Leck Gábor versei
AZ ANGYALOK MEGHALNAK
holdvilág
remegve ébred a gyermek
s vadul belevágtat az éjszakába
csillagösvényen szökken
mindenre elszántan
portré
lassan mocorog
felocsúd az utca
aszfaltja bordáit
az eső fényesre mossa
párát fújtatva
ásítanak a házak
a sötétség foszlányai
végleg tovaszállnak
sok éve bódítanak
üde gyermeki vágyak
kapaszkodnék értük
vézna szalmaszálba
kudarcok formáltak
akár vésők a sziklát
fejemet megóvni
a falak megtanítják
akár pimasz parázs
égek folyton
a pillanat hevében
s nyűgösen mormolom
most már tán nem félek
vagyok vagány csillag
fűszálon hintázó harmatcsepp
agyamban nevetve tombol
ezernyi őrület
nyelvemet kicibálnák
számból gonosz csipeszek
szívemről a bú mégis
könnyű penészként lepereg
elegem van minden
nyavalyás bábból
nem kérek semmilyen
mocsokragyogásból
makacsul hajlok én is a jobbra
lelkek sötét bugyrait
fényemmel beragyogva
mert legyen minden lélek
világra nyíló fényes ablak
szívünkről a konok abroncsok
végleg lepattognak
arcomra a remény lassan
langyos csókot lehelne
de fortyogó dühöm kráterét
be sosem temetem
nincs is most igényem
talán semmi másra
mint szívizmot szaggató
vérlobogásra
harmónia
arca tisztán lüktet
akár üstökösök sugárnyalábja
s mikor megenyhülök
a tiszta fény markában
duzzadt agyam egy csapásra elernyed
pupillám tágul mámorittasan szédelgek
a hajnal oltárán eljegyez egy kósza pillanat
tápláló íze nyelvem alatt cirógat
vágy
felhígulni a csendben
csillagok duruzsolnak
hemperegni boldogan
gyémántkoszorúban
valahol
itt már nincsenek lépések
az álmokat kibelezték
hideg kulcslyukak mélyén
elalszik a fény
az ébredés már majdnem halál
és holt vágyak úsznak
a fölkavart szenny felszínén
elnémított torkok mélyéről
hirtelen szökken fel a vér
némaságra idomítottak
s ha megtöröd a csendet
testedre zuhannak fagyos csillagok
majd sűrű ködbe kúszik minden
hol egykor lélek ragyogott
menekvés
hajnalban fekete varjak lepték el az eget
most szörnyű ürességtől terhesen lüktet a város
az utcán törött homokórák hevernek
díszletek egy majdani feltámadáshoz
kavargó homokszemekből lassan összeállnak a képek
az idő méregfogai között őrlődünk
akár nyavalyás vasreszelékek
agyam ingoványában fölszívódik nyomtalan a remény
s végül megsejtem merre is lépnék
el…
leszámolás
ködös lámpák a szorongató sötétben
körülöttem láthatatlan kordonok
megfordulok, hogy visszanézzek
de váltani már nem tudok
alig pirkad szemek kriptasötétje alatt
hályogként tapad a csillogás pilláid alá
s a múlt gennyes tüskeként
végleg bennünk ragad
szétcincálva a valaha volt tündérvilág
zilált kontúrjait naiv gyermeki álmainkban
a döbbenet immár versekben lüktet
komor betűkbe hajlítva
még nem alvadt meg a vér a szipolyozó
álmok mozgóképein
máris dühöngő lánggal tombolnak
a gyűlölet izzó fészkei
s nem is a foszló test bűzlik
hanem a sok megrontott lélek
öntelt vigyorral köntörfalaznak
a kompromisszum zsinórján
bábként rángatott kretének
hiába minden a halálon innen
s túl a földi életen
az erőszak szunnyadó parazsait
felpiszkálják mindenható érdekek
pereg a film
kegyetlen magány feszeng
pilleként az égen
az éj fekete köntösén
ideges csillagok heverésznek
az örökké duzzogó remeték
hirtelen cikázó fényszálak
hasítják szilánkokra az estét
majd alakok indulnak meg
a fényzuhatagban
meg-megállnak
emlékek tompa ütése
alatt megroggyanva
rájuk bukik a múlt mint
valami omló homokbánya
s zihálva fulladnak meg
az örvénylő pusztulásban
bezúzott szemgödrükben
némán alusznak a könnyek
kik voltak csupán rezgő kép
már átadták poraik
a nyájas anyaföldnek
de mégis visszajöttek
ha fogcsikorgatva is de jönnek
betörni üvegburáját
a tébolyító csöndnek
villognak belső horizontomon
rezzenéstelen arcok
gyönyörű ikonok
a fájdalom húrjai mélán
megpendülnek messzi tájakon
nézzük ahogy pereg a film
már mozdulatlanul is szárnyalunk
mielőtt még túlcsordulna
bennünk az érzelem
valami lassan elpusztul…
Új időszámítás
Istenem tárj elénk
Torzítatlan tiszta képet
Borogass meleg kézrátétellel
Vedd számba kőoltárra kiterített
Áldozati bárányaid
Számlálj meg egy kezeden
Mert bizony kevesek vagyunk
Homályos röntgenkép lett
Kicsontozott arcunk
Fakaszd bennünk új forrását
A töretlen hitnek
Tépd fel szemünkről a hályogot
Hogy ne furakodjanak belénk
Alattomos tüskék a
Hazugság sűrű bogáncsos erdeiben
Mert új időszámítás kezdődött
S mi partra tévedt delfinként
Riadtan tátogunk
veszélyes partokon