Gyüre Lajos ver­sei

Szep­tem­be­ri áhítat
        Mi­lyen csönd van ma, ünnepi,
        bú­csú­zik a nyár, még biz­tat,
        len­ge­ti tar­ka zász­la­ját
        a szep­tem­be­ri áhí­tat.

        Kis­as­­szony na­pi kör­me­net,
        her­va­dó le­ve­lek út­ja,
        hi­á­ba szól­nak ha­ran­gok
        ki­szá­rad a kön­­nyek kút­ja.

        S hi­á­ba gyúl láng­ra a som,
        hi­á­ba a szín, a pom­pa,
        s ágas­ko­dik a vad­ka­por
        tö­rött fej­jel hull a por­ba.

        Már in­dul az el­mú­lás, de
        még hagy né­hány röp­ke órát,
        idéz bol­dog dé­li ve­rőt,
        majd pe­ni­ten­ci­át ró rád.

        Fecs­kék vi­szik a gyorspos­tát,
        át­re­pü­lik a vi­lá­got,
        és hi­de­gek a reg­ge­lek,
        ké­szíts me­le­gebb ka­bá­tot.

        Lus­ta fel­hők úsz­nak, s unott
        eső na­po­kig hull, szá­laz,
        ba­rom bé­get a szá­lá­son,
        nyug­szik, hol az alom szá­raz.

        Út­ra­ kész ör­dög­sze­ke­rek
        hoz­zák a fod­ro­zó sze­let,
        s dé­li­bá­bot ír az ég­re,
        ját­szik ve­lünk a kép­ze­let.

        A nap még vis­­sza-vis­­sza­néz,
        bá­gyad­tan mí­mel új nya­rat,
        fest a fák­ra ten­ger­nyi színt,
        bor­dót és ara­nyat,

        és gom­bát hiz­lal a nyír, ég,
        lán­gol Já­kob csip­ke­bok­ra,
        s ki­pi­rul a nap­ko­rong, míg
        kap­tat fény­lő ha­va­sok­ra.

Már megint

        Már megint őszi sze­lek fúj­nak,
        meg­ad­ja ma­gát és vet­kő­zik a nyár,
        ki­áru­sít, mint a kí­nai ba­zár.

        út men­ti ri­banc, fo­ga nin­csen,
        ki­tár­ja a nap­nak fon­­nya­dó tes­tét,
        bí­bor­ban fü­röd­nek a hű­vös es­ték.

        da­gad, te­lik a hold sar­ló­ja,
        őzek üze­ked­nek, sze­rel­mes bi­ka
        bőg, agan­csa he­gyes, ele­ven pi­ka.

        ku­ko­ri­ca su­sog sely­me­sen,
        ár­va fész­ket fog­lal a lár­más ve­réb,
        el­múlt a nyár, ócs­ka lom, tö­rött cse­rép.

Már megint az öre­gek!

        S ha fel­bo­rul a szék, az asz­tal,
        más nin­csen, csak kö­tél vagy vegy­szer?
        Is­te­nem, már csak az vi­gasz­tal,
        hogy mi is vol­tunk fi­a­ta­lok,
        s ők is lesz­nek öre­gek egy­szer,
        ha úgy dönt az Úr s égi ka­rok.

Her­nád-par­ti sé­ta

        A ke­reszt még áll, s az út is
        meg­van, hol ne­héz, meg­ra­kott

        sze­kér­rel két fá­radt te­hén
        és a gyer­mek Mécs bak­ta­tott,

        ez pi­ac­ra, az vá­ro­si
        is­ko­lá­ba, hol más a szó,
        kis csiz­mács­ká­ban re­meg­ve,
        mert az úton, jaj, ri­asz­tó

        ár­nyak jár­nak a haj­na­li
        köd­ben, és a ke­reszt alatt
        pis­la fény gyúl az Em­ber­re,
        hol haj­na­lon­ként el­ha­lad

        (s a kántorné as­­szony bol­dog,
        hogy a fia ma­gyar szó­ra
        Szentistvánból Kas­sá­ra jár,
        mit sem ad­va sár­ra, hó­ra).

        A ke­reszt­nél, úgy fél­úton
        meg­állt röp­ke pil­la­nat­ra,
        úgy érez­te, az az em­ber,
        ki nem néz jobb­ra, se bal­ra,

        utá­na nyúl on­nan fent­ről,
        moz­dul a pléh Krisz­tus kar­ja,
        s va­la­mi nagy, nagy le­pel­lel
        fá­zós tes­tét be­ta­kar­ja.