Hogya György – Tévelygéseim (1)

Tudod, kedves barátom, egyre inkább érzem, menyire megterhelő és ugyanakkor értelmetlen lejegyeznem a Pozsonyba tartó utam alatt született gondolatokat. Nem csak azért, mert ezek a gondolatok nem hordoznak magukban semmiféle újdonságot, hanem azért is, mert ezek a szerencsétlen, munkanélküli „munsi” gondolatai szétszórtságukban nehezen társulnak a mai köznyelv/gondolko-dás/felfogás elfogadottan használatos szimbólumrendszerével. 
Egyébként magát az írást nem tartom többnek, mint az önmagam meg-határozását célul tűző folyamat melléktermékének. Épp ezért igyekszem elkerülni, figyelmen kívül hagyni mindazon meghatározásokat, amelyek — több-kevesebb sikerrel — az írás lényegét próbálják meghatározni, s inkább önmagamra figyelek.
Persze, miattad is fontosnak tartom meghatározni az elkövetkező írás látszólag tetszőlegesen összeválogatott — néha már öncélúan túlburjánzónak tűnő — gondolatainak „felügyeletét”. Igen, írás közben, tehát az egyén saját gondolatiságának meghatározásakor, elengedhetetlen feltételnek tűnik a (köröttem zajló) valóság és a (felmerülő) lehetőségek közötti lelki kapcsolat tudatos felügyelete. Olykor persze felsejlenek a valóság rekonstruálhatatlan, nehezen értelmezhető elemei, s ilyen-kor egyértelműen előtérbe kerül a szerző személyiségének jelenléte, ám ha mindezt kellő világossággal tálalja, nem megy az érthetőség rovására. Mondhatni, minden világosságra törő igyekezet az író udvariassága is egyben.

Valójában minden magára valamit is adó lélek elgondolkozik az élet megélésének és megértésének lehetőségein. Ez lehet állandó lelkiállapot, mint egyes gondolkodóknál vagy világutazóknál, és lehet valaminek az apropója is, mint az én esetemben a pozsonyi utam.
Azok között, akiknek megadatott, hogy anyagilag többet birtokoljanak, mint társaik, sokan vannak, akik igyekszenek végletesen megélni az életet, és éppen ezért kipróbálnak mindent, amihez hozzáférnek, ám be kell látniuk, hogy képtelenség „mindent” megélni — be kell érniük „a lehető legtöbbel”. Ők azok, akiknek — bevallottan vagy bevallatlanul — esténként, mikor álomra hajtják fejüket, hamis megelégedettség, féltékenység és olykor kiábrándultság árnyékolja a homlokukat.

Vannak persze, akik — akár lenézik ez előbbieket, akár teljességgel elutasítják — nagy fenntartással fogadják az élet megélhetőségének lehetőségét, és inkább az élet megértésének jogához ragaszkodnak. Ezeknek a lelkeknek a megértés iránti vágyát csak akkor koszorúzza siker, ha a tökéletes és teljes megértés kizárólagossága helyett a megélés-megértés egyensúlyát keresik.
Ebben a keresésben – amely tehát az önmagam megismerését is jelenti – lép előtérbe az írás. Az írás, amely egyfajta lelki késztetés is egyben; bár elsősorban ott-hon szerzett ismeretekre támaszkodik, segít rendet teremteni az önmagammal folytatott állandó, zaklatott párbeszédek végtelen folyamában. Érzem, hogy az általam megfogalmazott kérdések és a velük kapcsolatos kétségek olykor meghaladják az erőmet és a képességeimet, s bizony, ezzel a tulajdonságommal javarészt alulmaradok gyakorlatias kortársaimmal szemben. (Nemegyszer meglepődöm, amikor valakiről azt hallom – olyan képességű emberről, akiről nem feltételeztem volna –, hogy sikeres nagyvállalkozó, képviselő, lapkiadó lett, holott mindmáig olyan lelki, erkölcsi hiányosságokkal küzd, amelyek véleményem szerint összeegyeztethe-tetlenek az említett társadalmi rangokkal. Mégis, gyakorlatiasabb, életrevalóbb, mint én. Mindebből az következik számomra, hogy nem ismerem, s ha némileg igen is, képtelen vagyok kihasználni az életet, az élet által nyújtott lehetőségeket. Csendes, beletörődő alázattal veszem tehát tudomásul, hogy már soha nem leszek sikeres nagyvállalkozó, sem képviselő, és még kevésbé laptulajdonos.)
A kiszolgáltatott ember egyik esélye az alázat.

Az én életem „vita umbratilis”, és csendes, eseménytelen lefolyását semmi-vel sem szeretném zavarni. Egyszerű, állandó munkát szerettem volna, amely biztosítja megélhetésemet, de még erre is képtelen voltam.
A sors nem bocsátja meg a visszautasítást.

„Mi szükség van fertőzött álmokra……………. és kukacokra az élet kenye-rében?” Z.

Egyetlen mentségem és ópiumom az írás, amelynek segítségével kapcsolatot tartok egy-két rokonszenvező lélekkel, amelyek egyike épp te vagy.
Csak olyan ember olvassa végig e vegyes érzelmekkel átszőtt lapokat, aki maga is hasonló szellemiségben nevelkedett, nevelte önmagát, s az írásomban nem keres mindenáron cselekményt, filozofikus bölcsességeket vagy a világ nagy kérdéseinek megválaszolására irányuló igyekezetet. Nem belebeszélni akar valamit — miként egyes kritikusok, akik általában olyan ismert írók műveihez hasonlítják az írást, akit ők maguk ugyan már ismernek, ám az említett író talán nem –, hanem megérteni.
Nem, nem akarom megválaszolni a nagy kérdéseket, és nem hiszek az ember egyre tökéletesedő fejlődésében. Elfogadom magamat és magunkat olyannak, amilyenekké váltunk, annak a tehetetlenségnek az érzésével, amely a megváltoztathatatlan múlt és kivédhetetlen jövő képe mögött egyaránt ott tükröződik. Mindez talán indokolja borúlátásomat, de egyáltalán nem jellemző, hogy emiatt állandó búskomorság lengene körül.  
Mindez az érzelmi kavargás pedig — létezésem belső képe —, ha bizonyos önmagam által megfogalmazott elvárásoknak megfelelően írom le, akár irodalmi jelenség is lehet. Márpedig leírom, mert szükségem van valamire, ami nem holmi idol, hanem életemnek értelmet adó, állandó tevékenység. Mindegy, hogy mit gondolnak valójában azok, akik az írásaimat semminek kiáltják ki — mindez letagadhatatlanul megtalált önmagam. Ennyire és nem többre jogosít az írás; megtenni mindazt, amire értelmem feljogosít és kötelez. Éppannyi akaratot és éppannyi értelmet kell tükrözniük e lapoknak, amennyi belső képemet hitelesen vetíti ki egy láthatatlan vetítőhálóra.
A köröttem zajló élet csak annyit jelenthet számomra, amennyit az elmúlás gondolatával átitatott belső világomba átmentett elemeiből felfogok. Eljátszom vele (miképp bármely más gondolattal), s annyira veszem komolyan, amennyire kiállja a történelmi összehasonlítások próbáját. S mindez önmagam számára is írásban hat a leghitelesebben.
Tudom, hogy mindez kicsit álomszerűnek tűnhet számodra, de ebben az álomban minden egyes gondolatnak én magam határozom meg az értékét, és én adom ki a csüggedés és magamra találás valóság által kérlelhetetlenül beváltandó bankóit.
Joggal kérdezheted, hogy ha az írás tulajdonképpen az önmagammal való találkozást jelenti, miért fontos mindezt elmondanom neked?
Hosszadalmas fontolgatást követően — melyben bevallom, szerepet játszott a nagyvállalkozók, képviselők és laptulajdonosok közömbös hozzáállása is –, mégiscsak John Cowper Powys bátorító gondolatát követem: „Az embernek lehet sikere könyvek nélkül, meggazdagodhat könyvek nélkül, de nem láthatja Istent, nem élhet igazán jelenünkben…  ha emberi fajtánk csodálatos naplóit nem ismeri.”
Még az sem keserít el, hogy az említett embertípusok képtelenek ezt a fajta szemléletet természetes élettani jelenségeik közé illeszteni.

*****

(Az igazság az, hogy itt kell ülnöm, és írnom kell, mert a lelkem ezt igényli…)

*****

A történetem — ha egy pozsonyi út lelki rezdüléseinek rögzítését egyáltalán történetnek lehet nevezni — egy véletlennel kezdődött. Olyan véletlennel, amelyben már Arisztotelész sem igen hitt. Véletlen — szümbebékosz — akkor történik, „ha nem azért jött valaki Aeginába, mert akart, hanem mert a vihar sodorta vagy a rablók hurcolták oda.” Nos, én sem tudok okosabbat mondani pozsonyi utamról, hogy legszívesebben nem mentem volna oda, ha nem valamiféle kényszerítő erő visz.
Az én szívem szerinti ziáratom (perzsa szó – zarándoklat, látogatás egy szent sírnál) elsősorban keletre vezetne, talán az Oxus folyóhoz, talán a médek birodal-mába vagy esetleg Gundésápúrba. („Valamikor az Indiától nyugatra húzódó világban  Gundésápúr  volt a legnagyobb és legfontosabb iskolai központ: kozmopolita város volt, ahol az ismert világ különböző nyelvű és vallású képviselői, perzsák, szírek, görögök, indiaiak, vagy – más nézetben – keresztények, zoroasztriánusok, zsidók, szábeusok közösségeinek kontaktusában élt és hatott a hagyományokban örökölt ismeretek egész köre”.)
(Az idegen szavakat nem fitogtatásként használom, egyszerűen meggyőző-désem, hogy: „A műveltség éppenséggel nem azért kell az írónak, mert az, nem tudom miféle szellem, nem tudom miféle magasságaiba fogja felemelni, hanem – szin-te mondhatók, hogy épp ellenkezőleg – az emberiség többi, közönséges, elemi és élettani javaihoz tartozik.”
Másik mentségem, hogy azért jóval többet olvasok, mint írok, megkímélve ezzel mindazokat, akik a magasságot nélkülözni tudó szellem pártján állnak.)

Talán eme tudásvágy – és nagy részben fiatalkori mohó kíváncsiságom – által vezérelve vettem meg valamikor régen Nietzsche: Ím Ígyen szóla Zarathusztra című könyvét, ám őszintén bevallva, nem tudtam végigolvasni. Meglepetést és csa-lódást jelentett számomra. Biblikus hangvitele nélkülözte azt a fajta kinyilatkoztatást, amelyre fiatal lelkem vágyott. Akkor persze még mit sem tudtam az Avesz-táról, a Vendidaról vagy Mâniról, s így természetesen felkészületlenül kerültem szem-be az első próféta első megnyilatkozásával.  
Mindenesetre igyekeztem nyitott maradni, így nem a Jót és Rosszat kerestem, hanem a vallások, filozófiák és erkölcsi tanítások olykor feloldhatatlan és ellentmondásos helyzetét szerettem volna megérteni. (Mindennapi éltünkben még a színház világa szeretné ezt a konfliktust feloldani, ám az emberi lélek katarzisáért kiáltó har-sány módszerei sem képesek felrázni az embert, és nem hozzák meg az ember megváltozásának ígéretét. Az előadás végeztével felálló, távozó és fejét csóváló nézőben ott marad az önmaga képességei és önmaga megváltása iránti örök szkepszis…)
Zarathusztra személye és valamiféle titokként kezelt üzenete azonban tovább-ra is izgatott, olyannyira, hogy további irodalmat és információt kerestem, amely közelebb vihet hozzá.

    *****

Az én életem olyan, mint Camarina élete (Camarina szicíliai kisváros volt, amely körül az orákulum figyelmeztetése ellenére kiszárították a mocsarat, minek következtében az ellenség — a szirakúziak — elfoglalta a várost) — érintetlenül kellett volna hagyni, mert a változások a pusztulásomat okozzák. (Sajnos, bármiféle változás történik velem, ugyanaz a lehangoló sors vár rám; ugyanis minden változásban — a mulandóság kétségbevonhatatlan tudata mellett — benne van a dolgok rossz tulajdonsága is… )
Ma már kevesen emlékeznek Camarinára, és keveseket érdekelnek a fe-ledésre ítélt szimbólumok és halálra ítélt gondolatok. Csak az én hibám, hogy szin-te betegesen vonzódom hozzájuk, és ennek következtében olyan szimbólumokat, hasonlatokat emlegetek, amelyek mások számára esetleg érthetetlenek.  
(Ha meg kellene határoznom, hogy „írásaimban” kiket idéztem – akár tu-datosan akár szövevényes emlékélményeim hatására –, képtelen lennék meghatá-rozni akár egyet is. Pontosabban mindenkit meg kellene említnem, akivel valaha is komolyabb szellemi kapcsolatba kerültem. Régen élt barátaim máig elevenen ható gondolatai mellett azonban halott múltjukat is magamban hordozom, amely nem tartozik máshoz, csak hozzám.)

Az én szimbólumokkal és hasonlatokkal teli világom azonban távolról sem hasonlítható mondjuk, Mörike mesterségesen kitalált, álmítoszokkal és áltörténe-lemmel bélelt Orplidjához, sokkal inkább egy, a külső világgal összhangban élni kívánó, belső autonóm világképről van szó. A két világot persze távolról sem tartom egyenrangúnak, sőt inkább egyfajta parazitizmus a jellemzője, hiszen jóval több műveltséget, tudományt szívok el a külső világból, mint amennyit már-már modoros, önelemző írásaimmal adok.  
Ugyanez a kettősség azonban meghatározza a köröttem lévő világban való érvényesülés módszertanát is. A belső világom ösztönzésére — és persze a megélhetés kényszerítő nyűge hatására — próbálom meg elérni vagy megközelíteni a külső világ lehetőségeinek határait.
E lehetőségek adnak olykor erőt ….

*****

Miután szabadúszó íróként – korlátozott lehetőségeimnek köszönhetően – már rég éhen haltam volna, munkanélküliként azonban kapok valamiféle segélyt, külső szemlélő számára ez a hivatalos létformám. Az új gazdasági válság ugyanis a környékünkön még annyi lehetőséget sem ad munkavállalásra, mint az eddigi való világ cirkusza. Életidegenségemet meghazudtolva életigenlő maszkommal bólogatok kifelé, és különböző pótcselekvésekkel teszem hitelesebbé mindezt. Többek között egy civil szervezet munkájába is bekapcsolódom, amelynek tagjai elsősorban ügyintézés terén számoltak a segítségemmel. És bár az én koromban már nem szoktak barátságról, barátság kialakulásáról beszélni (volt, aki ezért meg is orrolt rám), az együttműködésünk gyakran kap effajta színezetet.
Tehát, tagságot vállalva egy civil egyesületben, vállalnom kellett a tagsággal járó kötelességeket, ill. kötelezettségeket is. Ezek egyike a működéshez feltét-lenül szükséges anyagi támogatás beszerzésében való részvétel, magyarul: koldulnunk kell a pénzért, mint a többi önkéntes szervezetnek. Már nem emlékszem, hogy az egyik megbeszélésünkön ki tett javaslatot arra, hogy próbáljunk szerencsét az egyik minisztériumban, ahol ugye megint csak véletlenül, magyar nemzetiségű miniszter székel. Az meg örökre rejtély marad számomra, hogy miért épp engem jelöltek (és szavaztak meg egyhangú többséggel) erre az ugyancsak megtisztelő feladatra. Egyet-len okként a miniszterrel még jóval minisztersége előtti időkből való kapcsolatomat hozták fel társaim, mintha nem lennének tisztában a grádicson felfelé lépkedő hivatalnokok kóros memóriazavaraival. Az ezzel kapcsolatos aggályaimat azonban elhessegették, sőt az útiköltségemet is a szervezet fizette, így nem maradt egyetlen ellenérvem sem. Mivel a melioramentum, azaz a jobbítás (legalábbis a jobbítás szándéka) az egyik jelszavunk, a telefonon való egyez-tetés után – kilépve állandóan elsötétített egyszobás albérleti lakásom örökös félhomályából –, utaznom kellett. Lobbizni.

    *****

Tudod, az utazás mindig is kettős érzelmeket váltott ki bennem. Egyrészt örülök a megismerés boldogító új érzéseinek, másrészt viszolygok az utazás megfoghatatlan és előreláthatatlan rejtélyeitől, veszélyeitől és bizonytalanságaitól. Vala-hányszor hosszabb útra indulva kilépek otthonom ajtaján, mintha Platón barlang-jából, vagy inkább visszafogott képzeletem barlangjából lépnék ki. Egy állandóan változó, ezáltal ismeretlen világ fényeivel és árnyaival kell szembenéznem, s ez elbizonytalanít. Úgy kell eljutnom egyik városból a másikba, hogy nem tudom, miféle behatások érnek közben, s miután a valóság vizsgálatára általában alkalmatlannak tartom magam, így inkább csak nézelődöm, és az út folyamán felbukkanó változások és lehetséges helyzetek izgatják a fantáziámat. Lehetséges jövőm, amely éppannyira függ saját, lehetséges döntéseimtől, mint a közeljövőben környezetemben teret foglaló személyek lehetséges emberi reakcióitól, a velük való lehetséges párbeszédektől. Lehetséges helyzetek határozzák majd meg létemet, amelyekkel véresen komolyan számolok.
               Ráadásul számomra az utazás a magányosság újabb próbatétele is, amikor is kiderül, mennyit vagyok képes magammal vinni (Omnia mea mecum porto — mindenemet magammal hordom), mennyire tudom elszórakoztatni önmagamat mindazzal, ami épp foglalkoztat. Tehát nem is annyira a magány, mint inkább az eddig szerzett tudásom próbatétele egy-egy ilyen hosszabb utazás.

Bármely országút, még az entephuli országút is elvezet a világ végére — mondotta volt Thomas Carlyle. Talán ez a világvége-ígéret az, ami zavar. A Királyhelmec–Pozsony közti útban is benne van a világvégére-érés ígérete. Ám ezt az ígéretet bizonytalanná és ingataggá teszi az állandó választási kényszer. Választhatok: elvállaljam vagy sem az utazást. Ha igen, autóval vagy vonattal utazzak? Mind-egyik döntés újabb döntést követel. Sajnos, életemben több dolog is megakadályo-zott abban, hogy a társadalom valamiféle általános érvényűként megfogalmazott és elfogadott elvárásainak megfelelően döntsek: elsősorban egyfajta megmagyaráz-hatatlan érzékenység, továbbá meghatározatlan félelem, és végül a helyes elemzés képessége.
Pedig bármely helyes gondolat – esetleg, segítséggel, az enyém is – eljutathatott volna a helyes felismerésekhez.
Ha megkérded, A pontból B pontba miféle útvonalon fogok haladni: nem tudom; látszatra teljesen véletlenszerűnek tűnnek az állomások nevei. Ha a térképre nézel, valószínűleg más sorrendet állapítanál meg, mégpedig mert sajátos véle-ményed alakult ki a Királyhelmecről Pozsonyba való utazással kapcsolatban, sőt az utazással kapcsolatban egyáltalán. Ha tehát a térkép alapján döntesz, valószínűleg a Királyhelmec–Salgótarján–Érsekújvár egyenes lenne a legkézenfekvőbb, de hát a tapasztalt utazók tudják, hogy ennek az útnak vonaton semmi realitása nincs. A valóságban, vonaton a Kassától déli, losonci, vagy északi Poprád–Zsolna útvonalon lehet legegyszerűbben eljutni Pozsonyba. Autóval hasonló a helyzet… számos útvo-naltervet készíthetek… és persze bármely úton eljuthatok Pozsonyba, miképp bármely következtetéshez eljuthatok a magam által választott bölcseleti – egyesek szerint álbölcseleti – vonalat követve…

    *****

Ahhoz képest, hogy nem szívesen indultam Pozsonyba, még korán is keltem. A kora nyári, felkelő nap hosszú, lapos árnyakat festett a peron oszlopaihoz és az ott ténfergő, felszállni készülő utasok lábaihoz. Én, valami régóta ismert, ám eleddig megmagyarázatlan szorongásomnak engedve, azonnal megkerestem a „vagonomat”, és meggyőződtem róla, hogy a fülkében az „ülésemet” senki nem foglalta el jogtalanul. (Sohasem gondoltam végig következetesen, mitől lett a vagon az én vagonom és az ülés az én ülésem. Ezek a szavak az élet teljes képtelenségének és az öntudatlanságának szimbólumaivá válnak abban a pillanatban, amint helyjegyet veszek az állomáson.  Nem vállalom a válaszkeresés sötétségének eloszlatásával járó lelki fájdalmat, és inkább örök belenyugvással fogadom; Igen, az én ülésem.)
Éppen ezért, néha valósággal irtózom az ilyesfajta tévedésekkel járó kellemetlenségektől és magyarázkodástól. Adott esetben mindketten az „én ülése-mért” kényszerülünk harcolni, holott tőlem semmi sem áll távolabb, mint maga a harc…. Bármiért. Szóval, rengeteg baj lehet az utazással: Túl sok az árnyék… (És amikor éppen nem irtózom az ilyesfajta helyzettől, akkor sem tudom mindig humorral kezelni.)
De hamar megnyugszom, a napfényben fürdő fülke üres, s az átmeneti fe-szültség feloldódik bennem.
Táskámat felteszem a csomagtartóba, és helyet foglalok. Egy fénysugár-írást hoztam magammal, Sir Eskine Perry egykori kalkuttai bíró és az angol parlament tagja tollából, Abraham Hyacynthe Anqeitil du  Perronról, egy párizsi fűszeres fiáról, de egyelőre nem veszem elő.
Igen, utazás alatt olvasni szoktam… Ilyenkor az utazást egy másik utazással próbálom helyettesíteni: – képzeletbeli útra kelek, egyrészt, hogy szükség esetén elkerüljem a velem utazók érdeklődését, avagy érdektelenségét, másrészt így elégítem ki évek alatt kialakult olvasástól való függőségemet.
Felvillantva az utazás egyetlen, mások számára is elfogadható, értelmezhető valóságát, értelmet adhat magának az utazásnak….

Du Perron az Ecole des langues orientales ifjú növendéke 1754-ben véletlenül megpillantotta az oxfordi Bodleian Könyvtárból kölcsönkapott Vendidad – a zoroasztriánus kánon egyik példányának – néhány faximile lapját, s egyetlen pillanat alatt elhatározta, hogy meg akarja érteni a Vendidad üzenetét, s ő lesz az, aki ezt az akkor még értelmezhetetlen szöveget le fogja fordítani.  Miért? Miféle erő vesz rá bárkit is, hogy ilyesmire adja a fejét?

Reguly Antal sorsát juttatta eszembe, aki hozzá hasonlóan, szintén egy pillanat alatt döbbent rá, hogy neki a finn–magyar nyelvrokonság kutatása és feltárása a feladata.  Sok nélkülözés után, bejárva – többek között – az Ural, Perm és Ob vidékét, rengeteg anyagot gyűjtött össze. De ő a saját népének nyelvét,  illetve kapcsolatait kutatta, Du Perront viszont semmi sem kötötte a perzsákhoz. És még csak annyira lát-ványos támogatást sem kapott, mint mondjuk Stein Aurél, aki felfoghatatlan mennyi-ségű és értékű anyagot (közöttük rengeteg zoroasztriánust is) szedett össze Ázsia (halott) szívében. (Nem említve, és nem összehasonlítva például a többkötetes Serin-dia, illetve a Reguly-album megjelentetésének körülményeit.)

Du Perron hosszú útra indult, amely kalandfilmbe is beillő izgalmas ese-mények sorát hozta számára…
Megragadott ennek az embernek a — számára még ismeretlen — zoroasz-triánus  eszmék iránti fanatikus elkötelezettsége, kitartása, és főleg az önbizalma, amely megelőlegezte neki a feladat teljesítésének ígéretét. Nehéz pontosan meghatározni tettének mozgatórugóit, mégis úgy érzem, van bennünk annyi közös, ami segíthet megérteni tetteit.
Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy olyan emberrel kerüljek kapcsolatba, aki talán egy elfeledett vagy kevésbé elismert embertípus képviselője, ám aki számára tökéletesen egyértelműek saját korának — és ez alatt nem csak a saját századát értem — igazságai, s amit esetleg a tudomány állása miatt nem tudhat, olyan félelmetes sejtésekkel és megérzésekkel helyettesíti, amelyekről csak spirituális szeánszokon hallhat az ember.
Bár nincs okom du Perront bárhova is besorolni, úgy vélem, a „véletlen”, amely elvezette őt a Bodleian Könyvtárban talált Vendidad szöveghez — Mr. Bourchier, a Kelet-indiai Társaság köztisztviselője, az India nyugati partján lévő Szurat angol lerakatából hozta haza az egyik zoroasztriánus szent könyv  (Vendidad) egy példányát, s a Bodleian Könyvtárban helyezték el, ahol állítólag aranyláncon tartották! — tehát ugyanez a véletlen elvezethet sokkal, de sokkal mélyebbre. Tudat alatt Zarathusztra szellemét, pontosabban a hozzá vezető utat sejtem és érzem. Du Perron történetére rátalálva ugyanazt a magával ragadó örvényt, azt a leküzdhetetlen erőt érzem, amely megvétette velem Nietzsche könyvét!

    *****

Ma már tudom, hogy a Vendidad a zoroasztriánus kánonnak egyik része csupán, s abban az olvasatában, ahogyan du Perron megfejtette, pusztán az újperzsa szöveg interlineáris fordítása, mégis csodálatos elképzelés látni ezt az ifjút, aki elindul Indiába, hogy megszerezze azt a tudást, amellyel lefordíthatja nemcsak a Vendidadot, hanem az egész zoroasztriánus kánont is. Emberfelettinek tűnő vállalkozás. Azzal áltatom magam, hogy ezt a fénycsóvát követve talán az első prófétáig jutok, s a fény és árnyék, a jó és rossz első kinyilatkozójának, Zarathusztrának fénykörébe érve pedig talán megvilágosodik előttem „kortársa”, Buddha életének és visszavonultságának komor méltósága is.

„Ott ültem és vártam, a semmire éppen,
Túl a jón s a rosszon, elnéztem a fényben
Árnyban és játékban, a délben elveszve
A tóban, percek, órák céltalan teltek le
S akkor, barátném, kettélett az egy
S Zarathusztra maga megjelent.”

Igen, Zarathusztra megjelent, de ki volt a kettévált egy másik fele? [Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy ugyanabban az időben (i.e. VII–VI.század) két erős egyéniség is megjelent; Zarathusztra és Buddha. Mindketten hasonló élet-utat jártak be, élvezték az életet, önmegtartóztatást gyakoroltak, megvilágosodtak, és azon túl, hogy nem abszolutizálták tanaikat, az emberre bízták a szabad választás jogát.
Talán nem is véletlen, hogy a zoroasztriánus párszik is Indiába „tértek meg”; (Gudzsarát államban hozták létre a párszik, azaz a menekült perzsák birodalmát.)]