Krizsán Andrea – Az ember

Szeretem, ha az ember embernek látszik… akire ha ránézel, mosolyra görbül az ajkad, mert látod őt és örülsz, hogy itt van. Pedig idegen, pedig ismerős emberi arc. Az én arcom. A te arcod is…

Szeretem, ha olykor belefeledkezve a világba emberibbé válnak. Komor, gondokkal teli arckifejezésből, mosolytalanul. Átváltozik és nem olyan idegen többé, mintha eszünkbe jutna, ki ő…

ő az ember, akinek bár sok dolga van itt a földön, és akinek feladata, küldetése hangtalan gyűri őt lassan a földbe, mégis ember marad, mégis mosolyog, ha rám néz, mert ismerőse vagyok, idegenül.

Mennyire számít?

Egyben szokatlan, kettőben ittas – mindemellett megmásíthatatlan, egy elárválkodott részegség… a sorok között megbújva vár, apró betűkkel, közel hajolsz, óhatatlanul, még közelebb – szembeköp…

Egyben hangtalan, átlátszó és jámbor, de kettőben veszélyesen felhős, meg foj-to-ga-tó.

Figyelek-fülelek, mert háromban szembe jöhet az utcán, s ott majd találkoztunk, meg kezet fogtunk, egymást fürkészve, mint régi, elfeledett ismerőssel, hogy ott, kissé idegenül, mégis ismerős érzésekkel elnézéseket kérve távozhassunk.

Az utolsó

Bár már kissé erőtlenül távozik, a legerősebb ütést méri… egy utolsó, elkeseredett, aprócska szellő. Szinte láthatatlan.

Miért húzza a legvégsőkig? Amikor már arctalan áll, süketnek látszik, bíborszínűre festett, szűkülő szavakkal.

Gyáva lettél, s önelégült. Titokban helyet foglalsz. Vedd el mindenem, hadd pihenjek végre.

Szavak ereszkednek alá az égből, hogy elámítsanak. Hegyek mozdulnak meg, hogy elraboljanak. A szemekben mégis szürkeség trónol a teremtőt ostorozva. Egyre távolodom, de egyre közelebb érek…

Nem lépek be köszönés nélkül, nem kiáltok lendületből, mégis összevont szemöldökű, mérges arcok potyognak a nyakamba… Azonnali ájulás!

Szárnyad nő

Most tudsz csak igazán lélegezni,

most lettél csak igazán szabad,

mikor a bilincseid elhagyva minden

eltűnt, s ott állt a valóság és te magad,

hogy merj, hogy higyj és tegyél érte…

ha szárnyad nő, majd repülnöd kell,

örvendj a mának,

szemedből a fény soha ne tűnjön el,

fentről nyújts kezet a világnak…

A végsőkig

Nincsenek falak körülöttem,

mégsem látok „tovább”, mégsem érzek „messzebb”

– csendben most csak magamnak hiszek,

csak a sajátomon ülök,

nem állok meg senkinek,

…

Nincsenek korlátok, a gondolattal

elidőzhetsz, de mint a nagy könyvekben is,

az olvasott is lehet új, a megélt is váratlan…

mert fontos részem hinni „bennem”,

az ősidőktől a végsőkig hinni-hinni

mindenben…

Pillanat

Nincs múlt, nincs jövő, csak pillanat van… sok ezer pillanat a lélek tápláléka. Nincs (gyomor)-felfordulás odabenn, egy véget nem érő hullámzás miatt életünk vasútján.

Erősnek érzed magad, mert erős lettél… erős, hogy azzá válhass, akiben széttárhatod összegyűrt, eddig használatlan szárnyaid és elrugaszkodva végül megtanulj repülni. Odafönn.

Nincs múlt, nincs jövő, a pillanat örökké pillanat marad. Ebben a világban, ahol az önzés szétporlad a markunkban, a hazugság fogságban ül, ahol a napok nem kezdődnek és nem érnek véget… mert minden pillanat, és egy az emberiséggel.

Visszhang

Akarni! Akarni, hogy a tüdőd ketté váljon, hogy szemedből a fény szikrázva hulljon alá, megérintve a hajnalt. Kezedből vérhólyagok fakadjanak…

Akarni! Akarni, hogy megfeszülve a fájdalomtól kínokat hozz a világra. Át kell lépni őket és nem gondolkodni felette…

– Ez nem olyan egyszerű… – sóhajtott a lelke, oly gyászos fogja lettél önmagadnak.

Szavak nélkül

Olyan, mint hallgatni egymást,

csendtől ágaskodó én,

kinek szavak nélkül vagy,

és Te, árnyékemberként lépdelsz,

Te, ki álmomban magamra hagy.

Gyenge vagyok, étvágytalan, gyenge,

akaraton túli világ ez,

nem néznek a szemedbe.

Ott ostoroz a magány, hol

a tenyeredbe látok,

üres a ház, csak üres szobákat találok…

Olyan, mint hallgatni egymást,

láztól szédülten, én,

kit egy világ elrabolt,

és Te, kit érintetlen földeken

a lelkem csendben átkarolt.

Belső feszültség

Szétfeszít, egymagam…

látom őt, nem hallja szavam.

öreg aggodalom ez,

belső feszültség.

Megküzdök hát önmagammal,

tálcán átnyújtott szelíd szavakkal,

eztán sánta lesz, egy árnyék a sötétben,

szem előtt,

láthatatlanul…

Váratlanul

Hirtelen történt… váratlanul. Ismerős érzés, mikor vágyakozva nézünk viszsza, milyen is volt, amikor még nem kellett ennyire magunk alá ásni. Könnyedén, úgy a vállunk fölött.

Először kényelmesen beállunk a sorba. Rengetegen vannak és mindenki ugyanazért jött. Hátha választ, megoldást talál, illetve kap a sor végén. Majd ott valaki útba igazít. Az emberek dőzsölnek, de hiába várunk és természetesen ezzel mindenki tisztában van. Mégis várunk, ki csendben magára zárva az ajtót – hallgatag, de sokat mondó szempár… ki zúgolódva, hangos panasszal, kétségbeesetten széttárt karokkal, tanácstalanul. Ők azok, akik hajnalban arra ébrednek, hogy önmagukat fojtogatják… ők azok, ők mi vagyunk.

„A mellkasodra térdeltem és csak ordítoztam, szólalj meg!” – árulta el a mellettem álló fiatal nő.

„Mi történt?” – érdeklődtem.

„Láttam őt” – gyanakvóan körbenézett – aztán eltűnt. Azt súgta, kövessem. Segíteni akart, de elment. Szem elől tévesztettem, itt hagyott…” – folytatta egyre elveszettebb hangon. „Kiről beszél?” – megfogtam a vállát.

„Önmagamról” – mondta kikerekedett szemekkel…

„Annyira féltem, hogy hatalmas falat húztam a házam köré” – fordult felém egy őszülő, negyvenes férfi. „Mitől?” – kérdeztem. „Az élettől” – válaszolta csendben. – „Az élettől…”

A szavak még most is ott csengnek a fejemben és segítenek megérteni. Hirtelen történt, váratlanul… ahogyan az lenni szokott.

Meg kell hallgatni, hogy alapja legyen, ki kell mondani, hogy építhess, el kell engedni, hogy veled legyen és ismerni, hogy szabad lehess…

Napsütés

Ablakban lógó kék virágok

három felhőnyi érzés idebent

azt sugallja minden szándék

azt azt a csodaszép igent

ablakból a virágszirmok

integetnek józanságot

s én tántorogva járom mégis

utam kövén a világot

ablakomban elszáradva

– madárcsicsergés –

ablakomból kilopkodva

– édes napsütés –

Az élet próbája

Mi ez az egész? Talán az élet próbája, vagy talán már maga a tettenérés? Büntetése valamikori vétkeimnek? Hol a határ? Hol kezdődik a vég és hol ér véget a kezdet? Mikor hangzik el, mikor érint meg a jóvátehetetlen, a pusztulásra ítélt… bekebelez, csak folyamat van, egy végtelen mélység, a legbelső határtalanságunk… nincs idő és nincs tér sem. Fellelhetetlen a jóság, megérthetetlen az akarat ebben a zűrzavarban. A tapasztalat nem ér semmit, a tanulság sokszor néma… minden erejével, drótszálas haragjával együtt…

Az élet szótlanul hátat fordított, megkísértve a gyámoltalan valóságot és magára hagyva az embert habtalan nyűgével…

Szabadítsd ki

Megmásított szerepben tetszeleg, öntelt fegyverkezésben, szabálytalanul… halogat, elodáz, becsapva mindenkit, még önmagát is, míg feledésbe nem merül a valóság. A való, hogy ő teremtett, egy lélek, egy belső, s nem így kell, átalakulva bájologni a jelennek, saját halálát játszva el. Bűnt bán, kegyet kér, pedig önerőből néma hanggal, önerőből süket fülekkel saját csapdájába sétál. Fegyverétől hangos az élet.

Lesütött szemekkel órákig hazudhatna, de én látom őt, félszeg bánatát, amitől részeg, amitől álmos, amitől elfeledtette önmagát.

Megérintett

Megérintett, ősz-öreg bujaság,

vadul győzködi fejem…

cseppekbe gyűjtöm, mint most is

lefejezett álmaik szenvedem.

halmokba dúdolom a kegyes

hazugságokat, hogy gyáva lelkem

ne tévesszen irányt görcsös utakon,

hagyom, hadd teljesedjen,

hadd vezessen túl mély varázslaton.

vágyaim netovábbja szorongat,

lazán csomózva mégis

eredménytelen…

üzenem: akarom, akarom!

hogy te is akarni légy kénytelen.

Várat

Számító vadak tenyésznek,

üvölt a lustaság – fenntartani a

bolyhosodó szálakat?

itt-ott még lézeng némi értelem,

kibetűzöm: halandó…

elcsigáz a hasznavehetetlen búra

mi vinnyogó hiénák képében jön újra.

a most néma egyenlőség

várat még magára,

várat még elcsépelt, hézagos szavára.

A csoda

Belopom magam az emlékeid közé,

ágyam megvetem odabenn,

komótosan és lágyan bújok belé,

ezt szeretnéd te is, én is, igen,

szorosan majd mindig ott leszek,

s feszülten várlak tovább oda,

lepkék, s szörnyek közt

bontakozol ki te, a csoda.

Belopom magam teljesen,

mindenhova,

szemedből majd engem olvasnak,

szádból majd én folyok,

párbeszédet velem folytatnak,

s beszélni is én fogok.

Belopom magam én,

a kis szerény vélemény.

Talán

Feladatot kapott az élettől. Elindult hát, hogy feltérképezze a lehetetlent, s utat adjon elképzeléseinek. Vágyott rá. Érezte a hold fényét, amint átvergődik a sűrű felhőkön.

„Talán így” – gondolta. Három nap, három életnek tűnő lomha nap után kezébe vette sorsát. Elengedte magát, hogy kígyózó gondolataiból erőt merítsen. Végül az összevisszaság bénította le, szinte megfagyott a levegő körülötte.

„Halott ügy” – eszmélt fel, s tért vissza az álmok hajójára. Nem a bezártság aggasztotta, sokkal inkább félt megmutatni mibenlétét. Érezte, ahogy közeledik, mégsem nyitotta a szívét, hagyta elveszni a tettek súlya alatt.

„Kegyetlenség. Hasonlóképpen kelt életre a gyászolókban halottaik nevetése.” Képes lett volna a Hold magasztos ezüst fényét magához láncolni, porrá zúzni a világok közti határt, elfelejteni, hogy valaha léteztek olyan dolgok, amiktől ma szívesen megszabadulna az ember. Megszületett, él és most készen áll arra, amiért élnie kell, ami nélkül nem hagyhatja el lélek a testet. Hinnie kell, hogy amitől a legjobban félt, most segítheti, megmentheti.

Törékeny madár egy halott fa büszke ágán, kinek vesztenivalója maga lenne a csendes, szerető otthon… a fa.

Hihetetlenül hangzik, de ezért gubbaszt mozdulatlanul az ágon, ami nem adhat számára semmit. Kölcsönös teremtés, védelem, kusza érzések és halál. Ez mind összeköti őket.

Feladatot kapott, és most itt az idő, hogy kérdezzen, feleljen és tegyen is azért, amiben hisz, s amit meg akar tartani, amit el akar vinni magával.

Az örök dolgokat kutatja, a biztosat…

Soha nem hátrál meg, mert a tudat, hogy felébredt egy mélységes álomból, egy álomból, ami meghatározó volt számára, felszabadította.

Megkönnyebbülten, nyomasztó álmos gondolatoktól megmenekülten, most csak a pillanatra vár. A pillanatra, amikor úgy érzi, megtalálta, amit keresett.

Talán hasonlóan kel életre a gyászolókban halottaik nevetése…

* Krizsán Andrea 25 éves, Muzslán született, Párkányban él.