volt államnemzeti tudatuk.” Ivan Dérer, szociáldemokrata képviselő már 1933-ban megállapította: „a szlovák irodalomban nyoma sincs az önálló szlovák állam létére irányuló törekvéseknek”. Az amerikai szlovákok képviselője (Albert Mamatey) 1920-ban alibista módon azt írta: „Szlovákiát a volt magyar rendszer oly mértékben legyengítette, hogy autonómiáját a cseh fél nélkül sem felépíteni, sem megvédelmezni nem tudná.” A cseh „mindenhatóság” sulykolása az új helyzetben arra volt jó, hogy (mivel Masaryk, Beneš és a franciák manipulálták a „jövőt”!), államalkotónak kiáltsák ki a cseheket, és kétségbe vonják a szlovák nemzet alkalmasságát az önrendelkezésre. A „cseh-szlovák nemzet” hóbortja arra volt jó, hogy alkotmányos keretek között tagadják meg a közös hazában a szlovákok egyenjogúságát.

Ankétunkban az alábbi személyiségek véleményét olvashatják:

CSÁKY PÁL író, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke, a Szlovák Parlament képviselője;

DUBA GYULA József Attila-díjas író;

GÁL SÁNDOR József Attila-díjas író;

LOVÁSZ ATTILA, a Magyar Rádió regionális adásainak a vezetője;

POMOGÁTS BÉLA Széchenyi-díjas irodalomtörténész, az Anyanyelvi Konferencia elnöke.

AZ ANKÉTOT AZ ALÁBBIAKBAN KÖZÖLJÜK:

* Nem titok, a közös múlt és a 19. század egyik nagy sérelme volt a szlovákok számára Tisza Kálmán magyar miniszterelnök sokat emlegetett kijelentése, miszerint szlovák nemzet pedig nincsen. Néhány évtized múlva az új csehszlovák állam miniszterelnöke, Tomáš G. Masaryk, majd pedig Eduard Beneš nyilatkoztak hasonlóan. Az igazsághoz tartozik, hogy Tisza Kálmán is, és Masaryk is, a francia nyelvhasználat szerint ítélték meg a nemzetiségek helyzetét. Tisza Kálmán, majd később Masaryk elnök számára is létezett szlovák anyanyelvű népesség, a Magyar Királyság, mint politikai közösség keretében. A kreált új államban pedig – a „nem-zeti” állam hivatalos felfogása szerint – csak „csehszlovák” nemzet létezett.

Ön szerint az egyéni önzés, a nemzeti elfogultság vagy a hatalomvágy állította vakvágányra a szlovák nemzet évszázados igényét, hogy ura lehessen saját sorsának?

GÁL SÁNDOR: – Nemigen látok történelmi bizonyítékot arra, hogy lett volna „évszázados igény” a szlovák nemzeti önállóság deklarálására, hiszen még a huszadik század elején maga a fogalom – szlovák – sem volt általánosan használatban. A XIX. században még azt a térséget, ahol ma a szlovákság zöme él „tótországnak” nevezték. A „szlovák nemzet” mint fogalom később került be – és nagyon vékonyan – az akkori „szlovák” nyelvbe és tudatba egy-két „nemzetébresztő” hatása következtében. A kétféle nemzetmeghatározás között elég nagy volt a bizonytalanság, nem is beszélve a nemzet legfőbb attribútumáról, az egységesen használt – használható – nyelvről, mert hogy ilyen még nem létezett. Az irodalomban előbb a Kolár-féle cseh(-szlovák) nyelvhasználat látszott dominásnak, amelyet később a Štúr-Hodža–Hurban-féle közép-szlovákiai nyelvjárás – és az erre épült nyelvtan – szorított ki, s vált hivatalosan is „szlovák köznyelvvé”. Azonban ezt csupán a népesség aránytalanul szerény hányada beszélte. Ebből következik vagy következett, hogy a szlovákság nemzeti megítélése még Masaryk és Beneš idejében is enyhén szólva problematikus volt.

Nem önkény és hatalmi elfogultság – bár ez sem zárható ki – okozta a szlovákság nemzetté formálódásnak a megkésettségét, hanem egyféle történelmi lemaradás a többi európai nemzetek fejlődési ritmusával szemben. Az akkori egyes régiók között alig volt – lehetett – nyelvi, közigazgatási, gazdasági kapcsolat, s így lényegében minden zárt közösség külön-külön létezett, már ahogy létezett. Zömmel ezek a történelmi tények határozták meg az itteni népesség evolúcióját és kilétének megnyilatkozását még a huszadik században is.

CSÁKY PÁL : – Szerintem a szlovákság késve érkezett a közép-európai történelembe, s ez a tény jelentős mértékben meghatározta – s bizonyos értelemben máig befolyásolja – mozgásterét, elképzeléseit, cselekedeteit. Tény, hogy a dualizmus politikájának érzéketlen elemei sérthették a szlovákság – akkor még jórészt kialakulatlan – nemzeti tudatát, ám az is tény, hogy az akkori érzéketlenség szintje eltörpül a 20. század bizonyos korszakainak érzéketlensége mellett. Tekintettel a fent említett megkésettségre, a szlovákságnak nem jött létre önálló állama, s ez a tény nagymértékben kiszolgáltatottá tette őket. Nem alalkult ki önálló nemesi rétegük-elitjük, amely a felvilágosodás előtt artikulálni tudta volna igényeiket. Később sem alakult ki számottevő értelmiségük, s ez a tény még a 20. század elején is nehéz helyzetben tartotta, visszavetette őket. Így kiszolgáltatottakká, manipulálhatókká váltak – bár azt is meg kell jegyezni, hogy egész a felvilágosodásig, a nemzeti eszme előtérbe kerüléséig a történelmi magyar államban elfogadható körülmények között élhettek, fennmaradhattak, fejlődhettek. A gondok 1830 után kezdődtek, akkor esetenként az uralkodó magyar elit sem teljesített mindig elfogadható szinten – bár meg kell jegyeznem, hogy egynémely kollégám ma is felsóhajt az 1849-es vagy az 1868-as kisebbségi törvényeket olvasva, hogy szívesen látná azok bizonyos elemeit a jelenlegi szlovák jogrendben.

A csehszlovák nemzet mesterséges hangoztatása elejétől fogva hazugság volt, a szlovákok azt sosem fogadták el. Az történt ugyanis, hogy Beneš már 1916-ban megírt francia nyelven egy pamfletet Fojtsátok meg Ausztria-Magyarországot! címmel, amely gondolatmenet legfőbb mondanivalója az volt, hogy a történelmi Magyar Királyság azért nem maradhat fenn, mert az 1910-es népszámlálás szerint az úgymond államalkotó magyar nemzet aránya 50 százalék alá süllyedt a területén. Amikor azonban 1919-ben a kialakulófélben levő Csehszlovákia területén a csehek aránya is jóval az 50 százalék alá került, a csehek és a szlovákok egy zsákba vételével, a soha nem volt csehszlovák nemzet mesterséges megkreálásával igyekeztek az úgymond államalkotó nemzet tagjainak arányát 50 százalék fölé trükközni. Ez a trükk tehát Csehszlovákia határainak és létének legitimizálását volt hivatott szolgálni, ám a szlovákok soha nem fogadták el. Az 1916-os amerikai megállapodások felrúgását látták benne, s 1920-tól autonomista mozgalmak létrehozatalával válaszoltak rá.

DUBA GYULA: – A kérdésre a történészek sem igen találják a választ. Nincs rá abszolút felelet. A történelemformáló erők szerkezetét ellentmondásos érdekek, egymásnak feszülő erők és részigazságok mozgatják. A nemzetállamnak pedig mindig megvan a maga „elnyomó” vonása! Legyen az állam magyar, szlovák, bármilyen… a többségi – vélt vagy valós – érdek a kisebbség számára óhatatlanul kedvezőtlen. Különösen ha az államvezetés nem ismeri fel, hogy a kisebbség elégedettsége a többségnek is – szükségszerűen – érdeke! Ezen a téren a történelem nem kínál igazságokat, lévén maga is civilizációs termék, s mintha inkább a tanulságai lennének fontosak! A múlt ismerete nélkül aligha lehet jövőképünk, de akkor sem járunk jó úton, ha modellként utánozni akarjuk, átvesszük gondolati sémáit, formáit, szellemiségét. Tragikus balgaság konzerválni a múltat, aktuálisan érvényessé tenni. A „vakvágányok” pedig aligha léteznek, minden emberi közösség – benső erőforrásai értelmében – a jövője felé halad!

LOVÁSZ ATTILA: – Ha erre a kérdésre korrekt választ szeretnék adni, bizony sokkal komolyabb háttértanulmányokkal kellene rendelkeznem, komolyabb történelmi és társadalomelméleti tudásra kellene szert tennem. Igazság szerint nem tudom, mi állhatta útját annak, hogy a szlovák nemzet saját sorsának ura lehessen. Azt viszont az elmúlt két évszázad történelmének ismeretében egyre inkább tekintem megítélésem alapjának, hogy a nemzetállami eszme bizony Európa népeinek egyik legnagyobb katasztrófája. A nemzetállam azt az egyébként teljesíthetetlen elképzelést valósította meg, mely szerint a nemzet jogi személy, amely egy bizonyos, bármilyen módon, de mégis megszerzett terület tulajdonosa. Ezen a területen ő az úr, mint ahogy a hűbérúr volt az úr a feudalizmusban egy bizonyos területen, s ezt a fennhatóságot gyakorolva válik nemzetté, dönthet saját sorsa felett. Ez még abban az esetben is kétségbe vonható felfogás, ha az adott területen valóban csak egy nemzet él, mert a nemzet megfogalmazása legalább annyira problémás, mint amilyen az igazság megfogalmazása a klasszikus filozófiákban. Hát még ott, ahol egy adott területen nem egy, hanem kettő, sőt több nemzet él. A fennhatóság azonnal uralmat, a másság elnyomását, marginalizálását, s a huszadik század tapasztalatai alapján akár fizikai likvidálását is jelenti.

A nemzetek önrendelkezési joga amúgy is konfabuláció. Milyen nemzet önrendelkezik az Egyesült Államokban? S vajon miért nem önrendelkezhetnek a cse-csenek? A baszkok? A kurdok? S vajon miért kétszer önrendelkeznek a kóreaiak? S vajon önrendelkeznek-e egyáltalán olyan nemzetek, amelyeknek van „saját” nemzetállamuk, de annak élén diktátor vagy elvakult vallási vezető áll? S vajon mely önrendelkező nemzetnek tagja a szlovákiai magyar? A magyaré, ahol a lakcímkártyát az idegenrendészet állítja ki számára? Vagy a szlováké, ahol helységnevei államcsínynek minősülnek lassan? S hol önrendelkezik a roma? Vagy az nem nemzet? Akkor mi?

Az önrendelkezés a szabad, felnőtt egyén joga, s annak egy részéről mond le valamely célok érdekében valamely közösség javára. Pl. az államéra vagy az önkormányzatéra. Itt még értelmezhetőnek tartom az önrendelkezést. De egy nemzet esetében, amikor még azt sem vagyunk képesek megfogalmazni, mi is az?

POMOGÁTS BÉLA: – Abban, hogy a szlovák nemzet története „vakvágányra” került, mindenekelőtt a politikának kell felelősnek lennie. Mégpedig amiatt, hogy mind az l867 és l9l8 között berendezkedő budapesti, mind az ezután berendezkedő prágai hatalom nem kulturális, hanem politikai nemzetben gondolkodott, különben a francia állam- és nemzetfelfogás tanítása szerint. Itt nem az egyéni önzés vagy a hatalomvágy volt az elsőszámú felelős, ámbár bizonyára ezeknek is volt szerepük, hanem a korszak közszelleme, általánosan elfogadott politikai ideológiája és államépítő stratégiája. Nagyon sok mindennek (magyar viszonylatban például Trianonnak, cseh viszonylatban 1938-nak és 1968-nak) kellett történnie annak érdekében, hogy a közfelfogás és az államépítő ideológia megváltozzék. A múlt káros hagyományai közé tartozik az a jelenkori téveszme, miszerint például Szlovákia csak a szlovákoké vagy Románia csak a románoké, és az ott élő magyaroknak ehhez a nemzetállami ideológiához kell alkalmazkodniok.

* Megszívlelendők azok a sorok is, melyeket – Vladimír Miná? fogalmazott meg az Összefüggések című művében. Elutasítja Ľudovít Štúrnak azt a kijelentését, hogy a magyarok már csak „a mongolok atyafiai”, és visszautasítja azt a „faji – ha nem rasszista – elven alapuló lebecsülést”, melyet „félműkedvelő nyelvészeink és történészeink” ismételgetnek: „számukra a magyar nyelv csak tákolmány, a magyar történelmet úgy lopkodták össze, s a magyar állameszme csupán a szlovák állameszme sápadt visszfénye”. Miná? szerint „gazdasági és kulturális téren vitathatatlanul fejlettebb magyar nemzet, a szlovák irodalomban s főleg a költészetben vad, keleti, portyázó nép: következetesen és visszavonhatatlanul. Itt, az ilyen hozzállásban rejlenek a sovinizmus csírái – napjaink sovinizmusáéi is.” (i. m. 90.)

GÁL SÁNDOR: – A történelem folyamat, s nem lehet felszeletelni, mint mondjuk a vesepecsenyét, és különféle pácolás után kisütve feltálalni.

A létezés tényei pedig arról szólnak, hogy minden kudarc, vereség és veszteség ellenére a magyarság európai léte valódi sikertörténet. Mondhat bárki bármit, e tények attól még tények maradnak. Ez pedig arról szól, hogy az Árpád vezette honfoglaló magyarok alig negyedmilliós népessége az elmúlt ezerszáz év után 15 milliós egységes nemzetként van jelen ebben a romló világban. És mindez csak úgy és azáltal történhetett meg, hogy nyelvében, gazdaságában, szervezettségében – így katonai erejében is – hatékonyabb volt az itteni szláv őslakosságnál. Ha nem így lett volna, akkor az itteni őshonos népek hamar és kíméletlenül magukba olvasztották volna őket az utolsó szálig. Hogy Štúr vagy Miná? erről miként vélekedett, elhanyagolható pitiség a történelem valóságához mérten.

Más, és sajnos, sokkal súlyosabb kérdés az, ami ma történik velünk és bennünk…

CSÁKY PÁL: – A lélekben kis emberekre – és a lélekben kis nemzetekre – is jellemző, hogy mások sértegetésével próbálják nagynak álmodni magukat. Ez zsákutca, értelmes emberek számára méltatlan állapot. A magyar kultúrát egyébként nem nekünk kell megvédenünk bármiféle Štúroktól vagy Miná?októl, a magyar kultúra önmaga értékei okán világszintű. A sovinizmus csírái pedig a primitív önzésben leledzenek. A műveletlen ember fél ugyanis a másiktól, s próbál meg – miután szellemileg képtelen rá –, buta eszközökkel fölékerekedni. A civilizált hatalomgyakorlás esetén sokkal kevesebb feszültséggóc keletkezik, mint a primitív erőfitogtatás során. Ez utóbbi megállapításból egyébként az a tény is fakad, hogy a világ sokkal élhetőbb lehetne, ha értelmes emberek nagyobb szerepet játszhatnának a közéletben. Nincs nagyobb ajándék egy nép számára, mint a felvilágosult társadalmi-politikai elit. Nem hiába írta a tollát gyakran epébe mártó Oscar Wilde: „Az utolsó politikus, akit tisztelni tudtam, Marcus Aurelius, a filozófus-császár volt.”

DUBA GYULA: – A szlovák történetírás, nemzetállamához hasonlóan göröngyös, s szinte drámai úton jár, tanulságok helyett igazságokat keres! A nemzet igazát! Bizonyára van ilyen, de – a fennebb elmondottakból érezhetően – csak módjával! A közelmúltban egy politikai vezetőnk azt mondta ünnepi beszédében: nemzetek élnek itt „egymás mellett”! Igazabb lenne ilyen állítás: nemzetek élnek itt együtt! Látszólag nem nagy különbség, de annál lényegesebb! Az együttélés fogalma a közös értékeket és tanulságokat is tartalmazza. A történelmi tapasztalatokat, tehát közös igazságainkat a népélet folyamatosságában és formáiban, az évszázados együttélés módjában, az élet valóságában kell keresnünk s nem az ideák szembenállásának küzdelmeiben. A nemzeti érzés fejlődéstörténete ezen a szinten toleráns gyakorlati érték, a nemzet eszménye viszont hegemonikus szellemi erő, s kizárólagos természetű! A múlt idézésében a történelem általában az uralkodó hatalom története, természetében a nemzetpolitika eszköze. Küldetése: a „dicső vagy küzdelmes múlt” igézetében egységesíteni a nemzetet. S ezáltal indokolni a politikai döntéseket. Háborúk zajlottak ily módon és milliók vesztek el. A diplomácia pedig részigazságokkal vagy látszatokkal egyengette a hatalom céljának útjait. A huszadik század első fele olyan kataklizmákban bővelkedett, amelyek minden nemzetnek kínáltak részigazságokat, ám más oldalról „bűnössé” tették mindannyiukat. Ilyen értelemben méltó minősítés a modern európai irodalom korai képviselőjének, Dosztojevszkijnek a regénycíme: Bűn és bűnhődés.

Mintha az emberiségnek időnként kedve lenne büntetni magát! A „csehszlovák egység” eszménye is ilyen körülmények között élte történelmi értelemben kérészéletét, hogy aztán elmúljon, majd a háború után tragikus és problematikus körülmények közt újra éledjen. Ilyenek a történelem „rögtönzései”, indokoltságuk „csak” aktuális, tehát kétséges lehet, s mindig problematikus, bár a „nemzet igaza” végül is hasonló tényeken (is) alapulhat!

POMOGÁTS BÉLA: – Az imént ismertetett nézetek nagy része rendkívül káros és a nacionalizmus szélsőséges változatai között foglalnak helyet. Vladimír Miná? nézetei ebben a tekintetben realisztikusak, habár a szlovák nacionalizmus az ő gondolkodásában is nyomot hagyott. Az egész kelet-közép-európai régió egyik legszomorúbb jelensége és veszedelme volt az, hogy a politikai gondolkodók és még inkább a hatalmi helyzetbe került politikusok igen nagy része a nemzeti kérdésről kialakult diskurzust mindenekelőtt a hatalmi prioritásoknak rendelte alá, holott ennek a diskurzusnak nem állampolitikai célokat, hanem a kulturális építkezést és identitást kellett volna szolgálnia. Ebben a tekintetben mind a cseh, mind a szlovák (és Trianon előtt a magyar) nemzetpolitika téves utakra kényszerült.

* Ladislav Novomeský költő, a harmincas években a „csehszlovák kölcsönösséget” koncentráló, de „taszító erőként” jellemezte Benešt. Az autonómia kérdésében a későbbi években sem változott a helyzet. Anton Štefánek miniszter és szlovák szociológus, már 1922-ben sürgette „a csehek és szlovákok végső egyesülését egyetlen erős nemzetben”. Geopolitikai és biztonsági szempontból tartotta ezt indokoltnak és elkerülhetetlennek. Egyike volt azon keveseknek, akik a jövő érdekében azt is hangsúlyozták, „nem építhető ki a csehszlovák állam és a belső szlovák rendszer anélkül, hogy tekintetbe ne vennénk a német és magyar szomszédokat”.

Ezt az elvet képviselte később Ivan Dérer is, aki 1934-ben a „csehek ereje” és a „magyar aspirációk” szemszögéből tartotta elengedhetetlennek a „csehszlovák egység” megteremtését a német nyomással szemben. Minthogy a „kint a bárány, bent a farkas” esete nem állt fenn, mennyire volt indokolt és a szlovák nemzettel szemben taktikus ez a törekvés?

GÁL SÁNDOR: – Azt hiszem, Beneš – akit politikai ellenfelei „a legnagyobb törpének” becéztek, a saját hazugságain kívül senkit és semmit nem szeretett. „Politikájának” ez a hazugságáradata minden egyéb objektivitást kizárt. A szlovákokat alsóbbrendűeknek, a magyarokat németeket stb. barbároknak tartotta. Azonban a szibériai légionáriusokat, akik több mint 30 hajórakományt raboltak össze és szállítottak haza, a háború legnagyobb hőseinek nevezi Anabázis című „homeri-ádájában.”(Egyebek mellett Kolcsak admirális különvonatán lévő orosz arany- és ezüstkincset is eltulajdonították, de előbb az admirálist a vörösök kezére juttatták. Az orosz arany alapozta meg a Légia Bank szilárd tőkéjét. Lásd Szacharov generális emlékiratait.)

A két „testvérnép” együttélésének megteremtését ez az „államfilozófia” és a beneši szellemiség eleve kizárta. Szlovákia gyarmatként volt része az első Csehszlovákiának, s a Csallóköztől a Tisza-hátig több mint hetven cseh kolóniát ékeltek be az akkor még összefüggő magyar etnikumba, s a földreformtörvény keretében – szibériai szolgálatuk és katonai rangfokozatuk szerint – jutottak 10-30-50 hektáros birtokokhoz az egykori hadfiak. Lényegében itt és ekkor kezdődött el a magyar etnikum szigetesítése, amely azóta is egyvégtében tart, függetlenül attól, hogy milyen hatalom és rendszer uralkodik „Trianon legszebb rózsájának” (Beneš) határain belül.

CSÁKY PÁL: – Az 1918-ban mesterségesen összetákolt Csehszlovákia urainak rossz volt a lelkiismerete, hiszen 3 és fél millió német és közel egy millió magyar élt a határai között. Okosabb lett volna 1918-ban kevésbé mohónak lenni és etnikailag igazságosabb határokat kialakítani. Így aztán a német és a magyar irányban kialakult lelkiismeret-furdalást egy belső vélt egység kialakításával, a csehszlovák nemzet egységének hangoztatásával akarták egyensúlyozni. Ez azonban nem működött, mert hazugságon alapult, a szlovákoktól megtagadta az 1916-ban számukra (és Kárpátalja számára is) megígért autonómiát. Erre a szlovákok úgy reagáltak, hogy fennhangon autonómiakérelmüket hangoztatták, ám ha megbillent a történelem (1939-ben, 1968-ban – föderáció, 1992-ben), mindig is a csehektől való leszakadást igyekeztek megvalósítani. Emiatt rögzült kórosan a szlovák politikai gondolkodásban az a tény, hogy az autonómia az elszakadás első fázisa – ők ugyanis a 20. század folyamán ezt a játékot játszották. Ennek azonban a valós autonómiaformákhoz vajmi kevés köze van.

DUBA GYULA: – Amikor a történelem természetes békéjét és a népi együttélés igazságát felülírja a hatalmi gondolkodás és politikai logika, gyakran csak „földszintes” elméletek és gondolatok születhetnek. A szlovák írott nyelv korai cseh összetevői léteztek, de Beneš véleménye már akkor is „célszerű” balgaság volt, a történelem hitelesen megcáfolta. Hasonló tévhit, mint szlovák–magyar értelemben az „ezeréves elnyomás” elmélete! Elvész benne mindazon népi érték és morális eredmény, amelyet az évszázados együttélés termelt. A latin és német nyelv hegemóniájának és a bécsi udvar fensőbbségének a nyomása alatt a szlovák és magyar kulturális népélet olyan átjárhatósága érvényesült, amely közös hazaeszményben – hungárus ideában – fejeződött ki, és rokon érzésbeli, morális és jellembeli tulajdonságokat eredményezett. Ma szociológiai kutatások bizonyítják, hog

* Köszönöm az együttgondolkodást, a bölcs és okos felvetéseket, az együttélés lehetőségeit kereső, mértéktartó és tanulságos válaszokat!

Az ankétot készítette: Fónod Zoltán