Gál Sándor – Az egy és az egész – KINCSES KOMÁROM (2)

2010-03 Posted 2010.03.12. | by admin

(Az emlékek első részét a folyóirat februári számában közöltük)
Azt hiszem, a Komárom–Gadóc–Búcs összekapcsolódásának ideje hozta meg számomra azt a biztonságot – és részben az önbizalmamat —, amely lehetővé tette számomra az elképzelt előrehaladást, természetesen a tanult szakmámban és az irodalomban egyaránt.

Szilárd eligazító pontok alakultak és érlelődtek bennem, s bár voltak – mindmáig vannak – kételyek és kétségek tennivalóim felől, az azonban bizonyossá és egyértelművé vált, hogy melyek a követendő célok. Az a közeg, amelyben akkor éltem, s amelyben igyekeztem megtalálni – ma már úgy is fogalmazhatnék, hogy: önmagamat – befogadó közeg volt.

Mondhatnám: emberséges. Meg talán a szerencse is hozzám szegődött. Osztályfőnökömtől nem csakhasznos és okos tanácsokat kaptam, hanem jó könyveket is. Egy másik tanárom, a nagyon megfontolt polihisztor Valkovics Imre, ugyancsak könyvekkel látott el, amikor irodalmi érdeklődésemről tudomást szerzett. Tőle elsősorban filozófiai munkákat kaptam. Ha jól emlékszem, a cseh strukturalista irányzat néhány kötetét, de ezek csupán halványan maradtak meg bennem, elvont, mélylélektani eszmefuttatásaik abban az időben megközelíthetetlen távolságra voltak tőlem. Ezzel szemben – ugyancsak Imre bácsi-tól kaptam – Lenin Filozófiai füzeteit – nagy élvezettel olvastam Hegel idealista filozófiájának erőteljes és világos kritikájaként. Természetesen ezek mellett egyéb könyveket, szépirodalmi munkákat is kaptam, regényeket, verseket vegyesen, amelyek valamiféle tágasságot adtak vagy nyitottak meg előttem. Az egésznek egyetlen hibája volt csupán – persze ezt ma tudom —, mégpedig az, és annyi, hogy az egészből hiányzott a rendszeresség, az egymásra építhető tudás. Csak kapkodtam az elér-hetők után, ahelyett, hogy valami következetes sorrendet követtem volna. Persze akkor és ott az ilyenféle elképzelés vagy következetesség előttem föl se merült.

Később néhány döntő mozzanat mégis csak bekövetkezett, vagy inkább kialakult a fenti „mindent-akarás” káoszából. Ennek létrejöttét többé-kevésbé különféle véletlenek tették lehetővé. Például abban az időben én eléggé jól fociztam, s játszottam az otthoni csapatban. Hamarosan aztán az iskolai válogatottba is bekerültem, s így esett meg, hogy Komáromban a Rác-kerti stadionban az akkori magyar válogatott ellen is játszhattam egy edzőmérkőzésen. Ezt pedig egy „visszavágó” követte, mégpedig Dorogon. Ez volt az első külföldi utam, s még 50 forint zsebpénzt is kaptam. A mérkőzés után bevittek Esztergomba, ahol is az első könyvesbolt kirakata elakasztott. Ugyanis a kirakatban, pontosan a közepén, két vaskos kötet állt, borítóján ezzel a szöveggel: ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI. Tudtam én akkor már Adyról, egyrészt még gimnazista koromban megvásárolt Výber zo svetovej literatú-ry (Válogatás a világirodalomból) című antológiából, amelyben néhány versét ol-vastam is, ha jól emlékszem E. B. Lukáč fordításában, másrészt Bóka László A szép magyar vers című kötetében ott ragyogott A hadak útja… Ez, ennyi volt, amit Adyról tudtam. Most pedig a kirakat közepén ott az „összes!” Mivel ötven forint akkor még nagy pénz volt, habozás nélkül benyitottam a könyvesboltba és megvásároltam az „összes Adyt”. 1956 nyara volt.

A kemény fedelű kötetet a Szépirodalmi Kiadó adta ki és Szász Imre volt a felelős szerkesztője. De a belső oldalon még azt is hozzá nyomtatták, hogy: „Ez a kiadás 50 000 példányban készült a Román Népköztársaságban, a Román Népköztársaság és a Magyar Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében.”
Ebből is látható, hogy a múlt század ötvenes éveiben milyen rangja volt még a költőnek, a költészetnek, na és persze a focinak!…
Későbbi életem során – mindmostanáig – ez az Ady-összes mindenhová elkísért. Amikor1958 októberében Pozsonyból egyenest a šumava mocsárvilágába röpített a kötelező katonai szolgálat kényszere, jószerével egyebet nem is vittem magammal a „civil” világból Janovicére. Erről, ha jut idő rá, majd más helyütt még szólok, mert az ott eltöltött huszonhét hónap meg- és felidézése is fontos része az életemnek, világképem kialakulásának.

Az „edzőmérkőzést” követően – amit természetesen elveszítettünk – ezzel a számomra felbecsülhetetlen értékű zsákmánnyal tértem vissza a gadóci diákotthonba, amelyet a hagyomány szerint „Výskumnának” becéztünk, gondolom egykor – az első Csehszlovákia idejében – valamiféle laboratórium lehetett benne, s annak a ne-ve rögzült a köztudatban.
Ady versei, Ady költészete – röviden: az Ady-élmény egésze – olyan elemi erővel érintett meg, amelynek lényegét akkor, 1956-ban, még felfogni sem tudtam. Ám jobb, ha azt írom, hogy annak felfogására, valós értelmezésére, nem is voltam felkészülve. És bizony sok-sok időnek kellett eltelni, amíg „Ady igazához” úgy-ahogy eljutottam. Mindenesetre az „alap” már megvolt hozzá, a többit pedig az idő és a tapasztalat a későbbiek során magával hozta. Így ezt leírni ma viszonylag egyszerű, de az ötvenes évek második felében, az irodalom akkori kuszaságában, ez nem is volt sem könnyű, sem egyszerű.

Nem sokkal később, az egyik Nádor utcai könyvesboltban találtam egy „könyvet”, amely lényegét tekintve egy könyv formájú doboz volt, vörös selyemfödelén pedig ez volt olvasható: „ADY-DOKUMENTUMOK KÖNYVE” Termé-szetesen azonnal megvásároltam a dobozkönyvet. Hogy ez a különös és különlegesen becses gyűjtemény hogyan és hol vészelte át a második világháborút, azt elképzelni sem tudom, s azt sem, hogy miként került komáromi diákéveim idején a boltba. Ugyanis a dokumentumok jegyzékének hátlapján az alábbi tájékoztató áll: „A Dokumentumok könyve összesen 84 mélynyomású reprodukciót tartalmaz 179 oldalon. Kiadja: Eugen Prager Könyvkiadó Vállalata, Bratislava-Pozsony. Az utánnyomás kizárólagos joga a kiadóé. Copyright 1937.” A dokumentumgyűjtemény ára pedig – a beírás szerint – amikor megvettem,13,50 korona volt.
A születésem évében Pozsonyban megjelentetett dokumentumok könyve úgy 17-18 évvel később került a tulajdonomba, s megmaradásának titka – háború, jogfosz-tottság, kitelepítések stb. – mindmáig megfejthetetlen számomra. A tény, hogy mind-ezt túlvészelte, s hogy ma is itt fekszik előttem az íróasztalon, az maga a csoda. Mint ahogy a benne lévő Ady-dokumentumokat is csodának találtam akkor. Levelek, fényképek, képeslapok, könyvdedikációk… Mind-mind olyan adalékok, amelyek Ady verseinek szépségét – szépséges hitelét – igazolták és nagy erővel bizonyították, s bizonyítják ma is. Több lett ez az Ady által válogatott és megőrzött gyűjtemény bár-mely irodalomtörténeti összefoglalónál abban az időben… Itt van ennek bizo-nyítékaként mindjárt az első fotográfia, amelyen a dokumentumok jegyzékében ez áll: „Nagyon becses, művészi tökéletességgel készült fénykép Ady Endréről és Lédáról. A szerelem delelőjén Ady és Léda megkívánták ezt a kettős fotográfiát és odaálltak Székely Aladár mesteri gépe elé. A fénykép elkészülte után a lemezt eltörették, így akarták biztosítani, hogy a fényképet ne sokszorosíthassák. Az egyetlen fölvétel most került napvilágra.” ( Ez a „most” a harmincas évek második felét jelenti).
Hasonlóan érdekes fölvétel, amelyen „Ady Endre mögött áll egy furcsa figura, Szűts Dezső, valamikori nagyváradi főjegyző… A fényképfelvétel a lehető legőszintébb helyzetet jeleníti meg. Ady Endre egyik lumpos éjszaka után maga mellé vette Szűts Dezsőt, a szeretett és rettegett „sátánt” (Ady szava) és az útba eső fotográfusnál megjátszották a láthat jelenetet. Ady fölé hajlik a „sátán” és… kajánul suttog Adynak…”

Folytathatnám a dokumentumok könyve további részeinek a felsorolását, de most nem erről van szó, hiszen ez komáromi diákéletemnek csupán egyik – bár na-gyon fontos – mozzanata volt, vagy – a későbbiekben – azzá lett. Egyrészt rádöbbentett megkésettségem tényére, másrészt arra ösztökélt, hogy ezt a megkésettséget min-den lehetséges módon próbáljam bepótolni. (Ma már nyugodtan írhatom ide, hogy ez nagy részben sikerült, de ráment legalább tíz évem.)
Az Ady beragyogta belső tájról és térről azonban térjünk vissza a gadóci tano-dába.
Azt már az előzőekben is említettem, hogy minden tekintetben eléggé „ve-gyes társaság” volt a mi osztályunk. Úgy az első év végére, a második elejére foko-zatosan kiderült, hogy az osztály jó egyharmada – együtt velem – valamilyen kény-szer következtében került ide, és nem okvetlenül a zootechnikusi pálya volt vágyaik netovábbja. Csakhát azokban a forrongó években-időkben sokan nem a hajlamaik szerint választhattak pályát vagy szakmát. Azt hiszem, elég, ha példának három muzsikus osztálytársamat említem meg. Lénárd Boldizsár legalább egytucatnyi hang-szeren játszott, Juhász Magdi nagyszerűen zongorázott, Brúder Ernő harmonikázott… De ha Feszty Zsuzsát említem, akkor sem az állattenyésztői pálya kerül az előtérbe… (Később több alkalommal megfordultam Ógyallán a Feszty portán, ahol Zsuzsa édesapja, Pista bácsi rengeteg Jókai- és Feszty Árpád-relikviával ismertetett meg, egyebek mellett a világhírű Körkép vázlataival-részleteivel, de kezembe adta Jókai rézkalamárisát, amelyben annak idején lila „gubacstinta” volt… De megtörtént az is, hogy Pista bácsi, miután beültetett egy tágas fotelbe, azt mondta: „Tudd meg, hogy ebben a fotelban Deák Ferenc is ült.”
Szóval az osztályunk összetétele – ahogy az előbbiekből látható – eléggé tarka volt. És ez a „tarkaság” több szempontból is hasznosnak bizonyult a későbbiekben. Mert – és szinte önmagától, már a második osztály elején – volt saját zeneka-runk, és hétvégeken a környező falvakban rendezett bálokon muzsikáltunk. Kispénzű diákok lévén, jól jött az ösztöndíj mellé egy kis anyagi kiegészítés. Később, amikor osztályfőnökünk, Rezső bácsi látta, hogy az állattenyésztés mellett egyéb ambíciók is rejtőznek védenceiben, megalakítottuk a Csokonai Önképzőkört az osz-tályban, amelynek keretei között irodalmi megemlékezéseket tartottunk, s több eszt-rádműsort is betanultunk – itt is szerepet kapott az imént említett zenekar. Az eszt-rádműsorokkal ugyanúgy „faluztunk”, mint a zenekarral.
Abban az időben egy-egy ilyen műsort „eladni” nem jelentett gondot. (Egyéb-ként ezt általában tangóharmonikásunk, Brúder Ernő intézte mindig). A Csemadok alapszervezetei és az ifjúsági szövetség (CSISZ) helyi szervezetei örültek, ha mentünk. És miért ne mentünk volna?!
Látszólag ezek az események amolyan melléktevékenységnek tűnnek, vagy tűnhetnek, azonban a maguk idejében és a maguk helyén helyük és szerepük volt. Megtanítottak egymás figyelésére, a közösen elvégezhetők megértésére, s egyfajta felelősségtudatra, felelősségvállalásra is. Nekem, aki a korábbi évek negatív tapasztalatait és negatív emlékeit cipeltem magammal, különösen fontosnak bizonyultak. Elsősorban azért, mert megszüntették azt a magányosságérzetet, amelynek iránya a közösségenkívüliséget vagy annak jövőbeni lehetőségét hordozta magában.
És az sem volt mellékes, hogy Komárom hozta el azt a felismerést számomra, hogy egy tágabban értelmezett közösséget is a sajátomnak tudhatok. Korábban nem éreztem a valahová tartozás értékét, fontosságát, vagy szükségét, mert a Komárom előtti évek egyféle semlegességet alakítottak ki bennem. Azt ugyan pontosan érzékeltem, hogy bár szlovák iskolába járok, osztálytársaim a hozzájuk való tartozást, vagy közeledést meg se próbálják méltányolni vagy elismerni. Volt egy mindenkor érzékelhető távolságtartás bennük, a kirekesztés különleges megnyilvánulása, a másság elutasítása… Természetesen abban az időben ez egyáltalán nem számított különleges magatartásnak, hiszen a csehszlovák nemzetállami propaganda ezt a kirekesztő elviséget sugallta következetesen. Az is az igazsághoz tartozik persze, hogy én magam sem éreztem valami nagyon a hozzájuk való közeledés szükségét.
Voltunk, ahogy voltunk.
Komáromban olyan közegbe kerültem, amelyben magyarságomat senki se kérdőjelezte meg. Amikor pedig megjelent írásaim következtében némi ismertségem is keletkezett, egyre gyakrabban fordultam meg a Fučík utcában, az egykori Legény Egyletben, vagyis a Magyar Területi Színházban. Amikor pedig a MATESZ-on belül, létrehozták az Írói Alkotó Kört, akkor már kéthetenként Fellegi István – Fellegi atya, ahogy a színháziak nevezték az igazgatójukat – igazgatói irodájában tartott tanácskozásokon „költőként” lehettem jelen.
Nagy-nagy esemény és élmény volt ez számomra akkor, hiszen olyan személyi-ségekkel találkozhattam, akik ilyen-olyan folytonossággal már jelen voltak irodalmunkban, közéletünkben. Például Sipos Jenőnek – aki egyébként a színház művészeti titkára volt —, ha jól emlékszem két mesejátékát is bemutatta a MATESZ, de megismerkedtem például Beck Pali bácsival, aki a VNB elnöke volt, verseket írt, s publikált az akkori, Komáromban megjelenő Dunatájban. Mózsi Ferenc a Pedagógiai Közép-iskola – óvónőképző – igazgatójaként abban az időben aktív publicistaként vett részt az alkotókör munkájában. De nagyra törő színpadi terveket hordott magában Kisbán Lajos, a MATESZ dramaturgja is, aki a későbbi évtizedekben Klimits Lajosként – a husáki normalizáció lovagjaként – elég sok kárt okozott kultúránkban-irodalmunkban. De akkor, s ott még Kisbán volt, s nem Klimits. Természetesen nem a névváltás – pontosabban: az eredetihez való visszatérés – volt az oka későbbi „elkötelezett” szorgalmának. Mint ahogy az előtte említettek sem értek el a későbbi évtizedekben komolyabb eredményeket a maguk műfajában. Az ötvenes évek derekán azonban még minden lehetőség nyitott volt, s valahányuk előtt. Még az Írói Alkotó Körrel kapcsolatban azt is meg kell említenem, hogy a társaságnak szándékában állt egy irodalmi lap – Sirály lett volna a címe – megindítása is. Persze a jó szándékon túl ez az ötvenes évek közepén megoldhatatlan elképzelés volt csupán. S végül az is tény, hogy maga a „kör” nem sok mindent tett hozzá alakuló irodalmunkhoz. Számomra mégis különös jelentőséggel bírt, hiszen az irodalom mellett a színházról, könyvekről, lapokról, folyóiratokról és a közélet eseményeiről tudtam meg fontos és használható dolgokat. Megismerhettem a színészeket, bejárhattam a próbákra… Rövi-den: hihetetlenül szépnek találtam ezt a világot, s kicsit büszke is voltam arra, hogy együtt lehetek ezekkel a – korábban csak a nézőtérről ismert – emberekkel, s hogy olykor még a vélemé-nyemre is kíváncsiak voltak.
Ha csak ezt és ennyit adott volna Komárom, azt is rendkívül nagyra kellene becsülnöm, azonban túl ezen, valami olyasmit is kaptam az akkori évek alatt, amit még ma sem tudok pontosan leírni, hiszen annak lényege nem tárgyiasítható. Valami olyasféle tágasság nyílt meg előttem és bennem, amelyet korábban még csak nem is sejtettem, nem is sejthettem, hiszen az életem – az életünk – korábbi korlátai ezt a tágasságot előttünk eltakarták. Azt hiszem – mostanról nézve persze –, hogy mind-ez annak az egyenes következménye volt, miszerint a körülmények változása valamiképpen egybe esett a felnőtté válás idejével. Így a létezés horizontja akkor, és abban a közegben megemelkedett, úgy mutatta magát – s eléggé hihető módon –, hogy elképzeléseim, körvonalazódó terveim megvalósulhatnak. Természetesen ennek gyakorlati része felől nem igen volt kézzelfogható tervem, de már maga az „elképzelt lehetőség” is komoly ösztönző erőként jelent meg bennem. Tanultam, és rendszeresen! A szakmát elsősorban, de mellette az irodalom jelentette a nagyobbik – és a nehezebb – részt, hiszen az utóbbi föladathoz magamnak kellett megtalálnom a megismernivalót. Ebből következett, hogy néha eltévedtem, s felesleges kacskarin-gókat jártam be, rengeteg időt elpocsékolva, haszontalanul.
Mégis, ennek ellenére azért tapasztalható volt némi előrehaladás. Mert példá-ul lett egy olyan orosz tanárunk – Kovács tanár elvtárs –, aki valóban o r o s z tanár volt, hiszen valahonnan a Kárpátaljáról keveredett hozzánk, és nem csak az orosz nyelvet tudta, az irodalmat is. Az igazi jó irodalmat! Egészen különös jelenség volt, vagy legalábbis annak tűnt egyébként kiváló tanáraink társaságában. Egy más, tájainkon akkor még ismeretlen kultúrát (is) hordott magában, egyféle derűt és nyugalmat – „szicsasz”, ismételgette, csikó természetünket nyugtatva. Nem tudom, mi-ből, fakadt belőle ez a derű, s arra sincs elfogadható válaszom, hogy ezt az egészet én miért éreztem így!?
Az azbukát már ismertem, majdnem folyékonyan olvastam az orosz szövege-ket, de keveset értettem az olvasottakból. Kovács tanár úr ébresztette fel bennem az érdeklődést az orosz irodalom irányába, ám ebben az volt a fontos, hogy különbség van az eredeti művek és a fordítások között. Hogy más eredetiben olvasni egy verset, mint annak „égi mását”. Ez is fontos megismerése volt akkori valóságomnak, de lényegesen más és több volt – lett – az, hogy figyelmemet az orosz klasszi-kusokra terelte – Puskin, Lermontov, Gogol, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij irányába…
Elég az hozzá, hogy egy kicsit megfertőződtem – keleti irányba. De hogy va-lamire jussak, ahhoz sokkal, de sokkal jobban kellett volna tudnom oroszul. Csak-hogy a „szakma” igényei is egyre emelkedtek, meg a magyar irodalomban való lema-radás pótlása sok egyébre nem hagyott időt. Meg aztán – Ady felfedezését követően –, mert akkor már Magyarországról elég gazdag volt a könyvbehozatal, a Nádor utcán találtam egy zsebbe való, bibliofil könyvet – József Attiláét. Így egy időre még Ady „fenséges úr” is majdnem elfelejtődött. Tény, hogy hosszú időre József Attila lett napjaim meghatározója, versei által, vereseiben, életében, s halálában. Ugyan-akkor az is tény, hogy nem sokkal később egy orosz–magyar zsebszótárt is vásároltam, amely szintén „elfért” a zsebemben…
Kovács tanár úr missziója azonban nem tartott soká. Okát nem tudom – honnan is tudhatnám? – , de tény, hogy két, talán három félévet tanított bennünket, aztán, ahogy jött, el is tűnt az ötvenes évek kavargásában. De ez alatt a rövid idő alatt megtanított az orosz nyelvtanra – használható hétköznapisággal mindmáig, például, hogy mi az ige? „Glagolom nazivájetszja eta csasty recsi, katoraja atvecsájet na vap-rószi – sto gyelaty? Ugyanígy ide másolhatnám a főnév definícióját is, merthogy azt sem felejtettem el mindmostanáig: Ímja szuscsesztvítyelna…” és így tovább. S tő-le tanultam meg azt is, hogy idegen nyelvet beszélve –, fennhangon beszélve – lehet csak helyesen megtanulni. Érteni, és értelmezni. Verseket, rövid mondókákat skan-dáltunk együtt vele. Például ma is emlékezetből másolom ide a Kazacsnaja kalubelnaja pésznyát:

Szpí mlagyenec
moj prerkraszníj,
bajuski bajó (paju?)
tyíko szmotríty
meszac jaszníj
kalibel tvaju
búdu szkazívaty
ja szakazkí
peszenyku paju
szpí mladenec
moj prekraszníj
bájuski baju.

Máról visszanézve, azt hiszem, Kovács tanár elvtárs módszere és tudása abban különbözött minden mástól, hogy egyféle nyugtalanságként vésődött belém. Talán nem is a tudatomba, de ösztöneim mélyére, hogy a belátható tér-időben ismét megjelenjen izgató távlataival, s irritálja gondolkodásomat, ahogy a friss sebet a be-lékerült só szemcséi…
S ezt az „újra megjelenést” később, túl a komáromi éveket követően, már a šumavai mocsárvilág rideg valóságában éltem meg, s kezdtem kemény következe-tességgel tanulni az orosz nyelvet. A maga helyén, ha lesz rá erő és idő, talán bő-vebben szólok, szólhatok még erről. Azt azonban ide írhatom, hogy a šumavai huszon-hét hónap alatt jelentősen gazdagodott az orosz szókészletem.
Ilyen, és ehhez hasonló, jelentéktelennek tűnő események rakódtak le bennem folyamatosan, ahogy komáromi éveim előre haladtak a maguk sajátos törvényei sze-rint. Tanulmányaimat, s az abból következő ismereteket is úgyszintén ez a folyama-tosság jellemezte. Az az igazság, hogy nem voltam én valami jó diák, de akkor már képes voltam felmérni lehetőségeimet – legalábbis ezt éreztem —, amelyek a horizonton mutatkoztak, elsősorban szakmai vonatkozásban. Ilyen értelemben nem álltam valami rosszul, hisz bizonyítványaimba sorra az került, hogy „kitüntetéssel megfelelt”. Pedig nem is tanultam valami sokat. Lényegében elég volt az, amit az órákon végighallgattam. Csupán a nevek és a számok okoztak gondot, hamar kihulltak tudatomból, és olykor szinte visszahozhatatlanul. Ellenben ha elolvastam egy verset, az azonnal felszívódott emlékezetembe, s kitörölhetetlenül, akár gyermekkoromban a mesék és dalok szövegei, dallamai. Örömömre: élnek ma is!
Túl ezen az idillinek látszó helyzeten azonban, annak ellenére, hogy kaptam ösztöndíjat, s hozzá „jó előmenetelemért” is valami kevés pénzt, ez csupán arra volt elegendő, hogy a diákotthon és az étkezés költségeit fedezni tudjam. Emlékszem rá, hogy amikor ezt kifizettem, kereken tíz korona zsebpénzem maradt. Szüleim persze igyekeztek lehetőségeikhez mérten ehhez valamit hozzáadni, de a negyvenes évek vége s az ötvenes eleje – a nagyapámmal való pereskedés meg az építkezések – komoly anyagi gondokat okoztak. S akkor már Vilma húgom is középiskolába járt, méghozzá Rozsnyón, így a keveset is kétfelé kellett osztani, hogy jusson is, meg maradjon is. Ebből következett, hogy a nyári szünetekben egyvégtében dolgoztam odahaza a szövetkezetben. Abban az időben már kombájnokkal arattak, s én nyara-kat töltöttem a arató-cséplőgép „szalmakocsiján”, hogy legalább egy öltönyre valót megkeressek. Heteken át nyeltem a kocsi felett hömpölygő porfelhő sűrűjét, s esténként nem hazabicikliztem, hanem egyenest a Nagy tóhoz, s merültem a víz alá, kiáztatni pórusaimból a maró port – hiába. Ha felidézem magamban azokat a nya-rakat, ma is érzem az árpaszalmából sejtjeimbe telepedett por különös csípését…
Ez is természetesen komáromi éveimhez tartozik, és mintha minden ilyen nyár arra akart volna figyelmeztetni, hogy a mi életünkben-sorsunkban nincs semmi könnyű!
Harmadikos koromban – ekkor már gyakran jelentek meg verseim — eldöntöttem, hogy szerencsét próbálok. Felutaztam Pozsonyba, a Szabad Földműves szerkesztőségébe. Az a határozott szándék indított Pozsony felé, hogy így, vagy úgy, de újságíró leszek. Mivel a lapban több versem is megjelent, s mert valamit már a mezőgazdasághoz is értettem, remélhettem, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy a lap-hoz kerüljek. Elhatározásomat követően, ha jól emlékszem, a félévi szünetben aztán vonatra ültem, s meg sem álltam a Szabad Földműves szerkesztőségéig, amely akkor már a Szuvorov utcában volt. Nem kis meglepetésemre maga Major Sándor, a lap akkori főszerkesztője barátságosan fogadott, s tájékozódó beszélgetésünk követően azzal bocsátott utamra, hogy írjak a lapba, s ne csak verset, hanem „szakmai” cikkeket is, s hogy az érettségi után jelentkezzem újra. Hát teli reményekkel utaztam, haza Pozsonyból. Újságíró leszek! Riporter – előttem az egész világ! Odahaza apám nem nagyon lelkesedett ez irányú lehetőségem hallatán, neki egy stabil zootechnikusi állás biztonságosabbnak tűnt, mint a riporteri kóbor életmód. De végül is rábólintott. Persze, akkor már – elmúltam húszéves – ezek az otthoni vélekedések döntésemet igazából nem tudták befolyásolni. Azonban előttem volt akkor még tíz hónap az érettségiig. Előbb ezt kellett teljesíteni, hiszen ez az egyik alap föltétele volt Pozsonyba jutásomnak.
Az utolsó év – a negyedik tíz hónap – igen gyorsan elröppent. A kettős cél – az érettségi és a Pozsonyba jutás – határozta meg ezt az időszeletet. Az első teljesítése felől akkor már nem voltak kétségeim, bíztam abban, hogy a záróvizsga eredménye legalábbis megközelíti az addigi bizonyítványaim szintjét. A következő, pozsonyi esélyem ettől lényegesen elkülönbözött. Mert egy ígéret nem több önma-gánál, ki tudja, Major Sándor főszerkesztő azóta rajtam kívül hányan keresték még velem azonos szándékú kezdő tollforgatók… Szóval azt is a „lehetőségek” közé kellett sorolnom, hogy esetleg a Szabad Földműves szerkesztősége helyett valamelyik szövetkezet vagy állami gazdaság állattenyésztésében jut számomra hely, mondjuk egy segédzootechnikusi státus… Amikor ez az utóbbi lehetőség megfordult a fejembe, mindig osztályfőnököm sokszor elismételt intelme jutott az eszembe: „Azért tanuljatok, hogy ti parancsolhassatok, s ne nektek parancsolhasson más.” Igaz, soha sem volt bennem semmi készség a parancsolásra, de azt, hogy nekem parancsoljanak mások, az az előbbinél is elképzelhetetlennek mutatkozott. Mindig magam akartam dönteni ma-gam felől, ezért hát igyekeztem Rezső bácsi tanácsát komolyan venni. Vagyis tanultam a saját tempómban a negyedik év végéig. De az érettségi előtti utolsó – akadémiai – hetet odahaza a tóparton töltöttem, olvastam és jókat úsztam a tóban. Hajnalonta meg esténként pedig kijártunk apámmal vadászni…
Ha már a lehetőségeket említettem, volt még egy „harmadik út” is – a főiskola. Az az igazság, hogy egy nyitrai öt év a maga csábításával és kihívásával nem volt közömbös számomra. De én akkor már majdnem huszonkét éves voltam, s ha a kö-vetkező öt évet a nyitrai főiskolán töltöm, meglehet agrármérnöki diplomát szerzek, azonban még következik a kötelező tényleges katonai szolgálat, s bizony harminc- évesen kell kezdenem valamit az életemmel… A kérdés az volt akkor a számomra, hogy a korábbi évek megkésettségét tovább növeljem-e, s hogy mit értelmesebb megcselekednem, vagy megkísérelnem. Végül is úgy döntöttem, hogy nem adom be továbbtanulásra a kérvényemet. Amikor az igazgatóm megkérdezte, hogy miért nem akarok tovább tanulni, a válaszom ez volt: „Mert nem érek rá!” Ezzel a mondattal le is zártam magamban ezt a kérdést. Nem tudom, helyes volt-e ez a döntésem, s ma már a felette való töprengés is merő időpocsékolás.
A komáromi négy évet végül is színjeles érettségi bizonyítvánnyal zártam, ami-re akár büszke is lehettem volna, de az ilyen „büszkélkedésnek” nem lett volna sok értelme – az volt a fontos, hogy túl vagyok az egészen! Leérettségiztem, elsőként a tágabb értelemben vett családban. Elértem valahová, de hogy lesz-e továbbjutás szándékaim irányába, Major Sándor ígéretén kívül szemernyi tudásom se volt. Utaztam hát Pozsonyba remény és kétség között, s nem jártam sikerrel. Kellettem volna, de nem volt üres hely a szerkesztőségben.
Szerencsére abban az időben még a szakiskolák végzőseit az egyes intézetek „elhelyezték” – így kerültem Pozsony helyett egy Lévához közeli tenyészállat-nevelő telepre gyakornoknak. Azonban alig két-három hetes zootechnikusi gyakornokságom azzal ért véget, hogy amikor az egyik hétvégén hazautaztam, távirat várt, hogy a lehető leghamarabb jelentkezzek a Szabad Földműves szerkesztőségében…
Így történt, hogy a következő hétfőn Köbölkúton a Pozsony felé induló vonat-ra szálltam fel… Akkor nem tudtam, sőt, nem is sejtettem, hogy ez a nap volt – lett! – további életem-sorsom mindent eldöntő fordulata.
Ugyanakkor az is világos és egyértelmű előttem ma már, hogy a komáromi évek nélkül ezt soha sem érhettem volna meg és el.
Komárom a tudás szépségével ajándékozott meg: „A tudd a dolgot – a szavak maguktól jönnek” tisztaságával, hitével és következetességével. Ebből következett a „tudd és tedd!” számomra ma is érvényes emberi és írói elkötelezettsége.