A tudós körorvos – Dr. Kiss László 60 éves

Lacza Tihamér írása – Dr. Kiss László „kenyérkereső” munkahelye egy orvosi rendelő Csilizradványon, ahol hétköznap a betegeit vizsgálja és orvosi tanácsokkal, receptekkel látja el. A napi körorvosi teendők végeztével pedig bevonul nem túl méretes dolgozószobájába, ahol régebben egy írógépen pötyögtette, újabban pedig egy számítógépen írja cikkeit, tanulmányait és könyveit.  Ezt a körforgást időnként egy-egy dunaszerdahelyi éjszakai ügyelet zökkenti ki megszokott ritmusából. Doktorunk mintegy felüdülés gyanánt a hétvégéit sokszor a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban vagy más közgyűjteményekben tölti, hogy anyagot gyűjtsön legújabb témájához. Máskor tudományos tanácskozásokon, ünnepi megemlékezesen tart érdekes és mindig új ismeretekkel szolgáló előadásokat. Évek óta állandó résztvevője a Nemzetközi Vámbéry Konferenciának Dunaszerdahelyen, a különböző magyarországi orvostörténeti összejöveteleknek, de újabban a romániai Szilágyságba is rendszeresen meghívják, sőt tavaly már a svédországi magyarok is találkozhattak vele. Azt csak mellékesen említem, hogy orvosi és kutatómunkája mellett különböző hazai lapoknak orvosi ismeretterjesztő cikkeket is ír, s régebben rendszeresen hallhattuk baritonba hajló hangját a rádióból is.
Ki ez az ember? – kérdezheti az olvasó, aki még nem találkozott vele, netán nem is hallott eddig róla. 1950. március 18-án az ipolysági kórházban látta meg a napvilágot, de ezt a pillanatot leszámítva 18 éves koráig Paláston élt, ahogy ott ne-vezik: Palócia végvárában. Magam is tanúsíthatom: különleges település ez, amely-nek lakói büszkék múltjukra és magyarságukra. Kiss Lászlót az orvosi pálya izgatta leginkább, és miután megszerezte oklevelét a pozsonyi egyetemen, visszatért szűkebb pátriájába: Ipolyságon lett kórházi orvos, majd később – szinte véletlenül – körzeti orvos. Elmondása szerint Zalabai Zsigmond Mindenekről számot adok című könyve adta az első ösztönzést számára, hogy alaposabban foglalkozzon a múltbéli dolgokkal, elsősorban is az egykori Hont vármegye jeles személyiségei-vel és fontos eseményeivel. Míg korábban az ipolysági kórház alapítóorvosának, Kovács Sebestyén Endrének a mellszobra mellett közömbösen haladt el, a Zalabai- könyv hatására egyszeriben kíváncsi lett arra, hogy ki is volt ez az ember. Nos, valahogy így történt doktorunk „megfertőződése” az orvostörténettel, s attól fogva nem tud szabadulni ettől a „vírustól”. Persze, soha jobb nyavalyája ne legyen az embernek!
A kutatóorvosok – hasonlóan a többi természettudóshoz – általában szűkszavúan, írói babérokra nem törekedve fogalmazzák meg cikkeiket, tudományos dolgozataikat. Aki azonban az orvostörténetre adja a fejét, az ennyivel aligha érheti be, szinte magától értetődő, hogy választékos stílusban ír, és külön üdvözlendő, ha még olvasmányos és szellemes is. Mindez kezdettől fogva jellemzi Kiss László szövege-it, tehát vele született adottság. Olyan orvoselődök nyomdokaiban jár, mint Németh László, Benedek István vagy a nemrég elhunyt Vekerdy László, akik orvosként lettek jeles tollforgatók és a tudománytörténet-írás mértékadó képviselői. Az említettekkel szemben – akik valamennyien értelmiségi családból származtak – Kiss Lász-ló egy jellegzetesen paraszti közösségben nőtt fel és vált „elsőgenerációs” értel-miségivé. Saját erejére és tehetségére hagyatkozva épített magának egy olyan szel-lemi műhelyt, amelynek kisugárzását ma már sokan érzik és méltányolják.
A múlt kutatójaként elsősorban az orvoselődök – főleg a felvidéki származásúak vagy az itt működött doktorok – életével és munkásságával foglalkozik. De ha Hont vármegyéről van szó, akkor másokra sem sajnálja az időt. Jellemző például, hogy többtucatnyi orvostörténeti cikk után, amelyek főleg az Orvosi Hetilapban és az Orvostörténeti Közleményekben jelentek meg, első könyvét egy tollforgató reformkori jogászról, a Pesti Hírlap levelezőjéről, Kossuth nagy hívéről – Pongrácz Lajosról írta (Pongrácz Lajos. Hont megyei portré a reformkorból, Dh-PRESS, 1994). Pongrácz elsősorban azért keltette fel az érdeklődését, mert a Palásttal szomszédos Felsőtúron született, tehát „földije” volt a szerzőnek. Már ebben az első könyvében megcsillantja minden erényét, amit méltatói olyan nagyra értékelnek: az alaposságot, a részletes tárgyismeretet, a jó stílust és természetesen a tacitusi elveket – Sine ira et studio – következetesen betartó történészi szemléletmódját. A kötet megjelentetését maga Turczel Lajos javasolta lelkesen a kiadónak.
Az Orvosi Hetilapnak nemcsak állandó szerzője, hanem szaklektora is orvostörténeti témákban, s azt hiszem, nálánál alkalmasabb személyt erre a feladatra a szerkesztőség aligha találhatott volna. Vissza is él vele jócskán, hiszen a mai szűkös anyagi helyzetben ezt a mindig megbízhatóan végzett – sőt nemritkán az érintettek indulatos reakcióit is kiváltó – gyomlálgatást nem nagyon tudja honorálni. A Magyar Tudománytörténeti Intézet is igénybe veszi újabban a szakmai ismereteit és éles szemét, s talán „ellenszolgáltatásképpen” nemrégen megjelentette Kiss László Az orvostudomány felvidéki történetéből (2010) című nagyívű munkáját, amely a kü-lönböző folyóiratokban megjelent – sok esetben ebből az alkalomból átdolgozott és kiegészített – tanulmányait gyűjtötte össze közel 400 oldalon. Aki az egyes írásokat és természetesen a több mint 1300 lábjegyzetet elolvassa, szinte teljes képet kaphat a szerző eddig orvostörténeti ténykedéséről, de ami még ennél is fontosabb: arról a kutatói módszerről, amely a szakmán belül is kivételes helyet biztosít számára. De a két említett kötet megjelenése között Kiss Lászlónak seregnyi más könyve is napvilágot látott. Társszerzőkkel (e sorok írójával és Ozogány Ernővel) közösen kiadott mű a Gondolatokból épült katedrális (magyar orvosok, tudósok, mérnökök és utazók portréi, 2001), amelynek orvosokról szóló részét ő írta. De már előbb két kötetben megvillantotta a szépirodalom és a szépírók iránti érdeklődését és sze-retetét is: A Kínok tövisében (1997) a magyar irodalom, a Doleo – ergo sum (2001) pedig a világirodalom néhány kiválóságának „patográfiáját” kínálja az olvasónak. Nyilvánvaló, hogy a tanulmányokat egy orvos írta, de nem egyszerű kórleírások ezek, hanem egy őszintén kíváncsi és a szépirodalomban is járatos művelt ember „mélyszondája” a kiválasztott alkotók írásművészetébe és lelkébe. Úgy ír hőseiről, mintha születésük óta háziorvosuk lenne, de nemcsak a diagnózist rögzíti, hanem közben, szinte mellékesen, alaposan elemzi az alkotó embert is.
A már több százra (ha nem ezerre) rúgó és a különböző fórumokon publikált orvosi tanácsaiból akár egy könyvsorozatot is megjelentethetett volna, de doktorunk nem kívánja aprópénzre váltani szakismereteit, csupán egyszer szánta rá ma-gát, hogy egy ilyen jellegű könyvet közreadjon (Kérdezze meg orvosát… 2003). Ennek ellenére fontosnak tartja az orvosi ismeretterjesztést, hiszen ő is tisztában van a szlovákiai magyarokat érintő lehangoló egészségügyi és népmozgalmi statisztikai adatokkal.
Tavaly jelent meg egy eddig még kellőképp nem méltatott monográfiája (Ka-zinczy sógora, Zemplén főorvosa: Dercsényi János, 2009) az ugyancsak felvidéki gyökerekkel rendelkező Dercsényi Jánosról, aki orvosként, borászati szakíróként, bányatulajdonosként és timsógyártó vállalkozóként egyaránt jeleskedett, s ahogy a kötet címe is kiemeli: Kazinczy Ferenc sógora is volt. A könyv megszületése szinte regénybe illő, akit a részletek is érdekelnek, olvassa el a könyvhöz Előszót író és a munka megszületését hathatósan felkaroló Dercsényi-leszármazott, Demeter János hódmezővásárhelyi református lelkipásztor „tudósítását”. A kötet függelékében Der-csényi János több írását is megtaláljuk, mindenekelőtt a tokaji borról eredetileg németül írt, de még Dercsényi életében magyarra fordított kis könyvét is.
„Senki sem lehet próféta a saját hazájában” – tartja a mondás, amely sajnos sokáig doktorunkra is érvényes volt, s talán részben még ma is igaz. Magyarországon már számtalan szakmai kitüntetésben részesült (Markusovszky-díj, Zsámboky-emlékérem, s nemrégen átvehette a legrangosabb orvostörténeti kitüntetést: a Weszprémi-díjat), Szlovákiában viszont először 2002-ben figyeltek oda a „díjosztók” Kiss László kitartó és fontos munkásságára: Csáky Pál akkori miniszterelnök-helyettes a szlovák kormány nevében ezüstplakettet adott át neki. 2006-ban a szimői önkormányzat Jedlik-díjával tüntették ki, aminek nagyon megörült, és mint akkor a szer-zőnek bevalotta: ezt a kitüntetést mindennél többre értékeli.      
Gyermekkorának faluja, Palást díszpolgárává fogadta, amit ő több helytörténeti kiadvány szerkesztésével hálált meg. Még egy nagy vágya nem teljesült: szívesen oktatná az orvostörténetet a komáromi Selye János Egyetemen. Reméljük az illetékesek gondoskodnak arról, hogy ez a kívánsága is valóra váljon, 60. születésnapja alkalmából talán szebb ajándékot nem is kaphatna. Ehhez én doktorunknak jó egészséget és töretlen munkakedvet kívánok, és persze azt is, hogy szeretett felesége, minden munkájában megbízható támasza és segítője, kedves felesége, Ágnes asszony is még nagyon sokáig mellette álljon.