Pomogáts Béla – Nyelvtörvény és civil társadalom

A szlovákiai nyelvtörvényt, amely az Európai Unió eszméivel és gyakorlatával szembeszegülve korlátozza a magyar nyelv használatát, széles körű felháborodás követte. Nem csak Magyarországon, ennél szélesebb körben: az uniós nemzetek és ezek értelmisége körében is: igen sokan állapították meg azt, hogy a törvény nem felel meg az unió jogszabályainak és (főként) szellemiségének. A minap került nyilvánosságra a magyarországi irodalmi és kulturális szervezetek (Magyar Írószövetség, Írók Szakszervezete, Fiatal Írók Szövetsége, Magyar Művészeti Akadémia, Magyar Pen Club, Anyanyelvi Konferencia) tiltakozó nyilatkozata (ezt a nyilatkozatot ennek az írásnak a végén közlöm), majd a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének állásfoglalása, amelyet ezerötszáz tudós személyiség látott el aláírásával (közöttük számos világszerte ismert nyugat-európai és amerikai nyelvtudós), a minap pedig az MTA szervezésében rendeztek tudományos konferenciát, ezen a kisebbségi magyar közösségek nyelvtudósai fejtették ki véleményüket arról, hogy az új szlovák nyelvtörvény sem tudományos, sem európai jogi nézőpontból nem állja meg a helyét. (A felvidéki magyar tudományosság álláspontját Szabómihály Gizella, a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda mun-katársa fejtette ki.)

Amikor a közel négy évtizedes múltra visszatekintő Anyanyelvi Konferencia nevében csatlakoztunk a tiltakozó nyilatkozathoz, mozgalmunk eredendő elköte-lezettségét fejeztük ki és legfontosabb feladatának: a magyar nyelv védelmének tettünk eleget. Annak idején mi is némi bizakodással tekintettünk a szlovákiai és a romániai magyar politikai pártok kormányzati szerepvállalására, jóllehet volt bennünk némi (mindenképpen megalapozott) gyanakvás amiatt, hogy véleményünk sze-rint a magyar kormányzati szerep mindkét országban kifejezetten azt a célt szolgálta, miszerint a pozsonyi, illetve a bukaresti kormányhatalom meg kívánta nyugtatni az Európai Unió vezető hatalmait és testületeit afelől, hogy a kisebbségi magyar-ság alkotmányos jogai minden téren érvényesülni fognak, és Szlovákia, illetve Románia teljes mértékben méltó arra, hogy az unió tagja legyen. Vagyis arra kellett gondolnunk, hogy a magyar pártoknak felkínált kormányzati szerep elsősorban az unió megnyugtatását szolgálja (vagyis elsősorban propagandisztikus szerepe van),  és midőn a kívánalom (és az uniós tagfelvétel) teljesült, meg fog változni a szlovák és a román kormányzati stratégia. Sajnos, ezt a gyanakvásunkat messzemenően igazolták a közelmúlt szlovákiai és romániai fejleményei – és most egyértelmű bruta-litással a szlovákiai nyelvtörvény, amely az anyanyelvhasználat korlátozásának, következésképp az erőszakos asszimilációnak az unióban eddig példátlan és minden tekintetben az unió alkotmányával és szellemiségével ellentétes politikáját vezeti be. (Máskülönben, mint tudható, a szlovák nyelvtörvény ellentétes az ottani alkotmánybíróság korábbi döntésével is.)
A szlovák nyelvtörvény mindenesetre politikai vizsga elé állította mind a magyarországi politikai életet, mind az Európai Unió intézményeit. A magyar-országi politikában most szinte először fordult elő, hogy valamennyi parlamenti párt, amelyiknek országgyűléséi frakciója van, együttesen tiltakozott egy szomszédos ország kisebbségpolitikájának demokratikus deficitje ellen – ez kétségkívül helyes és hasznos fejlemény, kár, hogy csak ebben az extrém esetben kerülhetett rá sor, holott (legalábbis Antall József politikájának és politikai örökségének szellemében) a magyar nemzetpolitikának folyamatosan és következetesen ilyen módon kellene működnie. (Véleményem szerint az, hogy a nemzetpolitikai konszenzus korábban megtört, kifejezetten felbátorította a szlovák nacionalizmust, és hozzájárult az asszimilációs törekvések eluralkodásához.) Mindenesetre a magyar-országi nemzetpolitika továbbra is összehangolásra szorul, és a magyar nyelv érvényesülése ellen intézett támadások további parlamenti és politikai konszenzust követelnek. Az Európai Unió hozzáállásáról egyelőre nincsenek híreink, csak arról tudok, hogy a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja, több magyarországi és szlovákiai magyar politikai és civil szervezet fordult jogorvoslatért az unióhoz. Fájdalmas tapasztalataim értelmében az unió, amely a közép-európai országok felvétele előtt kemény követelményeket állított fel (nemcsak gazdasági, hanem emberjogi tekintetben is), a csatlakozás után kevesebb figyelmet fordít éppen az emberjogi (kisebbségi jogi) követelmények érvényesítésére, és nem vállalkozott arra, hogy folyamatosan ellenőrizze (monitorizálja) a következmények teljesítését ígérő országok kisebbségi politikáját, illetve nyelvpolitikáját. Nagyon remélem, hogy a szlovákiai nyelvtörvény, amely eleve ellentétes az uniós emberjogi politikával, és valósággal kirí az uniós államok társadalompolitikai jogszabályai közül, nem fogja elkerülni az uniós intézmények figyelmét, és határozott döntésre készteti az unió vezető szerveit.
Anélkül, hogy elméleti következtetésekre kívánnék jutni, meg szeretném említeni, hogy egy olyan kisebbségvédelmi-anyanyelvvédelmi kérdésnek, mint amilyen a szlovákiai magyarok nyelvhasználatának jelenlegi (erősen szűkítő) szabályo-zása, valójában három nagyobb körben kellene válaszra találnia. Első természetesen a politika, második a tudományosság (nyelvtudomány, kisebbségtudomány, jogtudomány, szociológia), harmadik pedig a civil társadalom. Meg lehet állapítani, hogy politikai téren a magyar politikai közélet a rendszerváltozás óta eltelt két évtized leforgása alatt igen sokat mulasztott ennek a súlyos kérdésnek a kezelésében. Alig néhány esetben reagált azokra a jelenségekre, amelyek a magyar kisebbségi közösségek folyamatos jogfosztása körül tapasztalhatók voltak, még arra sem vállalkozott, hogy a szomszédos kormányokkal megkötött ún. „alapszerződések” megvalósítását nyomon kövesse, és a tapasztalható jogsértésekre érdemben reagáljon, például tiltakozzék az uniós fórumokon. Mindez kétségtelenül felbátorította azokat a politikai erőket, mint most Szlovákiában, amelyek az „alapszerződéseket” amúgy sem vették komolyan.
Ennek a mindinkább erőre kapó (a közép-európai nemzetek megbékélését, az Európai Unió szellemiségének és erkölcsi-politikai normáinak érvényesülését akadályozó), teljesen ésszerűtlen indulatnak a nemzetközi diplomáciában és különösen az uniós országokban példátlan következménye az a diplomáciai botrány, amelyet a magyar köztársasági elnök komáromi látogatásának megakadályozása okozott. Ilyen barátságtalan és durva intézkedés még sohasem fordult elő az uniós országok viszonylatában. Nem tudom, vajon az uniós intézmények miként fognak reagálni erre a példa nélkül álló eseményre, aligha hagyhatják szó nélkül, minthogy ilyen (a nemzetközi életben elfogadhatatlan) lépésre nemhogy a szövetséges, de az egymással konfliktusban lévő államok között sem találunk példát. Mind-ez nagy vizsgája lesz a szlovák politikai életnek, amelynek végül is hitelesen meg kell magyaráznia azt, hogy a korábbi egyeztetés ellenére miért akadályozta meg Sólyom László komáromi látogatását, vizsgája lesz a magyar diplomáciának, amely-nek feladatai közé tartozik az ország méltóságának védelme, és vizsgája lesz az uniós intézményeknek, amelyek felelősek azért, hogy a közösen elfogadott alapelvek (például a határok szabad átlépése) minden tekintetben érvényesüljenek.
Mindehhez még hozzá szeretnék tenni valamit. Ugyanis a (szlovákiai) magyar közéletnek és a magyar diplomáciának is van némi felelőssége ebben az ügyben – legalábbis abban, hogy ahelyett, hogy megpróbálta volna csillapítani  a szlovák nacionalizmus indulatait, bizonyos mértékig feltüzelte azokat. Először is nem kellett volna (nem is olyan régen) megakadályozni a szlovákokat abban, hogy Komáromban felállítsák Ciril és Metód emlékművét. Jól tudom, hogy a két szláv (egyébként származására nézve thesszaloniki görög) hittérítő alakja ma (Szlováki-ában) nem a keresztény vallás (térítés), hanem a szlovák identitás szimbóluma, ennek ellenére nem tartom szerencsésnek, hogy emlékművük felállítását a városvezetés megakadályozta. Másodszor: Szent István szobrának avatására meg kellett volna hívni a szlovák köztársasági elnököt és talán ott, a szobor mellett kellett volna elmagyarázni neki a „nyelvtörvény” képtelenségeit. Elvégre első királyunk a szlovákoknak is uralkodójuk volt, és éppen a Szent István-i örökség tanúsítja azt, hogy egy országban több népnek és nyelvnek is helye van. Persze a pozsonyi kormány a lehetséges magyar gesztusok ellenére is viselkedhetett volna úgy, ahogy most viselkedett, mégis: a magyar magatartásnak mindig azt kellene hangsúlyozni, hogy stratégiáját nem a szlovák- (vagy román-) ellenesség, hanem a nemzeti önvédelem határozza meg. Még akkor is, ha minden elemi igazságérzetünkkel ellenkezik az a trianoni döntés, amely egy erős többségű magyar területsávot és több magyar várost szakított el a magyar államtól, és juttatott méltatlan kisebbségi körülmények közé.
De térjünk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz. Imént arról beszéltem, hogy a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek védelmének egy politikai, egy tudományos és egy „civil társadalmi” eszközrendszere van. Előbb a politikai dimenziót érintettem, lássuk most a másodikat: tehát a tudományosságot,  tehát a történetírást, az irodalomtörténetet, a szociológiát, a jogtudományt, a nyelvtudományt – és a mindezekből táplálkozó, rájuk épülő „kisebbségtudományt”. Ezek a tudományos ágazatok kétségtelenül sokat fejlődtek a mögöttünk álló két évtizedben, nemcsak Magyarországon, hanem a kisebbségi magyar kultúrák körében is. Nemcsak kibontakoztak, hanem felelősséget is vállaltak a magyar kisebbségi közösségek szolgálatában, miként most tette a Nyelvtudományi Intézet által rendezett akadémiai konferencia is. A tudományos munka azonban természetesen nem arra való és nem képes arra, hogy hatékony módon befolyásolja a politikai döntéseket. Számos olyan igencsak megalapozott történelmi ismeretről tudunk (mondjuk, a szlovák nemzet kialakulása vagy a román etnogenezis tekintetében), amely határozottan ellentétes a forgalomban lévő és nagy népszerűségnek örvendő, emellett államilag támogatott nemzetstratégiát megalapozó „tudományos” elmélettel, mégis a tudomány és az áltudomány (a nemzeti mítosz) küzdelmében a  hatalom és a közvélemény az utóbbit támogatja.
Végül a harmadik nagyobb cselekvési kört a „civil társadalom”: a közvélemény, a kulturális szervezetek és mozgalmak, az egyházak tevékenysége jelenti. Éppen a magyar nyelv védelme körül ennek a „civil szférának” lehetne és kellene nagyobb szerepet adni. Például azokra a magyarországi kulturális szerveze-tekre gondolok, amelyek a nemsokára következő nyilatkozatot adták közre a szlo-vákiai nyelvhasználati törvény ügyében. Ezek a „civil szervezetek” azonban a korábbi várakozásokkal és reményekkel ellentétben nem megerősödtek, hanem meggyengültek a mögöttünk álló másfél évtizedben. A magyarországi (de így van ez a szlovákiai, az erdélyi és a többi magyar nemzeti közösség esetében is) „civil szervezetek”: társadalmi mozgalmak, kulturális egyesületek, szakmai intézmények nagyon meggyengültek – éppen annak következtében, hogy a pártpolitika, a pártélet, a pártérdek meghatározó módon települt rá ezeknek a „civil szerve-ződéseknek” a tevékenységére. Holott most éppen ezeknek a társadalmi szerve-zeteknek és mozgalmaknak lehetne szerepük abban, hogy erőteljesebben (és nem politikai retorikával) lépjenek fel az egyetemes emberi, kulturális és európai érdekeket és értékeket sértő, nacionalista indítatású politikai akciókkal szemben.
Egy civil szervezetnek, mint amilyen az anyanyelvi mozgalom is, vajmi kevés lehetősége van arra, hogy érdemben hatni tudjon egy olyan kormányzati politikára, amely szembefordult a demokratikus berendezkedés és az európai együttélés alapelveivel. Mindazonáltal fel kell emelni szavunkat: tiltakozni és pörölni kell, már csak saját identitásunk és „arcunk” megőrzése végett is. Az Anyanyelvi Konferencia – A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, miközben természetesen továbbra is baráti kapcsolatra törekszik a szomszédos népek: szlovákok és románok kultúrájával és ennek képviselőivel, illetve mindenkivel, aki számára fontos a közép-európai nemzetek barátsága és együttműködése, ezúton is kifejezésre juttatja azt az elkötelezettségét, miszerint mindenhol és mindenkor  fennhangon tiltakozik azok ellen az oktalan és zsarnoki intézkedések ellen, amelyek anyanyelvünkre, a kisebbségi sorban élő magyarság jogos anyanyelvhasználatára és anyanyelvi kultúrájára támadnak. Ezzel a tiltakozással kulturális, nemzeti és európai küldetésünk parancsainak teszünk eleget. Szeretnénk hinni, hogy az emberi jogok védelmére szerveződő erők le tudják fogni a „nyelvrendőrök” kezét.