Nemcsak népszerűek voltak, hanem olykor merészek is / Galgóczi és Palotai

Margó / Szerző: Juhász Dósa János
Sokan panaszkodnak ma, hogy bár már 20 év telt el a az ún. rendszerváltozás óta, mégis alig akadt valaki, aki megírta volna az eltelt két évtized mindennapjait, krónikáját. De kérdés, hogy vajon mit kezdünk az azt megelőző négy évtizeddel a megszokott, nagy ívben hangoztatott politikusi lózungokon kívül.

Úgy telt el ez a 20 év, hogy az azóta felnőtt generáció nem kapott hiteles képet az ötvenes-nyolc-vanas évek világáról, míg a mindinkább szociális mélybe zuhanó nyugdíjasok és ötvenesek egyre nagyobb nosztalgiával gondolnak azokra az „aranyidők”-re, amelyeket szeretett írójuk, Moldova György is meg-megidéz egyre nagyobb pátosszal leöntve.

A három T, tiltani-tűrni-támogatni korszakát élte akkoriban az irodalom, s bár volt egy határ, amelyet senki nem léphetett át, ma mégis meglepőnek tűnik, hogy mégis mennyi mindent ki lehetett idővel mondani. S bár akkoriban sem a női írók hódítottak a magyar irodalomban, akadt közöttük kettő, akik nemcsak népszerűek voltak, hanem olykor merészek is, s mindig kapargatták a lehetséges határait.

Palotai Boris 105 évvel ezelőtt született Nagyváradon, s mivel egy időben Kassán élt, a szlovákiai magyar irodalom is számon tartja pár év erejéig. Elismert és neves íróvá Budapestre települése után lesz, s könyvei mellett filmforga-tókönyvei őrzik meg a nevét az utókor lexikonaiban. A rendszerváltozás után műveit indexre teszik, egyedül talán a Kalligram által öt éve kiadott Zöld dió a kivétel. Onagy Zoltán irodalomtörténész szerint  „Palotai írástechnikailag, tartalmilag a múlt. Vége. Ha más korban születik, talán van jövője. Hiszen miért is ne. De úgy tűnik, ha a pillanat gazdasági és sikerigényét ki is elégíti a politikai előny, a jövő tekintetében levetkőzhetetlen teher. Palotai Boris feltámadási esélye körülbelül any-nyi ma, mint a KGST-é. Pedig termékeny író volt kétségtelenül, mint a VEB Sachsenring, a „Trabantgyár”. Nem tudom, hogy igaza van-e Onagynak, de ami a feltámadási esélyt illeti, sajnos osztom a véleményét, de ez elsősorban nem Palotai hibája. Számomra főleg a műveiből készült filmek maradtak meg, mint a Nő a barakkban c. első magyar tévéfilm, amely fődíjat kapott a monte-carlói Tévéfesz-tiválon vagy a Madarak elhallgattak c. regényéből készült Nappali sötétség, Fábri Zoltán rendezésében. A második világháború borzalmait, a zsidóüldözést örökíti meg A férfi c. kisregényében is, amelyben egyébként Rudnóy Teréznek állít emléket. Ha mond esetleg bárkinek az utóbbi neve valamit. S még egy fontos regény, A keserű mandula, amely talán az első közvetlen kritikája a sztálinista–rákosista borzalmaknak. Az ő fia volt Bacsó Péter, a közelmúltban elhunyt filmrendező.

„Megy a koporsó/megy a földbe/harangszón imán/ alig zökken//rög a ge-rinchez/Neki még volt/kérlelhetetlen/és kemény volt//utolsó parasztok/körülállják/ Isten tanítja úgy imáját//ahogy mondják/magukba néznek:/nagyon magyar/magyar történet” – írta Galgóczi Erzsébet halálakor Nagy Gáspár. Sokan azt mondják, hogy peches ember volt, mert bár a kádári Magyarország egyik lelkiismeretének tartották, alig pár hónappal a rendszerváltozás előtt hunyt el. Talán nem véletlenül akarta így a sors.   

Nem kellett volna pedig sokat várnia, hogy változzanak a dolgok. A riport, a szociográfia nagymestere, a falu kisemberéről nem sokan írnak nála szebben, megrendítőbben. Emlékeimben kutatva talán csak a tragikus hirtelenséggel eltávozott Szabó István (nem a filmrendező) tudott olyan gyönyörűen írni vagy eszembe jut Zolnay Pál filmje, a Hogyan szaladnak a fák Kiss Manyival és Dajka Margittal. Mivel Galgóczi is a Színművészetin tanult, kisujjában volt a forgatókönyvírás, így számos írásából készítettek filmet vagy tévéjátékot. Bár a hatalom többször is József Attila-díjjal, majd Kossuth-díjjal ismerte el, az alig megtűrt írók közé tartozott. Nagyon sokan, TSz-elnökök, önkényeskedő párttitkárok ismertek magukra soraiban. De nyíltan vállalt leszbikussága sem illett bele az akkori hatalom erkölcs-tanába. A Makk Károly által rendezett Egymásra nézve még 1982-ben is komoly botrány. Nem is oly rég egy amatőr társulat mutatta be A használt koporsó c. opu-sát, s még emlékszem, hogy amikor először láttam Az úszó jégtábla c. írásából készült tévéjátékot, elsírtam magam, ugyanis áthallásokat véltem felfedezni. Rólam, rólunk is szólt-szólhatott volna akár.

„Keményen ír. Úgy kezd, mintha kézigránátot hajítana az olvasó otthonába. A cselekmény bonyolításában kíméletlen. Megkínozza regényalakjait, s könyörtelenül együttgondolkodásra készteti az olvasót” – írja róla Bajor Nagy Ernő. Galgóczi és Palotai – nemcsak egy letűnt korszak elfeledésre ítélt lenyomatai, hanem mai bűneink, tévelygéseink pontos jósai is, csak elő kellene vennünk őket. Rajtuk nem, legfeljebb rajtunk fogott ugyanis az idő.