Aich Péter – Cilike

A színpadon állt, a zongorista épp leütötte a fölvezető akkordot a következő versszakhoz, s akkor folytatni kellett volna. A terem félhomályában kevés látszott, csak a színpadra meredt néhány lámpa, amikor hirtelen vakító ragyogásba öltözött minden körülötte: egy elromlott fényszóró váratlanul meggondolta magát és kigyulladt, úgy tűnt, most a világ összes lámpája a szemébe világít, s ez menthetetlenül mindörökké elvakítja. Nem sokat látni a teremből, azt előre megmondták, legföljebb a fejeket, de ne azokra figyelj, te csak énekelj, és kész.

 Csakhogy az a lámpa túl élesen világított, az az egy, amely most olyan hirtelen és önkényesen lángba borította a világot. Vagy ez csak a látszat? Mert hiszen mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Miért tesznek úgy, jaj, hát nem látják? Kigyulladt az a fényszóró, kigyulladt, igazán – vagy csak ő látja? De hiszen világít… pont rá… Miközben a kíséret közjátéka hangzott, a föllobbanó óriási világítótest mágnesként vonzotta tekintetét, akaratlanul is belebotlott, olyan picikének érezte magát, icipici kisleány, elveszek a színpadon, ne arra figyelj, visszhangzott benne, hiába, üstökösök röpködtek össze-vissza zajtalanul, vakuk villantak meg szemek, különösen azok, mindenütt körülötte, a kislány teljesen megrémült, dermedten állt, megkövülten, összeszorult torokkal, megzavarták a hamis fények. Egy megtévedt néző, mint később kiderült, Cilike izgatott tantija, tapsolni kezdett, talán úgy vélve, immár vége, vagy egyszerűen lelkesedésből, pedig dehogy volt vége, s ez Cilikét még inkább összezavarta. A dallam a fülében szólt ugyan, s teljesen tisztában volt azzal, hogy folytatni kéne, de a szavakat mintha kitörölték volna, az égvilágon nem jutott eszébe a következő versszak sem, semelyik, hát csak állt, vakon, elveszetten, a reflektor mindjárt magába szippantja, ó bárcsak, bárcsak elnyelné, hamm. A zongorista még egyszer leütötte a bevezető akkordot, de Cilike nem tudta folytatni, ijedten állt, a zongora felé pislantott, a nézőtér hümmögött, morajlott egy csöppet, majd elhaló tétova taps szólt innen s onnan, senki sem volt biztos benne, vajon most valóban vége van-e a számnak, mert Cilike csak állt, mint egy leforrázott tyúk a tepsi előtt, s a zongorista, miután harmadszor is leütötte az akkordot, hirtelen elhatá-rozással elengedte a pedált, megfogta Cilike kezét és kivezette.

Így kezdődött minden, sikertelenül, ahogy hamarosan kiderült, a gyerekek vihogtak, azzal froclizták Cilikét, hogy hol a vége, hol a vége, Cilike védtelenül lesütötte szemét, s megfogadta, nem énekel többet, micsoda szégyen, így fölsülni, a mama sírt, jaj, s a papa, az csak szemrehányón mosolygott bűnbánatában, amiért tehetségtelen a lánya, ó, hát nem és nem. Előbb a mama persze megszidta, miért nem énekeltél tovább, te gyerek, s a papa dühös volt, amiért leégett az előlegezett dicsekvésével, de azért sajnálták is egy kicsit, bár azt pedagógiai meggondolás végett nem mutatták, mert hogy az nem elég ösztönző, olyan kedves volt a kislányt hallgatni, otthon mindig énekelt, vidám, csengő hangon, hát akkor most miért nem, a fene egye meg. A mama később többször szóvá tette, hogyhogy ilyen csöndes vagy, kislányom, a papa meg csodálkozott, mert úgy tartotta megfelelőnek, bár tulajdonképpen elkönyvelték, úgyis hivatalnoknő lesz, akárcsak ők, egy irodában egyébként sem lehet folyton énekelni, még kirúgnák emiatt, úgyhogy megnyugodtak idővel az otthoni kedélyek, nem lett csodagyerek mégsem, hát istenem, van ilyen. Csak az énektanár nem nyugodott bele, képtelenségnek tartotta az egészet, ilyen ügyes, ennyi adottsággal megáldott kislány, nahát. Igaz, amikor egyedül volt, Cilike szinte önkéntelenül dúdolgatni szokott, csöndesen, nehogy meghallja bárki, de már nem olyan vidáman, inkább álmodozva, csak a melódiát, a szavakat magába rejtve, tudta, persze hogy tudta a szöveget, de így, ha mégis megakadna, nem kellett abbahagynia, s önmaga előtt szégyenkeznie, kifogásnak jó volt mindenképpen. Ama nevezetes föllépés traumája fekete macska volt, a nyakán ült, fojtogatta, fölmarta bőrét, s az osztálytársak tettek arról, el ne felejtse a dolgot, hol a vége, hol a vége, ugratták, egymás között a fölsült énekesnőnek becézték, és senki sem vette komo-lyan, egyébként sem volt kimondott szépség, bár később dús keblét azért megcsodálták, a csöcsös énekesnő, így is emlegették, bár akkortájt már nemigen tudták, miért énekesnő, ha nagy a melle; a feneke is egy kissé nagyra sikerült, a lába pedig, ami abból a nagyobbfajta domborulatból kinőtt, az, na, szóval inkább hordott hosszú széles szoknyát testi adottságait palástolandó, mert mindenki inkább az alkatára lett figyelmes, a szemébe senki sem nézett.

Évek múltak így el, de az egykori, tulajdonképpen ártatlan fölsülés árnyként kísérte, sehogy sem akart kifakulni, pedig néhai osztálytársai sem emlékeztek már a közjátékra, ő maga sem igen, csak homályba merülő gúnyneve maradt, ijesztgető árnyék, fekete macska lelkének púpján. Akkor történt, hogy volt énektanárával futott össze véletlenül, azaz nem egészen véletlenül, mert akkor már egyetemre járt, zenetörténetet tanult, az énektanár pedig, aki szintén nem véletlenül ezt a szakmát tanácsolta neki, mert bízott abban, hogy ennek a zenei tehetséggel megáldott lánynak itt a helye, meg hogy esetleg mégis „hazatalál”, meg így, s jól időzítve tanácsot kért tőle, ugyanis barokk operára bukkant, úgy mondta, a fene sem adja azt elő mostanában, holott bizonyára érdemtelenül, mármint neki tűnik így, csak nem tudja igazán jól fölmérni, Cilike pedig mostanában, ugye, ilyesmivel foglalkozik, szóval megérne egy misét, vagy izé, egy főiskolai dolgozatot, ugyebár, ha megnézné, igen hálás lenne, mert hogy pillanatnyilag valahogy nem ér rá, mondta szemrebbenés nélkül. És Cilike lépre ment. Ki kéne próbálni, hogyan megy ez, a hangzást, ahogy a tanár úr is mondta, s ez előbb mélyebb tanulmányozásra ösztönözte, mert nem minden volt az akkori kottában lejegyezve, az előadást rekonstruálni kellett, nem is olyan egyszerű, ehhez az akkori szabályok és szokások ismeretére volt szükség, konzultációkra, tanulmányozásra meg egy kis gyakorlásra, nemde, ahogy az énektanár mondta, ha ezt valahogy össze akarjuk hozni, milyen is volt eredetileg, vagyis képezni kéne a hangot, ezt csak veled lehet megoldani, hiszen izé, ezek a mai énekesek pedig, szóval ilyenre ma nem vállalkozik senki, s összehozta neves szakemberekkel. Cilike újra énekelni tanult, persze csak azért, hogy ezt az operarekonstrukciót összehozzák, visszanézni, ó, dehogy, alapjában véve elméleti dolog ez, szó sincs éneklésről, nem bizony. Kiderült viszont, hogy a néhány évi szünet kimondottan jót tett hangszálainak, megértek, mint a nemes folyékony gyümölcs, s a lassú nekifutás a biztos fejlődés alapja lett. Egy-egy elméleti megakadás néha több hónapnyi körültekintő, kitartó gyakorlást igényelt, míg úgy-ahogy sikerült megoldani a dolgokat, s így ment ez jó ideig, zongorával korrepetálva, míg aztán fölmerült, hogy hát szép, szép, de az igazi hangzáshoz zenekar kéne, csak úgy lehetne visszaadni azt, amit azok a régi muzsikusok elképzeltek.

Cilike annyira belebonyolódott e problémakörbe, hogy másra már nem is maradt ideje. A könyvtárba elsőnek érkezett, s utolsónak dobták ki onnan. Aprólékosan végigtanulmányozta a szöveget és összevetette a zenével, mert gyako-rolni is kellett, az elméletet a gyakorlatba plántálni, miközben olyan mélységeket fedezett föl, amihez másnak egy emberöltőnyi idő kell, szeretet, gyűlölet, együtt-érzés, önzés, gyengédség és torz kegyetlenség, mindent megélt és átélt, miközben a könyvek s kották fölött ült. Elméletileg, persze, de lelkében mindez hatalmas hullámot vetett, elemi szél süvöltött és összetépte a vitorlát, Cilike megrendülten bámult az örvénybe, orcáján dús csöppek jelentek meg, csak úgy eleredtek, s peregtek, vízesés szivárványába a patak. Miért sírsz, kérdezte a fiatal titán, aki történetesen éppen mellette ült a könyvtárban, mert megijedt, hogy még el talál ájulni és rádől, mi baja történhetett ennek a formátlan vén csajnak, mármint az ő szemében volt vén, hiszen Cilike végzős főiskolás volt, ő pedig éppen az érettségire készült. Nem sírok, mondta Cilike, s letörülte könnyeit, miközben az ifjú titán tekintete Cilike mellére siklott, nem rossz, gondolta, s elmélázott azon, vajon valóban olyan feszes a melle, vagy csak a melltartója olyan kemény, egy szót sem kapiskált abból, amit Cilike magyarázatként mondott. Értem, mondta a legényke, de miért hatott ez ennyire meg. Ezt Cilike sem tudta, lélektannal nem foglalkozott, csak ezekkel az operákkal, s akikkel ezen dolgozott, azok mind szakmai szempontból közelítették meg, ő csak annyit vett észre, hogy valami megdobogtatja a szívét, vagyis hát tudta, hogy mi az, de nem tudta, hogy miért. Beleremegett a lelke, ismeretlen, drámai hullámok voltak ezek, viharok és váratlan szélcsendek, amelyeket sosem volt ideje végiggondolni, pedig nyilván azt is kellene, gyanította, föltárni a mélységek rugóit. Sejtette, igen, több jel utalt erre, hogy ez valamiképpen összefügg a szívével, bár ezzel nem sok tapasztalata volt, meg furcsa módon a szexualitással meg miegymással is összefügg, bizonyára, amit már végképp nem értett, bár ő volt a nagy seggű énekesnő, ez a kombináció az utóbbi időben merült föl, tehát valamiképpen érthetőnek kéne lennie mégis, de ne gondolj ezzel, hajtogatta magában Cilike, ne nézz a reflektorba, csak kajánkodnak veled, ebbe menekült, mert komolyan senki sem gondol rá vagy vele, vagy hogyan is van ez, mert csak ez a zene, a szemébe továbbra sem nézett senki. Ez a gyerek volt az első, aki megkérdezte tőle, ijedten, miért sír, miközben neki halvány gőze sem volt, hol keresse a választ, a kottákban nem ez állt, s a kották mögött a szövegkönyvben sem, a szívében pedig nem igen volt bátorsága keresgélni, vajon mit találna ott. Bár néha arra gondolt, mindez azért van, mert ő még nem, immár a húszon túl, s mégsem volt férfival, ettől szinte gátlásai voltak, de sosem tudta végiggondolni, nem volt rá ideje, nem is érdekelte nagyon, mármint ezzel magyarázta magának, mert igazából nem merte végiggondolni.

A zenekar kiváló volt, és csakhamar kiderült, nagyon előzékeny is, a karmes-ter sosem vitatkozott vele, ellenkezőleg, haditanácsot ült Cilikével, mi lenne a jó megoldás, és több variációt is kipróbáltak, a zenekar pedig nem szenvedett közben, belement ellenmondás nélkül minden ötletbe, hiszen csak próbálkozunk, nemde, érdekes kaland, csak játszunk, a hozzáértők játéka ez, pihentető, szórakoztató csatangolás, Cilike egészen tűzbe jött, nem vette észre, hogy mindez tulajdonképpen neki szól, bár ezt mások sem tudatosították, csak éppen másképp játszottak, amikor Cilike megjelent. Akkor vált komollyá az egész, amikor kisütötték, be kéne mutatni, mint kísérletet, hát persze, szakembereknek, szűkebb körben, mégis, mit szólnak hozzá. Cilike lelke mélyén ekkor még halványan visszhangzott ugyan a hol a vége, hol a vége nevű gúnyjáték, na de ez nem föllépés lesz, kottából énekel majd és amúgy is csak próba mindez, kísérlet, nem tekintünk vissza sehova. Igaz, gyanúsan körülötte forgott a világ, de annyira elfoglalta a téma, hogy ügyet sem vetett rá, valahogy fölszabadultan érezte magát, közlékenyebb lett, gyakrabban mosolygott, s a világ mintha közelebb lépett volna hozzá. Akkor történt ez a könyvtári közjáték, és új ismerőse, az ifjú titán, miután hazaballagtak a könyvtárból, meghívta magához, talán mégsem itt a kapualjban fogja Cilike végigmesélni ezt az operaügyet. A zenében rejlő szenvedély annyira magával ragadta, hogy szinte maga is szenvedélyes lett, úgy képzelte legalább, ám a szeretkezés mégsem úgy sikerült, egyszerűen nem tudta, hogyan kell csinálni, csupán szétvetette lábát, mert hát a művelet logikája ezt sugallta, de térdét már nem húzta föl, az ifjú titán pedig alaposan megizzadt, míg sikerült valami, talán a túl rugalmatlan szűzhártya okozta, a túl merev odaadás, s az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Cilike, mivel görcsös igyekezetében a nedvek apálya fájdalmat okozott, megpróbált másra gondolni, s az jutott eszébe, vajon hova rakta a kottáit, hol lehetnek, már tegnap is kereste, pillanatnyilag ugyan egyáltalán nincs rá szüksége, de valamit meg akart nézni vagy összehasonlítani, erre most képtelen volt koncentrálni, mégis megtévesztő kényszerrel hatott a tudatalattijában, nyilván annak érdekében, hogy ne vegye tudomásul, mibe bonyolódott. Az ifjú titán erőlködött, meg is bánta már, meglehet, könnyebb élményre számított, azt képzelte, egy ilyen vén csajjal már nem lehet gond, de tudod, kisfiú, én még nem, még soha, ám a kisfiú ekkor már annyira belejött, hogy figyelmen kívül hagyta a szorongó, figyelmeztető vallomást, és hát ennek megfelelően sült el az egész, kedvszegetten, a kisfiú tulajdonképpen még el sem kezdte, amikor már befejezte, Cilike pedig nem tudta folytatni, ki fogja most innen kivezetni, olyan üres volt minden, a mennyezetet bámulta, lélekben a kottáit kereste, némiképpen hasonlított ez a néhai fölsülésre, bár most a fiúra foghatta, az ő dolga lett volna, ugye, ő csak szétveti a lábát, mi mást tehetne, ám a muzsika szenvedélye másról szólt, nem rímelt az egész, miként re-mélte, vagy inkább csak gondolta, szó nélkül fölöltözködött hát és otthagyta a csalódott fiatalembert, keserű szájízzel, szégyenkezve, megpróbált valami kifogást találni, eléggé sikertelenül, gyorsan el kéne felejteni az egészet, ilyen szempontból úgysem érdeklődik irántam senki, most is csak úgy tűnt, hogy reflektorfényben volt egy ideig, mert véletlenül kigyúlt egy fényszóró, amelynek nem kellett volna, vagy inkább képzelgés mindez, mert nem biztos, hogy így volt, ez is csak olyan, mint ami-nek nincsen vége, csak megtörtént, föltehetően, hát igen, ez sem kivétel, semminek sincs vége, vak menekülés, nyilván ilyen az élet, de hova fusson immár.

Az események ezután látványosan fölgyorsultak. A régi osztálytársak nagy részének látóköréből teljesen kimaradt, azzal voltak elfoglalva, hogy pénzt keres-senek, s közben minél több nőt fektessenek le, néhányan közülük feleségükkel sem tettek kivételt, ha ugyan megnősültek; nem azzal törődtek, hogy lelkük rezzenéseit boncolgassák, kevesen érdeklődtek a régi osztálytársak közül az iránt, amit Cilike mostanában művelt, meg egyáltalán, miért is foglalkoznának vele. Az osztály-találkozón szóvá tették ugyan, hogy Cilike most művésznő, de inkább kuncogtak ezen, semhogy komolyan vegyék, a hol a vége, hol a vége, nagy farú kisasszony, ugyan miféle művésznő lehet, inkább csak olyan gátlásos remetealkat, bizonyára frigid, mi az, hogy művésznő. Pedig már az újságok is írtak róla, egyre sűrűbben, interjúk készültek vele, címlapon jelent meg bájos mosolya, kisminkelték, ugyan már, legyintettek, egy fényképet jobban lehet preparálni, mint egy döglött nyulat. Ugyancsak évek múltán a néhai ifjú titán egyszer a rádióban hallotta, a felesége mondta, hallgass csak ide, micsoda énekesnő, ez egy csoda, lelkesedett, s amikor bemondták a nevét, leesett az álla, alig tudta titkolni, szent isten, nahát, mit szalasz-tottam el, bizonyára jól keres. Aztán arra gondolt, megírja emlékiratait, de hama-rosan föladta tervét, a felesége megölné, meg ugyan miről is írna, arról, hogy tulajdonképpen meg sem kefélte rendesen, ezt hogyan magyarázná meg, vagy hogy idő előtt elvérzett, már akkor is, szinte hallotta feleségét gúnyolódni, hát inkább legyintett, fantáziája meg nem tengett túl, tényleg fantasztikusan énekel, hagyta rá. Amit ez a hangjával művel, folytatta a feleség, tiszta képtelenség, vajon hogyan csinálja. A néhai titán sem tudta, hogyan csinálja, nem is lelkesítette a téma, persze másra gondolt, hát csak vállat vont. Pedig Cilike valóban könnyedén énekelt, a legképtelenebb passzázsokat is, mintha csakugyan ez volna a világon a legter-mészetesebb, még az is hallaszott, mennyire dühös vagy fájdalmas, a hangja szárnyalt, lebegett, s ha kellett, visszhangként tért vissza, de az egykori ifjú titán odáig már nem bírta követni. Mélység, ráncolta homlokát, mélység, ugyan már, meg érzelem és szenvedély? A hangban? Az ágyban, ugye, azt még érteném, na de ott… A homlokát ráncolta, s az iránt érdeklődött, mi lesz vacsorára.
Márpedig Cilike tünemény: hol a vége, nincsen vége. Semminek sincs vége. A feszültségnek, a repülésnek, a csodának, minden csak kezdődik, minden dal újjá-születik, minden szerelem és minden halál a világ kezdetétől, csak szív kell hozzá és lélek. Ünnepelt énekesnő lett belőle, sokan keresték kegyeit. Csupán az esték s az éjszakák maradtak üresek, pedig visszhangzik még a hangja, a hangversenyterem, az opera, a sajtó, s egy régi emlék, amelytől menekülne, mégis visszanéz, kőbe vési a csodát. Fülében még mindig a közönség tombol, Cilike keze lassan leereszkedik testéhez, arcáról tétován távozik a feszültség, eltartott egy ideig, míg mosollyá szelí-dült, jaj, az öröm, a fájdalmas öröm, sosem tudta eldönteni, hova tegye. A karmester felé nézett, a karmester is tapsolt, igen, ez így szokott lenni, a karmesterek mindig tapsolnak neki, pedig a karmester és persze a zenekar nélkül ez nem ment volna, kezet nyújtott, hajolj meg velem, de a karmester kezet csókolt és hátralépett, tiéd a dicsőség, angyalom, a nézőtérről kurjongatás ért hozzá, tökéletes hangzavar, óriási tapsvihar, a muzsikával teljesen ellentétes káosz, magához vonta a karmestert, hajolj meg már velem, muszáj, a zenekar is, álljatok föl, hiszen együtt muzsikáltunk, de a zenekar már kivonult, egyedül állt a pódiumon, pedig vége, most már vége, a hangver-senynek mindenképpen, haza is kéne menni már, a közönség mégsem távozott, újra fölzúgott a vastaps, Cilike, Cilike, szólították ritmusban, s Cilike boldog mosollyal hajolt meg újra, s újra, a ráadásokból kifogyott már, mitévő legyen most. Az Óperen-cián túlról érkezhetett a gondolat, ösztönszerűen. Rejtett, csökönyösen bujtatott vágy buggyant föl, amikor hirtelen kinyújtotta kezét, a közönség pedig mintha vezényszóra, mintha csak elvágták volna, hirtelen elhallgatott, síri csönd lett, akkor történt az örök-kévalóság, Cilike kinyújtott karral állt, végtelenné vált a pillanat, a közönség nesztelen figyelemmel várt, s amikor már lélegezni sem mert senki, Cilike hangja a csönd virágjaként nyílt ki, tündérrózsa az élet taván. Egy régi altatódalba kezdett, tente, baba, kisbabám, varázsigék az est bíboráról, a láthatár felhőiről, a holnapi napfényről, melléhez szorította gyermekét, gyengéden ringatta, lásd, aludni mentek a fák, elhall-gattak a madárkák, hold őrzi mosolyod, elűzi a koboldot, elszunnyadt a világ baja, tente, baba, haja-haja, csak csönd van és szeretet, megfogom a kezedet,  és csillagos a szende éjszaka, hold világít álmaidba, hangja mélyen duruzsolt, majd magasba szállt, megfoghatatlan pianissimóba, csupán sejteni lehetett a dalt, gyermekét óvatosan az ágyba fektette, lezáródó szemhéjával takarta, hogy kialudjanak az utolsó fények is. Hosszú másodpercekig álltak így, Cilike és a közönség, aztán Cilike lábujjhegyen kiment, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, föl ne ébredjen a gyerek, a közönség lassan, pisszenés nélkül somfordált ki a teremből.

Szokása ellenére Cilike taxit rendelt, legyen mielőbb otthon. Máskor ünnepi fogadások és nyájas szóváltások után mindig gyalog ment, pihenésképpen, hogy fölocsúdjon. Most sietett, mintha várná valaki. Aki a szemébe néz. Aki a szívébe lát.