Kopasz Katalin verse: kikötők szigete

                                                           délidőben a Ticcén
                                                           mocsaras csöndet hallgat a lélek:
a szigetlakók figyelemhívó zaja szeli ketté
a légkör nyugalmasnak mutatkozó hűvös természetét
ebben az áramlatban kavarog szabadság élet magány… minden tartozék mely darabjaira törik
és szerteáramlik a lágy szellő napfénytől átmelegített
kissé mostoha sorsú karjain

a sás közötti kis tavacska körívének látványa tekintetcsábító
a természet csodás műve ez a különálló kis sziget
egy kikötő a vegyes természetű szigetvilágban
ahol egyszerre szűnik meg a taszítás…

szokatlan ez a harmónia kedves a zaj
a mozgalmas nyugtalanság
a vadkacsák szárnycsapongó lubickolása
és a vízi lakók különös tánca…

ebben a kikötőben nem pihennek éjszakai csöndet
a holdfény által megvilágított hajók
a természet lényei életet lehelnek és nyugalmat varázsolnak
az idetévedő emberi bensőt mozgató erőkre
bekeríthetetlen és katartikus az élmény
óriási fókusztávlatból egyáltalán
közelről pedig kevesen eszmélnek rá
a csodás valóság pillanat-mozzanatainak különös íveire
az érzékenység hatására elhalványul a rezzenet
s  a kikötők szigetén színekbe olvad a látványosság.