Varga József – Gyógyulás egyenes derékkal

Igazgató úr, ez a cirkusz már fáraszt./ Tagjaimban ólmos zsibbadás van. (…) / Tréfálni egyre inkább semmi kedvem. / Inkább pillangót kergetnék a réten. –  (Z. Németh István)
1
A hirdetőtáblán tízre írták ki a vizsga pontos idejét. A hallgatóknak persze mindez nem okozott meglepetést, hiszen csaknem valamennyien naponta böngészték a számítógépes adatközlést.

A vizsgáztató tanár, Szilánk Bobó alias Szedány, többször is rajtakapta a hallgatókat, amint a hirdetmény előtt minden gesztikuláció nélkül halkan beszélgetnek.

Udvariasan köszöntötték, s ő meghajolva, alig hallhatóan visszaköszönt, miközben minduntalan a szája szélét harapdálta. Soha nem nézett senki szemébe. Apró egérszemei, puffadt arca, s középen elválasztott haja fura szerzeménynek mutatta.

Külsőleg teljesen elhanyagolta magát. Örökké ugyanabban az öltönyben látták, amely elnyűtt volt már, hártyavékonyságú, s talán, legalábbis a  diáklányok elmon-dása szerint, a nadrágon a lába között meg is szakadt a varrás, és kilátszott a vászongatyája. Kabátja gallérja ugyanolyan zsíros volt, mint a nyakkendője, ám ez utóbbit még ráadásul pókhálószerűen beborították a kávépöttyök, levescsöppek meg zsírpacnik.

Kezében elmaradhatatlanul ott himbálózott a töredezett felületű krokodílbőr táska, amelyet sűrűn kattintgatott, mert sokszor elfelejtette, vajon melyik kéziratot is kellene hirtelenében előráncigálni. A szórakozottság olykor-olykor hihetetlen bohóságokat művelt vele. Kéziratait gyakran összetévesztette meg összekeverte, legrosszabb esetben pedig elvesztette.

Bobó nem haragudott a csúfnevére, inkább kényszeredetten elfogadta. Olyan figurája volt az egyetemnek, akire egyszerre több csúfnév is ráragadt. Mintha egész lénye módfelett vonzotta volna a csúfneveket. A „tudós” csúfnév azonban nem gyöke-rezett meg a gúnyolódókban, hiszen amúgy is tudós volt, csaknem évente jelentek meg könyvei a Pegazus Könyvkiadó gondozásában, s azonfelül az ország legjelentősebb tudományos lapjai versengtek cikkeiért…
No hát a Bobó szóalak esete is furcsa történet. Éppen a svédországi téli olimpiáról közvetítették a négyes bobok versenyét, s ő minden esetben bobókat mondott. Rajta is maradt a név. Már a kollégái is Bobónak szólították, eredeti nevére alig-alig emlékezett valaki. ő maga is csak fizetéskor meg előlegkor hallotta a saját nevét.

A legutóbbi időben meg már inkább Szedány Bobónak nevezték, persze csak a háta mögött.

Nos, a  Szedány csúfnév meg úgy keletkezett, hogy akkor éppen Déry Tibor Philemon és Baucis történetének szövegelemzését végezték. Az elbeszélés végén az a bombázások következtében az öregember meghal, miközben viszont a  szuka kutyakölyköknek ad életet, vagyis amikor az ember elpusztul, ugyanakkor a  kutyákkal egyúttal új élet is születik. A vaksi kutyákat pedig az öregasszony szalmával vagy ronggyal bélelt kosárba rakta.

Szilánk Bobó tanár úr azonban nem hazudtolta meg dunazugi nyelvjárását, és a kosár helyett szedányt mondott, ami náluk inább fásládát jelentett, bár a kotlósok is szedányban keltették ki csirkéiket. Bobó tanár úr tehát a  fásláda, más néven szedány tájszóval immár bevonult a hallgatók szakkifejezési gyűjteményébe.

A szemináriumi órákon Bobó tanár úr szigorúsága nem ismert határt. Hetente legalább tíz – ahogy ő mondta – különösen fontos irodalmi művet kellett elolvasni. Mindig csak azt hívta ki, aki jelentkezett… De nagy ravaszul megjegyezte azokat, akik az órán csak a szomszéd súgására vártak.

– Szeretném, ha mindenki önmagából merítene – szokta mondani. Ilyenkor aztán pisszenni sem mert senki.
Csak amikor már az utcán voltak, akkor merészelt megszólalni Bobó modorá-ban Támlás Zoltán, az évfolyam hangadója:

– Jópofa vagy te, fatökű édesapám!

Valamennyien felvillanyozódtak, s  hahotázásuktól még az utca is jobb kedvre derült.

2

Szilánk Bobó alias Szedány csaknem minden évfolyamban tanított. Támlásék, akik az évek során fokozatosan megfogyatkoztak, s  mindössze hárman maradtak hírmondónak, az előadásokat immár nem a megszokott 103-as helyiségben abszolválták, hanem Bobó irodahelyiségében.
Sötét, tágas, zord és aszimmetrikus helyiség volt, ahol a  könyvszekrények a mennyezetig értek, megsárgult, nyúzott, sokat forgatott könyvekkel telezsúfolva. Felhőtlen napokon azonban a beszűrődő fény mégis némiképp megvilágította a porszínű függönyöket, s a sötétzöld, különféle figurákkal telerajzolt szőnyeg is csak-nem sötétszürkévé vált.
Bobó szívélyesen invitálta dolgozószobájába Támlást, Csivollt meg Zsófit. Amint letelepedtek, előkészítették jegyzetfüzetüket, amelyeknek fedelét csupa kriksz-kraksz ékítette, s  valamennyi  közepében feltűnt a  szellemes megjegyzés: A  bohó Bobó stilisztikája. Mintha legalábbis valamiféle képtelen stilisztikát rejtegetne a füzet.
Támlás pillanatnyilag a gomblyukával foglalatoskodott. Egyenként tépkedte belőle a rojtokat, mikor meg aztán már öblösre tágította a lyukat, a körmei alól kezdte piszkálni a lerakódott szennyet.
Bobó észrevette.
– Viselkedjünk illendőképpen, amint azt a tanárja elvárhatja magától…
Támlás kényszeredetten elhúzta a száját.
Ez a feddés önbizalommal töltötte el Bobót. Eztán már teljesen belefeledkezett az óra menetébe. Csak a tárgyra összpontosított, s alig-alig tudatosította, hogy hallgatói is vannak.
Csivoll Miki Lépart Zsófi iránt úgy mutatta ki érzelmeit, hogy a szúette rozoga asztal alatt egyre hevesebben simogatni kezdte a térdét. Támlás meg ezalatt firkálni kezdett a jegyzetfüzetébe. Mezítelen férfiakat rajzolt valótlanul nagy méretű nemiszervekkel, meg nőket, különböző pózokban.
Bobó észrevette, és megbotránkozott rajta.
– Éhes disznó makkal álmodik, nemde, Támlás? Én a maga helyében inkább pornósztárnak mennék, legalábbis a karikatúra szakmában…
Támlás szenvtelenül nézett maga elé, és ez Bobót felháborította.
– Nemhogy viselkedni nem tud, de még hanyagul és ízléstelenül is öltözik. – Támlás ugyanis ezalatt unalmában térdig feltűrte a  nadrágját, s  a  melléig leengedte a nyakkendő hurokját.
Immár Csivollék sem figyeltek oda, s  kihasználva a  tanár összeütközését az örökmozgó Támlással, elkezdték alaposan egymás nadrágját vasalni. Úgy fészke-lődtek a fotelban, mintha temérdek bolha csípte volna őket.
Szilánk tanár úr persze az előbbi megjegyzéseivel elvesztette előadása fonalát, s mindegyre próbált visszatérni eredeti mondanivalójához. Majd hosszan lapozgatott noteszében, könyveket forgatott szélsebesen, és merev arckifejezéssel bámulta egy-egy oldal betűit.
Ezalatt Támlás Zoltán harmadéves egyetemista az unalmas környezettől el-csigázva kilopakodott a dolgozószobából. De hiába volt az óvatosság, az ajtó mégis nagyot nyikordult.
Szedány Bobó fel sem nézett szétteregetett szakkönyveiből, csak úgy mellékesen szólt a kisomfordálónak: – Kérem, tegyen éket az ajtó alá, és hagyja nyitva!
– Elnézést, tanár úr, arcátlankodik a húgyhólyagom… – Támlás Zoltán bamba képpel tétován ácsorgott az ajtóban.
– Nekem nem fog hiányozni – mondta közömbösen Bobó.
Csivoll Miki meg Lépart Zsófi majdnem belehalt az erőlködésbe, csakhogy ki ne buggyanjon belőlük a  vad hahota. Mindketten megfázásra panaszkodva vécére kéredzkedtek. Zsófinak ráadásul még bugyit is kellett cserélnie.
Szedány tízperces szünetet rendelt el. Ez az első negyvenöt perc mérhetetlenül kimerítette. Amióta az egyetemen tanít, talán ilyen fáradtságot még nem érzett.
Levetette a kabátját, a nyakkendőjét pedig belegyömöszölte aktatáskájába.
Az ablak zöld posztófüggönyének résén az egyetem belső udvarát figyelte. Megérkezett az ételhordó kocsi, s a fehér ruhás segítőszemélyzet nagy iramban hordta be az ütött-kopott leveseskannákat. Hirtelen ismeretlen két lány vágott át a  betonudvaron egymással meghitten beszédbe elegyedve. Kuncogásaikból, kacsintásaikból Bobó arra következtetett, hogy valami szerelmi ügyeket tárgyalhattak. Mintha a semmiből robbant volna ki: egy fiú vágtatott utánuk. A lányok szembefordultak vele, s  egyikük rojtos  sáljával incselkedve arcul csapta. Valamennyien nevettek ezen a csacs-kaságon…
Bobó elfordult az ablakréstől, néhányszor kinyújtózkodott, majd a  lassan visz-szaszállingózó hallgatókhoz fordult: – Remélem, nem fogja Önöket zavarni ez                 a különleges helyzet. Kabát és nyakkendő nélkül a  férfi ugyanis legalább ötven százalékkal kevesebbet ér…
– Én például egyenesen utálom a nyakkendőt… – mondta Támlás, s  vihorászva fészkelődött a fotelban.
– Most nem magáról beszélek – ripakodott rá Bobó, s némileg sikerült is meglepnie Támlást, mert azonnal abbahagyta a fészkelődést.
Csivoll is barátja pártjára kelt.
– Talán nyáron is öltönyt viseljünk? – kérdezte szemtelenül.
– Embere válogatja. Mindenki az egyéniségéhez illően… – mondta oktatólag Bobó-Szedány tanár úr.
S bár még Támlás folytatta volna a  vitát, de Bobó láthatóan nem kívánt belebonyolódni ebbe a meddő eszmecserébe, hanem inkább egyik stilisztikakönyvében matatott, amelyet végül mégis, ki tudja, milyen megfontolásból, éppen a  könyvjelzőnél nyitott ki. Néhány mondatot újra elismételt az előbb megkezdett előadás anyagából, majd végeláthatatlanul görgetni kezdte maga előtt a nehezebbnél nehezebb gondolatokat.
– Az idegen kifejezések magyar megfelelőit megtalálják a különböző szótárakban – jegyezte meg félidőben anélkül, hogy felnézett volna a könyvből. Mintha ez a megjegyzés is része lett volna előadásának

3

Szilánk Bobó tanár úr jóindulatú és megfontolt ember hírében állt. Eddigi pályafutása alatt mindössze kétszer jött ki igazán a sodrából. Akkor sem az iskola miatt. Előbb megharapta a  szomszéd kutyája, utóbb, pár nap múltán pedig szögbe lépett, mert a jegenyésben nem látta a  magas fűben rejtőző rozsdás szögekkel átlyuggatott deszkadarabot.
Nem csoda, ha az egyetemen ő volt a  kiegyensúlyozottság példaképe. Higgadtan, türelmesen, ámde monoton hangon magyarázott, s  előadásaira csak kötelességből jártak a hallgatók. (Hiába az abszenciától mindenki fél!) Még a szemtelenkedéseket is elnézte, holmi kamaszkori eltévelyedésnek tartotta. Az órái sem teltek a szigorúság jegyében, sőt bevezette a teljes liberalizmust: a hallgatók ellenőrizetlenül ki-bejárhattak az előadásain. Ennek ellenére a jelenlegi harmadik évfolyammal nem tudott mit kezdeni.
Folyton valami gazemberségen járt az eszük.
Egy hétfői napon stilisztikai gyakorlat volt. Bobó kíváncsian tudakolta volna, mennyire felkészültek Támlásék a  hamarosan esedékes vizsgára. Alig helyezkedett el azonban kényelmes karosszékében, amikor mintegy darázscsípésre, váratlanul felugrott. Előbb artikulálatlanul, majd utóbb jól érthető hangon ordítozni kezdett:
– Szemét népség! Ilyen primitív ugratásokon jár az eszük? Önöket tehát nem a tanulás, hanem a bosszantás érdekli? Hát így is jó… Vegyék tudomásul, hogy mától kezdve kiástuk a csatabárdot…
Támlás Zoli, Csivoll meg Lépart Zsófi mögött meglapulva, csaknem megpukkadt a röhögéstől.
– Nos, akkor hol is hagytuk abba, Támlás? – kérdezte Szilánk Bobó alias Szedány tanár úr a levegő után kapkodó harmadévest.
– Bocsánat, tanár úr. Valami a torkomba futott – mondta kifulladva, kezét madárként lebegtetve, haját ujjaival hátrasimítva Támlás.
– Csak nem eszik az előadás alatt? A maga részéről, úgy gondolom, ez lenne a legnagyobb pimaszság… Azt hiszem, van olyan karakán, hogy ilyesmire nem vetemedik – szólt gúnyorosan Bobó tanár úr.
– Méghogy ennék… Hmhm. Inkább a nyelésemmel van baj… – Támlás rosszal-lóan nézett a tanárra.
– Nos, talán így is lehet mondani – mondta Szilánk Bobó alias Szedány tanár úr.
Azon a stilisztikaórán Támlás Zoltán harmadéves bölcsészhallgató mindvégig viszonylag csendesen üldögélt. Remek elfoglaltságot talált magának. Bezárt füzetjének borítójára Szilánk Bobót rajzolta szakállal, bajusszal, aprócska lábakkal és aránytalanul hosszú nemiszervvel, amely a térdét verdeste. A Bobó-karikatúra aztán eljutott Csivollhoz meg Lépart Zsófihoz is, akik csak nehezen bírták visszafojtani röhögésüket.
Bobó bizony már régi bútordarab volt az egyetemen; régen megszokta a hallgatók zajongását, fészkelődését, suttogását. Sőt tudatában volt annak is, hogy előadásai egyhangúak és érdektelenek. Persze, otthoni gyakorlással igyekezett javítani rossz beidegződésein, gyakran még a tükör előtt is csücsörített, beharapta az ajkát, való-színűtlenül tágra nyitotta szemét, de még idétlen mosolyát is finomítgatta. Pózaiban nemegyszer megmerevedett, hogy eszébe vésse a „felejthetetlen” pillanatokat. Végül aztán mégis maradt minden a régiben.
Bobó most hirtelen a fejéhez kapott.
– Az apja csigarigáját! A titkárságon vagyok, ha közben keresnének… – És elrohant.
Lépart Zsófi eközben bekölnizett, piros rúzzsal lepecsételt borítékot csempészett a tanár könyvei közé. A csaknem ezeroldalas szöveggyűjteménybe pedig Támlás óvszeres skatulyát helyezett, s Csivollal szorgalmasan lapítgatták a  kocka alakú dobozkát, hogy minél kevesebb helyett foglaljon el.
Szilánk tanár úr széles jókedvvel érkezett vissza. Úgy látszik, valami túlságosan felizgatta, mert alig tudott magán uralkodni. Széles mozdulatokkal lapozni kezdett a szöveggyűjteményben.
Megakadt a szeme az óvszeres csomagon. Apró grimasszal vette tudomásul. A sárga-kék színű Tiger dobozkát tüntetően két ujja közé csippentette, és a szemétkosárba hajította.
– Provokátorok és buzeránsok kíméljenek!…
Mivel a szöveggyűjteményben nem találta a keresett anyagot, hát tovább lapozott más könyvekben. És akkor hirtelen megakadt a szeme a piros rúzsos borítékon.
– Ismétlés a tudás anyja. Ez Bobóra is érvényes, ugye? De ugyanúgy érvényes az előbbi mondatom is…
A vizsgán aztán valamennyiüket pótvizsgára utalta.
– Lehet, hogy a harmadik évfolyamot a színvonal rohamos csökkenése miatt meg kell majd szüntetnünk… – mondta kajánul Szilánk Bobó, s  kitessékelve mindhármukat a vizsgáztató helyiségből, a becstelen 103-asból, hóna alá csapta ütött-kopott táskáját, s bezárva a terem ajtaját, szó nélkül faképnél hagyta őket.
Léptei dermesztően csikorogtak a folyosó parkettáján.
– Bobó, a gőzhenger, beindult – súgta Támlás a megszeppent Zsófinak meg Csivollnak.
– Csak engedélyezi a pótvizsgát? – szorongott Zsófi.
– Kötelessége engedélyezni… – mondta magabiztosan Csivoll.
És lehajtott fejjel elhagyták a kihalt folyosót. Egy köhécselő vízcsap monoton sustorgása kísérte őket útjukon.

4

Támlás Zoltán, Csivoll Miklós és Lépart Zsófia, akik a stilisztikavizsgán az első terminusban kirepültek, bosszút forraltak Szilánk Bobó alias Szedány ellen.
A Fasor utcai akváriumboltban Támlás varangyosbékát vásárolt, amit befőttesüvegbe gyömöszölt, és hátizsákjában elvitte az egyetemre. Ugyanakkor Zsófi meg Miki két pávaszemet fogott a medikuskert rózsabokrain, s gombostűkkel kartonpapírra tűzték őket.
Jelenleg vizsgaidőszak van. Az előadások ilyenkor szünetelnek, s a hallgatók is általában csak a vizsga napján mennek be az egyetemre. Bár még csak holnap ese-dékes Támlásék javítóvizsgája, ők azonban már ma bementek a 94-es terembe, és sietősen, ám minden kapkodás nélkül elvégezték munkájukat.
A varangyot félig megnyúzták, s  a  táblába vert hetvenes szöggel egy hosszú zsinegre felakasztották. A tetem csaknem lehántolt bőre lebernyegként rázkódott, akár csupasz faág az erős szélben. Kiguvadt szeme szomorúan és üvegesen meredt a semmibe. Bal oldali lábai mereven feszültek a  padló felé, a  jobb oldaliak viszont görcsösen összehúzódtak.
Egészen belemelegedtek a  munkába. Még az ablakot is kinyitották. A hirtelen támadt légáramban folyamatosan himbálózni kezdett a „megskalpolt” békatetem, s görcsbe rándult lábaival minduntalan Támlásék felé kapott. Lépart Zsófi a félhomályban egyre inkább szorongott az állandó surrogástól, s olykor-olykor elfojtottan aprókat sikított.
Csivoll Miki elővette hátizsákjából a  kartonpapírra tűzdelt lepkéket, és rajzszö-gekkel jobbról is, balról is felerősítette a  béka két oldalára, akár valamiféle szeren-csétlen latrokat.
A pávaszemek szárnyai finoman zizegtek a huzatban. Kinyíltak meg becsukódtak.
A béka és a lepkék fölé félkörívben rövid írásos fenyegetést cirkalmaztak:
Figyelmezésül Bobó bátyó,
így jár az, aki bosszúvágyó.
A mártírállatok alá meg:
 A diákok nyúzása éppúgy barbár cselekedet, aminthogy az állatok keresztre feszítése is.
    – Szerencse, hogy nem ma vizsgázunk. Irtózatosan recitál a lábam, meg a gyomrom is erősen kavarog… Még fogóval sem tudnának belőlem egy ép mondatot kihúzni… – rángott Lépart Zsófi ajka, és elfordult a könyvszekrények felé, nehogy elsírja magát.
– Sose bánd! Három nap múlva úgyis elfelejtik ezt a tréfát – nevetett erőltetetten Támlás Zoli.
– őszintén mondom, Zsófikám, már nagyon megbántam, hogy bevettünk a társaságunkba – szólt szemrehányóan Csivoll, és dühösen megrázta az egyre inkább elerőtlenedő leányt. – Szedd össze magad, fehérszemély! És ha egyszer aztán asszony leszel, mint vágod el a baromfi nyakát? Vagy elhívod a szomszédasszonyt?
– Csak ne csúfolódj! – sértődött meg Zsófi, s duzzogva menni készült.
Csivoll azonban elkapta a karját.
– Vedd tudomásul: a balhét együtt csináltuk meg, tehát együtt is visszük el… – mondta szigorúan a fiú, miközben arca meg-megrándult. Látszott rajta, hogy nem viccelődik.
– Nem bírom, értsd meg, nem bírom… – könyörgött a lány. – Felfordult a gyom-rom, fáj a fejem, borsódzik a hátam…
– Ha nem hallgatsz ránk, rosszul végzed. Megetetjük veled a varangyot… – mondta Támlás pulykavörösen.
– Mit bánom én! – legyintett lemondóan Zsófi.– Aki állatot kínoz, attól nem áll távol az emberkínzás sem. Előttem ne is titkold a szadista hajlamaidat…
Támlás felemelte öklét, hogy lesújtson Zsófira.
Csivoll felfogta az ütést.
– Ne papolj annyit! Siessünk! – szólt enyhe gúnnyal Csivoll Lépart Zsófira.
Előbb Támlás, majd utána a másik kettő is fokozatosan kisomfordáltak a 94-es tanteremből.

5

Másnap Támlás meg a többiek csekken befizették a javítóvizsga díját. Ez viszont azt jelentette, hogy kénytelen-kelletlen ki kellett hagyniuk egy sörözéssel egybekötött görbe délutánt, s így mindhárman a diákotthonban heverésztek a vackukon.
Támlás különben is szégyellt volna pénzt kérni otthonról, hiszen még három fiatalabb testvére volt, s nem akarta elenni előlük a kenyeret. Édesapja patkolókovács-ként tengette életét a szétzüllő szövetkezetben, édesanyja meg az ottani módosabb magánvállalkozó szőlőskertjében dolgozott csaknem alamizsnáért.
Négy szemeszteren keresztül nem szorult javítóvizsgára. Ritkaságszámba ment ez a hallgatók esetében. Valahogy felnéztek az ilyenekre, mégha fennhangon gúnyo-rosan is nyilatkoztak róluk: stréberek.
A harmadik évfolyamban azonban Támlás fejébe szállt a dicsőség. Egy-egy bíráló hangot is megengedett magának a tanárokkal szemben. Különösen nem szenvedhette Szilánk Bobó alias Szedány monoton hangját, állandó akadékoskodását, no meg nevelési célzatú megjegyzéseit. Ámde Bobó tanár úr is csak az alkalomra várt, és semmi sem megfelelőbb erőfitogtatás, mint maga a vizsgaterminus… Szilánk tanár úr persze nagyon ügyelt a  demokrácia alapszabályainak betartására. Illemtudóan és türelemmel magya-rázgatta szent meggyőzödéssel vallott véleményét: a hallgató kifogást emelhet, megvétózhatja a tanár állítását, megcáfolhatja gondolatait, de az igazi bizonyítási alkalom csakis a vizsga lehet, és itt már a tanár a forgatókönyv írója.
A javítóvizsgát tíz órára beszélték meg.
Támlás a  diákotthonban együtt lakott Csivollal. A  közös zuhanyozóban lecsutakolták magukat, aztán gondosan, minden sietség nélkül felöltöztek. Támlás vagy négyszer megkötötte nyakkendőjét, de egyszer sem tetszett neki.
A cipőfűzőt is egyformára méretezte. Cipőjét vécépapírral fényesre sikálta, s néha-néha permetszerűen ráköpött. Nem győzte cserélgetni a nyáltól elázott papírdarabkákat.
Csivoll ezzel szemben az arcával foglalatoskodott. Nyomkodta a rajta éktelen-kedő pattanásokat. Kellette magát a tükörben: hol felfújta az arcát, hol meg csücsö-rített. Végezetül megigazította kefefrizuráját, és hosszasan hunyorgott maga elé.
– Szégyenszemre még ma is elhúzhat… – mondta egykedvűen Támlás.
– Az bizony könnyen meglehet – hagyta helyben Csivoll. – Nincs valami jó ötleted? Rendkívül tartok ettől a vizsgától. Most bezzeg nem tudnál a seggembe gombostűt nyomni, az biztos… Mert Bobó nem tréfál, komolyan veszi a  feladatát. Nála nem lehet handabandázni. Ki hitte volna, hogy ennyire veszélyes… 
– Minden attól függ, milyen kérdést húzol. Az első húszat még meglehetősen jól tudom… – mondta Támlás.
– Százötvenből húszat? Neked hátrafelé forog az agyad, haver. Mondhatom: ellőtted a puskaporod. Nem lesz olyan szerencséd, hogy az első húszból valamelyiket kihúzd!
A  megalapozatlan optimizmus mintapéldánya. Én legalább a  háromnegyedét áttanulmányoztam, mégis meglehetősen aggódom – szólt szederjes arccal Csivoll.
– Kár idegeskedni, mert akire Bobó egyszer ráül, annak egyszerűen kampec. Szedány ugyanis nem tud felejteni, és nem is bocsát meg. És csodálatosan kiélvezi az ember kínlódását, miközben nagyokat hallgat…
A javítóvizsga megbeszélt időpontját Bobó lekéste, de mégsem annyira, hogy elmaradt volna. Pedig Támlásék már dörzsölték a tenyerüket.
Aztán mégis berobogott.
– Kérem, megmutatnák az elismervényt a befizetett összegről? – kezdte minden bevezető nélkül.
Mindhárman átnyújtották a szelvényeiket.
– Az első feltétel tehát teljesítve – mondta hivatalos hangon Bobó tanár úr.
Támlás előre megegyezett Csivollal, hogy majd Zsófi után húz kérdést. Amikor aztán rákerül a sor, s  már a kérdést is ismeri, Csivoll még néhány percig vár, s utána véletlenül leejti a tollát. És akkor jókora robajjal előrenyomja a  padot, hogy elterelje Bobó figyelmét. Támlás viszont villámgyorsan előrántja táskájából a papírlapokat az elkészített válaszokkal, és az asztalon heverő többi papírlap közé süllyeszti.
Bobó azonban alaposan áthúzta Támlás számítását.
Krétapapírra gépelte a kérdéseket, s ugyanilyeneket rakott a padra jegyzetelni, amelyek vakítóan ragyogtak a hirtelen beszökő napsugárban. Az ő hártyapapírja bizony túlságosan elütne Bobó hófehér, kiglancolt papírjától.
„Agyafúrt fickó… Ismeri még az ember gondolatát is… Belelát  a  gyomromba, vesémbe, agyamba, gondolataimba… Most már egyedül csak a jó kérdésben bízhatom…” – suhant át Támlás agyán. A  sok egymás hegyén-hátán heverő cédulából energikus mozdulattal kirántott egyet.
Amint elolvasta, menten elsápadt.
Leült a  székre, és öklével feltámasztotta az ajkát. Úgy tett, mintha erősen gondolkodna. Nézte a fekete táblát, amelyen már nyoma sem volt a megskalpolt békának meg a két pávaszemnek. Azon törte a fejét, ki fedezhette fel az akasztott békát, s vajon a felfedező vagy felfedezők tényleg megértették-e a dolog lényegét?
Írt néhány sort.
Rossz hatással lenne a tanárra, ha megpillantaná üres papírlapját. Mindegy, mit ír, csak lássa rajta Bobó, hogy igyekszik, hogy töri magát. Szeretne ugyan írásos váz-latot készíteni a  lényegről, majd szóban bővebben kifejteni, de sajnos, ezt a  tananya-got tüzetesebben mégsem ismeri. A hetvennegyedik kérdés jóval túl van az áttanulmányozott húszon…
Írni azonban kell valamit. Egyre jobban kínlódik a gondolataival. Egyes szavakat kihúz, és másokat ír fölébük. Már oda sem figyel, csak sebesen körmöl.
Zsófi befejezte a vizsgát. Vajon hányast kaphatott a feleletére? Amúgy fél füllel hallotta, hogy Bobó többször is buzgón magyarázott…
Csivoll feszült lelkiállapotára jellemző, hogy a  továbbiakban elmarad a  pad tologatása meg a töltőtoll leejtése. Öngyilkosságot követne el, ha még ilyen kiélezett helyzetben is ingerelné Szilánk Bobó alias Szedány tanár urat.
Támlás a katedrával szemben lévő székre ereszkedik. A tanár egyelőre féloldalt ül, bozontos üstökét hatalmas tenyerébe temeti. Pár pillanattal később kiegyenesedik.
– Előbb a porciózott béka esetét! Hallgatom…
– Melyik békáról tetszik beszélni, tanár úr? – kérdezte Támlás fülig vörösödve.
– Hát természetesen… – És kacagásban tör ki, ami Támlás megbolydult idegrendszerét még inkább próbára teszi. – Egyszóval… az ilyesfajta morbid történetekről… Az irodalomban nem egyedi jelenség a naturalisztikus trancsírozás leírása…
Támlás nem várta ezt a támadást.
– Tanár úr, én nem… Csupán szerencse kérdése, hogy a morfinistákat húztam… – dadogta nyakkendőjét igazgatva Támlás.
– Kolléga úr, a kihúzott kérdés tulajdonképpen összefüggésben van mindenféle szokatlan eseménnyel, például mondjuk a békaboncolással is… A szereplőket ugyanis nem célok vezérlik, hanem elfojtott indulatok, vágyak… Ez a gátlástalanság világa… De hát Ön majd bővebben kifejti… Végtére is mindannyiunkban szenvedélyek munkálnak, amelyeket ki így, ki úgy próbál leküzdeni… Ugye, követi a fejtegetésem irányultságát… Summa summarum: a gátlások leküzdése mesterséges úton. Nos, immár bevezetőt is kanyarítottam az Ön leendő kiselőadása elé. Kapcsoljon rá, és folytassa, ahol abbahagytam… Gátlástalanul… – Bobó beszéd közben féloldalára fordult, és a hamuszín függönyön át merőn nézte a négyszögletes betonudvart. Úgy beszélt, mintha gondolatban egészen másutt kalandozott volna.
Amikor aztán abbamaradt a fejtegetés, hosszú, kínos csend következett.
– Kérem, ne zavartassa magát, hogy így bárdolatlanul megzavartam… – szólalt meg újra Szilánk Bobó tanár úr.
– Tanár úr, inkább a következő alkalommal…
Bobó azonban semmiféle hajlandóságot nem mutatott, hogy a vizsgázóval bajlódjék. Támlás érezte, pillanatról pillanatra közelebb kerül a tragikus végkifejlethez.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha máskor is visszajövök… – ismételte csaknem hangtalanul.
Bobó arcán különös fintor jelent meg. – A maga helyében én már többször nem jönnék. Adottságok híján aligha tudja abszolválni ezt a terjedelmes anyagot. A mai ese-ménytelenségét pedig tisztázza a tanulmányi osztályon.
Támlásnak fogalma sem volt, miként tántorgott ki a helyiségből. Az ajtót azért még kényszeredett illedelmességgel, szinte hangtalanul behúzta maga után. Egyszerre gyötörte szégyenérzet, önvád és csüggedés. Legjobban mégis a szüleit sajnálta: a  naphosszat munkája fölé görnyedő patkolókovácsot meg a szőlőskertben a hőségtől elcsigázott anyját… A legdolgosabb, legszerényebb és leggyöngédebb teremtést…

A kibuggyanó könnyeket a folyosó homályában kézfejével észrevétlenül letörölte.

6

A 94-es vizsgáztató teremben még Bobó is hallotta, amint Lépart Zsófi érdeklődött az eredmény felől. Egy szempillantás alatt megjelent Csivoll is.
– Feladtam – préselte ki a fogai közül Támlás.
– Hazudsz! – mondta Zsófi éles fejhangján. – Bobó úgyis nagylelkű veled szemben… Pedig ha ismerné szertelen hajlamaidat… És még akkor árnyaltan is fogalmazok…
– Nem könyörülnék rajtad én sem. Pimasz, szemtelen, faragatlan fráter!… Elferdült hajlamú állatkínzó… – A saját sikertelensége Csivollt is mindjobban felpaprikázta.
A folyosó végében elhangzott indulatos mondatok végigszáguldottak az ajtók és ablakok során.
– Mit akartok tőlem? Semmi rosszat sem tettem… – védekezett Támlás, s amikor Csivollék lépésről lépésre egyre jobban a falhoz préselték, karját szeme elé emelte, hogy ellentámadásba lendüljön, ha megtámadnák.
– Persze Bobót feldühítetted, s most mi isszuk meg a levét. Kihajigált bennünket, mint csehóból a részegeket szokás. Te meg itt páváskodsz, mi? – Csivoll nagy erővel gyomorba vágta Támlást, aki ugyan egy kicsit megroggyant, s bár azonnal visz-szaütött, de csak a levegőt találta el.
– Nem miattam repültetek, csak azért, mert tehetségtelen hülyék vagytok… – vágott vissza Támlás, s most már ő is terpeszállásba helyezkedett.
– Mintha te okosabb lennél mindenkinél! A szélhámosságod… az határtalan. Szégyelld a pofád! Bárcsak betörve láthatnám! – visította Lépart Zsófi.
– Régen mondtam már, ne ingereljük Bobót! A megnyúzott béka, a gombostűre feszített pávaszemek… Az állandó kötözködés… Meg az örökös gazemberség… – sorolta Csivoll Támlás bűneit.
A csetepatéra összegyűltek a többi évfolyam hallgatói is. Az elejtett mondattöredékekből számukra is összeállt a kép.
– Csapj oda ennek a szégyentelen trógernak! – kiáltotta egy nadrágtartós másodéves, aki éppen németből vizsgázott. – Ne hagyd magad félrevezetni, Csivoll! Ha velem csinálja, már rég miszlikbe aprítottam volna…
– Miért ez a nagy felháborodás? Amit tettem, egyedül tettem. Nem kénysze-rítettem rá senkit – harsogta túl a zajongókat Támlás.
– Üssétek, mint a rühes kutyát!
– Adj neki egy pofont, hogy sose felejtsen el!
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!
– Rúgd tökön, nehogy elszaladjon! Bökj a szeme közé a nyavalyásnak!
Támlás Zoltánra minden oldalról záporoztak az ütések meg a szitkok. Lépart Zsófi egyetlen rántással széttépte Támlás ingét. A hajat csomókban kopasztották le a fejéről. Különösen a harcias lányok jeleskedtek az ütlegelésben, merthogy Zsófi felbátorította őket.
– Vigyázz, mert jobb felől készül kitörni a gyűrűből!
– Üsd, vágd, ahol éred! – kiabáltak a lányok, miközben Támlásnak valahogy mégiscsak sikerült kiszabadulnia az amazonok karmai közül.
Véraláfutások csúfították el az arcát. Tépett ruháját pedig a folyosó másik végében levő vécében igazította meg.
Szilánk Bobó ezalatt a 94-es helyiség katedrájánál gubbasztott, és egyre elhalóbb hangon ismételgette:
– Kérem, hölgyeim és uraim, őrizzék meg emberi méltóságukat!
Lábát keresztbe rakta, s ráérősen végigsimította öltönyét a vállától a bokájáig. Egészen magánkívül volt. Elképzelte, miként nyugtatgatja az egymásnak eső bősz ellenfeleket.
– Kérem Önöket, óvakodjanak a botrányoktól! – rázta a hangtalan nevetés.
Az egyetemnek az úttest szemközti oldalán fekvő előadótermeiből vidám leányok és fiúk tömege zúdult ki. Kezükben hátizsákjukat himbálták.
– Kérem, ne keseredjünk el! Az élet még sok meglepetést tartogat számunkra… – mormogta elégedetten maga elé Bobó-Szedány.
Jókedvűen nézegette a könyvszekrény üvege mögött a díszkötésű könyveket.
– A győzelem mindig látszólagos. Vigyázz megőrizni a látszatot! – mondta immár fennhangon.
A párnázott ajtóhoz lépett, és hosszan fülelt.
Az ingerült hangok lassan-lassan elhaltak.
– Félelem nélkül lépjük át a küszöböt… Mindent megtettünk a siker érdekében… Nem rajtunk múlott a vizsgatárgy eredményessége… Úgyszólván még csak neki sem veselkedtünk a feladatoknak, máris nyeglén feladtuk… Lelkiismeret-furdalásunk legyen, nemde? – Többes számban beszélt, s mintegy megbabonázva, mereven bámulta a töredezett festésű táblát.
Lelki szemei előtt újra megjelent a görcsbe rándult akasztott varangy meg a finoman libegő, áttetsző szárnyú pávaszem képe.
– Írjuk csak a sikertelenséget a Bobó rovására, igaz? – morfondírozott magában.
Még hallotta a folyosóbeli püfölést: Támlás menekül, Csivollék elgáncsolják, aztán rávetik magukat… A zajból következtetve tán többször is belerúgnak.
– Rendes alak vagy te, Bobó! Akarva-akaratlan is bosszút áll a Sors a rajtad esett sérelmekért… Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek… Így talán helyreállt a tekintélyed, nem gondolod?…
Bobó-Szedány most már teljes erejéből hahotázik. Végül már csak vakkantásokat hallat, annyira belefárad a kárörömbe.
A zaj elültével óvatosan kiles a folyosóra. Egy közelben álló negyedéves nézegeti ásítozva az angol tanszék faliújság-hirdetményeit.
– Kérem… – motyogja Bobó, de a diák csak tovább bámészkodik, és egészen belefeledkezik a számok és a szavak labirintusába. – Kérem, kolléga úr, behozná a széket az irodámba?
A diák unottan végigcsoszog a székkel a folyosón. Bobó könyvekkel a hóna alatt vánszorog utána.

7

Éktelen zajjal két szerelmes galamb vágódott az ablaknak.
– Bobó tehát mégis megengedte a javítóvizsgát – törölgette álmosan a szemét Támlás Zoltán. Elszégyellte magát, hogy fennhangon beszélt.
Kinyitotta az ablakot. Nyirkos levegő tódult a szobába. Az égen szürke és fekete felhők űzték egymást.
Támlás mereven bámulta a fenyőfák csúcsait. Bobó járt az eszében, ez a hétfejű, hétkarmú, tüzet okádó szörnyeteg. Lelki szemeivel látta, amint elnyeli az egész világot.
– Holnap vidékre utazom. Itt hagyom a fővárost… – mondta maga elé.
Csak a madarak csivitelése hallott. Ki tudja, merre jár Csivoll? Vajon továbbra is szórakoztatja Zsófit idétlen tréfáival?
– Hamarosan kezdődik az aratás. Segíteni kell a betakarításban.
Lázasan készülődött, s bőröndjeit telegyömöszölte szennyes ruháival.
– Nemsokára visszajövök – vigasztalta magát. Mielőtt azonban bezárta volna a szobaajtót, odalépett a szemetesvödörhöz közeli sarokhoz, és odaköpött, merthogy a diákbabona szerint szeretett volna mihamarabb visszatérni.

8

A zimankós téli virradatban éktelen zajjal két szerelmes galamb vágódott az ablaküvegnek.
Felriadt.
– Mázsányi kő esett le a szívemről… Tehát mégis megengedtem a javítóvizsgát. Isteni fickó vagyok… – suttogta félálomban.
Még jobban magára húzta a takarót. Nem akart tudomást venni az ébredésről.
    – Milyen kár, hogy elszalasztotta a harmadik próbálkozást! Támlás, Támlás, átkozott ördögfajzat! Ma még kivételesen vizsgázhat… Ha nem javítja ki az elégtelent, ne találkozzunk többé!…
    Nagysokára kinyitotta az ablakot. Nyirkos levegő tódult a szobába. Az égen szürke és fekete felhők űzték egymást.
    Bobó-Szedány mereven bámulta a fenyőfák csúcsait. Támlás járt az eszében, ez a hétfejű, hétkarmú, tüzet okádó szörnyeteg. Lelki szemeivel látta, amint elnyeli az egész világot.
    – Hány éve is vizsgáztattam Támlást? Uramisten!
    Bobó a fejéhez kapott.
    – Eh, borzalmasan szédülök, hamarosan elhagy minden erőm… Összeesem… Fogjatok meg!… Ne hagyjatok beleesni a  kútba… Elmerülök… Engedjétek, hogy megkapaszkodjam… Jaj, a szívem!… Kör – hin – ta az egész… világ…
    Üveges szemmel lehuppant az ágydeszkára.
    Mire fölocsúdott kábultságából, az ébresztőóra már kilencet mutatott.
    Lázas készülődésbe kezdett, s bőröndjeit telegyömöszölte szennyes ruhákkal.
    – Holnap vidékre utazom az ünnepekre. Itt hagyom a fővárost – mormolta maga elé.
    S tenyerébe temette az arcát. Egész testét éktelenül rázta a keserves és gyötrő zokogás.