Popély Gyula – Ez volt a Sarló (1)

A Sarló-mozgalom meglakulásának félévszázados jubileumára – 1978-ban – egy fölöttébb érdekes kötet látott napvilágot. Ez volt a Sarló címmel, a budapesti Kossuth, illetve a pozsonyi Madách könyvkiadó gondozásában. Akötet tanulmányokat, emlékezéseket és dokumentumokat tartalmazott gondos szelektív válogatásban. A könyv összeállítója és a bevezető sorok írója, Sándor László a következő szavakkal indokolta meg a szóban forgó gyűjteményes mű megjelentetésének szükségességét, amely úgymond haladó hagyományt tesz közzé:

„E körülményt figyelembe véve, a múlt haladó öröksége rögzítésének és átadásának szándéka sarkallta elsődlegesen e könyv íróit emlékező tanulmányaik papírra vetésére. Valamennyien azzal a reménnyel tették ezt, hogy írásaik zömmel érzékeltetni fogják azt az örvényekkel és buktatókkal tele történelmi helyzetet, amelynek közepette helyes irányba tájékozódtak, és fejlődésük során végül is eljutottak a tudományos szocializmus vállalásáig, a munkásmozgalomig.”1

Megítélésünk szerint a Sarló-mozgalomról kialakult – vagy kialakított – „hivatalos” vélekedés és kép teljesen hamis és félrevezető. Ez részben érthető is, elvégre az elmúlt évtizedekben csakis úgy vált szalonképessé ez a magyar diák- és értelmiségi mozgalom a csehszlovák kommunista ideológusok előtt, ha unos-untalan dicsérték annak osztályharcos elkötelezettségét, ezt követő beolvadását a kommunista pártba. Azt sem volt szabad elhallgatni, hogy úgymond ez az élcsapat mindenkor szemben állt a felvidéki magyarság keresztény és nemzeti elkötelezettségű politikai reprezentációjával.

E sorok írójaként kísérletet teszünk arra, hogy a számunkra hozzáférhető források alapján bemutassuk a Sarló igazi arcát. Tanulmányunk címe azonos az 1978-ban közreadott kötetével: Ez volt a Sarló. Ki-ki alakítsa ki a saját véleményét erről az ellentmondásos kísérletről.

* * *

A húszas évek közepén a felvidéki magyar ifjúságnak már az a nemzedéke vált egyetemi és főiskolai polgárrá, amely bár középiskoláit még az impériumváltás előtt kezdte, de érettségi bizonyítványát már a Csehszlovák Köztársaságban sze-rezte. Ez az ifjúság már a kisebbségi sors ezer viszontagsága és nyomorúsága közepette lépett a felnőtt korba, miközben többszörösen is tapasztalnia kellett leszorítottságát és kiszolgáltatottságát mind politikai, mind nemzetiségi, mind pedig szociális vonatkozásban. Kétségtelen, hogy ez a meghasonlott és elesett generáció kezdetektől fogva ki volt téve annak a veszélynek, hogy egyes csoportjai zavaros eszmék bűvkörében tévutakra tévedhetnek. Amitől tartani lehetett, az a húszas évek végén valóban be is következett.

Az 1925. év márciusa óta a prágai Szent György Körben szervezkedő magyar egyetemi hallgatók egy csoportja Kessler Balogh Edgár vezetésével 1928 augusztusában megrendezte második csapatközi cserkésztáborozását a Sajó menti Gombaszögön. E táborozásnak az volt a bevallott célkitűzése, hogy azon megvitassák az úgynevezett regöscserkészet problémáit. Az eredeti bevallott szándéktól függetlenül a táborozás igazi nagy eredménye az lett, hogy a résztvevők – Kessler Balogh Edgár, Boross Zoltán, Dobossy Imre és Győry Dezső kezdeményezésére – megalakították a Sarló elnevezésű baloldali ifjúsági mozgalmat, amely a következő években oly sok borsot tört a felvidéki magyarság politikai vezetőinek orra alá. „A gombaszögi cserkésztábor felvonta még – utoljára – a Szent György Kör liliomos lobogóját, de sátrai elé már a mozgalom új jelképével, a vörös sarlóval ellátott tájneves őrsi zászlókat tűzött” – jellemezte visszaemlékezéseiben Kessler Balogh Edgár a táborozást körüllengő eszmei-politikai irányultságot.2

Figyelmet érdemel még az a körülmény is, hogy a buzgó alapítók egyenesen a Sarló és Kalapács név felvételét látták volna leginkább kifejezőnek, ettől azonban végül is eltekintettek, mivel úgy gondolták, hogy a felvidéki magyar közvélemény ezt semmiképpen sem bírná elfogadni. „Így került végül még a táborozás ideje alatt a Sarló teljesen baloldalra” – szögezte le az alakulással kapcsolatos visszaemlékezéseiben a kortárs Szombathy Viktor.3

A gombaszögi cserkésztáborozáson 1928 augusztusában megalakult Sarlót a kommunisták kezdetektől fogva saját expozitúrájuknak tartották. Mindamellett kezdetben a kisebbségi magyar politikai vezetők is a saját eszmekörükbe tartozónak érezték ezt a mozgalmat. Találóan állapította meg később erről az ambivalenciáról Sziklay Ferenc, hogy „a tekintélyükben bizakodó »öregek generációja« a szájuk íze szerint való agrárgondolatot jelképező »sarló« hátterében nem látta meg a jelvényt kiegészítő »kalapácsot«, így történhetett meg, hogy a csehszlovák rendszerű középiskolákban tíz év alatt félrenevelt magyar ifjúság egyenesen a mi politikusaink védőszárnya alól röppent a kisebbségi közélet porondjára – vörös kakasnak”.4

A Sarló megalakulásának kimondásánál tehát a magyar ellenzéki pártvezérek is ott bábáskodtak. A Prágai Magyar Hírlap, a magyar ellenzéki pártok központi napilapjának tudósítója is a táborozás egyik „nagy eredményének” könyvelte el a záró tábortűznél kimondott mozgalmi célkitűzéseket, mivel az úgymond „az öreg-cserkészetnek ad új és az életet jelentő, sajátságosan magyar ízű tartalmat”.5

„De ki is sejthette volna – írta később erről a folyamatról a már idézett Sziklay Ferenc –, hogy a prágai főiskolások »Szent György Köre« , a pozsonyi, prágai, brünni Makkok (Magyar Akadémikusok Keresztény Köre) s más ifjúsági egyesületek legtehetségesebb, »legjobban nevelt« tagjai – valami titkos befolyásra – a nem-zetközi kommunizmussal jegyezzék el magukat. Lehet, hogy az elején maguk a fiúk sem sejtették, milyen útra sodródnak, hiszen a mozgalom hátterében megbújt sugalmazók értették a módját, hogy a haladás, a szociális igazságosság, a felelősségtudat, a nemzeti megújhodás stb. álarca alatt lopják be a fogékony fiatal lelkekbe »világmegváltó« eszméiket.”6

Az 1928 augusztusában létrehozott Sarló vezetői a későbbiek folyamán valóban meglehetősen sok borsot törtek egyrészt a felvidéki magyarság politikai vezetői, másrészt a csonkamagyarországi politikai közvélemény orra alá. A felvidéki magyar politikusok és a sajtó azonban kezdetben aránylag megértően viszonyultak a Sarló-mozgalomhoz. Sokszor nem értettek egyet e csapongó ifjak „világmegváltó” missziós tudatával, ennek ellenére nem kezelték elítélően mozgalmukat.

A CsMASz 1928 szeptemberében Kassán tartotta meg harmadik kong-resszusát. Erre alig egy hónappal a Sarló megalakulásának kimondása után került sor. A rendezvényen Kessler Balogh Edgárék is megjelentek, és ott meglehetősen felemás benyomást keltettek. A sarlós vezér visszaemlékezései szerint „amikor 1928 őszén Kassára Gombaszög programjával és a Vetés különszámával bevonultunk, a diákkongresszus körül bábáskodó szenátoroknak és kanonokoknak, kaszi-nóelnököknek és nemzeti pártkorifeusoknak azon főtt a fejük, vállon verjenek-e, vagy ledorongoljanak”? Az 1960-as évek első felének távlatából visszaemlékező Kessler Balogh Edgár még a következő pikantériát sem mulasztotta el fel-eleveníteni mozgalma magyar ellenzéki megítélését illetően: „A zárt ajtók mögül kiszivárgott Szüllő Géza egy bizalmas mondása: a sarlósoknak csak az a bajuk, hogy bezárták a nyilvánosházakat, ezért nem is kell olyan szigorúan venni a dolgaikat, pubertás lázadásuk majd csak elmúlik…”7

Nyilvánvaló tehát, hogy a CsMASz szóban forgó kassai kongresszusán még szó sem volt szakadásról a Sarló nemzedéke és a felvidéki magyar politika vezetői között. A kongresszus záróbankettjén maga Szüllő Géza, az Országos Keresztény-szocialista Párt elnöke mondott dicsérő szavakat az ifjú magyar értelmiség címére, méltányolva annak „önálló útkeresését és gerinces nemzeti öntudatát”.8

A Sarló-mozgalom azonban kezdettől fogva sejteni engedte, hogy alapítói és a hozzájuk csapódó ifjak idővel komoly bajkeverőkké válhatnak a felvidéki magyar politikai elit számára. Az említett 1928. évi kassai diákkongresszus után azonban még senki nem feltételezte, hogy a Sarló – még kalapács nélkül is – rövidesen a felvidéki ifjúsági mozgalmak vadhajtásává válik. A magyar politikusok kezdetben nem is viszonyultak ellenségesen e fura társasághoz. A magyar ellenzéki pártok sajtója is megértéssel kezelte a Sarló meglehetősen zavaros eszmeiségét. Ekkor ugyanis még úgy tűnt, hogy csupán egy jószándékú, bár meglehetősen csapongó világszemléletű fiatal értelmiségi csoportosulásról van szó, amely a magyar jövő és a nemzeti kibontakozás járható útjait fürkészi. A felvidéki magyar politikai elit és a kisebbségi társadalom ezt még tolerálhatónak is tartotta, joggal feltételezvén, hogy idővel majd letisztul, leülepszik a fiatal fejekben kavargó ideológiai zűrzavar.

A pozsonyi sarlós csoport tagjai 1929. március 22-én tartották meg ún. prog-ramadó gyűlésüket, amelyen a sajtó tudósítói is megjelentek. A rendezvény fő előadását Kessler Balogh Edgár tartotta, de rajta kívül az előadók között szerepeltek még Brogyányi Kálmán, Peéry Rezső, Dobossy Imre és Forgách Béla. Az ese-ményről a Prágai Magyar Hírlap, az ellenzéki magyar pártok központi napilapja is beszámolt, röviden és tényszerűen ismertetve a történteket, de mindenféle elutasító kommentár nélkül, sőt talán még enyhe szimpátiát is sugallva az „új magyar nemzedék” törekvései iránt.9

A korszak egyik kiemelkedő és meghatározó hangú felvidéki magyar publicistája, Szvatkó Pál 1929 áprilisában úgy jellemezte a mozgalmat, hogy az „csupa keresés, s ezért zavaros, bizonytalan, változó és naiv”. Mindazonáltal nem vonta kétségbe a Sarló égisze alatt egymásra lelt ifjak szándékának tisztaságát, amelynek lényege szerinte a következő: „miképp lehetne minél hathatósabb eszközökkel a magyarság létét, érvényesülését és kiegyensúlyozott jövőjét biztosítani?”10

A magyar nemzeti törekvésekkel szembehelyezkedő csehszlovák politikai irányzatok – mind a jobb, mind a baloldalon – előbb vették észre és fogalmazták meg e destruktív mozgalom lényegét, mint a magyar pártpolitikusok. A szociál-demokrata sajtó például már 1929 tavaszán dicsérgetni kezdte a Sarlót, mivel a március 22-ikei programadó gyűlések alapján úgy ítélte meg, hogy annak vezetői szembehelyezkednek a hagyományos magyar nemzeti politika irányvonalával és ideológiájával. A szociáldemokrata Robotnícke noviny 1929 májusában – visszautalva a Sarló március 22-ikei programadó nyilvános gyűlésére – gyanús buzgalommal kezdte dicsérgetni őket, mint a „haladó” magyar ifjú generáció élcsapatát. A lap beszámolója különösen azt emelte ki pozitívumként, hogy ezek az ifjak az egykori galileisták eszmeiségét vallják. Ez pedig minden kétséget kizáróan progresszív, haladó és szocialista, lelkesült a szociáldemokrata sajtóorgánum.11

A mozgalom fő ideológiai irányítójának számító Kessler Balogh Edgár már 1929-ben a szocializmusra – az ő megfogalmazása szerint előbb az érzelmi, majd a tudományos szocializmusra – esküdött, amelyet egyre vaskosabb és hangzatosabb marxista frazeológiával fűszerezett, hogy végül majd eljusson a szélsőbalos marxi– lenini kommunizmusig. Ez utóbbi még két évet váratott magára, az út iránya azonban nem lehetett kétséges.

* * *
A Sarló vezérkara már 1929-ben szemmel láthatóan letért az intranzigens ma-gyar nemzeti önvédelem útjáról, ha egyáltalán volt valaha némi kötődése ehhez az irányzathoz. Ennek egyik eklatáns bizonyítéka volt az 1929. július 8-ika és 12-ike között a csehországi Radovban megrendezett diákkonferencián való szereplésük.

A nevezett konferencián a Sarló két főből álló delegációja is megjelent. Sarlósaink ott már nyíltan elhatárolódtak a hagyományos magyar politikai eszményektől, nem kevésbé a felvidéki magyar kisebbségi küzdelmek szellemiségétől. A július 10-ikei ülésnapon például Terebessy János is felszólalt, és többek között a következőket mondta a hallgatóság hangos tetszésnyilvánítása mellett: „Mi nem tudjuk osztani az idősebb magyar nemzedék pesszimizmusát és meddő kesergését, mert az új helyzetben is meg akarjuk találni a pozitív magyar munka lehetőségeit, és hiszünk abban, hogy a köztársaság keretén belül is virulhat, fejlődhet a magyarság. Az új cseh ifjúság vegye tudomásul, hogy a szocializmus tiszta világában találkozni akar velük az új magyar generáció.” Másnap, július 11-én Kessler Balogh Edgár tartott előadást, amelynek vezérmotívuma a „magyar irredentizmus” ostorozása volt. Szerinte az új magyar ifjúság Csehszlovákiában és Romániában már nem a „régi magyar állam felállításában” látja a jövő feladatát, hanem a közép-európai államok gazdasági együttműködésében.12

A magyar ellenzéki politikával már eleve és hagyományosan szembehelyezkedő kormánytámogató magyar nyelvű lapok természetesen dicshimnuszokat zengtek a sarlós delegáció szerepléséről a „csehszlovák ifjúság haladó törekvésű országos szervezete”, az Etické hnutí ?eskoslovenského studentstva által szervezett radovi diákkonferencián. Az ellenzéki magyar sajtó azonban már egészen más hangnemben reagált a sarlósok nagyszájú hangoskodására, nemzet- és világmegváltó üdvtanára a már említett radovi konferencián. Dzurányi László, a Prágai Magyar Hírlap főszerkesztője vezércikket szentelt a mindenképpen meglepő titánkodásnak, és bár nem tört pálcát a delikvensek felett, azért küldött egy jószándékú és józan figyelmeztetést a Sarló vezéreinek címére: „Hát jól van, fiúk!” – szólította meg barátságos hangnemben a Sarló vezéreit Dzurányi. „»Új arcotokon« még nagyon sok a ködfolt, a tudálékos póz, a céljaitok a »világtörekvések« felhőibe vesznek, amíg idelent a nacionalizmus járja kultúranyomorító és kenyérfosztó táncát, de tegyétek, amit jónak láttok! Keressetek, próbálkozzatok! Hiszen ha a megértésnek akár csak egy szigetét találjátok meg ebben a gyűlölettengerben, már az is valami eredmény, mégha nem is hozza közelebb a jobb holnapot. (…) De kettőt ne felejtsetek el. Az egyik az, hogy talán mégsem sikerült egészében föltalálnotok a kisebbségi élet bölcsességkövét, amelynek hiányában mi többiek valameny-nyien tévelygők vagyunk, a másik pedig az, hogy máról holnapra nem lehet kisded szemináriumokkal megváltoztatni a világot, amelynek mai küzdelmeiben a tudományos meggyőzés hatásfoka és az ellenfél fegyverei úgy arányulnak egy-máshoz, mint a rózsavíz a pusztító gázokhoz.”13

A mozgalom főideológusa, az egyre baloldalibb irányba tolódó Kessler Balogh Edgár azonban ekkor már visszatarthatatlanul haladt a marxi–lenini irányzat mentén a tiszta kommunizmus felé. A kommunista emigráns Barta Lajos pozsonyi lapjában, az Új Szóban 1929 októberében már félreérthetetlen nyíltsággal fejtette ki programját, amelyet az egész sarlós nemzedék útjának szánt. Ebben még nem beszél nyíltan a kommunista párthoz való csatlakozásról, de az ifjúság fejlődésének áltata felvázolt „jövőkoncepciója” alapján már következtetni lehetett az osztályharcos szempontok rövidesen bekövetkezendő kicsúcsosodására. „A csehszlovákiai magyar új nemzedék a munka társadalomszemléletében, a szocializmusban találta meg a maga reális kisebbségi programját” – vonatkoztatta saját eszmeiségét az egész fiatal magyar értelmiségre, ami persze nem felelt meg a valóságnak. „Az új nemzedék a kispolgári ideológia primitivitásával indult el, és a néppel való auto-szuggesztív azonosuláson keresztül érkezett el az érzelmi szocializmushoz. Míg végre tisztázta a maga reális helyzetét, és megtalálta a maga szociális lelkiismeretét a tudományos szocializmus társadalomszemléletében, valamint a magyarság védelmének és haladásának legteljesebb biztosítékát a szocializmusért folyó világ-harcban” – fejtette ki programját a főideológus. Zárómondatként még azt is hozzáfűzte: „Ez a vallomás az új nemzedék szava.”14

Nos, véleményünk szerint „ez a vallomás” nem „az új nemzedék szava” volt, hanem csakis Kessler Balogh Edgáré, és talán egynéhány hozzá hasonló csapongó gondolkodású ifjúé. Erre a tényre később ő maga is felhívta a figyelmet visszaemlékezéseiben. „Bármennyire igyekeztünk is magunkat új nemzedéknek, tehát egy szélesebb és egész korjáratnak feltüntetni, a valóságban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy legfeljebb élgárdát jelentünk az ifjúságban” – írta saját magáról és szűk klikk-jéről a szerző a hatvanas évek elején. „Egyetemi társaink többsége, ha rokonszenvezett is velünk, gondolatmenetünket nem mindig tudta követni.”15
* * *

Az 1930. esztendő elején a Sarló társadalmi súlya és tekintélye jelentős mértékben megnövekedett. Ez annak volt köszönhető, hogy az igencsak zavaros eszmeiségű mozgalom képviselőit maga T.G. Masaryk köztársasági elnök is fogadta a prágai Hradzsinban. Balogh Edgárék eredetileg egy állásából elbocsátott losonci tanár – Scherer Lajos – ügyében interveniáltak az államfőnél, mire megtörtént, amiben maguk sem hittek: értesítést kaptak, hogy küldöttségüket Masaryk 1930. január 17-én hajlandó fogadni. A három főből álló küldöttség – Kessler Balogh Edgár, Boross Zoltán, Terebessy János – jó taktikai érzékkel kihasználta az elnöki audiencia nyújtotta alkalmat, és mindjárt mozgalmuk munkaprogramjával és célkitűzéseivel is igye-keztek – szóban és külön írásos memorandumban is – megismertetni az államfőt. A sarlósok az agg elnök előtt vehemensen bizonygatták az új magyar generáció „újarcúságát”, valamint a fennálló politikai és társadalmi viszonyokhoz igazodó „rea-lisztikus” gondolkodásmódját.16 Mi tagadás, az elnök fülének bizonyára kedvesek voltak a magyar ellenzéki oldalról soha nem tapasztalható „konstruktív” kijelentések.

„Új szellemű magyar ifjúság nőtt fel Csehszlovákiában a kisebbségi sors nehéz nyomása alatt: az a magyar nemzedék, amely a sovinizmus elleni kisebbségi harcban minden sovinizmus és minden elnyomás ellen állást foglalt” – bizonygatták a sarlósok mozgalmuk arculatának szalonképességét, hogy ezáltal is indirekt módon elhatárolódjanak a magyar ellenzéki politika eszmeiségétől. „Az új cseh-szlovákiai magyar generáció megtalálta a maga történelmi értelemben vett új politikai hivatását és hídként össze akarja kötni az egyetemes magyarságot a csehekkel és a szlovákokkal” – fejtegette az elnök előtt a sarlós delegáció. A mozgalom célki-tűzéseit konkretizálva memorandumuk leszögezte: „Az életbe lépve nemzedékünk legelső céljai közé tartozik, hogy a kisebbségi magyarságnak praktikus ipari, mezőgazdasági, kisebbségvédelmi és szakszervezeti jelentőségű tudományos akadémiája, a szláv–magyar kultúrérintkezésnek egyetemi bázisa s a kelet-európai kérdésnek tudományos intézete legyen, melyek mind a szocializmus etikai alapján állva végzik tömegérdekű munkájukat.”

Az elnök a magyar ifjúság tudományos elképzeléseivel kapcsolatban kifejtette, hogy szerinte a magyarságnak Csehszlovákiában valóban ki kellene fejlesztenie a maga szellemi centrumát. Ezt mindjárt azzal a kijelentéssel is megtoldotta, hogy neki egy magyar felsőfokú tanintézet felállítása ellen sincs elvi kifogása, de hát a viszonylag csekélyszámú csehszlovákiai magyarság ugyebár mégsem kaphat külön egyetemet. A küldöttség egyik tagja – Boross Zoltán – mintegy búcsúzóul megkérdezte az elnöktől: mit üzen a kisebbségi magyar újságnak? T. G. Masaryk erre a következőt válaszolta: „Én soha nem leszek Önök magyarok ellen! (Ja nebudu nikdy proti Vám, proti Ma?arom!)17

A sarlós küldöttség említett prágai közszereplése nem volt ugyan összhangban a felvidéki politikai és szellemi élet intranzigens nemzeti irányvonalával, mind-azonáltal nem is váltott ki különösebb negatív visszhangot sem a Felvidéken, sem Magyarországon. A Sarlónak azonban még ugyanezen év tavaszán volt egy igazán szerencsétlen próbálkozása, amely már komoly összmagyar botrányba fulladt.

A mozgalom balos vezetőinek döntése alapján egy két főből álló sarlós küldöttség – Terebessy János és Vargha Imre – 1930. március 15-ike alkalmából a Duna-medence népeinek nemzeti színeivel és vörös szalaggal díszített babérkoszo-rút szeretett volna elhelyezni Petőfi Sándor budapesti szobrára. Koszorúzási szándékukat a két nevezett sarlós 1930. március 13-án annak rendje és módja sze-rint írásban bejelentette a budapesti rendőr-főkapitányságon. Beadványuk szövege a következő volt:

„Alulírottak tisztelettel a következő kérvényt terjesztjük a tekintetes főkapi-tányság elé. Két csehszlovákiai illetőségű, Pozsonyban tanuló magyar nemzetiségű egyetemi hallgató, név szerint Terebessy János és Vargha Imre, néhány Budapesten tanuló csehszlovákiai magyar nemzetiségű egyetemi hallgató kíséretében március 15-én fél nyolc és nyolc óra között koszorút szándékozik elhelyezni a Petőfi-szoborra. A koszorún a következő színek lesznek: piros-fehér-zöld magyar, valamint a román, tót, cseh, horvát és szerb színek. Alul piros szalag, rajta ezüst betűkkel: Az új márciusért a pozsonyi Sarló. A koszorú elhelyezésénél Terebessy János Kossuth, Petőfi és Széchenyi szellemében néhány szavas kis beszédet mond. A beszéd a ko-szorún levő színek szimbólumának magyarázatát adja, a Kárpát-medence, Kelet-Európa népeinek egymásrautaltságát, amelynek egyedüli megoldása egy demokratikus szellemű Duna-konföderáció. Tisztelettel kérjük, méltóztassék meg-adni a koszorú elhelyezésére az engedélyt. Terebessy János s.k. és Vargha Imre s.k.”

Budapest főkapitány-helyettese azonban figyelmeztette a kérelmezőket, hogy a jelzett intenciójú koszorúzás minden valószínűség szerint kedvezőtlen fogadtatásra találna a magyar közvélemény részéről és ellentüntetéseket válthatna ki, ami semmiképpen nem lenne kívánatos. Ezért megkérte a két sarlós ifjút, hogy álljanak el koszorúzási szándékuktól. Terebessy János és Vargha Imre ellenvetés nélkül elfogadták a főkapitány-helyettes „tanácsát”, és egyetértésük jeléül a következő szöveggel egészítették ki eredeti beadványukat. „Bejelentem, hogy folyó hó 15-ére tervbe vett Petőfi-szobor megkoszorúzásától elállunk. Budapest, 1930. március hó 13-án. Ifj. Terebessy János s.k., joghallgató.”

Eddig ez így rendben is lett volna, az ügynek azonban lett egy szerencsétlen kicsengésű folytatása. Miután a Petőfi-szobor tervezett megkoszorúzása meghiúsulni látszott, Kessler Balogh Edgárék Pozsonyból haladéktalanul Budapestre küldték Brogyányi Kálmánt, aki a koszorút kivitte a Kerepesi úti temetőbe, és ott letette Táncsics Mihály sírjának talapzatára. Beszéd nem hangzott el, Brogyányi azonban egy borítékban a következő „üzenetet” mellékelte a koszorúhoz: „A cseh- szlovákiai magyar új nemzedék Sarló-szervezete történelmi hivatásának szimbólmaként helyezi e koszorút a magyar, szlovák, cseh, román, horvát és szerb nem-zetek színeivel Táncsics Mihály sírjára. A Duna-medencei kis népek egymásrautalt-ságát és közös történelmi sorsmegoldását kerestük Kossuth Lajos szellemében, akarván 1848 forradalmi vívmányait.”18

Csínytevés volt ez a javából, de ez önmagában véve még nem kavart volna országos botrányt, ha egyes baloldali politikai korifeusok nem dagasztják azzá. Az egész ügy voltaképpen azáltal nyert nem kívánt politikai töltetet, hogy Farkas István szociáldemokrata párti országgyűlési képviselő 1930. március 18-án a magyar or-szággyűlésben interpellációt nyújtott be a belügyminiszterhez a következő szöveggel: „A csehszlovákiai területen élő magyar egyetemi ifjúságnak »Sarló« szervezete március 15-én Petőfi Sándor szobrára koszorút akart helyezni és abbéli szándékát bejelentette a budapesti főkapitányságon. A főkapitányság megtiltotta a Csehszlo-vákiából erre az alkalomra átjött két magyar egyetemi hallgatónak, hogy a koszorút Petőfi Sándor szobrára helyezzék. De nemcsak megtiltotta, hanem reverzálist is vett tőlük, hogy nem fogják ezt a koszorút Petőfi szobrára helyezni. Milyen szempontok és milyen okok vezették a rendőrséget, hogy nem engedte meg a Csehszlováki-ában élő magyar egyetemi ifjúságnak, hogy Petőfi Sándor szobrát megkoszorúzzák?”19

Másnap, 1930. március 19-én Scitovszky Béla belügyminiszter válaszolt a szociáldemokrata képviselő kimondottan botránykeltési szándékkal benyújtott provokáló interpellációjára. Tényszerűen előadta a főkapitányság eljárásának hiteles történetét a koszorúzási kérelemmel kapcsolatban, és megállapította, hogy szó sem volt rendőrségi tiltásról, elvégre az érintettek maguk álltak el eredeti szándékuktól. Az érdemi válasz megadása után azonban a belügyminiszter magával a sarlós mozgalommal kapcsolatban is kifejtette sommás véleményét. „A Sarlósok cím mögött meghúzódó mozgalom, amely legújabban Magyarországra is átkacsingat és híveket próbál magának toborozni, teljesen jelentőség nélküli” – szögezte le a belügyminisz-ter. „A mozgalom vezetőinek különböző füzetekben, röpiratokban és a napisajtóban megjelent nyilatkozatai zagyva, értelmetlen, célkitűzéseiben önmagának ellentmondó, horizont nélküli kísérletezés képét tükröztetik vissza. A mozgalom jelentőségének túlbecsülése volna, ha mélyrehatóbban foglalkoznék vele úgy a magyar közvélemény, mint magam is. Annyit azonban mindenesetre le kell szögezni, hogy a mozgalom magán hordja annak a Csehszlovákiában nem ismeretlen, szívesen használt módszereknek a jellegét, mely minden alkalmat megragad arra, hogy a cseh propaganda érdekében Magyarország ellen hangulatot keltsen (…).”20

Tehát voltaképpen nem is maga a koszorúzás ténye, hanem annak parlamenti utójátéka borzolta fel a kedélyeket mind a felvidéki politikai életben, mind pedig Magyarországon. Az így jelentős eseménnyé feltupírozott „koszorú-affér”, az azt követő szociáldemokrata interpelláció, majd a belügyminiszteri válasz több félreértésre és félremagyarázásra is okot és ürügyet szolgáltattak mind a magyar-országi, mind pedig a csehszlovákiai politika térfelén. A budapesti egyetemi diákegyesületek például 1930. március 24-re tiltakozó gyűlést hirdettek meg a Wesselényi Reform Klub helyiségébe, hogy azon rosszallásukat fejezzék ki a sarlósok budapesti koszorús csínytevése ellen. Ennek mintegy elébe vágva a Sarló veze-tősége március 21-én megfogalmazott egy nyilatkozatot mozgalmuk programjáról, valamint a számukra úgymond fájdalmas belügyminiszteri kijelentésekről, amelyet március 23-án a Pesti Napló teljes terjedelmében leközölt.

A szóban forgó nyilatkozat mindezek előtt sietett leszögezni: a Sarló fiatalsága ugyebár „mély megdöbbenéssel és fájdalommal veszi a hírt, hogy a magyar képviselőházban a Sarló mozgalmát a csehszlovák külpolitika exponensének, tagjait pedig érvényesülni vágyó fajárulóknak bélyegezték meg”. A Sarló ifjúságának ugyanis tiszták a szándékai – bizonygatta az idézett nyilatkozat –, éppen ezért „keserűséggel tölt el bennünket az a tudat, hogy Magyarország belügyminisztere március tözenötödiki koszorúnkat kegyeletsértésnek tartja a magyar nemzet múltjával szemben”. A vezetőség azt is fontosnak tartotta kellőképpen kidomborítani, hogy a Sarló valójában a Kossuth által megálmodott dunai konföderáció hívének tartja magát. Ami pedig a koszorú szalagjait illeti, azok nem az államokat, hanem a közép-európai kis nemzeteket szimbolizálták, illetve azok egymásra utaltságát jelképezték. A vörös szalag pedig a megoldatlan földkérdésre utalt, magyarázkodott a Sarló vezetősége. Az idézett nyilatkozat aláírói a következők voltak: Asztély Sándor, Balogh Edgár, Berecz Kálmán, Boross Zoltán, Dobossy Imre, Horváth Ferenc, Hrdina Lajos, Nagyidai Ernő, Paál Ferenc, Sinkovits Béla.21

A koszorúzási affér ürügyén kirobbant botrányt csak tovább duzzasztotta az a körülmény, hogy az azt követő sajtópolémiában még a magyar októbrista emigráció néhány prominens tagja is hallatta szavát. Hogy is ne tették volna, elvégre ez is jó alkalom volt a számukra, hogy üssenek egyet a budapesti kormányon és elítélően szólhassanak a magyarországi viszonyokról. Az ilyen megnyilvánulások számára főleg a csehszlovák kormány által pénzelt magyar nyelvű aktivista sajtó biztosított teret.

A szervilisen kormánytámogató A Reggel-ben látott napvilágot például az USA-ban élő Jászi Oszkárnak, a Károlyi-kormány egykori nemzetiségügyi minisz-terének terjedelmes cikke, amely kegyetlenül ledorongolta az általa fasisztának minősített magyar államvezetést, a sarlósok budapesti koszorústiklijét pedig az egekig felmagasztalta: „A Sarlósok koszorú elhelyezési kísérlete a Petőfi szobránál, a budapesti rendőrség beavatkozása, a koszorú tényleges elhelyezése a Táncsics Mihály sírján, a koszorú színeinek kiválogatása, a budapesti reakciós ifjúsági egye-sületek megmozdulása a Sarlósok ellen, a belügyminiszter uszító nyilatkozata ellenük a magyar »parlamentben« s végül a Sarlósok manifesztuma világfelfogásukról, szándékaikról és terveikről valóságos sorozata szimbólikus jelentőségű tényeknek, melyek egy reményteljes ön- és céltudatos új magyar közlélek kialakulását hirdetik…” – írta az októbrista Károlyi-kormány volt nemzetiségügyi minisztere. „Nem lehet semmi kétség, hogy a Csehszlovák Köztársaság magyar kisebbségében friss, erős és jelentékeny szellemi és erkölcsi energiák ébredeznek, melyek azzal biztatnak, hogy a hivatalos magyar állam fasizmusa által narkotizált magyarságba új és termékeny élni akarások, nagystílű bel- és külpolitikai koncepciók magját fogják elhinteni” – folytatta Magyarország-ellenes gyalázkodását Jászi a sarlósok budapesti koszorúafférja ürügyén. A meggondolatlan pozsonyi titánkodók cselekedete az ő értékítélete szerint szinte már történelmi méreteket öltött, mivel úgymond a Sarló fiatalsága „képes volt emancipálni magát a budapesti feudális, nacionalista és revanchista áfiumtól”.22

Megkockáztatjuk a megállapítást, hogy a sarlósok budapesti csínytevése valójában nem is váltott volna ki nagyobb közérdeklődést, ha azt Farkas István szo-ciáldemokrata párti képviselő interpellációja, illetve a belügyminiszter arra adott válasza, a budapesti egyetemi ifjúság tiltakozó megmozdulásai, valamint az októbristaemigráció sajtómegnyilvánulásai fel nem értékelik. Persze, mindegyik érintett fél igyekezett a saját pecsenyéjét sütögetni annak gyér tüzénél. Mindenesetre találónak mondható az érsekújvári származású Ölvedi János utólagos idevágó értékelése, amely szerint nagyon sok ember „ekkor döbbent rá először, hogy a kisebbségi gondolkodás széles skáláit a közelmúlt politikai, társadalmi és gazdasági hullámai mind határozottabb tempóval sodorják egy előtte érthetetlen és idegenszerű életkép kialakulása felé”.23

Az 1931. esztendőben már egyetlen keresztény, polgári és nemzeti gondol-kodású magyar értelmiséginek sem lehettek kételyei afelől, hogy a Sarló nem egyéb, mint a felvidéki magyar ifjúsági mozgalmak vadhajtása. Ekkorra már nyílt titok volt, hogy a Sarló vezetői – élükön Kessler Balogh Edgárral – az egész mozgalmat át akarják vinni a kommunista pártba. Bár egyes élesebb szemű megfigyelők azt is észrevették, hogy a sarlós vezérek demagóg baloldalisága sok vonatkozásban nemzetiszocialista elemeket is tartalmaz. Többen is úgy vélték – ezt legrészletesebben Kodolányi János író fejtette ki –, hogy Balogh Edgárnak nincs meg sem a politikai, sem a közgazdasági felkészültsége a Sarló szocialista irányba való tereléséhez.

„Talán meg fog lepődni Balogh Edgár – írta Kodolányi már 1930 szeptemberében –, ha azt mondom, hogy igen sokan vannak komoly és tisztánlátó emberek, akik éppen úgy lehetségesnek tartják, hogy Balogh szocialista, mint ahogy fasiszta. »Még mind a kettő lehetséges« – mondta nekem valaki, tekintélyes és higgadt gondolkodású, őt jól ismerő férfi. Könnyen lehetségesnek tartják némelyek, hogy Balogh Edgár használja a Sarlót, s nem a Sarló Balogh Edgárt” – fejezte ki kételyeit az idézett szerző, aki szerint a Sarló máris zsákutcában van.24

Mi nem tartjuk helyénvalónak az ilyenfajta megállapításokat, mivel Kessler Balogh Edgár lenini–kommunista meggyőződését megkérdőjelezhetetlennek ítéljük. Voltak persze olyan társai is a Sarló vezetésében, akik a kommunizmusnak nem a lenini változatát követték, hanem a trockista irányvonalra esküdtek. Mindazonáltal tény, hogy akadtak olyan megfigyelők, akik szerint a sarlós vezérek nem-zeti elvet és szocializmust, tőkésellenességet és a tömegek szellemi-anyagi-szociális felemelését hirdető szólamai valahol a senki földjén csaponganak a kommunizmus és a nácizmus között.

Hoffmann Sándor, a prágai magyar követség titkára 1931. szeptember 8-ika és 19-ike között Szlovákiába utazott egy rövid helyzettanulmányozásra. Ezekben a napokban már intenzíven folytak a Sarló 1931. évi kongresszusának előkészületei. Körútjának tapasztalatairól a nevezett követségi titkár 1931. szeptember 30-ai keltezésű jelentésében számolt be. A Sarló-mozgalomról szólván ő is arra mutatott rá szóban forgó jelentésében, hogy a mozgalom szélsőségesei úgymond „inkább a né-met nemzetiszocialista (horogkereszt) felfogáshoz állanak közel, sem mint az orosz bolsevizmushoz”. A követségi titkár ezen megállapításához – mintegy magyarázat-ként – még azt is sietett hozzáfűzni: „Ezt talán ők maguk sem tudják.”25

Jegyzetek

 1 Ez volt a Sarló. Összeállította és a bevezetőt írta: Sándor László. Budapest/Pozsony 1978.,
    5–6. old.
 2 Balogh Edgár: Hét próba. Budapest 1965., 80. old.
 3 Szombathy Viktor: A szlovákiai magyar társadalmi, kulturális élet és oktatásügy a két     világháború között. Kézirat. Teleki László Alapítvány Archívuma, Buda