Gál Sándor – NAPLÓ 2006 (3)
Március 1. szerda. Gyönyörű volt március első napja. Úgy is, hogy kora reggeltől ragyogott a magasság (…)
Március 5. vasárnap. Nem tudom, mi van velem, tele vagyok valami megnevezhetetlen bizonytalansággal, szétszórtsággal. Mintha bennem és körülöttem is minden folyamatosan kezdene darabokra szakadozni, széthullani ellenállás nélkül. Olyasmire gondolok, hogy például egy véglegesnek hitt verset valami ismeretlen belső erő darabjaira szaggatja, értelmetlenné zúzza, felismerhetetlen törmelékké. Hogy ami értelmes egész volt, önmagát rombolja le. De miért? (…)
Március 10. péntek. Annak ellenére, hogy tele van minden hóval, reggel óta tavasz van. (…)Tegnap este megint Kisfaludy K. válogatott kötetéből olvastam ezt-azt. Ilyen gyönyörűségeket találtam például, hogy: „a költő szorgalmát a nyelv méltósága kívánja” ( 797. o.). Vagy: „ Kritika a művészet teóriájából sarjadó észrevétel, személyt nem ismer, csak a munkát…” (797. o.). S az egyik jegyzetet – A józan kritika – így zárja: „…mit a jelen elhallgat, azt az idő annál keményebben kimondja.” (…)
A belső kétségeimmel szemben a kinti valóság elsöprő totalitással bizonyítja, hogy elkezdődött a tavasz uralma. Örülök ennek a megkésett győzelemnek.
Március 24. péntek. Egész nap dolgoztam, és befejeztem a Szimbólejum c. játékot, amit lehet komédiának nevezni, de akár tragikomédiának is felfogható. Attól függ, miként közelítünk a benne lévő korhoz, s a kor eszményeihez-szereplőihez. Még annyit, hogy e hó 11-én kezdtem írni, s ma, vagyis 13 nap alatt, a végére is értem. Akár büszke is lehetnék teljesítményemre, ha nem tudnám, hogy Kisfaludy Károly a Stíbort l4 nap alatt, az Ilkát pedig 4 nap alatt írta meg! (…)
Április 12. szerda. Nem tudom, az értelem miféle szelekció alapján dönt arról, hogy mit írjak ide, hogy mi válik fontossá, s mi az, amit felesleges kacatként kivet a megörökítendők sorából. Példának okán, mi maradjon meg a tegnapi napból? Április ll. a költészet napja, József Attila születésének az emlékére, őrizve és megidézve minden idők egyik legnagyobb hatású magyar költőjének szépséges árvaságát. Ugyanakkor ez a nap Márai Sándor születésének a dátuma is. Tavaly Márai Kassán szobrot kapott. Vitathatatlan, hogy megérdemelte. Tegnap ott álltam a vad szélben és esőben Márai szobránál, mintegy ötvened magammal, a rendezők „programja” szerint: Márai mai „kassai polgárainak” gyűrűjében, és hiába igyekeztem tetten érni a programba foglaltak lényegét, hiszen, akiket ott láttam, csak nagy jóakarattal lehetne kassaiaknak mondani.( …)
Április 22. szombat. Tegnapi döbbenet: meghalt Bella Pista meg Mátis Lívia. A rádióban elhangzott hír után a csend. De minek a csendje?! A tényé? A halálé? Pista tavaly – vagy még tavalyelőtt? – ajándékozott meg Mickiewicz-fordításával, Mátis Lívia adta ki az A hívás igézetében c. verseskötetemet… Hát ennyire, s ilyen gyorsan egyszerűsödik le minden?! A minap még a húsvéti feltámadás misztériuma felől gondolkodtam, de azt hiszem, a halál misztériumával való foglalkozás időszerűsége sokkal nagyobb súllyá kezd érlelődni. Erre valamikor jobb időben, nyugodtabb napon – ha el nem felejtem – még majd visszatérek.
Tőzsér Árpi a minap hívott, s arra kért, írjak köszöntőt, méltatást Gyüre Lajos 75-ik évfordulójára. A Madách Kiadó valamikor júniusban az idei jubilánsokat amolyan „házi ünnepségre” hívja meg, s ide kell a köszöntő. Árpinak megígértem, hogy megcsinálom. Tegnap meg is írtam, hiszen ez emberség dolga, bár nem volt valami egyszerű dolog az öt évvel ezelőtti méltatás után úgy összefogni Lajos emberi és írói munkásságát, hogy ne essek az ismétlés csapdájába. (…)
Április 26. szerda. Délelőtt kegyetlenül dörgött az ég, bolondul kavargott az egész magasság, de végül a Hernád huzatos völgye átszívta a Cserehát felett kerekedett áprilisi vihart. Esett ugyan pár szem eső, de az igazi zuhatagot megúsztuk, amiáltal a most virágba borult fák ígérete továbbra is él. (…)
.
Április 28. péntek. Délelőtt sikerült úgy-ahogy összeraknom az Esték és hajnalok bevezető passzusát. Kutya nehéz volt rövidre fogni az utóbbi pár millió év emberének zsákmányszerző útját, a biológia túlélési stratégiáját, amit egyébként az ösztönök diadalának is tekinthetnénk, ha még ma is ugyanúgy működnének, amiként mondjuk a kőbaltát pattintó őseink idejében. Persze ma már ennek nincs sok jelentősége. Ha azonban vadászélményeim, vadász mivoltom lényegét kellően meg akarom alapozni, akkor a visszautalások igenis indokoltak. Hogy némelyek ne tartsanak valamiféle vérengző vadnak. (…)
Április 29. szombat. Ma egy Dunaszerdahelyre szóló meghívás okán az a tény gondolkodtatott el, hogy milyen messzire kerültem attól a társadalmi mozgástól, amelynek korábban, évtizedeken át így vagy úgy, folyamatosan résztvevője voltam. Arra például már nem is emlékszem, hogy utoljára mikor voltam Dunaszer-dahelyen, vagy például Érsekújvárott, Galántán… Jószerével azt sem tudom, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben mi, s miként változott meg ezekben a városokban. Csupán kósza hírekből tudom, hogy Szerdahelyen, Újvárott új irodalmi gócok – fiatal írók odatelepedésének következtében – formálódnak.(…)
Május 3. szerda. Tegnap igen lusta voltam, s jószerével nem is igen emlékszem erre az esős napra. Nap, amiről nincs mit mondania az embernek, az a nap jellegtelen. Hiányzik az egyénisége. Már ha egy napkelte és egy napnyugta közötti időnek lehet egyáltalán egyénisége. Ámbár, ki tudja!?
Május 6. szombat. Egy darab papíron, amelyik itt hever már hetek óta az asztalomon, két félmondat figyelmeztet valamire. Nem emlékszem arra, hogy mikor körmöltem le ezt a pár szót a papírra, de bizonyára valami fontos, megírandó ötlet – talán vers – csíráinak találom most őket. Az első ez: „leárazott történelem”. A második: „a távolság tisztasága”. Ahogy most lényegüket próbálom magamban felidézni, úgy tűnik, mind a kettő akár esszéterjedelmű lehetőségeket is magában rejt. Mert ugye, ha a történelmünk – ne menjünk messzire – huszadik századi eseményeinek „leárazottságát” foglalnám össze, volna néhány napra szóló munka, még akkor is, ha a forrásanyagokat, dokumentumokat meg se érinteném. És mennyi ága-boga, elágazása, szinte már elfelejtett része van „leárazva” ennek a tíz évtizednek! Az pedig szinte felsorolhatatlan, hogy napjainkban – és folyamatosan – ez a leárazás milyen mértékű és kiterjedésű. Hazugsághalmokra hazugsághalmokat fuvaroznak a tudomány szentnek hitt szekeresei – kiszolgálva a hatalom elbutult kannibáljait. Megérem-e, hogy a tudás szépsége – és igaza! – gátat vet ennek a félelmetes víziónak?!
Talán a másik mondattöredék, a „távolság tisztasága” adhatna választ erre a kérdőjeles mondatomra – ha egyáltalán van tisztaság még a szem által befogható tér távolságában (…)
Május 23. kedd. Estére már elfáradok, a kinti munka teszi ezt most velem, így, mire a napi feljegyezni való ideje elérkezik, csak legyintek, hogy majd holnap…. Egyébként sem történik sok olyasmi, amit érdemes lenne idefirkálni. Ma például illet volna Pozsonyban lennem, a Madách Kiadóban, ahol az idei jubilánsokat köszöntötték (Géczi Lajos 80, Mács 75 meg Gyüre is, Koncsol pedig 70 éves). A köszöntőt Tőzsér kérésére megírtam még áprilisban s el is küldtem Árpinak. Ma hívott, hogy jó, pontos, s hogy lesz, aki fölolvassa helyettem. Így ez rendben is volna. Meg még a Keleti Napló dolgában egyeztünk meg. Lemezre kell másolni a kéziratot, ami pénzbe kerül. Lesz, ahogy lesz. Valahogy csak ki tudom fizetni a munkát. Továbbá abban is dűlőre jutottunk, hogy jövőre a verseimből közölnek egy válogatást – ezúttal az én hetvenedik születésnapomra. Ha megérem. (…)
Május 31. szerda. Néha az az érzésem, hogy magának az írásnak is kialakul az emberben egyféle rutinja. Gondolom, a több évtizedes, lényegét tekintve a folyamatos írói munka valamiképpen a mesterség gyarapodása folytán felhalmoz olyan stíluselemeket, amelyek simán átsegítik az embert a fogalmazás elé olykor feltüremkedő akadályokon. Ezt a feltételezésemet erősíti egyebek mellett az is, hogy például ezt a naplót bármikor folytatni tudom, s minden különösebb erőfeszítés nélkül.(…)
Június 4. vasárnap. Pünkösd és Trianon, különös egybeesés, történelem és – vagy: „történelem”. A mennybeszállás abszurditása legalább oly mértékű, mint a trianoni pokolra szállás. Itt a verandán ülve, ezen a vasárnapon csupán azt érzem, hogy körülöttem minden kiüresedőfélben van, hogy minden folytathatatlan. Nem tudom, mindez mitől és miért vált ilyenné, de hát az okok keresése maga is, feltehetően, ugyanide vezetne, pillanatnyi borzongásaimat növelve. Világos, hogy az ember belső valóságában zajló „másik” valóság öntörvényűen működik és hiába igyekszünk a felette való uralomra, simán fittyet hány az értelem szülte parancsokra. Az ösztön az úr, a ráció pedig szánalmas szolga!
Azt hiszem, a pünkösdi reménységünnep napján ennél reménytelenebb csendet aligha is képzelhet magának halandó (…)
Június 9. péntek. Tegnap Nyíregyházán voltam, az Ünnepi Könyvhét megnyitására hívtak meg. Kellemes pár órát éltem meg, jót beszélgettünk Buda Ferivel mindenféle hiábavalóságokról, írásról, könyvekről, meglévő személyes és nemzeti nyavalyáinkról… Aztán hazaautóztam, s közben arra gondoltam, hogy hány különböző ok és alkalom miatt voltam az elmúlt évtizedekben ezen a tájon. Ratkó, Antall Pisti meghívásai hoztak ide, s kedveltették meg velem ezt a régiót. Itthon pedig egy gyászjelentés várt. Meghalt Török Elemér. Szíven ütött a váratlan hír, hogy fogyunk, hogy fogynak az egykoriak… Itt az idő! Nem elmenni, maradni a nehezebb!…
Június 17. szombat. Valamelyik délutánon – persze, ez kimaradt e feljegyzéssorból – arra gondoltam, hogy mi minden történik egyetlen nap alatt körülöttem, velem, velünk. Történések, amelyek úgy tűnnek el az időben, hogy soha azokat felidézni nem lehet, hogy a felidőzhetőségnek az esélye is szerteporlad, s lecsordogál a felejtés lejtőjén, valami absztrakt mélységbe, s elvész nyomtalanul. (…) Látható ebből, hogy így hetven felé mily gyarlóvá válik az emberfia, ha megfeledkezik magáról. Gyorsan össze is szedtem a holmimat, s mentem haza gyógyulni, mivel volt valami tervem a nap későbbi óráira. Hanem úgy kilenc körül berregni kezdett a telefon, C. I. főkonzul hívott, hogy a határsorompó lebontására szándékomban áll-e felmenni a falu felső részén húzódó trianoni léniához. Erről a mára tervezett eseményről teljesen megfeledkeztem, de összekaptam magamat, s mire I. megérkezett, már menetkészen vártam. Megéltem a berlini fal felépítését és lebontását is, számtalanszor írtam a trianoni barbárság határokat és embereket elválasztó borzalmáról, s most azt is megélhettem, hogy annyi év után ott állhatunk a buzitai határőrség egykori kaszárnyája előtt felhúzott sorompónál, a túloldali magyarokkal meg az itteniekkel együtt. Ha az utat rendbe hozzák, jövőre már személygépkocsival is lehet erre közlekedni, mindenféle igazolvány nélkül.
Romosodik Trianon, ötlött fel bennem valamiféle megírandó ötletként ez a történelmi pillanat, de mostanában már nem nagyon foglalkoztatnak a napi aktuali-tások… Ahogy dél körül hazakeveredtem, a korai kelés bosszújaként, szinte szédelegtem a pokoli hőségben, merthogy a nyár egyetlen éjszaka alatt ideért minden tüzével. Hanem erre Bacskai Árpád hívott, hogy mennék hozzá Görgőre, illetve a „hegyre”, őzek, vaddisznók után. Mentem, s csodálatos volt a karszti fennsík, láttam néhány szarvast, de se őz, se disznó. Éjfél körül értem haza Buzitára (…)
(…)Van még néhány fontos gondolat, amiről holnap vagy holnapután ezt-azt ide kellene rögzíteni, de most már nagyon késő van, és a hét eleje igen elfárasztott. Igaz, ma délután Tőzsér Árpi is hívott a Keleti Napló dolgában, a kötet dokumentumrészét visszaküldi, s itthon Sándorral betápláljuk a számítógépbe. Mindezen túl tele vagyunk várakozással, hiszen Évus ideje elérkezett – bármelyik órában megszülethet az unokánk.(…)
Június 24. szombat. Csupa üresség minden, kint és bent egyaránt. Dél óta azon gondolkodom, hogy vissza kéne térni az irodalomhoz. Úgy értem, hogy folyamatosan kellene jegyzeteket készíteni olvasmányélményeimről ugyanúgy, ahogy ősszel elkezdtem. A régebbieket követően a huszadik századiak újraolvasása – bármilyen gazdag is ez a korszak – valami biztonságot jelenthetne azzal a valósággal szemben, amely körülabroncsozza a hétköznapokat. Hogy visszaálljon az a rend, amely az írás – a munka –, az olvasás és a kinti, fizikai munka hármas egységét fogja össze, s emeli – emelheti – értelmes cselekvéssé napról napra.
Június 30. péntek. Lehet annak legalább tizenöt éve is, amikor elhatároztam, hogy egy éven át minden héten írok egy jegyzetet. Az volt ezzel az elhatározással akkor a célom, hogy kipróbáljam, van-e bennem elegendő erő, kitartás egy ilyen folyamatos munka megvalósításához. Nem kis önfegyelem kellett akkor, hogy ezt a vállalást – önkéntes vállalást — be tudjam fejezni. Végül is sikerült. Ebből lett a Megtorlás békéje, amelyet az egyik legfontosabb publicisztikai munkámnak érzek. A mostan folyó esztendő elején, amikor újra kezdtem a naplóírást, az elhatározásom nem ilyen jellegű volt. Ma azonban úgy látom, hogy ennek a naplónak a napi penzuma hasonló p r ó b a, mint az az egykori volt. Amiként akkor, most is időnként legszívesebben abbahagynám az egészet, hiszen néha tiszta kínlódás, amit művelek. (…)Túl mindezen: a Kárpát-medence tele van trópusi viharokkal. Jégverés, felhőszakadás, árvizek mindenfelé – a globális pusztulás előjelei. A holnap emlékeit betemeti az emberi butaság.