A hétszáz éves vőlegény meg a fél évszázados menyasszony

Köbölkúti Varga József – VENDÉGKRITIKA
Jurij Bujda Porosz menyasszony című regénye történelem a  javából. A  vőlegény a hétszáz éves porosz, a  menyasszony pedig a több mint fél évszázadnyi orosz történelem. A könyv a csapongó fantázia és a  kiábrándító valóság szü-leménye töredékes történeteivel és tragikumba fúló mindennapi kisembereivel, akik egyrészt szenvedő alanyai a  társadalmi igazságtalanságoknak, másrészt viszont részesei, alakítói környezetük, régiójuk eseményeinek.

 Furcsa ez a világ: hol a pikareszk regények kalandorait idézi, hol már-már különösen fullasztó mitikus-abszurd helyzetjelentéssel szolgál, hol meg amolyan „tündéri realizmussal” ajánlja csetlő-botló hőseit az olvasók pártfogásába.

Bujda amolyan miniatűr történeteket kerekít egy-egy reprezentáns figurával ebben a népek olvasztótégelyévé vált kalinyingrádi körzetben. Keresztények, zsi-dók, ószlávok lépnek ki elénk szinte a semmiből, s közülük sokan csak mintegy ado-maszerűen vannak jelen, aztán már vissza sem térnek többet: látszólag mindössze ennyit kellett róluk feljegyezni. A város minden érdekes figurája, mesterembere, felelős állású tisztviselője ott nyüzsög körülöttünk (cukrász, borbély, csavargó, révész, pásztor, orvos, fényképész, prokurátor, körzeti pártbizalmi). Bujda persze már a kezdet kezdetén egyetért Henry James-szel, miszerint nehéz olyan országról regényt írni, „ahol nincsenek árnyak, nincsenek régiségek, nincs titok, nincs semmi vonzó, mint ahogy taszítóan hazug sincs, egyáltalában nincs semmi sem…” Kelet-Poroszország csupa misztérium: titkot lehelnek a házfalak, az utcakövezet, a Pregolja folyó vidékének mocsárvilága, a félelmetesen suttogó fenyvesek. Bujda nem felejti e vidék kettős arculatát, s filozofikus hangnemben így beszél róla: „Szűkebb hazámnak német múltja, orosz jelene és emberi jövője van. Kelet-Poroszországon keresztül a német történelem az orosz történelem részévé vált. És megfordítva. És ez törvényszerű, ha belegondolunk, milyen óriási vérkeveredés zajlott le mindig is a Visztula és a Nemunas közötti területen.”

Valamennyi negyvenhét hosszabb-rövidebb fejezet a város történetébe ágya-zódik be; tragikus, tragikomikus események ezek születésről, munkáról, hivatásról, halálról. A leginkább rejtélyes figura Bujanyiha, akinek állítólag sikeres gyógyító tevékenysége meg „hírvivői státusa” mellett is elég ereje marad összefogni a közösséget. A temetése is olyan megrázó és impozáns esemény, mintha még halála előtt saját maga írta volna a forgatókönyvet. Pedig ez az óramű pontossággal megszerkesztett temetési szertartás a közösség műve, amelyet az iránta való nagyrabecsülés ihletett. A regényben többször találkozhatunk Sebesztov doktor rokonszenves alakjával, Ljosa Leontyevvel, a minden lében kanál körzeti pártbizalmival, Kolka Urbljuddal, a város naplopójával, léhűtőjével és semmirekellőjével vagy a félkegyelmű Vityával…

Az a többszólamú panoráma, amely egyúttal az oroszországi társadalmi-politikai viszonyok kicsinyített mása, tán két-három fejezet erejéig  mégis megmutatja a  lidérces, félelmetes és elhallgathatatlan múltat is, amelynek útvesztőjében egy testileg-lelkileg kifosztott népcsoport áll kitelepítésre várva. Ezek a szerencsétlen, hazájukat vesztett porosz tömegek mindössze egy pudos (16,38 kg) csomagot vihetnek magukkal, akiket aztán őrkíséret mellett kivezetnek az állomásra, marhava-gonokba pakolják őket és elindítják Németország felé… És a cseréptetős házak, „a macskaköves és aszfaltos utak, amelyeket sűrű jegenyesorok szegélyeztek, a keskeny csatornák és a vízfolyást lassító zsilipek, a halvány német égbolt a sima Balti-tenger felett” egyetlen óra alatt az oroszoké lett. Az egyetlen, ami megmaradt a múltjukból, hogy bosszúból rájuk gyújtották a gerendaházukat, meg hogy a lányoknak odaveszett a vőlegényük a fronton. Mennyire kísérteties analógia ez a szlovákiai magyarság életében is!… A „kommunista demokrácia” tehát elűzte földjeiről az őslakosságot, hogy mások ingatlanát új, sehonnai,  bitorló „honfoglalók” vegyék erőszakkal hatalmukba.

Progresszív történelem- és életszemlélete, élvezetes ábrázolásmódja, világos és szabatos gondolatmenete, kihegyezett, frappáns befejezései, a szereplők akár bekezdésenként más-más megvilágításba helyezése, a környezet olykor-olykor groteszk-abszurd rajza, mind megannyira pozitív stílusjegy, amely talán Bujda következő műveiben még erőteljesebbé válhat. A mozaikokra töredezett, s  egyúttal a  belőle felépített, talán humánusabb, emberi világ megelevenítése leginkább Ljudmila Ulickaja irodalmi-esztétikai törekvéseivel hozható párhuzamba.