Kozsár Zsuzsanna – Menekülés (1) (Elaine-ciklus)

 Fehér, vörös, fekete
„Álmot! Csak föl ne keltene senki.”
– Merlin, Merlin, hallasz minket? Szólítunk!
A kamaszfiú álmából riadt fel, és rögtön érezte, nincs egyedül, és nem is álmodik már.
– Kik vagytok? Mit akartok?
– A túlvilág szellemei vagyunk. Ideje, hogy megmutatkozzunk már előtted, a kiválasztott előtt.
A fiú nem félt, életében tán sosem félt, inkább tőle féltek mások, elkerülték, mert foggal jött a világra, anyja megtébolyodott, mikor megszülte őt, és leugrott a szakadékba, apja sosem jelentkezett érte, a fiú kegyelemkenyéren élt, aztán erdőke-rülőnek szegődött el, most is ott aludt az erdő széli viskóban.
– Kiválasztott vagyok? – kérdezte  a hangoktól.
– Az vagy. Látni fogod a múltat és a jövőt, sorsokat irányíthatsz, varázsolhatsz, embereket tarthatsz bűbáj vagy rontás alatt, embereket menthetsz meg és veszejthetsz el.
– Mire jó az nekem?
– Ez a feladatod. Kiválasztott vagy, hogy döntéseket hozzál.
– Nem értem – mondta Merlin. – Miféle döntéseket?
– A kunyhód előtti kútba ha belenézel, láthatod a jövőt. Egy lehetséges jövőt. Rajtad áll mindig, hogy érte vagy ellene tégy.
– Ha nem teszek semmit, a jövő akkor is jelenné válik egyszer.
– Ha nem teszel semmit, az is a te döntésed lesz. És ne feledd: nincsenek jó vagy rossz döntések, csak döntések vannak.
A hangok elhallgattak.
– Kapcsolatba tudok veletek lépni? – kérdezte Merlin.
– Ha kell, megtalálunk – válaszolták. – De döntened az emberekről egyedül kell.
– Miért éppen én?
– Mert halhatatlan vagy, apád szellem volt, halandó anyáddal egyesült, hogy te megszülethess, és uralkodj a sorsokon és az életeken. És most fogadd ajándékainkat.
A szellemek alaktalan füstből hosszú szakállú öregemberekké változtak. Hárman voltak. Az elsőnek haja mint a hó, szakálla a melléig ért.
– Én adom neked a kutat, melynek vize életet ad, sebet forraszt. Varázskút ez a kunyhód mellett, ahányszor vizére nézel, jövőt látsz majd a tükörképed helyett.
A második öregember haja mint a tűz, szakálla a térdét verdeste.
– Én adom neked változó alakjaidat. Három agyagfigurát kapsz, bármelyikbe átköltözhetsz, alakot válthatsz, hogy könnyebben kergethesd az embereket sorsuk felé. Lehetsz agár a palota udvarában, őz az erdőben, fiatal leány a faluban, mindig önmagad maradsz, a halhatatlan varázsló.
A harmadik öregember haja mint az éj, szakálla a földet seperte.
– Én adom neked a boldogok szigetét, ahová választott halottaidat küldheted. Te magad bármikor megpihenhetsz majd ott, Avalonban, meghalás nélkül, újjászületés nélkül, mert te kortalan vagy, és ha lemondtál már az emberek sorsáról, ott maradhatsz örökre Avalonban. De az az utolsó döntésed lesz. Addig még hosszú utat teszel meg, melynek végén ott a szent grál, az isten kelyhe, emberi sorsokat kell úgy szőnöd-fonnod, hogy a Grál-lovag megtalálhassa a kelyhet. Akkor vár majd a beteljesülés és Avalon szigete.
– És ha nem akarom? Ha nem akarom ezt az egészet?
– Akkor a gonoszság eluralkodik a földön, és minden világok elpusztulnak – mondta a rőt szakállú.
– És még ti beszéltek döntésekről! – háborgott Merlin. – Hát van választásom?
– Nem te választod a feladatot, a feladat választ téged. Mert a képességeid szerint erre vagy alkalmas. Csak te vagy alkalmas rá, varázsló – mondta a hófehér hajú.
– Minden idők legnagyobb varázslójának születtél – szólt a fekete, aztán újra füstté váltak mindhárman.
– Isten veled – szóltak a hangok, és Merlin érezte, egyedül maradt, életében először volt igazán és reménytelenül egyedül.
– Isten velem. Meg a sátán – morogta, aztán visszafeküdt aludni.

Szarvas
„Balgán estél a kezembe most.”
Az üldözött vad bemenekült a sűrűbe, Artus utána, vágtában. Kísérői lema-radoztak, de ő csak hajszolta tovább a szarvast, nyugtalan ifjú vére trófeát kívánt, a becserkészés, elejtés örömét. Egy darabig tudta még követni az állatot, aztán nyo-mát vesztette, és ott maradt egyedül az erdőben.
Nem esett kétségbe, tudta, néhány mérföldre van egy zárda, legfeljebb annak vendégszobájában elalszik, ha nem tér vissza időben a palotába. Csak a nyomot találja meg újra, messze még az éj, ráér a szálláshellyel törődni szürkületkor. A vad a fontos, mindennél fontosabb.
Megzörrent a bokor, Artus felajzott nyíllal várta a szarvast.
Egy lány állt előtte.
Azt hitte, a szeme káprázik, de a látomás nem tűnt el, akárhányszor nézett oda, nem vált délibábbá. Fiatal lány volt, aligha több tizennégy évesnél, a novíciák ruháját viselte.
Annyira képtelenül hatott ebben a környezetben, hogy Artus, bár régóta ki-rály volt, és sok furcsaságot tapasztalt eddigi életében, nem tudott szólni.
– Ments meg, lovag! – mondta a lány.
Artus szó nélkül odaléptetett, maga elé emelte a nyeregbe.
– Ki vagy te, és hogy kerülsz az erdőbe? – kérdezte végül.
– Morgan le Fay vagyok – mondta a lány.
– Hol vannak az üldözőid?
– Hamarosan itt lesznek, ha nem sietünk. Van itt a közelben egy kunyhó, ott elbújhatunk előlük.
Artus egy csapásra elfelejtette a szarvast. A puha, hajlékony lánytest, szo-rosan hozzásimulva, már felébresztette vágyát, a kunyhó említése csak még jobban tűzbe hozta, természetesnek vette, hogy megkapja jutalmát hölgye megmentéséért. Habár ha novícia… ezt azért tisztázni kell.
A kunyhó valóban ott volt, furcsamód Artus eddig sosem látta ezt a házikót, pedig azt hitte, ismeri a saját erdejét. Bent Morgan le Fay egykettőre tüzet gyújtott, és harapnivalót varázsolt elő, a jóllakott Artus végigdőlt az ágyon, és másra sem vágyott már, csak hogy meglovagolja őt ez a fekete hajú, semmiből előjött leány.
– Vetkőzz! – vetette oda neki, de ő maga nem mozdult, csak nemi szervét tette szabaddá.
A felmeredő hímvessző láttán Morgan elégedetten mosolygott.
– Igen, igen, tégy magadévá – suttogta, és már meztelen volt, a következő percben pedig ott térdelt Artus fölött. Szűz volt még, ám furcsamód tapasztalt, mintha már születése pillanatában ismerte volna a szerelem összes titkát.
Artus már régen nem érezte magát ilyen jól.
Aztán Morgan felöltözött.
– Meg sem kérded, ki vagyok? – kérdezte Artus kicsit megbántottan.
– Azt hiszem, tudom, ki vagy, megismertelek a kardodról, te vagy a király, Artus király.
– Okos vagy, Morgan le Fay. Most már elárulod, ki elől menekültél egyenesen az én karomba?
– Azok elől, akik apácává akartak tenni – legyintett Morgan, hangjában megvetéssel. – De most már lekéstek erről a balga szüzek, mert én már nem tartozom közéjük, elkövettem a jóvátehetetlent. És kiválasztottam hozzá a legelérhe-tetlenebb férfit ezen a földön. Ha a szüzességem elvesztéséért bocsánatot is nyer-nék, ezért az egyért kárhozottnak fognak látni, és nem kényszerítik rám azt a ronda fekete ruhájukat meg az önmegtartóztató életüket.
– Attól, hogy király vagyok, még nem vagyok a legelérhetetlenebb ezen a földön – tiltakozott Artus.
– Nemcsak király vagy te, hanem a bátyám is – mondta Morgan le Fay. – Az én anyám a kornwalli Igraine, ahogy a tiéd is.
Artus elsápadt.
– Anyámnak három lánya született a férjétől, Gorlois hercegtől, akinek alakját apám, Uther Pendragon magára öltötte, mikor engem nemzett – mondta elrévedezve. – Te lennél az egyik?
– Igen, én vagyok.
– De hát ez vérfertőzés! Sosem mosom le magamról ezt a rettenetes bűnt!
– Te nem tehetsz róla – mosolygott Morgan. – Én csábítottalak el. Majd azt mondjuk, bűbáj alatt álltál.
– Akkor rendelkezned kéne varázserővel, hogy higgyenek neked.
– És ki mondta, hogy nem rendelkezem? – nevetett Morgan. – Hát mit gondolsz, mért akart a családom zárdába dugni?
Azzal pattintott egyet, és eltűnt a kunyhó, ott álltak ketten az erdő közepén, a fák között.
– Ne vadássz szarvasra ebben az évben – mondta még Morgan. – A méhemben megfogant a fiad, kár lenne, ha megsebesítenél kettőnket.
Mire Artus válaszolhatott volna, a lány eltűnt, egy szarvas nézett rá vissza, de mire nyilához nyúlt volna, köddé foszlott az is.
Artus kábán ért haza, és egy évre megtiltotta az erdőben a nagyvadak űzését.
Évek múltak el, mire újra asszony után kezdett áhítozni, de így sem telt nagy öröme az ölelésben, mert minden szeretkezésnél a fülébe csengett Morgan le Fay kacagása.

El kell menned
„Elrejtett ősi berkem,
csöndben, mélyen.”
– Mért kívánod ezt tőlem, anyám? – kérdezte Lancelot durcásan. – Nem akarok az udvarba menni, nem akarok lovag lenni, semmi kedvem hozzá. Jobb itt, a tónál, veled. Ki más dicsekedhetne azzal, hogy a Tó Hölgye az anyja?
– Tizenöt éves vagy, kész férfi. El kell menned.
– Nem akarok!
Viviane, a Tó Hölgye sóhajtott. Hisz várta ő ezt, sejtette, hogy így kell történnie, hogy el kell mondania egyszer az igazságot.
– Nem vagyok az anyád, Lancelot.
– Hülyeség! – mondta a fiú.
– Add a kezed, és hunyd be a szemed! – parancsolta Viviane.
Lancelot nem mert ellenkezni, a hang szokatlanul kemény volt és határozott.
Alig hunyta be a szemét, képek vetültek elé, látta anyját, amint egyedül oson az éjszakában egy nagy ház felé, hátra-hátra les, követi-e valaki. Nyugtalan, többször összerezzen, mintha tilosban járna, de azért megy, csak megy előre, már a kapunál jár, már a házban, a lépcsőn, a folyosón, most belép egy szobába, ahol csak egy kandalló fénye ad némi világosságot, de így is látni, hogy nincs bent senki, csak egy bölcső van ott, a bölcsőben egy csecsemő, Viviane odalép, óvatosan felemeli, kisurran vele, most, most még közelibb a kép, ugyanaz a csecsemő a tó alatti világban – és Lancelot belebámult saját gyerekarcába.
– Te… elhoztál valahonnan. Elloptál engem. Honnan? Miért?
– Artus király udvarából. Az apád csak annyi idős volt, mikor születtél, mint te most. Testileg már férfi. Lelkileg még éretlen.
– Az apám? – dadogta Lancelot.
– Az apád, a király.
– Artus… – suttogta Lancelot, és ökölbe szorult a keze.
– És anyám? Ő csak úgy hagyta, hogy elvigyél?
– Nem élte túl a születésedet.
– Akkor is… akkor is… mért kellett, mért nem hagytál ott, és mért küldesz most vissza?
– Láttam a születésedet. Megkívántalak, gyerekre vágytam.
– Ez… ez nem igaz! – ordította Lancelot. – Mi vagyok én? Egy tárgy, amit csak úgy zsebre lehet vágni? Csak úgy el lehet vinni? Rákényszeríteni egy másik létformát, az életet a tó mélyén? És apám? Ő mért nem próbált megtalálni?
– Nem tudott rólad. Most sem tud, és soha nem is tudhat. A külvilág szemében a Tó Hölgyének fia vagy, Lancelot du Lac, és az is maradsz mindig.
– Mért kellett, mért kellett ezt megmutatnod?
– Hogy ne akarj többet itt maradni – suttogta Viviane. – Lovagnak születtél, az udvarban a helyed.
– Te meg csak úgy kölcsönvettél tizenöt évre, mi? Most meg meguntál, hát elzavarsz, majd lopsz magadnak egy másik gyereket, egy újabb csecsemőt, mert én már kinőttem a bölcsőből, igaz, anyám?
– El kell menned, mert férfi vagy, és én kívánlak – mondta a Tó Hölgye.
Lancelot égő szemmel nézett rá, megüti vagy megerőszakolja, vagy megöli… Aztán nyelt egyet, sarkon fordult, és elment.

Ginevra naplójából
„Itt vár a mámor.”
Március 2.
Sosem gondoltam volna, hogy Camelot ennyire unalmas hely. Egész nap az udvarhölgyek között kell lennem, hallgatnom együgyű pletykáikat, miközben terítőt hímeznek, vagy sétálgatnom kell a kertben, persze csak a megszabott ösvényeken, sehol egy erdő, egy bozót, egy váratlan szakadék, minden olyan megtervezett, szimmetrikus és ésszerű. Esténként órákig tartó lakomák a királlyal meg az udvartartás öregecske hivatalnokaival, énekmondók unalmas históriái százhetvenhét versszakban, Merlin settenkedése, az agyamra megy mindez. Napok körbeforgása, megszokott rend, megszokott monotonitás, elsorvadó fiatalság a kővárak között. Álmaimban Camelot volt a csoda, a szabadság, a mulatozás, a sze-relem. Pedig Camelot csak egy börtön, nem más.

Március 5.
Mikor Artus feleségül kért, egy percig se gondolkoztam. Pedig iszonyú öreg volt, a harmincon is túl, volt benne valami, ami rég halott apámra emlékeztetett, és tudtam, biztonságban leszek majd mellette. Merlin, a varázsló, akitől a hideg kiráz, ha ránézek, ő persze savanyú képet vágott, ellenezte ezt a házasságot, de Artust fog-lyul ejtette a szépségem, én meg azért is hozzámentem, hiszen tapasztalt volt, sikere volt a nőknél, gondoltam, boldoggá tesz majd engem is. De nem tett azzá, nem is voltam fontos neki sosem. Megkaptam persze mindent, ami a rangomnak kijár, hintót, lovakat, lakosztályokat, kódexeket, udvari zenészt, kalitkában kanárit, éksze-reket és ruhákat meg amit csak megkívántam. Kivéve az egyetlenegyet. Öt éve vagyunk házasok. Artus még sohasem mondta, hogy szeret. Ügyes és rutinos az ágy-ban, de mindig azt érzem, csak kötelességet teljesít, az egész nem nekem szól, az egész csak a leendő trónörökösért van.

Március 11.
Holnap végre hazatérnek a lovagok, akikről annyit suttognak nevetgélve udvarhölgyeim. Névről ismerem mindet, a tréfás kedvű Gawaint, a mogorva Percevalt, a kalandos Yvaint, a szerelmet megvető Lancelotot, annyit hallottam már róluk, hogy viselt dolgaikat hosszan tudnám sorolni. De holnap végre látom majd őket, jól szemügyre veszem, és meglátom, mi marad a rájuk aggatott nimbuszból.

Március 12.
Az ember élete néha egy pillanat alatt megváltozik. Szerelmes vagyok.

Március 17.
Megpróbálom józanul leírni, mi is történt, de hát lehet egy villámcsapást józanul leírni?
Amikor beléptek a lovagok, a tizenkét kiválasztott, szóltak a fanfárok, és uj-jongott az udvar, ők pedig sorra letérdeltek a király előtt. Egyformáknak tűntek mind, bábuknak.
Aztán este, a díszvacsorán már kezdtek emberivé válni, egymástól megkülönböztethetővé. Mindegyikük beszámolt uralkodójának az átélt lovagi kalandokról, a hosszú öt évről, melyet országjárásban töltött. Hallgattam őket, sosem volt még olyan érdekes az élet Camelotban, mint ezekben az órákban. De amikor sorra került ő, a tizenkettedik, elég volt ránéznem, és tudtam, mit fog mondani, miről fog mesélni, mintha én lennék ő, mintha mindig ismertem volna. Merlin éles tekintettel nézett rám, látta, hogy csillog a szemem, hamarabb felfogta, mint én magam, hogy mi történt. Egy kupát tett elém, a hevület csillapítására, mondta ő, de ha belefőzte is minden varázserejét, rajtam az már mit sem segített, tudtam, hogy szerelmes vagyok, szerelmes a tizenkettedik lovagba, Lancelotba.

Március 19.
Bál lesz holnap, táncolni fogunk, ő meg én, istenem, hogy adjam tudtára, mit érzek?

Március 20.
Hogy is tudnék aludni ma? Táncolni szeretnék még, suhanni egyik lovagtól a másikig, egyre növekvő görccsel a bensőmben, egyre közelebb Lancelothoz, aztán odaérni, bólintani, eljárni vele azt a néhány lépést, aztán távolodni tőle, egyre messzebb, újabb lovagoknak köszönve, várva a következő boldog pillanatot, a következő néhány közös lépést, izgalomtól remegve, hogy válthatunk-e pár szót, mielőtt újra tovább kell mennünk…
De vége már a táncnak, és nem idézhetem fel az emlékét sem, bármennyire szeretném leírni, mert kopog a férjem az ajtón az ő diszkrét kopogásával, ma éjjel ismét közösülni fogunk.

Március 21.
Vajon milyen lenne Lancelottal az ágyban?

Március 28.
Ma nézett először a szemembe. Királyném, mondta ő. Lovag, mondtam én. Kezet csókolt, egymásra néztünk. Megtántorodott. Én is.

Április 2.
Húszéves vagyok. Legszebb éveim elszállnak egy férfi oldalán, aki kétszer annyi idős, mint én, és nem érez irántam csak jóindulatot.
Hát engem már sosem fog szeretni senki?

Április 4.
Együtt sétáltunk ma Lancelottal, közömbös dolgokról beszélgetve, az udvari életről, melyet mindketten terhesnek és idegennek érzünk. Közben egyre csak az járt a fejemben, hogyan is fejezhetném ki a szándékomat a megengedett formák között. Mert az első lépést nekem kell megtennem, nekem kell őt bátorítanom, mert magasabban állok nála.
Furcsa, de nem érzek lelkifurdalást. Nem azért, mert Artusnak is vannak nőügyei, ez nem érdekel, ez hozzátartozik a királyi életmódhoz. Talán azért nincs bennem semmi aggály, mert érzem, Artus nem szeret, sohasem szeretett, csak megtetszettem neki, jól mutatok mellette a trónon, meg szép gyerekünk lesz, ha egyszer összejön. Nem akarom, hogy összejöjjön. Lancelotot akarom.

Április  5.
A király ma megkérdezte, melyik lovagot szeretném személyes szolgálatomra az udvarban. Nem egészen értem, felséges uram, mire gondolsz, válaszoltam szemlesütve, akár az illem mintaképe, miből állna ez a szolgálat? A kísérőd lenne, asszonyom, amikor én az államügyekkel foglalkozom, a sétakor két lépésről követne, segítene kocsiba vagy lóra szállni, teljesítené megbízásaidat, sorolta türelmetlenül Artus. Persze teljesen feddhetetlennek kell lennie, ezért Yvaint nem javaslom, mert esetleg meginogna, jobb lenne, ha Percevalt vagy Lancelotot választanád. Felséges uram, mondtam továbbra is engedelmesen, te ismered a dicső lovagokat, az lesz a kísérőm, akit te javasolsz, talán Perceval lenne alkalmatosabb, mert idősebb, tapasztaltabb Lancelotnál, ezért nyilván tökéletesen ura már érzékeinek. Egy olyan fiatal teremtést szolgálni, mint az én szép királyném, talán nehezére esne már Percevalnak, nevetett Artus, Lancelot megfelelőbb, hisz csak huszonöt éves, a nőgyűlölete pedig közismert, mellette nem kerülhet veszélybe a tisztességed, kedvesem. Úgy lesz, uram, ahogy akarod, válaszoltam tettetett kedvetlenséggel, bár igazán nem értem, mi szükségem van lovagra. Ez a szokás Camelotban, mondta a király, és ezzel lezártuk a témát.
Bementem a lakosztályomba, és ott kezdtem csak remegni egész testemben, akkor már elengedhettem magam, akkor már ábrándozhattam, és nem kellett félnem, hogy egy szavam vagy pillantásom árulómmá válik.

Április 8.
Lancelot szabályosan kísérget, két lépésről, ahogy kell, udvariasan társalgunk, de valahogy más a szavak íze, más a jelentése, és ahogy ránézek a legyezőm rejtekéből, az ő pillantása is felhevül, érzem. Kíván engem, tudom, hogy kíván, és ez olyan boldogító érzés, amilyen még nem esett meg velem.

Április 9.
Leesett ma a kendőm, Lancelot térdre ereszkedve nyújtotta oda, én meg így szóltam, kelj fel, lovag, hisz nem történt semmi. Gyorsan körülnézett, elrejtette a kendőmet, felállt, olyanok voltunk, mint a cinkosok.

Április 14.
Lancelot ma sétánk közben hirtelen lehajolt, mintha a földről venne fel valamit, azután, ahogy az illem kívánja, féltérden nyújtotta felém a kendőmet, ugyanazt, amit néhány napja nála hagytam. Csodálkozva néztem rá, a kendőd, felséges asszonyom, mondta ő, a szeme pedig sürgetett. Átvettem, és akkor megértettem, mi is ez, levél volt benne, éreztem a tapintásán. Fáradt vagyok ma, lovag, visz-szakísérnél a palotába? Némán lépkedtünk, az is nehezemre esett, hogy közömbösen és lassan járjak, szaladni szerettem volna. A kapuban meghajlással búcsúzott, kifogástalanul, ahogy mindig, arca rezzenéstelen.
Csak éjjel jutottam eldugott levelemhez, miután felséges királyom visszavonult ágyamból, szokott tornamutatványai végeztével. Egy szonett volt a levélben, életem első szerelmes verse, írója a szépségemet dicsérte benne, a csókomért epedt. Örültem is, csalódott is voltam egyszerre, mást vártam, meglepőbbet, ez a vers olyan volt, amilyet az udvarhölgyeim szoktak egymásnak mutogatni, hozzátartozik ez a lovagi szolgálatokhoz.

Április 20.
Felséges uram megengedte nekem, hogy kilovagoljak ezentúl az erdőbe, mert a parkban illedelmesen galoppozva nem fejleszthetem lovaglótudományomat. Saj-nos elmaradhatatlan kísérőm helyett két lovászt bocsátott a rendelkezésemre, fogalmam sincs, hogyan rázhatnám le őket.

Április 24.
Komornám ma kellő tisztelettel megkérdezte, ismerem-e a lakosztályomba vezető rejtekajtó titkát. Mivel huszonegy éves leszek, azaz nagykorú, a rejtekajtó titka ezentúl megillet. Ő maga is örökölte azt anyjától, aki őelőtte volt a királyné komornája, a titkok Camelotban századokon át vándorolnak generációtól generációig.
A rejtekajtó mögött alkalmas búvóhely volt egy szerető számára, és egy titkos folyosón át ki is lehetett menekülni egész a várfalak mögé.
De hát én nem menekülhetek innen, észrevennék, ha nem jelennék meg, mikor úgy kívánja a protokoll, adtam az ártatlant. Nem azért van ez kitalálva, hogy felséges asszonyom kimeneküljön innen, bár vészterhes időkben szükségét láthatja ennek is. Azért van, hogy asszonyom valakit bemenekítsen, ha úgy hozná kedve. Én hűséget esküdtem a királynak, szóltam felháborodottan. Amiről felséges urunk nem tud, az nem fáj neki, mondta a komorna, asszonyomnak jót tenne egy nála fiatalabb, heves vérű szerető, a fiatal Lancelot du Lac lovag például. Menj már, hisz az nőgyűlölő, nevettem. Ha asszonyom úgy akarja, holnap itt lesz, az ajtó mögött. Csap-dát állítasz nekem?, szegeztem neki a kérdést, de komornám nyugodtan állta a te-kintetemet. A lovag jól megfizetett, és feltehetőleg asszonyom se lesz hálátlan. Lehúztam az egyik ékköves gyűrűt az ujjamról, odadobtam neki, röptében kapta el, elmosolyodott elégedetten. Felség, nemcsak a rejtekajtó titka száll minálunk anyáról leányra, hanem a hűség is, mondta komolyan, és nesztelenül kisurrant.

Április 25.
Csak ülök, bámulok magam elé, nincs szavam, amivel kifejezhetném az én cso-dálatos éjszakámat. Szeret. Szeretem.
Varázslat
„S mégis édes ez a kín.”
– Márpedig úgy lesz, ahogy mondom, te mocskos szuka! – ordította apám.
Néztem a padlót összeszorult torokkal, tudtam, hogy nem vitatkozhatok tovább. A maga módján a jövőmet akarja biztosítani, azért lök Lancelot lovag ágyába, pedig nem is ismerem őt, sosem láttam még, és belereszketek, ha arra gondolok, hogy a szeretője legyek. De a jövendölésben az állt, ha megfoganok tőle, a fiam a legnagyobb lesz a lovagok között. Apám vakon hitt a próféciában.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy néhány óra múlva egy varázslattal megtévesztett ember belém hatol, és azt álmodja közben, hogy a szeretőjét öleli, én meg ott fekszem majd alatta, csapzottan és kínban, és nem lesz hozzá közöm, hiszen nem ismerem, nem szeretem, ő csak egy nemző, aki által világra jöhet majd a kor legdicsőbb lovagja. Bár ne születtem volna nőnek, bár ne lennék ilyen kiszolgáltatott, férfiak olcsó játékszere, negyedórás gyönyöre. Bár ne lenne testem, amely nem közösülésre vágyik, hanem gyöngédségre, csókra, simogatásra, amit nem kaphat meg soha talán.
De apám már előkészített mindent, és én nem menekülhettem.
 * * *
Lancelot most járt nálunk először, de fesztelen volt, barátságos, olyan köny-nyedén beszélgetett mindenkivel, mintha puszipajtások lennénk valamennyien. Cso-dáltam és irigyeltem érte, mert sosem tudtam így társalogni, megakadt bennem a szó, a gondolat is, kuka voltam, ügyetlen, félszeg, de szerencsére nemigen várták el, hogy szóljak, elég volt, ha mosolygok. Hát mosolyogtam. Lancelot visszamosolygott, és nagyot hörpintett a borából, amiről csak ő hitte, hogy ártalmatlan, szomjoltó folyadék.
Apám kimeredt szemmel leste a hatást, megfojtja azt a nyamvadt törpe Merlint, ha átvágta, és rásózott valami selejtes vacakot. De nem. Hatni kezdett az ital rögtön, látszott Lancelot megváltozott nézésén, sürgető volt a szeme, mohó a tekintete, gondolatban már vetkőztetett, tépte rólam a ruhát.
– Menjetek már! – intett türelmetlenül apám.
Azt hittem, ahogy a hálószobába érünk, Lancelot rögtön nekem esik és leteper.
– Ginevra – suttogta ő, és nekem fájt ez a név, hogy nem javíthatom ki, hogy nem hallhatom az ő szájából a saját nevemet. De nem tehettem semmit, mert megtörhetett volna a varázs, és apám elátkozott volna érte. Csak álltam mozdulatlanul, és már nem éreztem Lancelotot olyan idegennek.
Nem sietett. Lassan hámozott ki a ruháimból, óvatosan, mint egy törékeny kincset, és úgy fektetett az ágyra, olyan puhán, mintha az anyám lenne és én a cse-csemője.
Simogatta az arcomat, mely kipirult a keze nyomán, ujjaival a hajamba túrt, magához húzott, beletemette arcát a hajamba, nagyot sóhajtott, és sokáig nem mozdult.
– Az illatod. Megőrzöm a hajad illatát – mondta végül. Aztán nagyon lassan csókolni kezdte a szemhéjaimat, aztán a fülcimpámat, a nyakamat, de olyan lágyan, hogy csiklandozott vele, elnevettem magam.
– Miért csábítasz olyan nagyon, te méz – suttogta, és kezét a mellemre tette, azt simogatta, de nem okozott vele fájdalmat, csak jóleső remegést. Aztán nyalogatni kezdte a nyelvével a mellbimbómat, és én még sosem éltem át ennél cso-dálatosabbat. Szája lejjebb vándorolt, fénylő csíkot hagyott a hasamon, kezével könnyedén feszítette szét összezárt combjaimat, de nem is ellenkeztem, nem is védekeztem, hiszen elbűvölt, elvarázsolt.
– Ginevra! – suttogta újra meg újra, és ez fájt, nagyon fájt nekem, jobban, mint mikor hímvesszője megtalálta a nyílást, és ő belém nyomult.
– Csodálatos vagy. Mintha még szűz lennél. Érintetlen mező – mondta megrészegülten, mert nem tudta, hogy nem vagyok a kedvese, nem az vagyok, akinek ő lát, a szerencsétlen megtévesztett, akit tenyészbikának használnak.
Feküdt rajtam, nem mozdult még, csak átengedte magát az egyesülés örömének. Percek teltek el így, de aztán ocsúdni kezdett, megváltozott a nézése, lassú hullámzó mozdulatokkal mozgott, és vele én is, mint akit megbabonáztak, mint akit megszelídítettek, mert azt éreztem, ő az én emberem.
Egyre gyorsabbak és vadabbak lettünk, sikoltani akartam, hogy még, még tovább, még mélyebben, még erősebben, de csak beleharaptam a nyelvembe, mert féltem, hogy magához tér, ha megszólalok, hogy rádöbben, nem én vagyok, valaki más vagyok, idegen. Rázkódott az ágy, jártuk őrült táncunkat, még, még, vagy hagyja abba, mert nem bírom már ezt a perzselést, ahogy egymásnak ütődünk, és forrunk belül, mintha tűz akarna lövellni belőlünk.
Váratlanul lett vége, valami változhatott benne, mert megdermedt, aztán ki-csusszant belőlem. Én még égtem belül, fájt mindenem, mintha összetiportak volna, és azt éreztem, túl hamar lett vége, mert valami megválaszolatlanul maradt bennem, valami követelte még a gyorsulást.
– Neked még nem volt jó, ugye? – kérdezte Lancelot gyöngéden, és magához húzott. Hímvesszője kókadt volt már, erőtlen, de ő nem törődött vele, csókolni kezdett, előbb a hasamat, aztán a combomat, aztán betolakodott a nyelve oda, ahol még nemrégen táncot járt, és csak nyalt és szívott, és csiklandozott a fogával, és újra átforrósodtam tőle, kitörni készült már belőlem a tűz, amit az előbb úgy sorsára hagyott. Kezével a fenekemet markolta, úgy csókolta a lábam közét, és én csak remegtem, nem voltam ura önmagamnak, és ő tudta ezt, de nem irgalmazott még, pedig akkor már sikoltanom kellett a gyönyörtől.
Felemelte a fejét, mosolyogva nézett rám.
Visszanéztem rá.
És már tudtam: szeretem. Ő az egyetlen. És én nem lehetek többet az övé.
Megsimogatott felületesen, megcsókolta a homlokomat. Aztán felöltözött és elköszönt.
Kisvártatva bejött hozzám apám. Látta a vért az összegyűrt, izzadságfoltos lepedőn, elégedettség ült ki az arcára.
– Ügyes voltál, Elaine – mondta, és bevágta az ajtót.

Gyerekes próbálkozás
„Ó, te drága,
hadd nyíljak néked.”
– Gyerekem lesz tőled – mondta Elaine.
Lancelot tűnődve nézett rá. Kedves kis csibe ez az Elaine. Abban a korban van, mikor ábrándoznak a lányok, terhességről, házasságról. Mostanában néha beugrott ide a szíves vendéglátás reményében, hát nem csoda, hogy hozzá kapcsolódnak a képzelgések. Ezentúl majd ritkábban jön, nehogy végleg megzavarja Elaine fejét.
– Elveszel feleségül?
Elmosolyodott erre a naiv kérdésre. Mennyire gyerek még! Egy nő sose kérdezne így, ilyen egyenesen, merészen, kendőzetlenül, hanem hagyná érlelődni a gondolatot, és meghagyná a férfit abban a hitben, hogy ez az ő döntése, neki jutott eszébe. De Elaine kamasz még, keveset tud erről, játszik csak.
– Aranyos kis virág vagy – mondta Lancelot, mert hirtelenjében ez tűnt a legjobb válasznak.
– Fiút fogok szülni neked. Elveszel feleségül? – makacskodott Elaine.
– Nem szándékozom nősülni a közeljövőben – mondta egy árnyalattal keményebben.
– És a gyerekünk?
– Majd ha itt lesz az ideje, lesz gyereked is. És egy férjed, aki szeret, és téged választott. Most még csak ábrándozol. Kedves szokás, de ne keverd össze a valósággal.
Elaine csak nézte őt konokul, nem lehetett szabadulni attól a perzselő szempártól. Valamiféle eszelősség volt a tekintetében, mintha mindenre képes lenne egy rögeszme védelmében.
– Velem töltöttél egy éjszakát, mikor először jártál nálunk. Apám megbűvölt, hogy megkívánj, hogy a szerelmednek higgy. Ginevrának szólítottál – mondta Elaine sietősen, mint aki tehertől szabadul. – Akkor fogant a fiú, akivel viselős vagyok. A kerekasztal legdicsőbb lovagja lesz, ez állt a jövendölésben.
Lancelot rémülten nézett rá. Ennek a lánynak megbomlott az elméje. Régi legendákat rángat elő egy téveszme alátámasztására, olyan erősen él az álomvilágban, hogy már elvesztette minden valóságérzékét. Talán Merlint kéne elhívni hozzá, olvasson rá, vegye le róla a rontást.
– Kérdezd meg Merlint! – mondta Elaine, és Lancelot összerázkódott. Olvas a gondolataiban ez a lidérc. Ginevra nevéről sem tudhat máshonnan, csak abból, hogy belelát az agyába, a szívébe, abba a belső zugba, ahol őrzi Ginevra képét mindenki elől.
– Lehet, hogy kicsit sokat ittam akkor – mondta tétován Lancelot.
– Valóság, amit beszélek – nézett rá szemrehányóan a lány.  – Tavaszra fiad születik, Galahad lesz a neve.
Nem ellenkezni vele, gondolta Lancelot, csak nyugodtan, lassan kihátrálni, nem jönni ide soha többé.
– Mikor veszel feleségül? – úgy hangzott a kérdés, mintha támadás lenne, roham egy bevehetetlen bástya ellen.
– Nőtlenségi fogadalmat tettem – szólt tagoltan, higgadtan, hogy megértesse végre, jobb, ha Elaine kiveri a fejéből ezt a szamárságot. – Az én életemben nincs helye a nőknek.
– És Ginevrának van?
– Mi közöd hozzá! – vágott vissza, türelmét vesztve.
– Van hozzá közöm. Mert szeretlek. És a gyerekedet várom.
– Figyelj, Elaine. Felejts el. Mi sosem szeretkeztünk. Csak te csináltál valóságot abból, amire vágysz, amit nagyon szeretnél. De ez a te álmod, és az is marad. Nem történt meg, és a jövőben sem fog megtörténni.
Lancelot sarkon fordult, köszönés nélkül ment el, a kaput sem csukta be, a szél nyiszorogtatta a kaput, mintha minden csúfot akarna űzni Elaine szerelméből, olyan gúnyos volt az a nyiszorgás.
Elaine csak állt, nézett a távolodó Lancelot után, és méhében hirtelen megmozdult a gyermek.