Végh Péter – Balsors

1
Hét-nyolc éves lehettem. A falunk melletti sziklavölgyben bújócskáztunk. Bandi a barlang bejáratában állt, a sziklafalnak fordulva, és tízig számolt. Az üreg sötét torka felerősítette a hangját. Olyan volt, mintha a föld mélyéből jönne. Fejvesztve szaladtunk, ki erre, ki arra. Bandi testvérei egy vádi1 mentén, a rekettyés felé, én egy keskeny sziklahasadék irányába. A hasadékba érve furcsa zajokra lettem figyelmes, mint amikor leomlik egy nagy kőfal…

Egy tüskés-fogas levelű magyalcserje tövében feküdtem. A leomló törmelék maga alá temetett. Olyan benyomást kelthettem, mint akit éppen megköveztek. Apámtól később megtudtam, hogy a napok óta tartó heves, viharos nyugati szél meglazította a sziklatetőt, s az leomlott. Balsorsomra épp akkor, amikor a sziklahasadékba értem.

A sebeim idővel behegedtek, de a látásom egyre gyengült. Mintha állandóan felhők úsztak volna előttem. Ez nagyon aggasztott. El sem tudom mondani, hogy mi mindenen estem át. Azelőtt minden iránt érdeklődtem, mindent megcsodáltam, a világ elkápráztatott,… – s egy napon mindez semmivé vált. Feneketlen éjszakába zuhantam. Sokáig reménykedtem, hogy ez az éjszaka egyszer véget ér, s újra minden olyan lesz, mint régen, de a körzeti doktorunk kijózanított. Azt mondta, hogy a szemem ép ugyan, de a látóidegrostjaim megsérültek, sorvadásnak indultak s nincs sok remény a gyógyulásra. Gyerekfejjel nehéz volt mindezt megértenem. Csak azt tudtam, hogy a fejemre zúduló kövek nagy bajt okoztak valahol bent a fejemben. Bele kellett törődnöm keserű sorsomba.

Egyre romlott az iskolai átlagom, mivel nem láttam jól a táblára írtakat. Aztán egy napon szüleim kivettek az iskolából, mert látták, hogy nem tudok lépést tartani társaimmal. Akkoriban már csak szürke foltokat láttam, egyre sötétedő foltokat. A világ apránként eltűnt a szemem elől. Ezzel egyidejűleg a hallásom nagyon kifinomult. Érzékenyen reagáltam minden zörejre, zajra. Bizonyos zajoktól nagyon féltem. A fényérzékenységem szerencsére részben megmaradt, de gyakorlatilag már évek óta vak vagyok. Ezt soha senki sem éreztette velem. Mindenki annyira tapintatos volt, főleg András, aki naphosszat a kezemet fogta. Felelősnek érezte magát balsorsom miatt. Ezt már többször is az értésemre adta.

Sötétségben élek. Hogy mióta? Sajnos nincs fogalmam sem a múló időről, sem a kinézetemről. Egy napon András azt mondta:

– Drága, kicsi, Sára! Nem győzlek csodálni. Olyan szép vagy, mint egy virágoskert.

Szavahihetőségéről nem tudtam ténylegesen meggyőződni, ezért hinnem kellett neki. Később azt is mondta, hogy világosszőke a hajam, kékeszöld, révedező a szemem, s a szám épp olyan, mint az érett eper.

– És milyen színű az arcom, – kérdeztem kíváncsian.

– Mint a harmatos rózsa.

Általában anyám öltöztetett. A testhez álló, vastag posztóból készült hosszú szoknyákat kedveltem, amelyek kiemelték alakom karcsúságát. András egyszer azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy törékeny nádszál a tavaszi szélben. A szoknyám anyagáról meg azt mondta, hogy vadvirágos.

– Olyan vagy, mintha a vadvirágos rét beléd költözött volna. Szeretnék naphosszat rajtad szaladgálni.

Mindig megéreztem a virágok közelségét. András egyszer, május vége felé, elkísért abba a sziklavölgybe. Az egész úton szótlanul fogta a kezemet. Egészen elbódultam a nyíló virágok illatától, a madarak vidám énekétől.

– Itt jobbra, ugye, egy bodzabokor van? – kérdeztem tőle váratlanul.

– Igen, de nem csak egy, hanem legalább egy tucat.

Pár lépés után újra megszólaltam: – Itt meg orgona virágzik.

– Ezt is eltaláltad – mondta András.

– És milyen a színe?

– Ibolyakék.

– Ez a kedvenc színem, a lila! – kiáltottam lelkendezve. – Persze csak volt, már nem az, hiszen tudod – tettem hozzá csüggedten.

– Ez egy nemesített, dupla orgona, nagy, tömött fürtökkel. Nem is értem, hogy kerülhetett ide.

Szótlanul ballagtunk tovább.

Egyszer csak szemből nagy hűvösséget éreztem: – Honnan ez a nagy hideg? – kérdeztem.

– Éppen a barlang bejárata elé értünk. Arra, jobbra van a kiszáradt, sziklás vízfolyásvölgy meg a rekettyés, balra a sziklafal a hasadékkal.

– Menjünk a hasadékba! – kértem.

– Biztosan akarod?

– Igen.

András elvezetett engem a hasadék legszűkebb részéhez, ahol meredek, rézsútos mészkőfalak vettek körül bennünket. Végigtapogattam a hideg falakat, majd hosszú szoknyámat magam alá tűrve lehuppantam a köves ösvényre. András előttem állt, egyre csak bámult rám és cigarettára gyújtott. Megéreztem a füstjét. Még nem volt nagykorú, ezért csak sutyiban dohányozhatott. Meg is jegyeztem: „Nem kellene cigarettáznod!” Mire ő azt kérdezte: „Csakugyan?”, és konokul szívta tovább.

Az úton szanaszét heverő köveket tapogattam, szedegettem.

– Milyen hidegek, nyirkosak – mondtam, félig csak magamnak.

– Azért, mert a napsugarak sosem érik el ezt a sötét szurdokot.

– Ezek a kövek vették el a szemem világát. De rosszak, de gonoszak!

– A kövek tudatlanok, semmiről sem tehetnek.

– Ezt csak te hiszed – mondtam indulatosan. – A gondolat mindenben ott van: fában, kőben, vízben, tűzben, virágban, madárban. Mesélek neked egy szomorú történetet egy madárról.

– Pont itt? Ezen a helyen?… Na jó! Ha te jónak látod, hisz végül is…

A szememben megnagyobbodott a szürke folt, erre megkérdeztem: – Ugye, éppen most ültél le?

– Igen – hümmögte András az orra alatt.

– A madár egy ecetfán lakott a buszpályaudvar közelében. Örökös zajban, porban és füstben élt, de a fa dús lombja megvédte. Ha kirepült a fészkéből, nagy ívben felfelé kellett kanyarodnia, hogy neki ne ütközzön a pályaudvar hátsó, üvegezett épülettömbjének, amelyről széles kőlépcsők vezettek a számozott peronokra.

Nyárközép volt, fülledt meleg, esteledett. Anyámmal a hármas vagy a négyes peron közepén álltunk. A napokban meghalt anyám egyik nénje az egyik mátyusföldi kisközségben, éppen az ő temetéséről tértünk haza. Fáradtak voltunk és levertek. Anyám azt mondta: „Még van egy óránk. Gyere, édes lányom, leülünk erre a padra.” Ültünk a padon. Hallottam, hogy egymás után három autóbusz is befut, majd kettő újra indul. „Még fél óra van indulásig”, mondta anyám. Megkérdeztem tőle, mennyi az idő. Azt mondta, nyolc felé járhat. Sonkás-sajtos szendvicsemet majszolgattam, amelyet anyám vett nekem az állomás büféjében, s akkor, hirtelen egy nagy, tompa puffanást hallottam a közelből. „Mi volt ez?”, kérdeztem felriadva. Anyám közben kissé elbóbiskolt, meg kellett ráznom a karját. Kisvártatva azt mondta: „Egy fehér galamb. A kettes peron egyik oszlopa előtt vergődik a földön. Talán lelőtte valaki.”. „Szegény kicsi galamb. Segíteni kéne rajta!”, mondtam őszinte együttérzéssel.

Férfihangokra lettünk figyelmesek. Az egyes peronon két buszsofőr beszélgetett. Éppen cigarettáztak.

„Látod ott, azt a vergődő galambot?”

„Igen. Többször is láttam már. Ezen az ecetfán lakott. Az előbb valami megzavarhatta, mert fészkéből kiröppenve egyenesen annak a nagy ablaktáblának repült neki, majd lezuhant. Eltörött a szárnya.”

„Talán az ég tükröződött benne, az téveszthette meg.”

„Valószínűleg. Látod, ha a fészkében marad, nem esik semmi baja.”

Anya azt mondta, hogy a sebzett madár még mindig vergődik. Később azt mondta, már nem.

A madár nem mozdult többé.

„Szegény, kicsi madár! Úgy látszik, elment. Ő is elment, mint a mi szegény nagynénénk…”

Az egyik buszsofőr megjegyezte: „Milyen szomorú a madár sorsa! Senki sincs mellette, aki gyámolítaná. Olyan törékeny a teste, hogy mi, emberek, képtelenek vagyunk rajta segíteni.”

Ez a buszvezető, miután elnyomta a csikkjét, lapátot kerített és eltávolította a madártetemet a buszpályaudvar flaszteréről2.

„Már csak öt percünk van indulásig”, mondta anyám. Röviddel később a busz befutott, s én egész úton a madár balsorsán szomorkodtam. Ha nincs az a gondolata, hogy az esti szürkületben kirepül biztonságos fészkéből, még élne.

– Látod, András, a madarat a gondolata vitte a pusztulásba. Mint egykor engemet az a szándék, hogy a sziklahasadékba bújjak. Egyre változó világunk, életkörülményeink és gondolataink rossz útra vezetnek bennünket, amelyet mi balsorsként értelmezünk.

Tavasszal András megkérte a kezemet. Abban az évben töltöttem be a huszadik évemet. A házasságkötést a nyár elején tartottuk a mi kis kálvinista templomunkban, a lakodalmat pedig a hegyi patak zúgója közelében álló vendégfogadóban. Szerény lakodalom volt, csak a legközelebbi hozzátartozóink és barátaink vettek rajta részt.

Nagyon boldog voltam. Azt mondtam Andrásnak: – Nem kell nekünk zene, hisz itt van a mi kis zúgónk. Így hát egész este, mialatt András a kezemet szorongatta, a vízesés fenséges, zúgó-morajló hangjában gyönyörködhettem.

Ez volt életem legszebb napja. A szívem csordultig telt boldogsággal, reménységgel. Rózsaszín, pehelykönnyű selyemruhám a földet súrolta, és mindenki olyan nagyon jó volt hozzám. Ennyi meleg baráti kezet még sohasem érintettem, ennyi forró csókot még sohasem kaptam. Még megszámolni sem tudtam. Volt, aki háromszor is megölelt, megcsókolt. Egy nagy, hosszú asztalnál ült az egész násznép. Én Andrással az asztalfőn, mellettünk szüleink, majd a testvéreink, s végül a barátaink. A nagyszüleim ültek tőlünk a legtávolabb. Ők már magatehetetlenek a magas kortól, reumától és köszvénytől. Nem tudtak odajönni hozzánk, ezért megkértem Andrást, hogy vezessen eléjük. Őket én csókoltam agyon. Az arcukon megéreztem a lecsorgó könnyeket. Közéjük ültem és sokáig szorongattam az örökös robottól kérges, köszvénytől meggémberedett, felpuffadt kezeiket. A nagyanyám hosz-szasan elnézegette a ruhámat, egyre simogatta a menyasszonyi fátylamat. Nem tudott betelni velem. Azt mondta, hogy ilyen menyasszonyt, mint amilyen én vagyok, még nem hordott hátán a föld.

– Hát olyan rút vagyok? – kérdeztem, megjátszva a tudatlan bakfist.

– Olyan rút? Olyan szemrevaló, te kis butus! – mondta nevetve.

2

A nászéjszakánkon felolvastam neki. Egy régi kínai vers nagyon megríkatta. Sára egy idő óta a sok, szívébe zárt semmiségtől olyan érzelgős lett, hogy majd mindenen sírva fakadt. Mondtam is neki: – Hagyjuk rögtön abba! Elég volt! Inkább szerelmeskedjünk!

Folyondár a lány

szálfa derekán,

küzd a fény felé,

szövődve kuszán.

A vágy teljesül,

mihelyt égig ér –

legyünk őzikék,

messzi völgy ölén,

összeforrt fenyők

távol hegy fején!3

Egy évvel később elvittem őt nászútra egy csodás országba, amely egy nagy ékszerdobozhoz hasonlatos. Alpesi ország, vadvirágos mezők és rétek, lankás szőlőhegyek, mély sziklavölgyek, nagy tavak, folyók, vízesések, hidak, alagutak és városok alkotják. Sajtkészítők, csokoládégyárosok, bankárok és órásmesterek hazája. Igen, a kantonok földjén jártunk4.

A kirándulás nagy örömet szerzett neki. A kedvemért az egész úton úgy tett, mintha mindent látna, mindent élvezne, pedig tudtam, hogy nincs ez így, hogy csak megjátssza magát. Néha mégis úgy tűnt, mintha valamilyen csoda folytán egy időre visszanyerné a szeme világát.

Elővigyázatosságból minden érdekesebb látnivalóhoz magyarázatot fűztem. Igyekeztem őt jókedvre deríteni, s a kedvében járni.

– Ez a barna tetők városa, amelyet kanyargó, zöld folyó ölel körül, rajta karcsú hidak, s a régi kőhíd alatti veremben barna medvék.

– Akkor csak a fővárosban lehetünk, Bernben – mondta, huncutul nevetve.

– Eltaláltad! – rikkantottam örvendezve.

– Most egy futómuskátlikkal és festményekkel díszített középkori fahídon vagyunk, a „Kappelbrückén5”.

– Akkor csak Luzernben lehetünk – mondta derűs arccal.

– Nahát, ezt is eltaláltad! – kiáltottam kissé hitetlenkedve.

Mikor Genfbe értünk, ezt találtam neki mondani: – Amott, a tó közepén egy több mint száz méter magasra feltörő, gejzírre emlékeztető vízsugár látható, amelyet a helybeliek „Jet D’eau6”-nak neveznek.

– Akkor csak Kálvin városában lehetünk, Genfben.

Erre már tűzbe jöttem. – Hát honnan tudod te mindezt? – kérdeztem ingerülten.

– Honnan? Hát a kishúgod titokban felolvasott nekem egy útikönyvből, közvetlenül az indulásunk előtti napokban – mondta kissé megszeppenve, mialatt bocsánatkérően hozzám simult.

– Hát ti összefogtatok ellenem? Na, majd jól ellátom a baját, csak térjünk haza! – mondtam bosszúsággal.

Másnap egy szép hajóúton voltunk a napfényben fürdő Genfi tavon. Mikor a nevezetes gejzír közelébe értünk, Sára a hatalmas vízsugár felé mutatott, s azt mondta: „Látod? Ott fenn, a tetején, egy fehér galamb ül. A szárnyait az ég felé emeli. Hát nem csodálatos?” Erre nem tudtam neki mit felelni. Ráhagytam, mert én galambnak még az árnyékát sem láttam. Talán a vízsugár közelében tündöklő napot vélte galambnak.

Mikor elhagytuk a hajót, láttam rajta, mennyire szeretné eltitkolni előlem, hogy sírt.

Déltájban egy árnyas kertvendéglőben megízleltük a helybeliek által fromage7-nak mondott párolt, füstölt és penészes sajtkülönlegességeket, majd felkerestük azt a parkot, ahol a Reformátorok kőfala látható. Elmondtam neki, hogy az emlékmű száz méter hosszú, Kálvin és további három társa áll a középpontjában8, szobraik legalább öt méter magasak. A sor végén Cromwell mellett látható Bocskai István szobra. Sára a nagy fejedelem szobra előtt sokáig elidőzött, mivel ősei Erdélyből származnak. Valószínűleg azon csodálkozott, hogy hazánktól ilyen távol szobrot állítottak honfitársunknak.

Délután betértünk a Szent Péter-székesegyházba. Sára már kissé fáradt lehetett, mert menten beült az első útba eső padba. Sétára indultam a hatalmas oszlopsorok és faragott padsorok közt. Bent állt a levegő. Mindenütt áporodott, dohos szag érződött. A templom rusztikus, kőszerűen egyszerű, lecsupaszított belvilága előbb lehangolt, majd felderített. Protestáns őseink puritán gondolkodását és erkölcsét tükrözte. Mikor már jó messzire eltávolodtam a bejárattól, visszapillantottam. Sára a magasba törő, csúcsíves boltívek alatt kissé előregörnyedve, magába roskadva ült. Úgy tűnt, mintha imádkozna. Ha nem ismerném, azt gondolnám róla, hogy bizonyára nagy a hite, s talán sokat szenvedett; elvesztette szüleit, kedvesét, gyermekeit. De tudom, hogy mindent egybevetve nem így van! Mert a szülei élnek, s én nagyon szeretem. Csupán a szent tér tette, az roskadt rá, az sugallta ezt a hamis látszatot. Persze a szeme világát elvesztette, s örökös sötétségben él. Bizonyára ezen tépelődött. Tudom, nagyon bántja őt, hogy fogyatékossága révén nem tud teljes életet élni, hogy örökösen másokra van utalva.

Sára ebben az óriási méretű és térfogatú katedrálisban olyan parányinak tűnt, mint egy leesett mákszem, de ez a „mákszem” számomra a mindent jelentette. Nagysága felért a világ összes székesegyházának nagyságával, értéke pedig a világ összes kincsével.

Tovább indultam. A keskeny, csúcsíves ablakok, kőcsipkés rozetták színes üvegmozaikján át beszüremlő harsány fény nagy fényfoltokat festett a kőpadlóra, padsorokra. Amúgy félhomály volt odabent, de ezek a kedves fényfoltok felüdítették a szemem. Később észrevettem, hogy Sára egy bizonyos tárgyat néz, amely éppen fényárban fürdik. Megnéztem közelről. Igen, ez a kicsiny, karfás szék a szószék hátterében egykor Kálvin széke volt. Szaladtam vissza Sárához, hogy érdekes felfedezésemet elújságoljam neki. Mikor leültem mellé, nagy ámulatomra azt kérdezte tőlem: – András, látod ott azt a széket?

– Igen, látom.

– Nem értem, hogy tudott az a nagy férfi ebbe a picinyke székbe beleférni?

Teljesen magamon kívül voltam a meglepetéstől és az örömtől.

– Te újra látsz? Valóban látod azt a széket? – kérdeztem, válaszra sem méltatva őt.

– Látom. Egyrészt azért, mert éppen fényárban úszik, másrészt azért, mert látni szeretném! Már annyit hallottam róla, ezért anélkül is látom, hogy rá kellene néznem. A vallás értelme is ebben rejlik: az ember látja az elgondolt, láthatatlan dolgokat és hisz bennük.

– Sára, te az útikalauzok alapján kikövetkeztetted, hogy annak a széknek ott kell lennie, a katedrális északi részében?

– Igen, úgy is mondhatjuk – mondta, beismerve leleményességét.

Egy kis időre elcsendesedtünk. Lopva a keze után nyúltam. Jéghideg volt és nyirkos, ami kissé meglepett.

Később újra megkérdezte: – Mégsem értem, hogy férhetett bele az az óriási ember abba a parányi székbe.

Erre el kellett neki magyaráznom, hogy Kálvin szobra csak azért olyan nagy méretű, mert ő óriási életművet hagyott az utókorra, új vallást alapított, és megírta az Istitutiót9, amelyben kifejtette az eleve elrendelés és az Isteni kegyelem tanát. Ennek ellenére, ha jól tudom, ösztövér és törékeny fizikumú ember volt, ezért aztán nyugodtan beleférhetett abba a székbe. Később hozzáfűztem:

– Szerintem a kései utódok vétettek Kálvin szelleme ellen, amikor ilyen monumentális, hivalkodó kőfalat emeltek a reformátorok emlékére. Ő egész életében az egyszerűséget hirdette, a fényűzést mélységesen megvetette. Végrendeletének végrehajtóit csupán arra kérte, hogy jeltelen sírba temessék. Így eshetett meg, hogy ma már senki sem ismeri pontos nyugvóhelyét.

– Ebből a szemszögből én teljesen megértem őt, hiszen a fehér galamb is jeltelen sírban fekszik, valahol…

Sárának rögeszméje, monomániája volt a Fehér Galamb. Ez kicsit bosszantott és elszomorított, de nem vetettem a szemére, mert tudtam, hogy ezzel csak ártanék neki.

Az út során gyakran jutott az eszembe, hogy Sára talán nem is boldog velem. Egyre hullámzott a kedélyállapota s a viselkedése időnként nagyon furcsának, mesterkéltnek tűnt. Az utóbbi időben nagyon megváltozott, egyre jobban kisiklott a kezeim közül. Különös vágyálmainak, agyrémeinek hatása alá került, melyeket betegesnek tartottam. Tudtam, hogy mindezért részben én is felelős vagyok. A balesete óta sötétségben, ürességben élt, s logikus, hogy a sötétség és üresség helyére egy eszményi, örök fényben fürdő világot álmodott magának, amely boldogította. Ez a képzete a vallásos gondolattal volt rokon, amely az egyszeri, bűnben és szenvedésben eltöltött földi élet helyébe az örökkévaló élet eszméjét helyezi.

A kirándulás vége felé Sára a fejébe vette, hogy végleg ott marad álmai országában. Azt mondta, tudja, hogy ebből a csodás országból nem térhet haza, mert álmaink országából a kivezető út csak egy még csodálatosabb, még mesésebb, még fantasztikusabb országba vezethet. Egy új hazára van szüksége, ezért nem tud viszszatérni. Aztán még azt is mondta, jól tudja, hogy a Fehér Galamb sorsa az övé. Vállalnia kell ezt a sorsot, mert amúgy sosem ér véget az éjszaka.

– Nem értelek, drágám. Hiszen otthon mindenünk megvan. Szép és boldog élet vár ránk – mondtam, majd hozzátettem, hogy rögeszméje a mesés országról merő ábránd, hamis illúzió csupán, mert minden út, minden kirándulás egyszer véget ér, s az embernek vissza kell térnie a hétköznapokba, és ott kell folytatnia az életét, ahol egykor abbahagyta.

Az utolsó napon a Pilátus-hegyen jártunk, amelyet „Sárkányhegynek” is neveznek, mert hozzá sok mesébe illő legenda fűződik. A fogaskerekű kétezer méter magasra repített bennünket. Derűsen mosolygott az ég, s a csúcsról csodálatos kilátás nyílt az Alpok hófödte hegyláncaira.

Egy kilátóhely felé tartottunk, kéz a kézben. Erősen zúgott a szél. Felénk hozhatta a csúcs körül keringő havasi varjak szárnysuhogását, mert Sára egyszer csak a behavazott ormok felé bökve megkérdezte: – Látod azokat a fekete madarakat?

– Látom. Valamiféle varjak – mondtam kissé kétkedő, hitetlenkedő hangon. – És örülök neki, hogy te is látod – tettem hozzá sietősen.

Keskeny ösvényen haladtunk, ahol egy rossz lépés az ember életébe kerülhetett. Az út felénél arra kért, hogy egy rövidke pillanatra engedjem el a kezét és számoljak el tízig. Nem gondoltam semmi rosszra. Érte bármire képes lettem volna. Elengedtem hát a kezét, behunytam a szemem, s mialatt magamban tízig számoltam, ő megtette azt a végzetes lépést a zúgó, hideg alpesi szélben ide-oda szállongó fekete varjak felé…

Jegyzetek

1. vádi (arab) – időszakos vízfolyásvölgy, kiszáradt folyómeder

2. flaszter (német) – útburkolat, utcakövezet, aszfalt

3. Po Csü-ji kínai költő Örökké egymásra gondolunk c. versének részlete

(Weöres Sándor fordítása)

4. Hivatkozás Svájcra, amely napjainkban 26 önálló kanton szövetségéből áll

5. Kappelbrücke (német) – kápolnahíd, templomhíd

6. Jet D’eau (francia) – szökőkút, vízsugár

7. fromage (francia) – sajt

8. A genfi emlékmű négy főalakja: Farel, Kálvin, Béza és Knox

9. Institutio religionis christianae (A keresztyén vallás rendszere). Genf, 1559

(Kálvin János főműve. Magyarra Szenczi Molnár Albert fordította 1624-ben)

Tags: végh_péter