Va­la­mi ti­tok­za­tos erő­vo­nal (Tóth Krisz­ti­na Ha­za­visz­lek, jó? cí­mű kö­te­té­ről)

Könyvről könyvre
Szalay Zol­tán  írása
„Mi­fé­le test­ben jössz elém / a föl­di sod­rás­ban megint? / Foly­ton vál­to­zik ala­kod / a ne­vek ör­vé­nye sze­rint: / ho­mok­part, kő­arc, kis­gye­rek, / ide­gen szem­pár a bu­szon, / vagy egy ut­ca, mit is­me­rek, / de a he­lyet már nem tu­dom.” Az idé­zet Tóth Krisz­ti­na Re­pü­lő cí­mű ver­sé­ből va­ló, mely a 2009-es könyv­hét­re meg­je­lent Ma­gas lab­da cí­mű ver­ses­kö­tet­ében lá­tott nap­vi­lá­got, de egyút­tal mint­ha a 2009 őszén a köny­ves­bolt­ok­ba ke­rült Ha­za­visz­lek, jó? cí­mű pró­za­kö­te­tet is be­ve­zet­né.

„A rész­le­tek át­raj­zo­lód­nak, va­la­mi ti­tok­za­tos erő­vo­nal idő­ről idő­re meg­mu­tat­ko­zik” – ol­vas­hat­juk a Ho­mok­ak­vá­ri­um (Nincs rá szó) cí­mű nyi­tó no­vel­lá­ban. Ez a ti­tok­za­tos erő­vo­nal lük­tet az új pró­za­kö­tet szö­ve­ge­i­ben, né­hol bá­jos kön­­nyed­ség­gel hul­lá­moz­va, más­hol drá­mai taj­ték­zás kö­ze­pet­te.

A tár­ca a hét­köz­nap­ok mű­fa­ja, a la­pok tár­ca­ro­va­ta az iro­dal­mi ínyen­cek gyors­bü­fé­je. A tár­cá­val szem­be­ni el­vá­rá­sok épp ezért ál­ta­lá­ban jó­val ala­cso­nyab­bak, mint a „nagy mű­faj­ok­kal”, te­hát a vers­sel és a re­gén­­nyel vagy akár a „va­ló­di” no­vel­lá­val szem­ben; a tár­ca tu­laj­don­kép­pen a no­vel­la mos­to­ha­test­vé­re. Hogy ez még­sem tel­je­sen így van, ki­vá­ló­an bi­zo­nyít­ja a Ha­za­visz­lek, jó? cí­mű kö­tet, amely drá­mai mó­don szem­be­sí­ti az ol­va­sót a tár­ca­mű­faj­ban rej­lő – bár­men­­nyi­re eset­le­nül, már-már ab­szur­dul hang­zik a tár­cá­val kap­cso­lat­ban ilyes­mit em­le­get­ni – mo­nu­men­tá­lis  erő­for­rás­ok­kal. Tóth Krisz­ti­na szin­te ész­re­vét­le­nül csap át a kön­­nyed cse­ve­gő stí­lus­ból a leg­sú­lyo­sabb ka­te­gó­ri­ák­ba anél­kül, hogy akár csak egy pil­la­nat­ra is ki­bil­len­ne ab­ból a tem­pó­ból, ame­lyet a kö­tet leg­el­ső szö­ve­gé­nek leg­el­ső mon­da­tá­val fel­vesz: „Megy át a vil­la­mos a de­ré­kig ös­­sze­fir­kált vá­ro­son.”

Szin­te ál­lan­dó­an úton va­gyunk a kö­tet no­vel­lá­i­ban: vil­la­mo­son, met­rón, vo­na­ton, bu­szon, au­tó­ban uta­zunk, egye­dül vagy töb­bed­ma­gunk­kal, fény­ké­pez­zük a vá­rost, hall­gat­juk a sut­to­gá­sát, pró­bá­lunk sza­ba­dul­ni a nyüzs­gés­ből, ke­re­sünk va­la­kit, aki majd ha­za­visz. Ar­ra vá­runk, hogy ki­mond­ják vég­re a meg­vál­tó mon­da­tot, ame­lyet a szer­ző na­gyon ta­lá­ló­an a kö­tet cí­mé­vé emelt ki. „Met­ró­no­vel­lák” ezek, nagy­vá­ro­si tö­re­dé­kek, gyors­fa­la­tok, klas­­szi­kus tá­la­lás­ban. Ve­lünk van­nak a ré­gi­ek: a szer­ző egy pil­la­nat­ra sem tá­vo­lo­dik mes­­szi­re a ha­gyo­mány­tól, ahogy az egyik szö­veg cí­me is mu­tat­ja, a kö­te­tet Es­ti Kor­nél szel­le­me len­gi be. Egy má­sik tár­cá­ban pe­dig (Mi­lyen volt sző­ke­sé­ge) mes­te­ri bra­vúr­ral ju­tunk el a „rop­pant, je­ges űr” el­vá­lasz­tot­ta pro­fán lel­kek vi­lá­gá­ból a fenn­költ Ju­hász Gyula-i uni­ver­zum­ba. Ál­ta­lá­ban vé­ve az egész kö­te­ten va­la­mi­fé­le nyu­ga­tos nosz­tal­gia ér­ző­dik, s min­den ker­te­lés nél­kül meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a Ha­za­visz­lek, jó? a nyu­ga­tos ha­gyo­mány le­he­tő leg­ta­lá­lóbb ka­ma­toz­ta­tá­sá­nak je­gyé­ben író­dott.

A nagy­vá­ro­si lét, a nagy­vá­ro­si nyelv együtt jár az el­ide­ge­ne­dett­ség, a ki­szol­gál­ta­tott­ság je­len­lé­té­vel: Tóth Krisz­ti­na ta­pin­ta­tos, de egye­nes meg­kö­ze­lí­té­se, mes­te­ri­en ada­golt szo­ci­á­lis ér­zé­keny­sé­ge ezen a té­ren is ki­fo­gás­ta­lan­ná te­szi a kö­tet szö­ve­ge­it. A hét­köz­nap­ok mű­fa­ja­ként a tár­ca nem le­het fi­gyel­met­len a kö­zé­let­tel szem­ben: ezt az igényt elé­gí­ti ki pél­dá­ul a Szó­lánc cí­mű szö­veg, amely po­é­ti­ka­i­lag ta­lán a gyen­géb­bek kö­zé tar­to­zik, a leg­éle­seb­ben re­a­gál azon­ban a mai Ma­gyar­or­szág tár­sa­dal­mi de­for­má­ci­ó­i­ra, a szél­ső­jobb je­len­sé­gé­nek tematizálásával. A töb­bi szö­veg­ben (ki­vált az el­ső, Teiresziász cí­mű cik­lus da­rab­ja­i­ról van szó) el­ső­sor­ban a ki­ta­szí­tot­tak, haj­lék­ta­la­nok, el­eset­tek irán­ti fi­gye­lem szem­be­tű­nő, amely azon­ban se­hol nem csap át szá­na­lom­ba, sok­kal in­kább hu­mor­ral és szel­le­mes­ség­gel te­lí­tőd­ve je­le­nik meg (Fog­híj, Re­me­te).
A kö­tet sok­ol­da­lú­sá­gá­ra és egy­ben ös­­sze­fo­gott­sá­gá­ra jel­lem­ző, hogy az egyes cik­lu­sok más-más né­ző­pon­to­kat, té­má­kat, kö­ze­ge­ket vál­to­gat­nak, az alap­hang azon­ban az el­ső mon­dat­tól az utol­só­ig ugyan­az. Ko­ráb­ban több kü­lön­fé­le lap­ban ta­lál­koz­hat­tunk ezek­kel az írá­sok­kal, s már ak­kor is lát­szott, Tóth Krisz­ti­na tár­cái és pub­li­cisz­ti­ká­ja nem af­fé­le iro­dal­mi „mel­lék­ter­mék”, pénz­ke­re­sés cél­já­ból ös­­sze­do­bott ujj­gya­kor­lat­ok, ha­nem na­gyon is szu­ve­rén és fi­gye­lem­re mél­tó al­ko­tá­sok – most pe­dig, hogy ke­zünk­ben tart­hat­juk a vá­lo­ga­tást, er­ről új­ra bi­zony­sá­got nyer­he­tünk. Egy­más után ol­vas­va őket még job­ban ér­vé­nye­sül a szö­ve­gek vi­lág­te­rem­tő ere­je, ami­nek az ol­va­só na­gyon kön­­nyen be­hó­dol.
A tét egyes írá­sok­nál, egyes cik­lu­sok­ban kü­lön­bö­ző: a Ház­tar­tá­si parajelenségek cí­mű cik­lus az „Egy csa­lád­anya in­tim val­lo­má­sai” al­cí­met is kap­hat­ta vol­na: ezek ta­lán a kö­tet leg­in­kább pub­li­cisz­ti­kai jel­le­gű írá­sai, edző­ter­mi él­mé­nyek, esz­me­fut­ta­tás­ok a gyer­mek­ne­ve­lés ne­héz­sé­ge­i­ről, rek­vi­e­mek há­zi ked­ven­cek­hez, ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek iro­dal­mi kór­ké­pei. Me­rő­ben el­té­rő­ek A ka­lap kö­ze­pe cí­mű cik­lus szö­ve­gei, ame­lyek af­fé­le Bo­dor Ádám-i han­gu­la­tot idéz­nek meg, tö­re­dé­kes­sé­gük­kel, el­hall­ga­tá­si tech­ni­ká­juk­kal. Kü­lönc fi­gu­rák ele­ve­ned­nek meg és nyúj­ta­nak be­te­kin­tést is­me­rős, de ti­tok­za­tos vi­lá­guk­ba. Az el­tűnt idő nyo­má­ban já­runk, min­den mint­ha ki­csit meg­ko­pott, ki­fá­radt, el­csüg­gedt vol­na. A szer­ző úgy lát­ja be­le a mű­vé­szi for­mát a szür­ke­ség­be, ahogy a Re­no­mé c. szö­veg ta­ka­rí­tó­nő­je: „Va­la­hogy meg­van ez a ké­pes­sé­ge, hogy min­den­fé­lé­be be­le­lát for­má­kat. A ré­gi met­ró­ban a föl­dön meg­vol­tak a szo­kott áb­rák, csak most, hogy fel­újí­tot­tak, le­cse­rél­ték az egész bur­ko­la­tot. A ré­gi­ben min­den­fé­le re­pe­dés meg min­ta volt: ar­cok, utak, vo­na­lak” (43.). A Sors, nyiss ne­kem tért c. cik­lus rö­vid szi­por­kái, Örkény-hommage egy­per­ce­sei szin­tén kü­lön vi­lá­got te­rem­te­nek: te­le gro­teszk­kel, el­ké­pesz­tő tö­mör­ség­gel áb­rá­zol­va. Ezt a gro­teszk vo­na­lat kö­ve­ti a kö­tet bo­rí­tó­ja is, ame­lyen egy fe­hér ru­hás, fe­hér ka­na­pén, fe­hér ta­pé­tás fal előtt szál­egye­nes tar­tás­ban ülő, ma­lac­fe­jű nőt lát­ha­tunk. Szá­mom­ra a bo­rí­tó nem tű­nik te­li­ta­lá­lat­nak, lé­vén hogy a kö­tet­ben nem ne­vez­he­tő do­mi­náns­nak ez a bi­zo­nyos gro­teszk vo­nu­lat, sok­kal in­kább af­fé­le üdí­tő szín­folt­ként funk­ci­o­nál – ezt ilyen mar­kán­san ki­emel­ni té­ve­dés­nek tar­tom. A ma­lac mint mo­tí­vum hang­sú­lyo­san egyet­len szö­veg­ben van csak je­len, az egyéb­ként na­gyon erős és frap­páns Disz­nó­sajt cí­mű­ben, amely Go­gol- és Cse­hov-re­mi­nisz­cen­ci­á­kat idéz fel, s egy haj­szál­lal sem ma­rad el a nagy oro­szok rö­vid­pró­zá­ja mö­gött.

Több csúcs­pont­ja is van a kö­tet­nek, va­ló­szí­nű­leg a szub­jek­tív íz­lés szab­ja meg, ki mit emel ki, sze­ren­csé­re van vá­lasz­ték bő­ven. Szá­mom­ra már el­ső, ÉS-beli meg­je­le­né­se ide­jén is nagy él­mény volt a Va­len­tin cí­mű szö­veg, amely jel­leg­ze­tes met­ró­no­vel­la, s a gé­pi­es kon­zum­sze­xu­a­li­tás ki­vá­ló áb­rá­zo­lá­sa (már a ra­fi­nált kez­dő­mon­da­tá­nak el­söp­rő len­dü­le­te van: „A szend­vics­em­ber dél óta a Sta­di­o­nok meg­ál­ló­ban állt, li­la szí­ves szó­ró­la­pot osz­to­ga­tott”). A szer­ző rend­kí­vül szug­gesz­tív áb­rá­zo­ló­ere­jét pél­dáz­za a Vót cí­mű írás: a há­rom és fél ol­dal mö­gé egy egész es­tés film­drá­mát le­het el­kép­zel­ni, Ba­bus né­ni sze­re­pé­ben Törőcsik Ma­ri­val. Tóth Krisz­ti­na a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban ta­lán a leg­mes­­szebb­re me­rész­ke­dik a nő-fér­fi kap­cso­lat ka­var­gó mély­sé­ge­i­nek fel­de­rí­té­se te­rén: a Verárjúfrom cí­mű szö­veg pél­dá­ul en­nek a té­má­nak egy há­rom és fél ol­da­las re­me­ke, de nem ma­rad el tő­le a Ka­mu cí­mű no­vel­la sem, amely tö­ké­le­te­sen sem­mit­mon­dó ala­pok­ra épü­lő, vérkomoly sors­drá­ma, en­gem bi­zo­nyos vo­nat­ko­zá­sa­i­ban Gelléri An­dor End­re egyes em­lé­ke­ze­tes írá­sa­i­ra em­lé­kez­te­tett (pl. A sza­kács­nő ke­gyé­ben cí­mű­re, bár ez an­nál sok­kal ko­mo­rabb). A cím­adó no­vel­la pe­dig mél­tó le­zá­rá­sa a kö­tet­nek, s egy­ben cá­fol­ha­tat­lan­ná te­szi, amit a kö­tet ol­va­sá­sa köz­ben tu­laj­don­kép­pen vé­gig ta­pasz­ta­lunk, az­az hogy ki­vá­ló ala­pos­ság­gal szer­kesz­tett vá­lo­ga­tás­ról van szó.
Tóth Krisz­ti­na alig né­hány hó­nap­pal az év egyik iro­dal­mi szen­zá­ci­ó­já­nak szá­mí­tó ver­ses­kö­te­te után a kis­pró­za ra­jon­gó­it is meg­ör­ven­dez­tet­te: a Ha­za­visz­lek, jó? ta­lán nem an­­nyi­ra fe­szes, egy­sé­ges, min­den ízé­ben tö­ké­le­tes, mint a Ma­gas lab­da, ez­zel együtt azon­ban ko­ránt­sem le­be­csü­len­dő: ka­tar­ti­kus él­mény. Szür­ke hét­köz­nap­ok de­rűs el­vi­se­lé­sé­hez fo­ko­zot­tan aján­lott.
( Mag­ve­tő, Bu­da­pest, 2009. 244 ol­dal, 2690 Ft)