Ľudovít Šrámek – Az ejtőernyős férfi

A férfi a járdán poroszkált, görnyedten, gyatrán megborotválva, dünnyögött valamit az orra alá, tekintetével a lába elé meredt, akárha összpontosítana valamire. Látszott rajta, hogy már van a fejében.
 – Még megiszunk egy kissört, Rebeka, aztán elmegyünk haza. – Hogy mind-ezt kinek mondta, nem volt világos, hiszen senki nem ment vele, de még a környéken sem volt látható senki emberfia.
A férfi megállt az utolsó régimódi külvárosi kocsmák egyikének ódon bejárata előtt, ahol az ivóban máig masszív padok és asztalok vannak, késsel vágható a füst, megfelelően testes csaposnő és persze fiatalka a felszolgálólány, a kicsi fene-kén kellően megfeszülő miniszoknyácskában. Odabent néhány törzsvendég üldö-gélt a már megkóstolt sörök „társaságában”, látásból mindegyiküket ismerte, itt látásból mindenki ismer mindenkit, ezért csak egy fejbólintással köszöntött. Hasonló volt a válasz is. Leült az üres sarokasztalhoz a bekapcsolt televízióval szemben, amely lehalkítva ment, nehogy zavarja a kocsmárosné zenei produkcióját. Ő valamiféle lejátszón a kedvenc CD-jét nyomatta.      
– Akkor hát, Rebeka, egy kis sör és borovicska, s megyünk haza – szűrte át ismét a foga közt halkan, alig hallhatóan, a televízió képernyőjét nézve.
– Engem nem Rebekának hívnak, bácsi, én Patrícia vagyok, hát nem emlékszik rám? Egy iskolába jártam a maga lányával, ugyanabba az osztályba, és néhányszor maguknál is voltam. Hogy érzi magát Ágota Angliában, és mikor jön haza? – lepte meg kérdéseivel hirtelen az aprócska miniszoknyás lány, aki váratlanul és észrevétlenül tűnt fel az asztala mellett.
– Bocsáss meg, Patrícia, nem vettelek észre. Én valójában a kutyusunkhoz beszéltem – kezdett széttekintgetni maga körül a férfi.
– Biztosan elkóborolt valamerre, vagy odakint vár. Itt nem vész el. Mit hozhatok, bácsi?
Már képben volt.
Hát persze, a kutyát is elvitte, sajnálkozott magában, hangosan pedig rendelt egy nagy korsó sört borovicskával.
– Ha Ágota megjön Angliából, elmondom neki, hogy találkoztam veled. Tetszik itt neked? – próbált beszédes lenni, noha egyre rosszabbul érezte magát, a hangulata egyenesen pocsék volt. A beszélgetés lánya iskolatársával, aki diákmunkával keresi tanulmányaira a pénzt nagynénjének ebben a külvárosi kocs-májában, nem segített más irányba terelni a gondolatait. Ült, iddogált.
Tegnap ismét eredménytelen kísérletet tett a békülésre a feleségével, aki ott-hagyta, elment a házból a kutyával együtt azt követően, hogy ő az utóbbi öt évben már harmadszor veszítette el a munkahelyét.
     – Láttál már nagyobb tökfilkót, mint te vagy? Azt, hogy valamiféle összevonás folytán a munkahelyedet megszüntették, azt megértem. Hogy téged, két főiskolai diplomával rendelkező embert, kidobtak a második munkahelyedről át-szervezések miatt, képes vagyok lenyelni. Nem volt ott protekciód és hatalomhoz azok a mindenre kapható ficsúrok jutottak, akiket egy korumpálódott politikai banda futtat. De hogy szó szerint kidobatod magadat egy reklámügynökségtől, ahova én jutattalak be, protekcióval, ismeretség útján, merthogy az én egykori iskolatársam ott a főnök, azt már nem tudom megérteni, azt már nem lehet megérteni, az már a gyámoltalanság és a tehetetlenség teteje – mondta a felesége, a végén már csak-nem hebegve.
Csak akkor higgadt le, amikor ő az anyósa lakásának előszobájában, ahol ez a monológ lezajlott, fokozatosan már csaknem az ajtóig hátrált.
– Tehetséges ember vagy, csak nem tudod eladni magad. Tégy ezzel valamit. Mert ez így tovább nem megy! – fejezte be az asszony határozottan.
Ő erre sarkon fordult és köszönés nélkül távozott – a legközelebbi kocsmába. Képtelen volt ugyanis az asszonyának már negyedízben elmagyarázni, hogy mindez egészen másképp történt. Feleségét a maga igazáról egykori iskolatársa, az ügynökség tulajdonosainak a  mitugrásza győzte meg, amely vélt igazságban az ő kreativitásról, szociális érzékenységről és ismereteinek kihasználásáról volt szó, csakhogy a valóságban mindez egészen másképp nyilvánult meg. Asszonya nem tudta megérteni, hogy a cégtulajdonosok egyikének kívánságára kellett távoznia, merthogy mindjárt a belépését követő harmadik napon felhívta a figyelmet a mun-kaértekezleten, ott, mindenki előtt az egyik reklámszöveg két sorában található há-rom nyelvtani hibára, amely fontos, nem mindennapi megrendeléssel járó szöveget történetesen az ügynökség társtulajdonosa jegyzett szerzőként, amit ő nem sejthe-tett, és nem is mondta neki ezt senki. Közben persze a többiek mindnyájan hallgattak, mint a sír.
– Végtére is nem leszek olyan bolond, hogy két kirúgás után éppen azzal kockáztassam meg a harmadikat, hogy nyilvánosan megszégyenítsem azt, akinek a betevőmet köszönhetem. Én egyszerűen azt akartam, hogy az ügynökségünkből olyan tiszta munka kerüljön ki, amiért nem kell égni a pofánknak. Én tényleg azt gondoltam, hogy azokon a hibákon egyszerűen mindenki átsiklott! – Valójában nem is tudta volna már asszonyának ezt ki tudja hányadszor elmondani. Képtelen volt rá, hogy ott, az anyósa lakásának ajtajában még egyszer elismételje, hogy is volt az valójában a próbaidőszak egész három hónapja alatt. A vele való közvetlen kapcsolatok kerülgetésével, a látszatfeladatokkal és látszatmunkákkal, melyekből eleve kilógott a lóláb, az udvarias frázisokkal és mosolyokkal a véletlen találkozásoknál s a munkaértekezleten felvetett ötleteit követő néma csenddel. Mígnem az egész után a próbaidőszak utolsó napja tett pontot: a titkárnő behívatta őt, közölte vele, hogy az ügynökség vezetősége nem hosszabbítja meg vele a szerződést, ellenben azt kívánják neki, hogy olyan foglalkozásban sikerüljön érvényesülnie, amely jobban megfelel majd az előfeltételeinek – szóval süketelés, süketelés –, majd: a viszont-látásra!
Miként az a kocsmákban gyakran megesik, amikor a férfi készült felhörpinteni az utolsó korty sörét, az ajtóban feltűnt az egykori kollégája. Görnyedten, gyat-rán megborotválkozva, zavaros tekintettel, a fején heggel, amelyben még mindig látható volt néhány varrat. Mindnyájan tudták róla: a felesége találta őt homlokon öt lépésről a virágvázával. Maga viszont mindenhol azt állította, hogy a garázs takarítása közben pottyant a fejére valami a polcról.
Őt kéne látnia a feleségemnek, gondolta a férfi őszinte sajnálattal, hogy az ő egykori munkatársa a felszámolt kutatóintézetből, immár tizennégy hónapja munkanélküli. Most egy további férfival érkezett, mindkettőjüknél kicsit idősebbel, aki semmivel sem nézett ki jobban, és a vállán egy nagy hátizsák lógott. Megismer-kedtek, a batyut cipelő férfi docensként mutatkozott be – ezt jól értette –, a veze-tékneve pedig Brh¾avýnak vagy Prh¾avýnak hangzott. Nem akart faggatózni. Mindnyájuknak rendelt egy kört. Még volt miből. A felszolgálólány villámgyorsan hozta a rendelést, koccintottak, ittak egyet és néhány pillanatig hallgatagon ültek.
– Múlt héten összefutottam Gustóval – dobta föl a témát volt kollégája –, céget alapított és tervpályázatokat készít európai támogatások elnyerésére.
– Mennyi tervpályázatot készített már el? – a férfi valójában csak arra volt kíváncsi, hogy megy a sora, így a kérdése, érezte, hülyén hangzott.
– Még egyet sem. A megrendelésekre vár. Nem tudsz valamilyenről? Proví-ziót kapsz. És te hogy élsz? – húzódott vissza a kevésbé kényes kérdések megvitatásának biztonságába a volt kolléga.
– Talán tudod, hogy engem meg otthagyott az asszony. Sehogy sem akarja megérteni, hogy ebben az elkurvult világban lehetetlen normális munkát szerezni ismeretség és protekció nélkül. És én már valahogy tényleg nem bírok állandóan valami után futkosni és kuncsorogni. Torkig vagyok már ezzel az egésszel…
– Nem vagy az egyedüli! – szakította félbe a volt kolléga és elkezdte taglalni további volt munkatársaik sorsa alakulását. Néhányukat a docens is ismerte. Elég sokat megtudott: Ondrej asszisztensként valamilyen képviselőnek a seggét bújja a parlamentben, Pa¾o vállalkozik (a szülei restituáltak, tehát könnyedén nekilódult), Mišo továbbra is tartja magát a vezérigazgatói poszton, noha közben három minisz-tert is lecseréltek (ki tudja, mi lesz e mögött), Stano meghalt autóbalesetben, neki már nem fáj semmi, Kata elvált és valamilyen pénzes osztrákkal él…
 – Nem veszel egy ejtőernyőt? – szakította meg a kolléga monológját a docens. – Csúcsminőség, kiváló selyemanyag, egy nagykutya ugrált vele.
– Mire lenne ez jó nekem? És mennyiért?
– Adj két százast, s hozatok egy kört. Meglásd, az öreglány örülni fog neki. Ez megtöri őt – jósolta neki a fényesebb jövőt.
– Három kis sört és három borovicskát, Patrícia! Ez lesz ma az utolsó. A kolléga úr fizeti – mutatott a férfi a docensre.  
A felszolgálólány megjött a poharakkal teli tálcával, megállt a férfi mellett és megkérdezte: – Tudja a bácsi, hogy mit tanulok? Biztos nem találja el.
– Bevallom, nem is sejtem. Ám ez engem tényleg érdekel, áruld el hát nekünk!
Kiderült, hogy a lány pszichológiát tanul és immár harmadéves. Gondolatban immár a diplomamunkája foglalkoztatja, amelynek témája a munkahelyi stressz és az alkoholizmus. Az első tapasztalatait már begyűjtötte, hiszen valójában a kocs-mában is dolgozik a témán. Közvetlen megfigyelésnek hívják ezt. Megfigyeli a vendégeket, beszédbe elegyedik velük, aztán feljegyzéseket is készít róluk, majd megkísérli a tipologizálásukat.
– Tudják, hogy mi a vendégeink három legnagyobb önbecsapása? Nem? – kérdezte a lány, s felmutatta a hüvelykujját, majd fokozatosan hozzá nyitotta a mutatót és a középsőt:        
– Az első: menjünk egy beöntésre! A második: ez ma az utolsó! A harmadik: holnaptól nem iszunk! Na, mit szólnak hozzá? Jó, ugye? – sorolta, gondosan töre-kedve rá, hogy ne hasson kissé fáradtnak és szomorúnak, s a rövid kis szoknyájában tényleg nagyon jól nézett ki.
Tehát kísérleti alanyainak tekint, megfigyel, tipologizál bennünket. S mi volna, ha a témáját a munkanélküliségből eredő stressz és az alkoholizmusra változtatná – tűnődött a férfi, míg a másik kettő mellette további ismerős munka- és iskolatársak sorsa alakulását boncolgatta, főleg a kevésbé sikeresekét.
A docens kezdett kötözködni, már eléggé részeg volt, nyilván nem bírta úgy, vagy sokat megivott, mielőtt ide jöttek.
– Mindnyájan megvannak úgy-ahogy, csak ti ültök itt a kocsmában és vedeltek. Most éppen angol nyelvtanfolyamon vagy az új számítógépes programok kurzusán kéne lennetek. Esetleg a hivatalokat járhatnátok új születési bizonyít-ványért, amihez persze ki kellene vasaltatni a pofalemezeteket, hogy ne látszódjék, immár reménytelenül túl vagytok az ötvenen! – húzott egy nagyot a borovics-kájából.
– Nekem jó – folytatta, minthogy senki nem reagált a szavaira –, én már nyugdíjban vagyok, nem valami rózsás, de legalább nem irányítgat kedvére holmi ifjú titán, akinek már harmadjára is sikerült pártot váltania, noha még nincs huszonöt éves. S hetente autóbuszra ülök, elmegyek letanítani pár órát oda, ahol a magamfaj-ta embereket még megbecsülik. Na, egészségünkre! Józanul nem kapnak meg bennünket!     
A férfi érezte, hogy már el kell mennie. Mindenkit átvettek már itt töviről he-gyire, de ki tudja, mit beszélnek a háta mögött róla: bekracholt egzisztencia, eredményes kutatóintézet levitézlett főnöke, csodabogár, aki a külvárosi utcákban kóborol, a legolcsóbb kocsmákban és talponállókban áll meg, mindenhol féldecit és sört iszik, aztán kódorog tovább, valamit mormog az orra alatt, a kutyájával beszélget, akit már hetek óta senki sem látott mellette. Kutya egy hetek…
– Minden kicsit másképp van, éppen úgy, mint a te betört fejeddel – düny-nyögte a férfi s örült, hogy már nem figyeltek rá, ezekhez a vitákhoz már nem volt elég ereje. Felállt, elbúcsúzott a cimboráitól, fogta a batyuját és kiment a járdára. Alkonyodott, nemsokára sötét lesz.
Amikor a férfit hordágyon a mentőautóba készültek tenni, valahonnan egy rőt színű kutya loholt oda és elkezdte a kezét nyaldosni. A kutyát követően valami-féle asszony is odaszaladt, megszólította a hordágy fölé hajoló mentőorvost és valamiről kérdezgetni kezdte. A kezében nedves zsebkendőt szorongatott, sírt.
– Micsoda szégyen, micsoda szégyen, hogyan történhetett ez! – faggatta az orvost.
– Én nem tudom, az az úr talált rá – mutatott az orvos egy idős férfira, aki néhány méterrel odébb állt tőlük, egyik kezében a kutyapórázt, a másikban a mobiltelefonját szorongatva. A pórázra egy apró csupaszőr kutya volt kötve. Az öreg közelebb lépett, sejtvén, hogy róla van szó.
– Azt nem láttam, mi történt valójában, hogy kiugrott-e vagy leesett a balkonról. Én már csak azt láttam, ahogy a balkon alatti fűre zuhan. Szerencsére a hátával és a fejével arra a batyura esett, ami úgy néz ki, mint valami ejtőernyő – mutatta az ujjával.
– De hiszen mi az első emeleten lakunk! Onnan már csak nem ugrott volna ki! – A nő reakciója első pillanatra logikusnak tűnt, de valami dermesztő is volt benne.
– Már miért ne? – vetette ellen az orvos. – Lehet, hogy csupán ily módon ki-áltott valaki után segítségért, de ez később úgyis kiderül. Most be kell vinni kórházba, megfigyelésre. Nem néz ki túl komolynak a dolog, az egyik lábán és a nagyon valószínű agyrázkódáson kívül… – mutatott az orvos a férfi jobb lábára. – Holnap már okosabbak leszünk – zárta le végül.
A férfi a hordágyon mozogni kezdett, mintha csak az orvos észrevételeit kívánta volna alátámasztani. A kutyus továbbra is nyalogatta a kezét. A férfi megsimogatta őt – nem is kellett túlzottan erőlködnie hozzá. Simogatta a füle tövét, a kutya csóválni kezdte a farkát, szemmel láthatóan örült. A nő odalépett a hordágyhoz, a férfi nem vett róla tudomást, a kutyával foglalkozott, a szavait is csak hozzá intézte:
– Talán épen visszatérek, Rebeka. Légy jó és vigyázz itt mindenkire, mert én ezúttal elég sokáig távol leszek.
Összehúzta a szemét és még egyszer végigsimított a kutya nyakán.
Leereszkedés a csúcsról
Tényleg szokatlan álom volt. Soha eddig semmi ilyen furcsa álma nem volt. A férfi tudta magáról, hogy fekszik az ágyában, egyszersmind látta magát, ahogy egy sárral és mindenféle szeméttel teli piszkos pocsolyában áll. Aztán ez az álló alak akárha meglepődne a medrecskében, amelyen át egy kideríthetetlen színű és formájú kis vízér csordogált, hirtelen a magasba emelkedett és elkezdett szökdelni. Látta magát, a szobájában ágyban fekve, hogyan rugaszkodik el és száll a levegő-ben, időnként az egyik kezével megérintett egy fal vagy szikla köré emelt valami-féle állványzatot, létrát, és felfújt léggömbként szállt egyik ponttól a másikig, eközben mindig egy légies érintés és elrugaszkodás következett, majd ismét rövid, de gyors repülés, ami csak néhány pillanatig tartott, és már látta magát, ahogy teljesen lent posztol, valamiféle befejezetlen, állványzattal körülvett épület tövében. Ott állt és nézte a kis patak gyönyörűen lecsiszolódott kövei közt csordogáló vizet, amely áttetsző volt, hihetetlenül tiszta. Késztetést érzett, hogy igyon belőle.
A férfi felébredt és a pohár után nyúlt, amely az éjjeliszekrényére volt készítve. Miután eloltotta a szomját, nyugtázta magában, hogy hosszabb idő után végre jó hangulatban ébredt, hogy előre örül a hegyekben töltendő szép napnak, hogy a szanatóriumi szobája, amelyben lakott, már nem tűnik számára olyan barátságtalannak, mint tegnap. Az álmot is kiengedte a fejéből – csak mosolygott rajta, amikor újra felidézte, hogyan szállt a légben cikkcakkos lepkeröpüléssel, akárha súlytalansági állapotban, teljesen anyagtalanul, miközben saját magát nézte az ágyból és érzékelte, hogyan kezd fokozatosan felébredni…
Erre a napra a tátrai csúcsok egyikének megmászását tervezte be magának. Mivel a szanatóriumban már tíz napot eltöltött, meg volt győződve róla, hogy ezt az aránylag igényes, noha nem a legnehezebb túrát teljesíti. Reggeli után a hátizsákjába váltómezt, orkánkabátot, mobiltelefont, néhány nápolyit és almát csomagolt. A szobája erkélyéről felnézett a hegyekbe – sehol egy felhőcske, szinte teremtett nap ez egy gond nélküli kirándulásra.
Amikor fölért a tengerszemekhez, amelyek fölött túrájának célja magasodott, feje fölött az égbolt kezdett beborulni. Hamarosan tele volt az ég fekete felhőkkel, de még meglehetősen magasan a csúcsok fölött. Az övé már csak néhány perc útra volt a hegynyeregtől.
Most már nem adom fel, döntötte el a férfi, és elkezdett lendületesebben emelkedni.
Esni pontosan déli tizenkettőkor kezdett, amikor ő is fölért a csúcsra. Csaknem befogta azt a mintegy tízfős turistacsoportot, amely előtte araszolt fölfelé.
Nem mindennapi volt az eső. Az égből tonnányi vizek szakadtak le hóval és jéggel keveredve. Mire előhalászta hátizsákjából az esőköpenyét, bőrig ázott. A víz folyt végig a testén, a vízhatlan dzsekije és a nadrágja nem nyújtott védelmet a nyavalyás elem ellen, a nedvességet már a túrabakancsaiban is érezte. Három perccel később, mihelyt kicsit kifújta magát az erőltetett emelkedés után, elindult lefelé.
Mivel az előtte haladó turistacsoport fönntartotta őt és minél előbb a hegynyeregben szeretett volna lenni, a férfi úgy döntött, hogy a turistaösvényen kívüli rövidítéssel megelőzi őket. Nem tűnt számára ez veszélyesnek: itt végtére is nem veszítheti el az utat, meredekebben lefelé veszi az irányt, aztán alább ismét rátalál a jelzéses turistaösvényre. Az ereszkedés könnyen ment neki, gyorsan haladt, szikláról sziklára, itt-ott megcsúszott a lába a felázott füvön, a meredély éles lejtésű volt, aztán egyre gyakrabban keresnie kellett a megfelelő útvonalat, úgyhogy hol jobbra kanyarodott, hol balra. Már vagy negyed órája ereszkedett lefelé így, de a turistaösvény nem tűnt fel előtte. Aztán egy szűk hegyteknőben találta magát. Ennek végén vagy ötven méter mély szakadék tátongott. Jobbra és balra pedig meredek sziklafal emelkedett.
Amott balra, ha kicsit följebb megyek, talán sikerülne tovább haladnom, gondolta a férfi. Aztán még feljebb nézett. Föntről a sziklák közt erekben dőlt a víz. Fölfelé már nem tudott volna hova visszatérni. Elindult hát balra, a kiálló köveknek és fűbuckáknak vetve lábait, de csak egy szomszédos hegyteknőbe jutott el. Ismét csak a jelzéses turistaösvénytől távolodva, amire – most már teljes bizonyossággal tudta – nem volt esélye rátalálni.
Rövid mászás után a nedves kövek közt megcsúszott a lába és a hátára esve siklott le mintegy tíz méteren át a sziklás omladékon – szerencsére a hátizsákja ki-csit fékezte a zuhanásban. Egy további mély szakadék krátere fölött állt meg. Lepillantott. Egészen lent a turistaösvény szalagja szelte át a völgykatlant ama hegy-nyergen túl, ahonnan ő feljutott a csúcsra.
Oda kell eljutnom. De hogyan? Rádöbbent, hogy most már tényleg baj van.
Ebből már nem lehet kijutni. Itt már csak valami őrült szerencse, véletlen, vagy a Magasságos segíthet. S akkor még mindhárom esetben valakinek ide kéne jönni, aki innen levinne, mert én magam le nem mászom. A férfi kissé följebb kapaszkodott a szakadék veszélyes szélétől, leült egy nedves kőre, becsukta a szemét és megpróbált pihenni.
Mióta elindult a túrára, első ízben jelent meg előtte a reggeli álma. Látta önmagát, hogyan szökdel a fal melletti sziklákon, elrugaszkodik és száll a levegőben.
Ez aztán tényleg remek álom volt, gondolta, és ugyanakkor először a nap folyamán eszébe villant, hogy valójában éppen ilyen esetekre hordunk magunkkal mobiltelefont.
Tíz napja vagyok itt, tíz napja nem hívtam fel még a saját asszonyomat sem, most pedig betojva holmi segélyhívásokkal fogom lejáratni magam. Hisz akkor soha többé nem jöhetnék el ide! Meg kell próbálnom egyedül!
A férfi felállt és figyelmesen megszemlélte a terepet maga körül.
Lejjebb és lejjebb kell jutnom, de nem mindenáron. Óvatosan kell mennem, biztonságos útvonalon. Úgy, ahogy ama éjszakai lepke az álmomban – emeletenként lejjebb, ide-oda cikázva, ahogy a terep engedi, és egyre közelebb a völgykatlanban húzódó ösvény mentőszalagjához.
Most sem látható rajta senki – a turisták többsége számára valójában itt a hegynyeregben vagy a csúcson ér véget a túra, és visszafordulva ugyanazon az útvonalon poroszkálnak haza. A hegynyergen át kevesen ereszkednek lefelé. Ő maga egyszer megpróbálta. Ez úgy nagyon hosszú túra, s ma, ha szerencséje lesz, újra ott találja magát abban a völgyben, még ha a hegynyereg alatti legtávolabbi részében is.
A férfi óvatosan átmászott ez első sziklahát egyik hasadékán, amely a legjárhatóbb útnak tűnt számára. Aztán tovább ereszkedett lefelé a völgy irányában a legközelebbi szakadékig s közben mindig ugyanaz: mászás négykézláb, ötször, tízszer, aztán hason, olykor a fenekén is, víz és sár a ruhán, a hátizsákon, a cipőkben. Fájdalom a combokban, emésztő szomjúság a torokban. Aztán hirtelen az utolsó veszélyes átjáró és… kitárulkozik a turistaösvényhez vezető füves völgykatlan, a buja növényzettel fedett kis patak, mellette három turistával és nagy hátizsákokkal.       
Netán már nappal is álmodom, gondolta a férfi és az órájára pillantott. Dél-után három volt éppen.
– My vás pozorujem už hezkou chvíli* – tudta meg tőlük, miután alaposat húzott a vízből, amivel megkínálták.
– Nejdøíve jsme mysleli, že máte zøejme potíže, ale to už jste to celkem dobøe zvádal** – jutott neki még elismerés is a részükről.
Ha ti azt tudnátok, fiúk, hogyan is bírtam én ezt, sajnálkozott a férfi saját teljesítménye fölött, de csak lélekben. Még egyszer ivott a vízből, negyedórát üldö-gélt, aztán lassan elindult föl a hegynyeregbe a turistaösvényen.
Az úttól nem messze mormota ült egy kövön. Nézelődött, nem félt, nem bújt vissza az üregébe.
– Szia – köszönt rá, és megállt. S csak azután indult a kaptatón tovább, miután a hegyi rágcsáló lemászott a kőről a fűben megbúvó üregébe. Lefelé a férfi aztán már könnyebben haladt.
Ma meg kell néznem a pisztrángomat is, nem úszott-e el valahova, jutott eszé-be hirtelen, amikor már csak egy óra járásra volt a szanatóriumtól, s közeledett a vad hegyi patakot átívelő hídhoz. A hal ott volt. Csaknem mozdulatlanul lebegett a nagy kő mögötti mély árokban, csupán időnként mozdította meg picit a farkát és az uszonyait.
– Üzenete érkezett – szólt utána a portásnő, amikor megérkezett a szanatóriumba. – Kétszer hívta önt telefonon a lánya, állítólag már úton vannak ide, és nálunk biztosítottak szállást maguknak. Este érkeznek.
– Ki van úton? – kérdezte a férfi értetlenül, s csak aztán világosodott meg előtte, hogy az csak a lánya lehet meg a felesége.
A szobájába érve kirakta hátizsákjából a szennyes holmikat. A mobilja nem működött, a kijelzőjét kisebb párafelhő homályosította be. Lezuhanyozott, megette a vacsoráját és kiment sétálni. A tó melletti ösvényen a három turistával találkozott, akiket délután látott a hegynyereg alatt. Siettek a hegyi villanyvasútra, éppen csak odakiáltották neki: – Mìl jste dnes štìstí, pane!***
Felesége a lányával és annak barátjával érkezett. Köszöntötték egymást, s a fia-talok hamarosan felszívódtak.
– Nektek ma a mamával beszélgetnetek kell, ugye, apu? – jegyezte meg előtte a lánya úgy, hogy közben merőn az anyját nézte.
A késő este a szálloda teraszán találta őket, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a tóra és a hegyekre.
– Nagyon furcsa álmom volt ma – mondta a férfi, s a felesége hagyta elmesélni a különös álmot. Aztán már csak némán álltak a teraszon. Amolyan szótlan beszélgetés volt ez, álltak egymás mellett szorosan, s a férfi hosszabb idő után még az asszony vállát is átkarolta.     
 ——      
*** Szerencséje volt ma, uram! (cseh)
Szerdahelyi József fordítása