Fényben és árnyékban (Németh Zoltán Penge című kötetéről)

Könyről könyvre – írta Csehy Zoltán
„Kicsi vagyok még / ha kell bilire állok / hogy elérjem a lányt / hogy megpuszilhassam / azt akit kijelölt nékem / múzsámul / az Isten” – vetette papírra  e kor-szakos sorokat egy szlovákiai magyar költő 2004-ben. Aligha létezik irodalomértő ember, aki e sorok elolvasása után (ha nem puszta mazochizmusból, vagy a dilettantizmus olykor hatványozottan létező szelíd bája iránti olthatatlan vágytól fűtve) nem dobja sutba a fenti „verset” tartalmazó kötetet.

 Németh Zoltán többek közt ezt a művet is kézbe vette (sok más hasonló mellett), hiszen e téren is meglátta a kritikusi kihívást, na, nem az ítéletalkotásban (ez egyértelmű), hanem a róla szóló kritikaírás perverz varázsában: kétségtelen, Németh szövege (akárcsak Karinthy vagy Radnóti hasonló, dilettáns szerzőkkel foglalkozó írásai) nem minden tanulság és szellem nélküli termék.

Az Új Szó című napilap hasábjain 2006 júliusától 2007 júliusáig egy esztendőn át tartó, Penge című speciális zsurnálkritikai rovat kerek esztendeig borzolta a hazai kisebbségi kedélyeket. Részint azért, mert a hallgatás beleegyezés logikája szerint szerveződő szlovákiai magyar dilettánsok váratlan módon szembesítve lettek teljesítményükkel, illetve a tiszteletkörökként lefuttatott könyvbemutatók megrendelt sajtóvisszhangjaiba révedő elégedett alkotók is kizökkentek a rutinfolyamat rendjéből, részint, mert a kritikusi ízlés egzakt kivetülést is nyert, Németh ugyanis 1-től 10-ig terjedő skálán pontozta is a műveket. Kétségtelen, hogy az írások jelentős időszűkében készültek, a napilap pergős ritmusa szerint, ez magyarázza azok „műfaji” sokféleségét is: vannak remekbe szabott kisesszék (Tőzsér, Gaz-dag, Lövétei, Kemény, Parti Nagy), irodalomtörténeti betájolások, laza recenziók, szatírák és egyes konkrét szövegek tapasztalatai alapján írt mikroelemzések. Németh csak módjával használja az irodalomelméleti karakterű kritika nyelvi, terminológiai arzenálját, értekezői nyelve közvetlen, magyarázó és láttató, érvelő és felmutató. Ez nem jelenti azt, hogy szemléletmódja is valamiféle egyszerűsödésnek esne áldozatul: épp ellenkezőleg, mindig szövegcentrikus tud maradni, értelmezői poénjait éppúgy, mint kifogásait a szöveg szüli. A magyar kritika berkeiben is szo-katlan az a nyíltság, mellyel Németh felvállalja és számokba szublimálja egészen konkrét véleményét. „Ebben a regénynek alig nevezhető szövegben nem történik semmi”, veti oda Mizser Attila azóta olaszul is megjelent Szöktetés egy zsúfolt területre című művéről,  „várnia kellett volna a megjelenéssel” – hangzik sokadszor az imperativus. Grendel Mátyás király-regényét például „jó értelemben vett intellektuális lektűr”-nek nevezi, egy bizonyos BuSzabó Dezső kötetéről pedig meg-állapítja: „verseit leginkább a semmitmondó állítások, nagy szavak, akaratlanul önparodisztikus sorok, patetikus kijelentések, naiv közhelyek szövik át. Hosszú az út Berzsenyiig”. A napilapstruktúra szűkre szabottságai mellett a kritikusi-írói feladat nem kevesebb, mintha egy csattanós epigrammát kellene heti rendszerességgel papírra vetni.  Argumentálva szórakoztat, szellemesen argumentál: a lehetséges alkotói világok tereit üde módon jellemzi. A könyv elhagyja a pontozásos technikát, az olvasó fantáziájára bízza az értékelést, és ez a tett jelentős mértékben növelni tudja az olvasás során felgyülemlett feszültséget.

Németh Zoltán kötete egy éven át fokozott szenvedéllyel járult hozzá a szlo-vákiai magyar irodalomnak nevezett karantén felszámolásához, nagyban segítette az önértelmezés kollektív és individuális elmélyülését, és mindeközben még szórakoztatott is, valamennyiünket. A Plectrum jóvoltából immár könyvvé tett kordokumentum erénye nem pusztán az állóvíz felkavarása (a kritikusi mixer vagy turmixgép hevével), hanem az a fajta szemlélet, mely az irodalomról való gondol-kodást vissza tudta csempészni a hétköznapokba.

(Plectrum, Fülek, 2009)