A „szlovák demokrácia” a szlovákiai kisebbségi politika tükrében

Helyünk a világban / Szerző: Jakab István
Bizonyára csodálkozva próbálja értelmezni a címet a kedves olvasó, mert eddig a demokrácia szó népnévi jelzőjével nemigen találkozott. Hallott már a demokrácia különböző válfajairól: polgári demokrácia, népi demokrácia, szocia-lista demokrácia stb.

 – ezeknek a nevében a jelző ma már inkább a hatalomgyakorlás módjára utal (milyen szabadságjogok, illetve korlátok mellett történik az ország irányítása), mintsem arra, valójában kinek a kezében van a hatalom –, de olyan demokráciáról még nem hallott, amelyben a hatalomgyakorlás joga nemzeti alapon illetett volna meg valamely közösséget. (Ez elvben nem zárható ugyan ki, ha az ország népét egyetlen nemzet alkotja, de valószínű, hogy a gyakorlatban még az ilyen államban is másféle szempontok döntenék el, hogy a hatalom kinek a kezébe kerül.)
Írásomban a szlovák jelző jelentését így határozhatnám meg a demokrácia szóra vonatkozásában: a szlovákokra jellemző; vagyis a szlovák demokrácia jelzős szerkezet azt jelenti: szlovákokra jellemző demokrácia, esetleg: sajátságos szlovák demokrácia. Ezért teszem a kifejezést idézőjelek közé.

Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy cikkem elején az esetleges későbbi félreértések elkerülése végett azt is kijelentsem: ebben az írásomban több kisebb, a Ráski István szerzői név jelzéssel megjelent cikkem adatait felhasználtam.

Az 1989-es rendszerváltozás után Szlovákia polgári demokratikus államnak nyilvánította magát. Ez azt jelenti, hogy a hatalmat a politikai alapon kialakított többség – az állampolgárok szavazatai alapján győzelmet aratott párt, esetleg pártkoalíció – gyakorolja. Szlovákia – mint tudjuk – többnemzetiségű állam. A szlo-vák nemzet mellett több mint félmillió magyar él itt, több százezer roma; jelentős számú ukrán; számottevő német, sőt lengyel is akad; s természetesen csehek is telepedtek le itt szép számmal. Mind a szlovákok, mind pedig a kisebbségekhez tartozók számos párt közül választhattak az országos és regionális választások idején, így juttathattak be képviselőket a parlamentbe és a különböző szintű képviselő-testületekbe. Ezeknek az alapvető jogoknak a gyakorlásában nincs probléma a szlo-vák nemzet és a szlovákiai kisebbségek között. Esetleg a választási kampányok idején elszabadult indulatok kapnak némi nemzetiségi színezetet. A gondok akkor kezdődnek, amikor az ország, megye, járás, helység olyan problémáját kell megoldani, amelyhez nemzetiségi érdekek is fűződnek. Mint pl. az országnak közigazgatási területekre való felosztása volt. Itt bizony a szlovák és a magyar érdekek kerültek szembe egymással. Szlovák részről igyekeztek ugyan hangsúlyoz-ni, hogy elsősorban gazdasági szempontok szolgálnak a felosztás alapjául, de ez bizonyos konkrét esetekben porhintésnek bizonyult, s a magyarokat máig nem tudják meggyőzni arról, hogy nem a nemzetiségi szempont volt a döntő e tekintetben. Mert miről is volt tulajdonképpen szó? Egy-egy vegyes lakosságú megye, járás vagy helység magyarjai csak akkor használhatják anyanyelvüket a hivatalos ügyek intézésében, ha létszámuk meghaladja az adott területi egységben a 20%-ot. Csakhogy van e törvénynek egy cseles megszorítása: járási és megyei viszonylatban ez az elv csak akkor érvényesíthető, ha az adott járás vagy megye székhelyén is legalább 20% magyar van. A ravasz felosztás következtében egyébként is mindössze két megyében (Nyitra és Nagyszombat) éri el a magyar lakosság aránya a 20%-ot, de itt sem érvényesíthető az anyanyelv-használati jog, mert Nyitrán és Nagyszombatban nincs 20%-nyi magyar. Hiába intézheti hát pl. a komáromi magyar nemzetiségű lakos saját városában, sőt járásában is anyanyelvén a hivatalos ügyeit, Nyitrán a megyei hivatalokban már csak szlovák nyelven teheti ezt. A nagyvonalúságot egyébként sem tükröző törvényhez a megszorítást tehát aligha a törvényalkotók demokratizmusa sugallta.

Közigazgatási és egyházszervezési fogások

A magyaroknak az lett volna az érdekük, hogy minél inkább egy tömbben tartozzanak egy olyan közigazgatási egységhez, amelynek székhelyén legalább 20% magyar él. De a déli magyar lakosságú területnek a felaprózása és az egyes részeknek a szlovák székhelyű szlovák területekhez csatolása több helyen még járási méretben sem hozta meg a kívánt eredményt.

Egy régebbi területi „rendezéskor” a gazdasági érdekek érvényesítésének ürügyével hozták létre pl. a Tőketerebesi járást: egyetlen érvként azonban csak azt tudták felhozni mellette, hogy a leendő járási székhelyen cukorgyár van. Az valóban volt ugyan, de semmi más nem. Még olyan épületek sem, amelyekben a járási hivatalokat tisztességesen elhelyezhették volna. A fontosabb szempont itt valójában az volt – s nehéz volna ennek az ellenkezőjét bizonyítani –, hogy a bodrogközi és az Ung-vidéki magyarok ne egy, hanem megosztva két járáshoz tartozzanak, amelyek szlovák többségűek. Pedig a Nagymihályhoz és a Terebeshez csatolt magyar községek akár egy önálló magyar járást is alkothattak volna Királyhelmec székhellyel; ha nem, ki lehetett volna ezeket Újhely közelében egészíteni néhány magyar és szlovák faluval, s a járási székhely megközelítése is könnyebb lett volna a községek nagyobb részének.

A másik hasonló célú területi „átszervezés-átrendezés” egyházi vonalon történt: megváltoztatták a római katolikus szlovákiai egyházmegyék területeinek határait oly módon, hogy az egyes egyházmegyék Szlovákiában észak-déli irányban helyezkedjenek el, s ne legyenek főként dél-szlovákiai fekvésű, tehát magyar többségi lakosságú egyházmegyék. Ennek az átszervezésnek-átrendezésnek az oka az volt, hogy a dél-szlovákiai magyar nemzetiségű katolikusok több mint két évtizede kérnek egyházi főhatóságaiktól magyar nemzetiségű püspököt, többek között ugyanebből a célból rendezik meg már 20 éve a komáromi imanapokat is, de kérésük sem az égiek, sem a földi hatóságok előtt nem talál meghallgatásra. A területi átrendezés célja pedig az volt, hogy se Isten, se ember ne találjon Szlováki-ában olyan egyházmegyét, amelyben esetleg a magyar lakosság van többségben. Nem tudom, s nem is érdekel, hogy az egyház „hivatalosan” mivel indokolja a változtatást; mondhatnak, amit akarnak, a lóláb úgyis kilóg, pl. a magyar katolikusok „pótpüspökéül” kinevezett püspökhelyettesnek, Ján Oroschnak a 19. komáromi imanapok után elhangzott tévényilatkozatából. Hangsúlyozta, hogy Komáromba nem adhatnak magyar püspököt, mert itt s környékén „szlovákok is laknak”. A 2001. évi népszámlálási adatok szerint a város 34,7%-át, a környéknek sokkal kisebb hányadát teszi ki a szlovák lakosság. Ebből a nyilatkozatból csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy olyan helyen, területen, ahol szlovákok is laknak – nem számít, milyen arányban – nem működhet magyar nemzetiségű püspök, aki-hez a szlovákiai magyar katolikusok tartoznának. Nehéz megérteni, miért, hiszen a komáromi szlovák katolikus hívek ettől függetlenül is anyanyelvükön részesülhetnének lelki gondozásban. Vagy már ez is „nemzeti büszkeséget” sértene? Mit szóljanak akkor azok a magyar hívek, akik szlovákul kénytelenek hallgatni az igét, holott alig értenek belőle valamit? De majdnem elfelejtettem, hogy rájuk talán köztársasági elnökünknek azok a bölcs szavai vonatkozhatnának, amelyek szerint a római katolikus embernek, aki hisz Istenben, mindegy, hogy az Istenről és a hitről szóló tanítást szlovákul, olaszul, németül vagy magyarul hallgatja. De úgy látszik, ez csak a szlovákiai magyar hívekre vonatkozik. A szlovák hívőnek – aki bár a hitről és az istenről szóló tanítást anyanyelvén, szlovákul hallgathatja – még a szlo-vákul is beszélő püspöke sem lehet magyar. Ennek a kérdésnek az elemzését és megítélését – bármennyire szeretnénk is – sajnos, nem tartom érdemesnek összefüggésbe hozni a demokráciával és a demokratizmus kérdésével, mert a római katolikus egyház nem fogadja el ezeket az elveket. De elég volna egy kis keresztényi jóindulat is. Természetesen nemzetiségi elfogultság nélkül. De a „függőleges egyházmegyék” kreálása azt mutatja, erről sem lehet szó. Így a szlovák politikai vezetők letagadhatatlan magyarkisebbség-ellenes politikai lépéseit a szlovák római katolikus egyház is támogatja. (Csak zárójelben jegyzem meg: szép példáját adta a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház zsinati vezetősége annak, hogyan kell egyházon belül is felülemelkedni a nemzeti vagy nemzetiségi szempontokon, amikor az egyház magyar többsége sem csatlakozott az egységes magyar református egyházszövetséghez, mert az egyházhoz két szlovák lakosságú egyházmegye is tartozik. Még a református egyházban alkalmazott demokratikus elvek és módsze-rek [szavazások] érvényesítésétől is eltekintettek, nehogy csalódást okozzanak az egy-házban kisebbségben levő szlovák testvéreiknek.)

A Beneš-dekrétumok érvényességének megerősítése

De nemcsak a jövőt meghatározó intézkedések tervezésekor és szervezésekor érvényesültek és érvényesülnek az efféle soviniszta célokkal kiagyalt szempontok, hanem a múlt terhes gondjainak rendezésében is. A hírhedt és rossz emlékű, a szlo-vákiai magyarokat háborús bűnösöknek nyilvánító Beneš-dekrétumok semmissé nyilvánításáról, illetve az ezek hatása következtében elszenvedett megpróbáltatások jóvátételéről hallani sem akarnak még az ország legilletékesebb politikusai sem. Mintha a Beneš-dekrétumok alapján minden esetben ártatlan, sőt háborús áldozatoknak tekinthető szlovákok büntettek volna annak idején valóban háborús bűnös magya-rokat, akik – mint azt oly gyakran hallottuk – szétverték az első Csehszlovák Köztársaságot. De amíg a felvidéki magyarok segítettek Hitlernek felszámolni a köztársaságot, vajon mit csináltak a szlovákok? A történelmi valóság nem azt bizonyítja, hogy ők megpróbálták azt védeni, vagy legalább keseregtek volna miatta. A magyar lakosságú déli részt csak 1938 novemberében csatolták (vissza) Magyarországhoz, de a szlovákok Tiso vezetésével már 1938. október 6-án kikiáltották Zsolnán Szlovákia autonómiáját. 1939. március 9-én Szlovákiában zavargások törtek ki a csehekkel való közösködés ellen, amelynek elfojtására a prágai központi kormány csendőröket és katonákat vezényelt ki. Később Hitler nyomására a központi kormány beszüntette a rendcsinálást, majd Tiso – Szlovákiával együtt – Hitler „védő karjaiba” omlott. Látszólag e terület persze önálló állam lett Szlovák Állam néven. De arról is a történelem szól, nem a fáma, hogy Szlovákia is részt vett Hitler oldalán a Szovjetunió elleni háborúban. S a zsidókat Szlovákiából nemcsak deportálták, hanem a Szlovák Állam fejpénzt is fizetett Hitlernek az elhurcolásukért. Joggal tehető fel tehát a kérdés: miért voltak bűnösebbek a felvidéki magyarok, mint a szlovákok? Nem titok az sem, miért lett Szlovákia győztes, Magyarország pedig vesztes állam a háborúban. Azért, mert a jaltai egyezmény alapján a békét diktáló nagyhatalmak vissza akarták állítani a háború előtti országhatárokat. Csehszlovákiát is újra meg kellett alakítani. Hogy festett volna a második Csehszlovák Köztársaság a háborús áldozatnak tekinthető Csehországgal és a háborús bűnös, tehát „szalonképtelen” Szlovákiával. Inkább szemet hunyt minden illetékes az ügy érdekében. (Még a csehek is hajlandók voltak feledni a múltat a sokat ígérő jövő érdekében.) Szlovák részről persze – hogy önérzetük egyensúlya némileg helyrebillenjen – sokszor hallottuk: Szlovákia a szlovák nemzeti felkeléssel vezekelte le háborús bűnét. Később – a „konszolidáció” éveiben – módosult ugyan ez az állítás: éppen a felkelés egykori túlértékelői jelentették ki bűntudattal, hogy Szlovákiából a szovjet hadsereg űzte ki a fasiszta németeket, nem a felkelők. Arra meg mi, idősebbek is emlékszünk, hogy Tiso elnök többször is kitüntette a német katonákat a partizánok elleni harcban elért eredményeikért. (Dokumentumfilmet is láttunk erről.) Hiszen még a felkelés vezetőjét, Goliant is elfogták. Bizony, bizony, a felvidéki magyarnak egyáltalán nem kell bűnösebbnek éreznie magát a szlovák nemzetiségű lakosságnál.

A „régi jó” nemzeti diktatúra és a „szlovák demokrácia”

Ami meg a demokráciának a szlovák válfaját illeti, ennek létezését és érvényesítését az eddig elmondottak is hitelesen bizonyítják. Szlovákia polgárai kétségek és remények között érték meg a 2. világháború végét. A józanabbul gondolkodók nyilván nemcsak az új köztársaság megalakulásában reménykedtek, hanem tudatában voltak annak is, Szlovákia Hitler oldalán harcolt a háborúban. De a Beneš-dekrétumok után okkal úgy érezhették, hogy győztesek: amiből azt a következtetést vonták le: ártatlanok is a háborús bűnöket illetően. A bűnösök a németek és a magyarok. S mivel betyárból lesz a legjobb pandúr, rendszerint a bűnösökből kreált ártatlanok is bizonyítani akarnak. Egy kis (vagy nem is kevés) magyarellenesség eleve volt bennük, ezért dühödten igyekeztek elverni a port a hozzájuk hasonlókon. Azokon is, akik semmivel sem voltak bűnösebbek, mint ők. Hiszen minél nagyobb a csihi-puhi, annál feltűnőbb és meggyőzőbb a vélt ártatlanság. S a háború utáni évek „diktatórikus demokráciája” (mi másnak nevezhetnénk az 1945–48 közötti éveket: a komisszárrendszerrel, kitelepítésekkel és deportálásokkal) nagyon megfelelt nekik. S a kommunista uralom évtizedeiben – bár némileg módosítottak a módszereken, persze inkább csak az ellenségkeresés irányát tekintve – valójában tovább folyt a diktatórikus módszerek alkalmazása. S most, a demokratikus fejlődés éveiben is ezt a módszert szeretnék némelyek alkalmazni, a „régi jó nemzeti diktatúrát” szeretnék visszaállítani. Mert demokrácia ide, demokrácia oda: Szlovákiában élünk, s itt a szlovák az országvezető nemzet, tehát a szlo-vákoknak kell az országot, a megyét, járást, községet vezetniük. Miért a városi képviselő-testület határozza meg pl. Komáromban, hogy hová lehet, illetve hová nem lehet a Cirillt és Metódot ábrázoló szoborcsoportot elhelyezni, hiszen ez a testület magyar többségű? Miért nem a Matica slovenská szava dönt az ilyen kérdésben? Mit keresnek egyáltalán a magyar tisztségviselők a szlovák minisztériumokban, még akkor is, ha történetesen magyar osztályaik vagy főosztályaik vannak ezeknek? Jó, jó, demokrácia van, de nem lehetne a magyar ügyeket szlovákul intézni? Slotának már a magyar szó is irritálja a fülét a szlovák minisztériumban. Engem valamikor egy jogász hölgy arról igyekezett meggyőzni, hogy tulajdonképpen nem magyar, hanem magyarul beszélő szlovák vagyok, s amikor helyretettem őt, mondván, nekem nemcsak az anyanyelvem magyar, hanem magyarnak is érzem és vallom magam, zavartan és értetlenül pislogott. Sajnos, sokan vannak a felelős politikusok között is, akik nem akarják elismerni a másságot. Márpedig ennek elismerése nélkül nincs igazi demokrácia. A demokrácia ugyanis nemcsak bizonyos kivételezett közösségnek biztosít jogokat, hanem az ország minden állampolgárának: vezető szerepet meg azoknak, akiket a demokratikus választásokon a többség erre alkalmasnak tart, függetlenül az illetők nemzetiségétől.

A kisebbségi autonómia kérdése

Szlovákia a nyilatkozatok szerint demokratikus politikai rendszerű ország, de a politikai vezetők rögtön hideglelést kapnak, ha valaki csak említi is a kisebbségek autonómiájának kérdését. Ok: az autonómia már két ízben vezetett az ország kettészakadásához, csak az a baj ezzel az érvvel, hogy egyik esetben sem a magyarok autonómiájáról volt szó, hanem a szlovákokéról. Az egyik az említett zsolnai kiki-áltás volt 1938-ban, a másik meg az 1989-es rendszerváltozás utáni, amikor Szlo-vákia autonóm vagy inkább szövetségi része lett Csehszlovákiának, s az országnév írása is kötőjelessé változott. Mindkét autonómiát valóban az ország kettészakadása követte. Csakhogy ezeket a politikai lépéseket szlovák részről nemcsak a maguk idejében értékelték pozitívan, hanem ma is így értékelik. Miért nincs joguk akkor a magyaroknak még csak felvetni sem ezt a kérdést? Miféle demokrácia az, amelyben a szlovákoknak joguk van az autonómiához, sőt az elszakadáshoz is – ezt a jogukat egyébként mi, magyarok sem vonjuk kétségbe –, a magyar kisebbség meg nem vetheti fel még az autonómia kérdését sem?

Egyébként is különös a szlovákok két esetének alkalmazása a magyar kisebbség „esetleges” autonómiaigényére. Vagy: ki mint él, úgy ítél? Mi még csak nem is kértünk autonómiát. Egyébként ellenpéldával is tudunk szolgálni: a felvidéki, vagy ha úgy tetszik: szlovákiai magyarok 1938-ban egyáltalán nem kértek autonómiát, mégis elszakadtak Csehszlovákiától, mert a nemzetközi helyzet ezt lehetővé tette, s ők is ezt akarták. De nem hiszem, hogy pl. a Gyurcsány-féle Magyarországhoz bármelyik szlovákiai magyarnak kedve lett volna csatlakozni. Nem ok nélkül gyanúsítgatják az itteni magyarságot ezzel az elszakadási szándékkal? Meglehetősen különös választ kapunk arra a kérdésre a szlovák szervektől – az elszakadási szándék feltevésének lehetőségén kívül is –, miért nem lehet szó a mi ese-tünkben autonómiáról: mi itt csak nemzetiséget alkotunk, autonómiára pedig csak nemzeteknek volna joguk. Nem tudom, ki állította fel ezt az elvet, s azt sem, kik hagyták jóvá, illetve tették törvényerejűvé, de ha így történt volna is, elfogadott elv-e ez nemzetközi tekintetben is, vagy csak szlovák különlegesség, illetve csupán szlo-vák vágyálom. Nem hiszem, hogy a svéd kisebbség nemzetet, nem pedig kisebbséget alkot Finnországban, még kevésbé, hogy az olaszországi (dél-tiroli) német aj-kú osztrákok nemzetstátusban élvezik az autonómia előnyeit.  (Ha igen, az a többségiek nagyvonalúságát dicséri.) Ez a nemzeti léthez kötött autonómiafeltétel tehát nem lehet más, csak a saját érdekekre épülő szlovák demokrácia jól hangzó és hathatós agyszüleménye, amelyet szeretnének törvényerejűvé emelni. Mindezeket figyelembe véve, ezeket a következtetéseket vonhatjuk le: az itteni demokrácia bizony tipikus „szlovák demokrácia”, amelyet „saját használatra” alakítottak ki. Úgy is mondhatnánk: látszatdemokrácia, érdekdemokrácia. Csak arra való, hogy fékezzék vele a kisebbségek jogköveteléseit, nem pedig arra, hogy lehetőséget adjanak nekik az önmegvalósításra. Persze, ez csak ideig-óráig lehetséges. Bízunk abban, hogy a felelősségvállalást szívesen elhárítgató Európai Unió is napirendre tűzi ezt a kérdést, mert rákényszerül, s akkor – tetszik, nem tetszik – egyenlő mércével fognak mérni minden állampolgárnak, nemzetiségre való tekintet nélkül.

A szlovák nyelvtörvényekről

A szlovák hegemónia (uralmi helyzet) jelentős megnyilatkozásaihoz tartoznak a szlovák nyelvtörvények. Az első még a Meèiar-rendszerben jelent meg 1995-ben. Sem akkor nem volt, sem a továbbiak (második: 1999; harmadik: 2009) jóváhagyása után nem voltak, illetve nincsenek senkinek kétségei afelől, hogy ezek főként a magyar kisebbség ellen irányulnak-irányultak. A fő céljuk az, hogy rákényszerítsék velük elsősorban az itteni magyarokat a szlovák nyelv használatára, s a kisebbségi nemzeti nyelvet minél jobban kiszorítsák mindenekelőtt a nyilvános használatból. Már az első nyelvtörvény után létrehozták az ún. nyelvrendőrséget, de ennek szereplése – egyrészt valószínűleg a hazai és nemzetközi gúnyolódások, másrészt a feladatkör szakszerűtlen kijelölése, illetve teljesítése miatt – nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

1999-ben a Dzurinda-kormány módosította a nyelvtörvényt: egyrészt eltörölte a szankciókat, sőt magát a kihasználatlan nyelvrendőrséget is. Elfogadták a kisebbségi nyelvtörvényt, vagyis jóváhagyták, hogy azokon a településeken, amelyeken valamely kisebbségi száma eléri a 20%-ot, annak tagjai anyanyelvükön is intézhessék a hivatalos ügyeiket, persze, sajnos, általában csak a helyben intézhetőket. Vagyis ha egy faluban vagy városban 20% magyar lakott, a helyi önkor-mányzati hivatal hatáskörébe tartozó ügyeket anyanyelvükön intézhették, de már pl. a megyei hatáskörbe tartozókat nem, ha a megyeszékhelyen nem érte el a 20%-ot a magyar lakosság száma. Noha ez a szabályozás értékelendő könnyítéseket eredményezett, a tapasztalatok azt mutatják, nem mindenütt élt e jogokkal a magyar lakosság: nem használta ki kellő mértékben az adott lehetőségeket sem. Például Dunaszerdahelyen, ahol a lakosság 80%-a magyar, az írásban magyarul intézett ügyek száma mindössze 2%-ot tesz ki (Misad Katalin PhD adata Nyelvi kontaktusok c. könyvében). A szóban lebonyolítható ügyeket természetesen nagyobb százalékban intézik magyarul – erről azonban nem vezetnek számszerű nyilvántartást.

A 2009. évi, vagyis a legújabb nyelvtörvény jóváhagyásával újra elvetették a sulykot az illetékes szlovák szervek. Nemcsak az itteni kisebbségi, hanem a nemzetközi politikai közvélemény is megbotránkozással fogadta a törvénymódosításokat, mert ezek visszaállítják a szankciókat, újraszerveztetik a nyelv-rendőrséget, és az államrendszer demokratikus jellege szempontjából nézve is sok kérdést vetnek fel, arról nem is szólva, hogy nyelvi szempontból is szakszerűtlen, hozzá nem értésre valló intézkedéseket vesz tervbe. A törvény csak a szlovák standard nyelvváltozatot, tehát a szlovák irodalmi nyelv használatát tartja elfogadhatónak a hivatalos ügyek intézésében, a nem ehhez tartozó nyelvi elemek használata már büntethető. Ez többek között azt is jelenti, azok is büntethetők, akik esetleg egy-egy nyelvjárási szót beleszerkesztenek hivatalos beadványukba. Tekintettel arra, hogy a nyelvjárások a nyelv kincsesbányái, ez éppen nem nyelvvédelmi, hanem nyelvellenes jellegzetessége a törvénynek. Megjósolható, hogy egy ilyen törvény alkalmazása miatt elsősorban nem a magyar kisebbséggel gyűlik meg a baja az illetékes szlovák hatóságnak és a nyelvrendőrségnek, hanem éppen a szlovák ügy-felekkel. Hogy miért? Mert az iskolázott magyarok jelentős része a szlovák irodalmi nyelvet tanulta a magyar iskolában is, és sokkal jobban ismeri a szlovák nyelvtant, mint a szlovákok és a szlovák iskolába járt személyek zöme, hiszen a szlovák nyelvtan ismerete nélkül aligha tanult volna meg szlovákul. A szlovákok pedig a szlovák iskolában nem a grammatikát tanulják elsősorban a szlovák nyelv és irodalom óráin, hiszen ők már úgy érzik, jól beszélnek szlovákul – még otthonról hozták magukkal ezt a nyelvtudást, természetesen jó néhány nyelvjárási kifejezéssel együtt, amelyekért most a hivatalos ügyek használata során büntetés jár. (Vagyis úgy állnak a helyes szlovák nyelvhasználat kérdésével, mint a magyar iskolát végzett magyarok a magyar nyelvhasználatéval – ez utóbbiak is jobban ismerik a szlovák nyelvtant, mint a magyart, különösen akkor, ha a magyartanáruk nyelvtan helyett is inkább irodalmat tanított.)

De miért járna büntetés annak, aki esetleg szlovák nyelvjárási elemeket ke-ver az irodalmi szlovák nyelvi szövegbe, vagy helyesírási hibát ejt a kérvényében? Még a helyesírási hiba törvény általi büntetése is a túlzások túlzása, aki pedig például az irodalminak szánt szövegbe került nyelvjárási szóért büntetni merészel, az maga érdemelne büntetést. A nyelvjárás vagy népnyelv ugyanis nem valamiféle elrontott nyelv, hanem egy-egy nyelvnek az ősibb formája. Használatáért tehát ma dicséret, nem pedig büntetés jár. Hiszen a nyelvjárások értékes elemeiből ma is táp-lálkozik a nyelv. S a falusi emberek – hiába igyekeznek gyermekkorukban megtanítani nekik anyanyelvük standard változatát – hacsak nem lépnek értelmiségi pályára, visszatérnek falujuk nyelvjárásához. Ezért büntetné őket a szlovák hatóság? No, szép nyelvvédelem ez! Ennek a nyelvi törvénynek sem jósolhatunk hosszú időt. S ha következetesen alkalmazzák, elsősorban talán nem a magyaroknak, hanem éppen a szlovákoknak lesz vele problémájuk. Elnézést a merészségemért, de szívesen vetnék egy pillantást azoknak az írásbeli fogalmazására – természetesen még mielőtt hivatali famulusuk ezt kijavítaná –, akik ennek a törvénynek a létrehozásánál bábáskodtak. Ne felejtsük el, hogy az egyszerű embernek – aki, ha ritkán is, de rákényszerül arra, hogy egy-egy kérelmet beadjon – nincsen hivatalból kirendelt és fizetett segítsége!

A „szlovák demokrácia” kialakulásának okai

Írásom utolsó fejezetében arra a kérdésre kísérlem meg választ adni, milyen formái fordultak elő a demokráciának 1945-től napjainkig Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában, s milyen okok vezettek a „szlovák demokrácia” kialakulásához. Hogy reális képet kapjunk a témáról, ezt az időszakot az egyes vizsgált időszakok politikai rendszerét figyelembe véve tekintjük át.

Az 1945 és 1948 közötti idő Szlovákia szlovák lakossága számára a polgári demokráciának, a magyar kisebbség számára a szlovák nemzeti diktatúrának az időszaka volt. Ekkor folytak az át-, ki-, és betelepítések: szlovákiai magyarokat Magyarországra, Csehországba, magyarországi, valamint észak-szlovákiai szlo-vákokat Dél-Szlovákiába telepítettek (ez utóbbiakat magyarok helyére). A gottwaldi évek elején enyhülés következett a magyar kisebbség számára – az ún. proletár internacionalizmus szelleméhez való igazodás követelményeinek megfelelően –, a későbbi éveket a rendszerváltozásig a szlovákok és magyarok számára egyaránt a népi demokráciának nevezett, valójában azonban a kommunista pártdiktatúra által irányított országvezetés jellemezte. Az 1989-es rendszerváltozás (nem rendszer-váltás!) demokratikus gondolkodású elősegítői igyekeztek ugyan életre segíteni a tájainkon régen hamvába holt demokráciát, de igazából nem sikerült céljukat teljesen elérni. A demokrácia jelszavának hangoztatásával számos antidemokratikus személy is csatlakozott a demokratikus erők táborához (ezért nem volt hát itt rendszerváltás, és ezért felemás – kétarcú – a „forradalom” utáni, helyesebben szólva: a kulcscsörgetéses időket követő évek demokráciája is). A mai rendszer a jobbik arcát mutatja azoknak a személyeknek, akik vagy szlovákok, vagy jól helyezkedtek (olyan pártokba és állásokba furakodtak be, amelyekben tovább érvényesíthetik haszonelvű tehetségüket), és a kevésbé jó arcát mutatja a magyaroknak, sőt az igazi demokráciára áhítozó szlovák ellenzéki személyeknek is. A kommunista rendszer egykori hívei ügyes csellel elvet, funkciót cseréltek, s most az új rendszer jövedelmezőbb hivatalaiban érvényesítik a „demokratikus alapelveket”, amelyeket valójában nem is ismernek. S ha ezeknek sikerül az olyan emberek támogatását is megszerezniük, akik inkább visszasírják a „régi jó nemzeti diktatúrát”, mintsem elviseljék, hogy településük polgármestere a demokratikus választás alapján győztes magyar nemzetiségű személy legyen, nyert ügyük van, összefogással sokat elérhetnek. Az ilyen emberek nemcsak a választást felülvizsgáló hatóságoknak adnak sok felesleges munkát, hanem félrevezetik a választókat is: elferdítve a demokratikus alapelveket is védekező vagy támadó magyarázataikkal, hiszen kevés választó szán időt és fáradságot arra, hogy megbízható helyen utánanézzen a választási törvényeknek. Ha csupán azt vesszük figyelembe, hányféle demokrácia elveihez kellett eddig is igazodnunk – különösen nekünk, idősebbeknek –, s ezek az elvek alaposan megosztották az embereket aszerint, hogy egyiknek ez, a másiknak az tetszett vagy felelt meg jobban, már akkor sem csodálkozhatunk azon, hogy a demokráciának a legújabb, a napjainkban éppen érvényes elvei módosulnak, esetleg régebbi elvekkel keverednek az emberek tudatában. Így bármennyire nemkívánatos is ez a jelenség, bizony nem zárható ki, hogy az ország irányításában is érvényesülnek olyan elvek, amelyek nincsenek is írásban, törvényben rögzítve. Természetesen olyan elveket is érvényesít néha a hatalom, amelyek írásban, törvényben vannak rögzítve, de a gyakorlat hamar bebizonyítja helytelen voltukat. Mondjuk ki nyíltan: ilyen pl. a nyelvi törvények nagyobb része is!

A szlovák hatóságoknak a törvényalkotó tevékenységére – különösen a kisebbségekre (elsősorban a magyarokra) vonatkozó ilyen irányú tevékenységére – a tapasztalat szerint mindig hat bizonyos fokú spekulatív szándék. Például akár a nyelvtörvényre, akár az oktatási törvényekre gondolunk, megalkotásukkal kapcsolatban mindig kiérezhető a többségi nemzet illetékeseinek a redukáló szándéka. Vagyis az az elv, hogy annyit engedélyeznek bizonyos lehetőségekből, amennyi feltétlenül szükséges, többet egy jottányit sem. Ez a szándék vezet aztán oda, hogy a nemzetiségeknek hiányérzetük van a megalkotott törvényekkel kapcsolatban, s reklamálnak illetékes és esetleg kellemetlen helyeken, ami a többségi illetékesek sértődöttségét váltja ki. Sokszor a kisebbségek a többségnek irántuk való kicsinyes magatartásával magyarázzák a megkurtított jogoknak érzett lehetőségeket, s nem értik, mi akadályozza a többségieket abban, hogy bizonyos kérdésekben nagyvona-lúbbak legyenek velük kapcsolatban, különösen olyanokban, amelyeknek nagyvo-nalúbb intézése nem sérti a többségiek érdekeit, viszont a kisebbségnek az érdekei csorbát szenvednek a kicsinyes intézési mód miatt. Ezzel magyarázható a „szlovák demokrácia” kissé tréfás szókapcsolat kialakulása azoknak a szóhasználatában, akik ezekkel a sajátos politikai kérdésekkel foglalkoznak. Egyébként magában a szlovák nyelvben is előfordul ennek a sajátos jelenségnek az ironikus kifejezése, csak más nyelvi formában: Na Slovensku je to už len tak – Szlovákiában ez már csak így van.