Valami titokzatos erővonal (Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című kötetéről)
Könyvről könyvre
Szalay Zoltán írása
„Miféle testben jössz elém / a földi sodrásban megint? / Folyton változik alakod / a nevek örvénye szerint: / homokpart, kőarc, kisgyerek, / idegen szempár a buszon, / vagy egy utca, mit ismerek, / de a helyet már nem tudom.” Az idézet Tóth Krisztina Repülő című verséből való, mely a 2009-es könyvhétre megjelent Magas labda című verseskötetében látott napvilágot, de egyúttal mintha a 2009 őszén a könyvesboltokba került Hazaviszlek, jó? című prózakötetet is bevezetné.
„A részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik” – olvashatjuk a Homokakvárium (Nincs rá szó) című nyitó novellában. Ez a titokzatos erővonal lüktet az új prózakötet szövegeiben, néhol bájos könnyedséggel hullámozva, máshol drámai tajtékzás közepette.
A tárca a hétköznapok műfaja, a lapok tárcarovata az irodalmi ínyencek gyorsbüféje. A tárcával szembeni elvárások épp ezért általában jóval alacsonyabbak, mint a „nagy műfajokkal”, tehát a verssel és a regénnyel vagy akár a „valódi” novellával szemben; a tárca tulajdonképpen a novella mostohatestvére. Hogy ez mégsem teljesen így van, kiválóan bizonyítja a Hazaviszlek, jó? című kötet, amely drámai módon szembesíti az olvasót a tárcaműfajban rejlő – bármennyire esetlenül, már-már abszurdul hangzik a tárcával kapcsolatban ilyesmit emlegetni – monumentális erőforrásokkal. Tóth Krisztina szinte észrevétlenül csap át a könnyed csevegő stílusból a legsúlyosabb kategóriákba anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is kibillenne abból a tempóból, amelyet a kötet legelső szövegének legelső mondatával felvesz: „Megy át a villamos a derékig összefirkált városon.”
Szinte állandóan úton vagyunk a kötet novelláiban: villamoson, metrón, vonaton, buszon, autóban utazunk, egyedül vagy többedmagunkkal, fényképezzük a várost, hallgatjuk a suttogását, próbálunk szabadulni a nyüzsgésből, keresünk valakit, aki majd hazavisz. Arra várunk, hogy kimondják végre a megváltó mondatot, amelyet a szerző nagyon találóan a kötet címévé emelt ki. „Metrónovellák” ezek, nagyvárosi töredékek, gyorsfalatok, klasszikus tálalásban. Velünk vannak a régiek: a szerző egy pillanatra sem távolodik messzire a hagyománytól, ahogy az egyik szöveg címe is mutatja, a kötetet Esti Kornél szelleme lengi be. Egy másik tárcában pedig (Milyen volt szőkesége) mesteri bravúrral jutunk el a „roppant, jeges űr” elválasztotta profán lelkek világából a fennkölt Juhász Gyula-i univerzumba. Általában véve az egész köteten valamiféle nyugatos nosztalgia érződik, s minden kertelés nélkül megállapítható, hogy a Hazaviszlek, jó? a nyugatos hagyomány lehető legtalálóbb kamatoztatásának jegyében íródott.
A nagyvárosi lét, a nagyvárosi nyelv együtt jár az elidegenedettség, a kiszolgáltatottság jelenlétével: Tóth Krisztina tapintatos, de egyenes megközelítése, mesterien adagolt szociális érzékenysége ezen a téren is kifogástalanná teszi a kötet szövegeit. A hétköznapok műfajaként a tárca nem lehet figyelmetlen a közélettel szemben: ezt az igényt elégíti ki például a Szólánc című szöveg, amely poétikailag talán a gyengébbek közé tartozik, a legélesebben reagál azonban a mai Magyarország társadalmi deformációira, a szélsőjobb jelenségének tematizálásával. A többi szövegben (kivált az első, Teiresziász című ciklus darabjairól van szó) elsősorban a kitaszítottak, hajléktalanok, elesettek iránti figyelem szembetűnő, amely azonban sehol nem csap át szánalomba, sokkal inkább humorral és szellemességgel telítődve jelenik meg (Foghíj, Remete).
A kötet sokoldalúságára és egyben összefogottságára jellemző, hogy az egyes ciklusok más-más nézőpontokat, témákat, közegeket váltogatnak, az alaphang azonban az első mondattól az utolsóig ugyanaz. Korábban több különféle lapban találkozhattunk ezekkel az írásokkal, s már akkor is látszott, Tóth Krisztina tárcái és publicisztikája nem afféle irodalmi „melléktermék”, pénzkeresés céljából összedobott ujjgyakorlatok, hanem nagyon is szuverén és figyelemre méltó alkotások – most pedig, hogy kezünkben tarthatjuk a válogatást, erről újra bizonyságot nyerhetünk. Egymás után olvasva őket még jobban érvényesül a szövegek világteremtő ereje, aminek az olvasó nagyon könnyen behódol.
A tét egyes írásoknál, egyes ciklusokban különböző: a Háztartási parajelenségek című ciklus az „Egy családanya intim vallomásai” alcímet is kaphatta volna: ezek talán a kötet leginkább publicisztikai jellegű írásai, edzőtermi élmények, eszmefuttatások a gyermeknevelés nehézségeiről, rekviemek házi kedvencekhez, civilizációs betegségek irodalmi kórképei. Merőben eltérőek A kalap közepe című ciklus szövegei, amelyek afféle Bodor Ádám-i hangulatot idéznek meg, töredékességükkel, elhallgatási technikájukkal. Különc figurák elevenednek meg és nyújtanak betekintést ismerős, de titokzatos világukba. Az eltűnt idő nyomában járunk, minden mintha kicsit megkopott, kifáradt, elcsüggedt volna. A szerző úgy látja bele a művészi formát a szürkeségbe, ahogy a Renomé c. szöveg takarítónője: „Valahogy megvan ez a képessége, hogy mindenfélébe belelát formákat. A régi metróban a földön megvoltak a szokott ábrák, csak most, hogy felújítottak, lecserélték az egész burkolatot. A régiben mindenféle repedés meg minta volt: arcok, utak, vonalak” (43.). A Sors, nyiss nekem tért c. ciklus rövid sziporkái, Örkény-hommage egypercesei szintén külön világot teremtenek: tele groteszkkel, elképesztő tömörséggel ábrázolva. Ezt a groteszk vonalat követi a kötet borítója is, amelyen egy fehér ruhás, fehér kanapén, fehér tapétás fal előtt szálegyenes tartásban ülő, malacfejű nőt láthatunk. Számomra a borító nem tűnik telitalálatnak, lévén hogy a kötetben nem nevezhető dominánsnak ez a bizonyos groteszk vonulat, sokkal inkább afféle üdítő színfoltként funkcionál – ezt ilyen markánsan kiemelni tévedésnek tartom. A malac mint motívum hangsúlyosan egyetlen szövegben van csak jelen, az egyébként nagyon erős és frappáns Disznósajt címűben, amely Gogol- és Csehov-reminiszcenciákat idéz fel, s egy hajszállal sem marad el a nagy oroszok rövidprózája mögött.
Több csúcspontja is van a kötetnek, valószínűleg a szubjektív ízlés szabja meg, ki mit emel ki, szerencsére van választék bőven. Számomra már első, ÉS-beli megjelenése idején is nagy élmény volt a Valentin című szöveg, amely jellegzetes metrónovella, s a gépies konzumszexualitás kiváló ábrázolása (már a rafinált kezdőmondatának elsöprő lendülete van: „A szendvicsember dél óta a Stadionok megállóban állt, lila szíves szórólapot osztogatott”). A szerző rendkívül szuggesztív ábrázolóerejét példázza a Vót című írás: a három és fél oldal mögé egy egész estés filmdrámát lehet elképzelni, Babus néni szerepében Törőcsik Marival. Tóth Krisztina a kortárs magyar irodalomban talán a legmesszebbre merészkedik a nő-férfi kapcsolat kavargó mélységeinek felderítése terén: a Verárjúfrom című szöveg például ennek a témának egy három és fél oldalas remeke, de nem marad el tőle a Kamu című novella sem, amely tökéletesen semmitmondó alapokra épülő, vérkomoly sorsdráma, engem bizonyos vonatkozásaiban Gelléri Andor Endre egyes emlékezetes írásaira emlékeztetett (pl. A szakácsnő kegyében címűre, bár ez annál sokkal komorabb). A címadó novella pedig méltó lezárása a kötetnek, s egyben cáfolhatatlanná teszi, amit a kötet olvasása közben tulajdonképpen végig tapasztalunk, azaz hogy kiváló alapossággal szerkesztett válogatásról van szó.
Tóth Krisztina alig néhány hónappal az év egyik irodalmi szenzációjának számító verseskötete után a kispróza rajongóit is megörvendeztette: a Hazaviszlek, jó? talán nem annyira feszes, egységes, minden ízében tökéletes, mint a Magas labda, ezzel együtt azonban korántsem lebecsülendő: katartikus élmény. Szürke hétköznapok derűs elviseléséhez fokozottan ajánlott.
( Magvető, Budapest, 2009. 244 oldal, 2690 Ft)