Duba Gyula – Esik a hó

Morvai szerkesztő megsejtette az öregséget. Az érzés nem szokatlan, felkészítették rá a magányban múló évei. Természetesnek vette. Bár furcsaságok kíséretében érte, s így mégis mintegy meglepte. Már egyre kevesebbet dolgozott. S közben nyugtalanul érezte, hogy még rengeteg tennivalója van. Mintha állandóan valamit elmulasztana! Az étkezésre szánt időt is pazarlásnak vélte.

Egyszerű étkeit sietve fogyasztotta el, megkönnyebbülten kelt fel az asztaltól és gyorsan elmosta tányérját, evőeszközét. Hogy minél hamarább elmélyülten töprenghessen: mit is kellene tenni?! Lefekvés előtt olvas, egyre kevesebbet. A könyvek sem nyújtják egykori olvasmányélményei izgalmát, felkavaró mélységeit. Mintha lélekben megtelt volna! Mintha mindent tudna, ami számára megadatott és elérhető. Olyan szövegeknek, melyekkel először találkozik – akárha már olvasta volna – megérzi a lényegét, sejti végső kicsengését. Nem kötik le, nem szórakoztatják, inkább untatják, feleslegesen pazarolja rájuk az időt. Ahogy hajdanán nagyanyja mondta volt: csömör…!

Pedig nem lankad benne az emésztő tudásvágy. Csak talán átalakul. Márai naplójában olvassa, hogy az író naponta kézbe veszi kedvenc könyveit, idegenben is hű a klasszikusokhoz. Főleg esténként rendszeresen olvassa műveik emlékezeted részletét, fontos szövegeiket. Az ő dolga, gondolja Morvai. Talán az idegenség miatt, melyben él, felüdülésből, feltöltődésből teszi, ily módon él át hasznos szellemi erőket, felidézi stílusa forrásait, a magyar nyelverő kincseit. Termékeny sókkal, tápdús vitaminokkal pátyolgatja tehetségét. Benső szükséglete az olvasás, az érzékiség tréningje és hatásos agytorna, lelki nyugtató.

Morvai egy esszével viaskodott. Intellektuális fejlődése pályáját, gondolkodása ívét akarja felvázolni. Mindennap a tudós – vagy ahogy néha véli: tudálékos! – szöveggel bajlódik, vannak napok, amikor csak néhány sort, egy-két rövid szakaszt, csenevész bekezdést ír, máskor oldalnyi gondolatot szül, szerencsés alkalmakkor akár két-három lapnyit is. De ahogy régen, tucatnyi oldalt, egész fejezeteket sosem ír! Csak erőlködik, szenved. De nem tudja, mi kínozza, hogy nem képes dolgozni, ahogy szeretne, vagy a sajnálat, hogy haszontalanul múlatja az időt. A meddőség kínja kibírhatatlan, lélekölően fárasztó. Ki kell törnie belőle! Tehát a városba indul. A belváros vén utcáin jár, „gyalogolni jó”, mondta volt Móricz Zsigmond. A mozgás a szervezet motorjának fűtőanyaga, jó, ha az emberrel szembejön a valóság, a filmszerű látványtömeg a képzelet megtermékenyítője lehet. S közben a gondolat sem áll le, fortyog önmagában, lustán kapkod a valóságelemek felé. A tárgyi és képi valóság megelevenedik, a látványkultúra erői életre kelnek. Morvai a városi természet eleven részese lesz, az állandó mozgás kicsiny atomja, önállóan is közös energiák tartozéka, mint a zubogva forró vízben a buborékok és molekulák. A lakásban csak önmaga, az utcán valaki más is lehet! S hogy esszéje gondolatmenete akadozik és szövete tépett, lyukacsos, mint a szakadozó rétestészta, ez a nyomasztó érzése nem múlik el, de kissé megenyhül és háttérbe szorul, némileg felenged. Az idő meddő múlása is természetesebb, bizonytalanabb, mint a kutya vacso-rája… majd csak lesz valahogy…!

Február második hetében, történetünk napján délután négy óra körül szürkülni kezdenek az utcák, s a városra bizonytalansággal terhes homály ereszkedik. Az esti fények kigyulladnak, az érezhető, ám közelről sem csípős hidegben esni kezd a hó. Nem nagy, ritka pelyhekben hull, melyek tömege egyre szaporodik, mint tél elején szokott, karácsony estéjén, amikor a család az ünnepi vacsora után az éjféli misére indul és a mozgalmas utcákon, a lágy hóesésben mesebelinek tűnik fel a templomba igyekvők halk járása, csendes beszélgetése! Hanem apró szemű, sűrű hótömegek ömlenek a szürke égből, finoman homokszerű, bár lágyabb érintésű és puhábban hűvös havazás kezdődik, mintha nagy szemcsés, energikus köd lenne, szél kavarta februári számum, kavargó hóvihar, mégis meseszerű. Az egykori lágy hóhullások ridegebb és idegesebb változata. Talán éppen ezért idézi Morvaiban egykori karácsonyok emlékét, melyek azóta elmúltak…

Nosztalgikus hangulatában elhatározza, hogy betér az olcsó ruhaboltba, a Second Hand kínálatában találhat valamit, s megveszi. Vásárolni mindig szeretett. Jó érzéssel tölti el, hogy amire szüksége van, megveszi. Gyakran azt is, amire nincs is szüksége, de örömöt szerez magának vele, hogy birtokolja. Van valami sajátos erő a birtoklás tényében, elégedettséggel tölti el, megnyugtatja. Az érték tulajdonlása jó öröm! Korábban, egész életében könyveket vett, szépirodalmat, elméleti műveket, tudományos és ismeretterjesztő irodalmat. Többnyire kíváncsiságból, mohó tudásvágyból, legszívesebben minden ismeretet felhabzsolt volna! Gyakran azért vásárolt, hogy a mű meglegyen! Jó, ha megvan. Nem olvasta el azonnal, inkább csak belelapozott, ismerkedett a művel, mintegy viszonyt kezdett vele, aztán a polcra tette a többi közé, egyszer majd tüzetesen áttanulmányozza. De amíg ennek eljön az ideje, addig is kéznél legyen, bármikor hozzáférhessen. Megnyugtatja, hogy ott van a könyvespolcon. Álmatag öncsalással úgy vélte, hogy amennyiben megveszi a művet és „viszonya” van vele, már a tartalmát is megszerezte, egészében birtokolja. Később műtárgyakat vett, képeket és szobrokat, népi faragásokat és festett tányérokat, anyja tányérjait idézték fel, ahogy a pitvarban színes sorban lógnak a falon. De füzeteket és noteszeket is beszerzett, irodai papírt vásárolt bő mennyiségben, sok kéziratpapírt, hogy el ne fogyjon. Eszébe jutottak az ínséges háborús évek, amikor a „tiszta papír” fogalom volt számára, szedett-vedett régi fali naptárak lapjainak hátuljára jegyzett fel fontos dolgokat, fecnikre írta, melyek azóta elkallódtak…

A „secondhand”-ben való vásárlásai véletlenül kezdődtek. Külön történet lehetne, mily nagy szerepe van életében a véletlennek! Felfigyelt az angol feliratra, világi fuvallatok, globális ízek lengik körül, hallotta, hogy „turkálónak” is hívják, de a „secondhand” szebb, betért, hogy vesz egy nadrágot. Sokáig válogatott a bő kínálatban, potom áron végül kettőt vett, egyiket azonnal hordhatta, a másikat le kellett rövidíteni, vadonatúj mindkettő. Árleszállítás volt, szinte ingyen kapta meg őket.

Idegen áruk, feltűnt a cégjelzésük, nagyvilági minőségi adataik, megérezte rejtett egzotikumukat, képzelete belekóstolt valamiféle messzi idegenség varázsába, melyet megszerez magának és birtokol. Az ismeretlen eredetű anyag titka lehetett, ki és hol varrta őket? Felidéződtek emlékei a háború utáni nadrágjairól, anyja a térdnadrágjait toldotta meg más anyaggal, esetlen, madárijesztőre való ruhadarabok lettek. De a kamasznak megfelelő, vasalt él nélküli „pantallók”. Az újonnan vett nadrágokat mintha divatszalonban varrták volna! Legközelebb zakót vett és két inget. A jó minőségű tweed anyagú kabát bélésén francia cégjelzés van, bizonyos Jean Pierre műhelyéből vagy gyárából való, a csíkos kék ingek színéhez hasonlót pedig még nem is látott, a mediterrán tenger meleg opálja az óceánok fenyegető, sötétkékjével vegyült benne, a jelzésük John Baner cégét hirdette. Áruk bagatell, szinte nevetséges, s Morvai rákapott a „secondhand”-re. Szenvedélyes vásárlási hóbort fogta el. Zakókat és nadrágokat vett, meg kész öltönyt és szokatlan mintájú, idegen anyagú ingeket, divatlapok képeihez hasonlókat, pulóvert is néhányat. Gondosan ügyelt rá, hogy az olcsó árun európai és amerikai cégjelzés legyen, de közel-keleti dolgok is kezébe akadtak, török és egyiptomi áruk, majd dél-amerikai ingek és skandináv zakók, a múltból maradt ruhái, öltönyei mellett új egzotikus ruhatár sorakozott szekrényében. Különféle anyagok és szokatlan színek seregszemléje, nemzetközi divatkavalkád, ám szolid, kimondottan konzervatív értelemben. Barátainak s a hozzá közel állóknak cinkos mosoly kíséretében elmondta, hogy ruháit nagyvilági szalonokból szerzi meg, repülőgépen hozzák számára az árut, s már el sem kell utaznia a világvárosokba, mert mindenütt ismerik a méreteit. De mindezt tréfálkozó beszélgetések alkalmával adta elő, s mindig kedélyes mosoly kíséretében, mert ha komoly arccal s tényként közölné, gyanakodva bámulnának rá és alighanem ütődöttnek vélnék…

Morvai hát az egykori Fejér utcán a Kő tér felé indult, a Ferencesek terén vadul arcába csapta a havat a szél. Majd átvágott a Kórház utcán, és alig néhány perc múltán, kellemes melegben nevetségesen olcsó ruhadarabok közt válogat. Szemüvegét is előveszi, sorra megnézi a cégjelzéseket és megállapítja az áruk minőségét, összetételét. A műanyagokat nem szíveli, jó minőségű szöveteket, gyapot- és gyapjú anyagokat keres. S a szövetek és kelmék anyagában érzi az idegenség varázsát, távoli országok és messzi népek kézzel fogható közelségét, valamiféle vonzó nagyvilági aurát. Hosszú, szórakoztató válogatás során, amely a képzeletbeli, játékos kalandozás elemeit sem nélkülözi, ám a felelős mérlegelés fegyelmezett gyakorlatiasságát is bírja, kiválasztott egy egészen sötét, Wrangel jelzésű nadrágot meg egy halványkék-rózsaszín árnyalatokban pompázó csíkos inget, melynek jelzése egyetlen titokzatos szó: Nautica. Euróval fizet értük, új anyagi időszámítás kezdete! S az üzletből kilépve látja magát képzeletben, ahogy fél óra múlva a televízió előtt ül új sötét nadrágjában és pompás ingében, mit jelenthet a Nautica?, és nézi, ahogy Rex négylábú rendőrfelügyelő és gazdája, Moser detektív elfogják a gyilkost, a felső tízezer söpredékét, a mindenre elszánt playboyt, aki a pénzéért meggyilkolta idősödő feleségét, bár az asszony szerette őt.

A végzet közönyére és a sors álszent természetére utal, hogy a lelki megrázkódtatások, súlyukhoz méltó előzékenységgel nem jelzik közeledésüket. Morvai a szerencsés vásárt követően, műanyag táskájában Wrangel és Nautica, betér a Tesco nagyáruházba, vacsorát vásárol. Felvágottat, ömlesztett sajtot, joghurtot, kiflit és tejet, s az este különösségére való tekintettel két kerek csomag fügét, keleti tájak, andalúziai dombok biblikus gyümölcsét. Az áruházból kilépve a klimatizációs berendezés meleg levegővel fújja le, majd azonnal a kinti hideg vágja arcon, végletek változatossága. A városban féktelen indulatú desperádóként kalandozik a szél, bőszen szemébe vágja a porhavat. A szélrózsa minden irányába vezetnek nyomok a hóban. Morvai megérzi, hogy a jobb lábán meglazult a cipőzsinór, majd kioldódik, a nadrágszára körül minden lépésénél két hosszú keskeny kígyó kalimpál. Kezében immár két táskával megáll az embertömegben. Körülötte mindenki siet, rohan, Szent László temploma előtt villamos csilingel, desperádó szél és szeszélyes hókavargás, porka havak dévaj viháncolása… kellemetlen érzés, nem feszes a cipője, egészen laza, mintha készülne elrepülni…

A járda szélén egy beton virágtartó mellett hozzálát, hogy megkösse a cipőzsinórt. Nehézkesen, hosszan piszmog vele, mindkét kezét használja, bár a két táska a bal csuklóján lóg, egyszer úgy érzi, mintha meglazulna rajta valami, nem ügyel rá, leköti nagy igyekezete, a térségen zajlik a forgalom és szeszélyesen kavarog a szél. A zsinór végre kettős „csattba” rendeződik, feszesre húzza, ismét szorít a cipő! Jó érzése visszatér, a Jesenský utcában villamosra száll. Képzelete jókedvűen csapong, könnyűnek, elégedetten várakozónak érzi magát.

A villamoson a legendás író, Szomory Dezső jut eszébe és magában elmosolyodik. Többet olvasott róla, mint tőle, de a Párizsi esőt nem felejti el. Sem az Író a toronyban című életrajzát Kellér Dezsőtől. Tisztelte Szomoryt következetességéért és csodálta bogaraiért. Furcsa szokásai, gőgös személyessége előtt elismeréssel adózott. Önző egyéniség, ám annál érdekesebb. Mintha a magabiztos alkotó öntudatot testesítené meg! Írói magányában, nagy úri lakásában sajátos szokásoknak, végletesen egyéni életérzésnek engedelmeskedik. Viselkedése kihívó, szertartásosan öltözik. Keleti ruhákat, egzotikus kacabajkát visel, fején turbán, mágikus pózokat vesz fel és zenei bűvöletbe temetkezik. Egy váratlan látogatónak állítólag meztelenül nyit ajtót, beszélik, hogy néha hódoló nők hevernek lába előtt. Szenvedélyesen élő példája az öntörvényű alkotónak, akiben túlzott méltósága mellett annyi az esendőség, a gyermeteg vonás! Teremtő bigottságában, már-már szerzetesi magányában komikus badarságok foglalkoztatják, szükségszerűen, hogy ily módon önmaga lehessen. Morvai így derül magában: a jelek szerint hát én is alkotó vagyok! Hazaérve magamra öltöm új cuccaimat, Wrangel nadrágban és színpompás Nautica ingben feszítek a televízió előtt, Rex rendőrkutya pompás munkáját és Moser felügyelő zseniális teljesítményét élvezem. Közben török fügét majszolok és könnyű vacsoraként joghurtot és egy kiflit fogyasztok, pompás mulatság lesz…! Kinéz a villamos ablakán, figyeli a kavargó hóesést, meleg lakására gondol, elemi békehangulat, majd ismét a hóesés… „porka havak esedeznek, dehó reme róna…” dúdolja elégedetten. Néhány perc múlva az előszobában áll, télikabátját készül levetni, gyanútlan, nem sejt semmit… a bal kezére pillant s csak egy táskát lát benne, az élelemmel teli Tesco-táskát. A másikat, a világoskéket az új cuccal nem látja, semmi kétség, kettő helyett egy, hogy lehet ez…?!

Annyira váratlan élmény, hogy meg sem lepődik, félreértés, a jelentését sem fogja fel. Villámcsapás, derült égből. Megbénult tudata sem mozdul, „megállt az ész”! Felfedezése annyira abszurd, hogy nem valóságos, mit kezdjen vele! Öntudatlanul a semmit birtokolja! Az úr lehetett ilyen abban a pillanatban, amikor az Úr megszólalt és kimondta: legyen világosság! S mind jobban derengő homály mélyéről pislákolni kezd, majd váratlan erővel feltör és rázúdul a felismerés, melytől pánikba esik: elveszítette a másik táskát! Szinte lehetetlen, mégis igaz, a kezéből veszítette el! Első érzése a csodálkozás, hogyan veszíthet el valamit a kezéből egy mentálisan egészséges, felnőtt és épeszű ember?! Aztán megvilágosodik a csapás mérete, villanásszerűen átéli vesztesége tragikumát. Mélysége kiszámíthatatlan, súlya mérhetetlen. Nem a dolgokról van szó, a néhány euróról, nem az anyagi károsodásról. Valami a lényéből kallódott el, önmagából veszített el egy részt! Az elégedettségből, ami fogyóban van, az önbizalmából, mely egyre kevesebb, elveszített egy szép nagy szeletet – tortaszeletet – a nyugodt életörömből, amelyben még része lehet. Roppant kétségbeesés fogja el, az önmagában való csalódás oly óriási súlya, hogy szinte a tér határtalanságával és az idő végtelenjével, tehát az abszolút semmivel azonos. A hiány teljes és tökéletes fokát sugallja: elveszítette egyáltalán azt a táskát? Volt ilyen táska? Vagy megbomló képzeletének gonosz játéka az egész? Talán nem is volt a világoskék táska, ez valamiféle döbbenetes tudatzavar! S eszébe jut, voltak olyan pillanatai, amikor arra gondolt, hogy talán nem épelméjű! Ahogy egykor anyja mondta: ne gondolkozz annyit, mert megbolondulsz…!

A pillanat oly váratlan és annyira életidegen, hogy űrnek tűnik fel, valamiféle fekete lyuknak, mely elnyelheti! A dolgozóban áll a vacsoratáskával és úgy érzi, figyelik. Nézik őt a dolgok, a tárgyak. Szinte kíváncsian, várakozóan lesik a könyvei. A polcokról sok könyv nézi, súlyos gondolatokat rejtő, fontos művek, összevásárolta, egyszer majd szüksége lesz rájuk. Klasszikus művek figyelő tömege nézi, melyeket már soha nem olvas el, három élet kellene hozzá, hogy áttanulmányozza őket. S a falakról olajképek tekintenek rá, jeles mesterek munkái, közeliek hozzá, szereti őket, mégis mennyire közönyösen, részvétlenül várják, mit tesz! A korábban elképzelt helyzet, ül a képernyő előtt és elégedetten figyeli Rex és Moser felügyelők immár sokadik győzelmét, az idill romokban hever! S mintha helyette, valahol mélyen, a tudatalattija bugyrában felvillanna egy pillanatnyi emlék, a cipőzsinórját köti a Kő téren s a bal kezén valamiféle apró mozgást, finom súrlódást érez, mintha csúszna valami, de ő a zsinórral bajlódik, a kettős „csattal” bíbelődik, nem figyel oda… igen, a táskát ott és akkor ejtette el… fél órával ezelőtt történhetett…

Azóta megtalálta egy járókelő, hazavitte, talán éppen próbálja Wrangel nadrágját meg a Nautica inget, éppen jók, mondja magának elégedetten. Morvait rettenetes tehetetlenség érzése fogja el. Látni véli, ahogy egy fiatalember felemeli a táskát, belenéz és meggyorsítja lépteit… A tehetetlenség egyben bénultság is, ilyen a megsemmisülés előtti pillanat, a mindennapi elmúlás helyzete, számos hasonló pillanat ilyen életünkben, túléljük őket, mégis majdnem elpusztítanak. Aztán a jótékony életösztön elfeledteti velünk, több is veszett Mohácsnál! De a tüskéje bennünk marad, mi okozzuk, nem más szúrja belénk, a magunk tüskéje, bévülről szúr, olyan tőlük a bensőnk, mint egy furcsa sün, tüskéi befelé nőnek, idők során eltokosodnak, már nem is sajognak, apró forradások, gyógyult sebhelyek maradnak, a lemondás hegei…!

Nem tarthat sokáig ilyen üresség, mert elnyelné Morvait. Mintha rejtélyes energiák szelleme kurjantana, ismét az életerő!, akárha a régi énje szólna határozottan, ellentmondást nem tűrően, bár némileg kétkedőn: nem is biztos, hogy megtalálták, talán még mindig ott hever! Kallódó tárgy, belepte a hó… vissza kell menni és megnézni… megbizonyosodni… a kétely önpusztító, a bizonytalanság öl… a csalódás is jobb, mert lezárja az ügyet…! Közben órányi idő telik el, védekezik lemondóan, valaki elvitte rég…! Gyáva vagy, ne légy kényelmes… mondja a belső hang, ne legyél önként vesztes, ne add meg magad…! Eldobott táska a hóban, kit érdekel…?! Amikor hajléktalan vagy részeg hever az utcán, az sem állít meg senkit… Megalkuvó lettél, lemondani egyszerű, szállj szembe a véletlennel…! Húsz perc, míg visszaérnék, sóhajt lemondóan, nagyon fáradt vagyok, nincs értelme… semminek…! S a hang csúfondáros: egykor nem lett volna gond! De hát… jobb heverni a képernyő előtt. Öregszel, Morvai… már csak vesztes lehetsz…!

Az öntudatlanság másik pillanata, szinte robbanásszerű, kapkodva ajtót nyit, rohan a lépcsőkön, már villamoson ül, heves szél kavarja a porhavat. „Porka havak esedeznek, dehó reme róna…” dúdolja magában, lemondó, de elégedett, nem adta meg magát, oktalanul is megteszi… reménytelenül és hiábavalóan is megteszi, amit lehet…!

Biztos kudarc, érzi aztán, bánt majd, hogy visszamentem… némileg bízott, de nem hitt már… valami játszott vele, nem tudjuk, mi az, az emberben rejtezik… a kudarc és közöny egyvelege, a belenyugvás kényelmesebb, de megaláz, passzívan is lehet élni, de minek…?!

Érzései és gondolatai viaskodnak, megragadják és leterítik egymást, de megnyugszik közben, ez már az egyensúly állapota, a kialakuló belső béke pillanata, minden a véletlenen múlik, kettőn áll a vásár…! A véletlentől függ, rejtélyes hatalom, nincsenek törvényei, sem kiszámítható esélyei, csak megjelenési formája és következményei…

A villamos nem siet, bár rohanhatna, a Šafárik téren álldogál, majd a Manderlánál a Kórház utcába kanyarodik, adrenalintermő pillanatok. Morvai a betontömböket nézi, tekintete keres, gonosz szelek söprik a havat, egyik tömb mellett táskaszerű kupacot vél megpillantani. De látomás is lehet, érzéki csalódás, a vágy és képzelet víziója… a megállónál emberekbe ütközik, áttöri magát a felszállók között és rohan visszafelé… a járdaszigetről látja a táskát, egy férfi tart arra, mi lesz, ha felveszi…? De továbbmegy, most egy másik tart arrafelé, ha felvenné, Morvai kénytelen hozzálépni és azt mondani, én veszítettem el, az enyém…! S kivenné a kezéből, összetűzésbe keveredne, bizonyítéka nincs… mindenre elszánt s szinte kétségbeesett, a szíve összeszorul, s a következő pillanatban kezében a táska…! Benne az ing és a nadrág. Nem szeretném tudni, mennyi a vérnyomásom, gondolja, száguld a pulzusom, mint egy versenyló…! Betojtam, de nem adtam meg magam…

S a kóbor szelek kisöprik belőle a történetet, már nincs is jelentősége. Mire hazaér, emléke is megfakul. Sötét nadrágban és tengerszín ingben ül a televízió előtt, fügét majszol, és Rex éppen a bestiális gyilkosra veti magát, még elérte a történet végét. Aztán más gondjai lesznek, híreket néz. Nagyvilági gondok és politikai abszurditások érintik, számos közéleti gyötrelmek bosszantják, fontosak, mégis egyszerűbbek a táska történeténél, felingerlik, de nem alázzák meg, túlteszi magát rajtuk. Kibírhatók! A dolgozóban meleg nyugalom van, könyvek és képek félhomályba vesznek, s az ablakon túl az utcákon hóbortos szél fúj és porka havak esedeznek…

Tags: Duba Gyula