Öllős Edit versei
Menedék
(lehet a labirintus gombostűfejnyi belőle csakis
a negyedik halmazállapotban van kiút igaz csak átmeneti
csakis ott zsúfolható pár szóba az etcetera
csakis ott fájdalommentesek a tények korbácsütései
csakis ott vagy képes magadat józan kényszerekre tükör
előtt is elszánni)
a poént hidegvérrel meg nem célozni csak a ravaszt
feléje hanyagul elsütni annyi mint
bivalyerősnek szajkózott hitet a relativitás cseppfolyós
állapotába meríteni ha
taposod is malmod sóhajtozva-kitartóan miközben
egy-egy félszeg mosoly villan a jellem mindig
előlép kaméleonjelmezében sóhajtozva-bátran
a görbe tükrök semmi ferdét nem mutatnak
a sakálordítások diszkréten maradandóak
a szépséghibák továbbra is csábítóak
a tankok dübörgései hangtompítottak hát
egyszeriben-rendszeresen a töredezett hajszálak
kötélnyivé válnak az erőszakos béklyók lazulnak
önműködően párat
(aztán hogy
kényszerül-e valamire is a képzeted vagy
csak képzelődik a kényszered vagy
csak kényszeredik a képzeleted azt vagy
megtudod egyszer
vagy nem)
Kimúló krisztusi kor
„…attól remegsz, mi nem jön, és
mit el nem veszítsz, azt kell folyton siratnod.”
(Goethe: Faust)
fejben előítéletmentesen testben mértékletesen
kihámozni a lényeg lényegét hogy leülepedhessen
ennyi kell
ha tűsarkúnak látszik is a több mérföldes csizma
elég ha fejedben a kabala
csak nyitva az ernyőt félre a boszorkányseprűt
ami szelíd afölött le nem éghet a híd
ami kalamajka az hajt áldott zűrzavarba
együttműködésestül is rendhagyó volt a karácsony
ajtónyikorgásostul sem lett kevesebb a bűnbánat
a büszkeség ugyan szerényedik de megmaradt
most is agyonértelmezettek a reagálások túlzásba vittek
az igyekezetek meg a fékrángatások az ábécét bizony
ezeregyedszer is meg kell tanulnod
a nemet kimondani is csak akkor lehet ha az ember
véglegesen egyszeri és megismételhetetlen lett ami meg
nyugisan is izzik az kényszerhelyzetben megtáltosodik
ha a felelősséget elhárítjuk csak nézünk szerteszét
megdöbbenünk ha már másról szól a jelkép
(feladatunk a fontosságok karóit verni a földbe
nem belelovagolódni az egyszeregybe és ha ennyire
eltántoríthatatlan az ember mégsem esik tán kelepcébe
csak legyen minden a határok közé betuszkolható
csak legyen minden jó megabrakolható és minden kapkodó
lazítás legyen szót ajkunkra nem hozó)
évekig tünetmentes barátságok esnek le lábukról
az ingerek küszöbei egyre kevesebb vérrel léphetők át
a rögeszmés megjegyzések is beveszik itt-ott a célirányt
be kell látnod
a nagy helyzet is nagyobbodhat a végtelenbe nem válhat mindig
minden a kedvedre bűnbaktalanítani egy végsőt egy fergetegeset
is csak rendszeresen-átmenetileg lehet hiszen
az eszmei magasságok meg a konyhában tanyázó alacsonyságok
naponta aláírják megnemtámadási szerződéseiket
nem álmodom már örökzöldet egy csepp ötletből most is
ikszszer öt lehet ami meg szótlanul-mereven fáj arról
nem készülhet végleges leltár
a rögeszmés álom csupán a paripa sörényébe nyereg nélkül
kapaszkodni hogy vágtatva-vonszolódva lebeghessek és közben
szemmel is láthassak minden félszigetet
ha kerékbe törődnek is szívek lendülnek is vissza képességek
most is kiadós séta ez a kacskaringó a kondinak csak javára
szolgáló már nem számít ha a végcél prímszámokkal sem lesz
osztható hiszen most is
fellelkesült-elhallgatott a lényeg szótlanok a tények
pedig közben minden imitált fűzfán kopogtat a harkály
senki nem tudhatja lesz-e még álarcosbál és hogy
a célirányban hány ösvény van még tervbe véve akkor sem
tudni ha az önkényes kényszer nem hajt már jégvermekbe
(írtam már verset eleget sírtam már verset még többet és
versemet most is farigcsálom ha a magját nótbúknyi agyamban
nem találom fogom magam és kikreálom – ez egy áldott képesség
csitítom magam ami fáj többszörösen javamra szolgál ha
tiltakoznék még kínosabb lenne a szitu és nem fogadna be
ez a szigorú satu)
Évvégi talizmán
végül is minden ugyanaz csak
az eddigi rikító pasztellszínek helyett decensen
csiricsáré lett minden menüett
a sarokban mégsem dorombolhat csak nekem
minden porszem kell egy-egy tőmondat is hogy
a vászonból megbízhatóan váljon selyem
a teljességet legtöbbször úgyis csak vonszolja
egy-egy pillanat nincs ítélet az ember könnyen lemarad
ha kíváncsiságainkat nem vállaljuk és túlkapásainkat
bepermetezetlenül hagyjuk türelmeink a bordásfalra
csak lihegve kapaszkodhatnak fel úgyis
ritkán elég a levegő ritkán vagyunk szomjúság híján
mindig loholni kell a rímek után tudjuk hogy
akkor sem adódhat kivétel ha túl sértő a kitétel és
naponta összegyűjtendő egy maroknyi etcetera hogy ne
kerüljön a lyukacsos zsákba még több hiba mindig
legyen mire ráfogni hogy túl masszív túl kézenfekvő
túl áttetsző túl késleltető túl bizsergető vagy
egyszerűen senkinek nem tetsző
(a lufi akkor is kipukkadhat ha nincs benne levegő
pedig jégkockákat szór a radiátor és meleget hajt
a legyező nem tudni mi minek a függvénye és hogy
van-e ellentmondás van-e hasonlóság)
a rétestészta-percek kecsesen-szívósan zsugorodnak és
nyújtózkodnak a gyurma-másodpercek is alig kihívóan
hajlékonyak a hangszínek ki-kilengenek a taglejtések
hullámzanak szerepeiket csereberélik a becsmérlések
egyre kevesebb a nettó áhítat térfélcsere nélkül
életképtelen az összes örökzöld gondolat
a vers most is mindent elvisel csak hinni kell hogy
benne lehullhat minden lepel ha ezerféleképpen
értelmeződik is minden mozzanat az ezeregyedik
marad meg kimondhatatlanul kiválasztottnak
(ritkán derül ki az érme ikszedik oldalának titka és
nem is könnyű azt úgy forgatni hogy mindenhol elérje
az ihlet parazsa)
életünk rendje mégsem szólhat saját rovásunkról és
ha bíbelődéseinek foglya is az ember akadályfutás
közben legjobb ha szeme észrevétlenül rebben
ha közbejön egy ünnep tíz ötletből akkor is száz lehet
más-más jelmez kell ugyan a kerekek vágásának és a sorsok
csapásának mindig ildomos kikecmeregni a szmogból nem kell
semmit felolvasni az egyre gyűlő listáról akkor sincs baj
ha öt percig lázadozik az ember ha megmászik később két
létrát máris mindent tisztábban lát elég ha megígéri hogy
ezentúl a kakaskukorékolásokat és a bölcsőringatásokat is
mosollyal üdvözli megtanulja szerepét élethűen játszani
a falvédőről le-lelépve úgyis könnyebb a fals csatákból
győztesen kikerülni
végül is a folyó medrében alig pihegve folydogál nincs
apály se dagály akár szelíden örülhetünk is magunknak amíg
ki nem loccsan egy következő pohár aztán újra
ráképzeljük magunkat egy gyorsforgalmi útra és nem hisszük
hogy bizony van új hőlégballon rajtunk kívül más is rajtol
kiszikkadt ugyan egy mocsár de lett helyette egy földi
jóval félig telt mozsár aztán ha már
hosszabbak a nappalok én megtorpanok és ámulok mikor
egykori bizarr téli álmaimról olvasok
(csak amellett tartok ki hogy fenntartásokból igenis kell
egy mokkáskanálnyi annyi minden van a pakliban hogy
az esély lehet akár felszáradt esőcseppnyi)
végül is minden ugyanaz csak
az eddigi rikító pasztellszínek helyett decensen
csiricsáré lett minden menüett
Szűkített kör
a válságpillanatok halmazállapotai stabilan
megnevezhetetlenek de a hajnali magamhoz térések
már belső gong nélküliek aztán másodpercenként több
a frontális ütközés odabent mint fényévek alatti
tapogatózás odakint a mellékzönge stabilan sem savanyú
nem is keserű mégis kellemetlen ahogyan követeli
rendszeresen hogy magamnak közben a jóleső
fanyalgásokat is megengedjem
(boldognak igazán csak lopkodott pillanatokat nevezhetek
mikor viszonzom köszönésemet aztán ha magamhoz udvarias is
vagyok csak ámulok ha nem feszélyeznek elpattanásra kész
húrokból kreált rémálmok)
tiltakozni csakis maximum negyed oktávval emelt hangon
szelíden érdemes az önérzet és méltóság tanácsa semmi
jóval nem kecsegtet hiába hallom a kristálytiszta basszust
ahogyan befejez minden röpkén megfogant gondolatot
magabiztos lehetek nem elbizakodott
(stabilan adódnak ferde napok mikor cetlire firkantva sem
találok szuperlativot és nyolcpettyes katicabogaraimat is
elfelejtem pátyolgatni mert fontosabbá válik azon rágódni
mikor lesz módom őszintén-kritikátlanul csámcsogni
elkorcsosult életeken hogy képes legyek én is felnőni
a halántékomig mellettem és ékkövesnek érezzem a homokot
mellyel degeszre tömött a fejem ne szerezzen több
meglepetést mikroszkóp alatt mustrált lelkem)
nap mint nap
elhamarkodottan kimondom a zét mikor még az á sem hangzott el
még mindig több van birtokomban mint ami megilletne és nem
tudhatom kinél vásárolhatnám a jó szavakat hitelbe
pedig mióta
az a bizonyos állapot pepita szerpentinként csavarodik
nyakam köré semmit nem teszek javamnak érzett rovásomra
egyetlen gondolatot sem adok be a gyorstisztítóba és az
egykor harakiriző vargabetűk helyett alig kibicsakló lábú
célegyenesekkel jutok el tanulságok paradicsomaiba
(persze vannak percek
a klinikai halál állapotában mikor az akarat érdektelenné
válik a türelem gnómnak öltözik a képlékeny győzelem
transzvesztitává válik a cseppfolyós félelem önmagán is
megrökönyödik és létjogosultságában kátyúba süppedve is
kételkedik)
mióta
az iszonyatoknak arcra kiülő nyoma nincs és marokba
szorítható minden kincs a tépőzárak több irányba
működnek a késztetések világzenei fesztiválokra
érkeznek az egykor kisiklott euroszitik nyílenyeges
vágányokra kerülnek a koalamackók mézet dézsmálnak
(ha vannak is még nem várt történések a kíváncsiság
éltet sikerül-e a lépést tartani hogy egységes legyen
minden leszólít egy-egy csillagot)
nem jó bármit is működésbe hozni csak azután használati
utasítással ellátni nem jó védőbeszédekről másolatot
készíteni csak azután a gödrökből kikászálódni
(ha fejemet a falba verdesem akkor is rímeltetem versem
ha sztereóban haldoklom a nyulakat a bokrokból akkor is
kiugrasztom kaleidoszkóp nélkül is rikító fényeket látok
miközben futószalagon testre szabott gondolatokat vágyakat
érzéseket élményeket csomagolok raktározok)
ha abszurd humort viszek a közjátékfilmekbe máris
nem olyan vészes ami menekül a szélsőségekbe miközben
mocsarakban cuppognak a téblábolások felboncolódnak
a feketébe öltözött gondolatok és néha megszólal
a képzelet hogy atomháborús filmet rendezek arról
ki az akit a feje lágyára talán mégsem ejtettek