Grendel Lapos – Négy hét az élet… (Regényrészlet)

„Neked sosem voltak álmaid?” – kérdezte egyszer Dani, sok évvel a forrada-lom után, amely nemcsak a megváltoztathatatlannak hitt régi világot forgatta föl fenekestül, hanem a magánéletüket is. Ez utóbbit nem közvetlenül és azonnal, ha-nem lassan, alattomosan és láthatatlanul, ahogy az ember testébe fészkelődött vírus kezd el szaporodni és terjeszkedni a testnedvekkel.

 Újév hajnalán tette föl a kérdé-sét Dani. Ha nem is volt részeg, meglehetősen kapatos volt. Hugó persze nyomban lesajnálta Sanyit. „Aki utódokat nemz, készüljön fel rá, hogy egy napon mindent számon kérnek rajta. Azt is, amit nem tett meg, holott meg kellett volna tennie.”

Dani kérdése mögött talán mégsem számonkérés munkált, mert az inkább ki-jelentő s nem kérdő mondat formájában hangzott el, puszta megállapításként, és készen tálalta a nyilvánvaló választ is, hogy nem, neked sosem voltak álmaid, neked legföljebb céljaid lehettek, de azok is mindig rövid távúak és kisszerűek. Másfelől Dani így hozta a tudomására, hogy neki igenis, ha talán nevetséges dolog is, vannak álmai, amelyekről ő, az apja, mit sem tudhat. Kettesben ücsörögtek a mosatlan edényekkel, tányérokkal és poharakkal megrakott konyhaasztalnál. Kati rögtön ágy-ba bújt, amint a duhaj szomszédok, akikkel együtt virrasztották át az újévbe forduló éjszakát, hazatántorogtak végre, Krisztina pedig bulizott még. Az első pillanatban Sanyi örült is, hogy Dani nem hozta magával a furcsa barátait, s hogy korábban haza-jött, mint várta. Dani, mindamellett, hogy nem hazudott és csak ritkán alakoskodott (s akkor is mintegy erőszakot téve magán), az őszinteségi rohamoktól is tartózko-dott; pedig ehhez a Dani korú, testben már érett, szellemileg azonban még csepp-folyós ifjúságnak nagy hajlandósága van. Sanyi sosem merte hangosan kimondani, amit gondolt erről. Hogy az őszinteség egy bizonyos életkoron túl luxus és kocká-zatokkal jár. „Persze hogy voltak álmaim”, vallotta be kis tűnődés után, de nem valami nagy meggyőződéssel, s ez nem kerülte el Dani figyelmét. „Na és hová tetted őket?” – kérdezte, most már támadó éllel, s ebből ő megértette, hogy bármit felelne is, azzal csak olajat öntene a tűzre. „Lefekszem” – mondta. Dani azonban nem hagyta egykönnyen lerázni magát. „Még nem feleltél a kérdésemre!” Sanyi azonban becsapta előtte a hálószoba ajtaját, mintha ezzel a múltjára vonatkozó minden kellemetlen kérdést egyszer s mindenkorra lezártnak tekintene. Dani nem akart, vagy nem mert utánamenni. De lehet, hogy csak az anyja álmát akarta kímélni. „Mindenkinek tartozni kell valahová”, üzente megemelt hangon a konyhából, mielőtt újra elhagyta volna a házat. „Én nem leszek kivert kutya.”
Amikor Kati hozzáköltözött, nem voltak még házasok, s ha voltak is „álmaik” (milyen hamar banálissá és gyerekessé is tud kopni ez a szó!), azokat a megvalósíthatóságuk potenciálja felől mérlegelték, sok kijózanító tapasztalat birtokában. Nem a lehetetlent kívánták, nem délibábokat kergettek lepkehálóval, hanem a lehetségest keresték a nem épp változatos hétköznapokban, egy olyan világban, amelynek a rendjét az ő megkérdezésük és jóváhagyásuk nélkül állították fel, s amelyben a rendszer részben a magánéletet is államosította. De ez egy darabig nem is igazán fájt, se neki, se Katinak. Akinek nem voltak tilos álmai, aki nem szegte meg a kötelező típusviselkedés szabályait, azt hagyták élni, s ha tehetséges volt és legalább egy kicsit ügyes, még vihette is valamire. De a felszín alatt még sokáig ott parázslottak a tilos álmok is. A megvalósíthatatlanok, a már fogantatásuk pillanatában halálra ítélt álmok. A veszélyes álmok. Veszélyt azonban akkor jelentettek csak, ha az ember egy óvatlan pillanatban, részegen, vagy felindultságában, vagy megsebzett igazságérzetében elvesztette a „valóságérzékét”. A józan mértéktartásnak, az álomtalanított életnek soha annyi vakbuzgó híve nem támadt, mint hatvannyolc után ebben a porig alázott, velejéig képmutató országban. Sanyi pedig nagyon vigyázott arra, hogy a józan mértéktartás határait ne lépje át. Szerencsés embernek mondhatta magát. Pozsony egyik elit gimnáziumában tanított matema-tikát és fizikát, folyékonyan és akcentus nélkül beszélt szlovákul, kollégái nem zak-latták, nem áskálódtak ellene, ellenségei nem voltak, azt pedig mindenki tudta, hogy ki a besúgó a tantestületben. Krisztina és Dani nem ismerhették ezt a világot, gye-rekszemmel hogyan is ismerhették volna! Gyerekszemmel, ha csak a rendszer nem avatkozott bele brutálisan a család életébe, ha nem börtönözte be, nem sújtotta állásvesztéssel valamelyik családtagot, nem volt különbség diktatúra és demokrácia között. Gyerekszemmel a világ nem erről szól. Első görögországi nyaralásuk alatt, „fene a jó dolgotokat!” megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy tíz vagy húsz évvel ezelőtt korántsem lett volna olyan magától értetődő dolog, hogy az Égei-tenger vizében áztassák a töküket (illetve Krisztina a seggét), az ilyen elavult duma annyira sem érdekelte őket, mintha a félvezetőkről vagy a lamináris és turbulens áramlásokról tartott volna kiselőadást. Föl sem fogták, hogy miről beszél. S ami rosszabb, talán nem is akarták érteni. Ilyesmivel Sanyi többé nem próbálkozott. Meglehet, azért sem, mert félt, hogy a végén talán mégis megértik, miről beszél, s ez őrá nézve még rosszabb lesz, mert gyávának és konformistának fogják tartani.

Mikor megházasodtak, úgy tűnt, Katinak is benőtt a feje lágya. Se elsőre, se másodjára, se harmadjára nem vették fel a Színművészeti Főiskolára, s akkor ő csak azért is elszegődött segédszínésznek a kassai magyar színházhoz, ahol néhány évig boldogan fürdőzött a csóró bohémek többé-kevésbé szabados életében, s fütyült rá, hogy komolyabb szereppel egyszer sem bízták meg. Kezdetben Sanyi sokat faggatta őt ezekről az évekről, de nem sikerült szóra bírnia. Úgy tűnt, ezeket az éveket Kati mélyen eltemette a lelkében, valami azonban azt súgta Sanyinak, hogy azért mégsem bánta meg. Katitól Dani sosem kérdezte meg, hogy hová tette az álmait. Az ő kapcsolatuk sem volt felhőtlen, mégis volt valami cinkosság kettejük között, amit Sanyi irigyelt, mert őt ebből a cinkosságból kirekesztették. Kati arról sem beszélt, hogy miért hagyta ott a színházat. Annyit árult csak el, hogy az akkori „barátja”, aki még mindig barát, de már nem „úgy”, szóval a barátja közbenjárására vették föl a pozsonyi Népművelési Intézetbe, ahol az amatőr színházi csoportok működését felügyelte nagy hozzáértéssel és lelkesedéssel. Mégsem lett belőle irodakukac, mert munkaköréből adódóan gyakran utazott vidékre, ami ha nem is elégítette ki teljesen a szabadságvágyát, egy keveset mégis átmentett a régi évek hangulatából. Fesztiválok idején (s ezekből volt épp elég) napokra eltűnt otthonról. Akkoriban, közös „történetük” kezdetén, Sanyit még nem gyötörte a kényszerképzet, hogy Kati esetleg mégsem boldog vele, s hogy a kassai éveket illető hallgatása elhallgatása valaminek, amit titokban kell tartania, ami csak őrá tartozik, s amit senkivel nem lesz hajlandó megosztani, még a halálos ágyán sem. Azokban az években olajozottan működött a házasságuk, csak egy valami maradt ki belőle, az önfeledt boldog-ság, ami a tilos álmokat, s vele a szabadságot szüli. Most, évtizedekkel később, élete alkonyán, Vilma néniék házában, szinte biztos volt benne, hogy Katinak sok tilos álma lehetett, amelyeknek a tüze, az övével ellentétben, sosem hunyt ki, s hogy végső soron, ha nem is közvetlenül, ez a tűz pusztította el. Vereségként kellett most tudomásul vennie, hogy Kati sosem engedte magához oly közel, hogy a tilos álmaiba is bepillanthasson. „Vak voltam. Évekig vak voltam.”

Elmúlt már harmincöt éves, amikor először engedték a vasfüggönyön túlra. Családostul szeretett volna utazni, de a kiutazási engedélyt egyedül ő kapta meg, Kati és a gyerekek itthon maradtak túsznak, nehogy eszébe jusson disszidálni. Sa-nyi mindig is tudta, hogy két világnak a határán él, „ez korán bevésődött az agyamba”, de még egyszer sem annyira élesen, tisztán és visszavonhatatlan érvényes-séggel, mint azon a napon, amikor fölszállt a koszos, elhanyagolt, a csehszlovák államvasutak által működtetett személyvonatra, mely napjában egyszer döcögött ki a pozsonyi vasútállomásról Bécs felé, s majdnem egy órát vesztegelt a határ innenső oldalán, amíg a géppisztolyos határőrség át nem fésülte a szerelvény minden zugát. Az akkor hároméves Krisztina sírt és toporzékolt „ne menj el, apuci, ne hagyj itt engem”, s a zokogását még órák múlva is hallotta, és összeszorult a szíve és a torka, mintha valami rettenetes bűnt követett volna el, árulást, amelynek a bélyegét sosem tudja lemosni. Jól kifejlett bűntudatát a határőrség és a vámosok fennhéjázó viselkedése csak még tovább szította. Hiába volt rendőrségi pecséttel jóváhagyott kiutazási engedélye, gyanús személynek tekintették. Gyanún felül álló személy az országban csak az lehetett, aki nem folyamodott kiutazási engedélyhez, s így bizonyította hűségét és ragaszkodását szocialista hazájához. Megbízható állampolgár csak az lehetett, aki még csak kíváncsi sem volt arra, hogy mi van a kétsorú szögesdrót kerítésen túl. Sanyi azóta sem felejtette el azt a megvető, gyanakvó, vádló te-kintetet, amelyet az útlevelét vizsgáló katona vetett rá, amikor jó utat kívánva, visz-szaadta az okmányait. Miféle álmai lehettek neki egy ilyen világban! Egy ilyen szögesdrót kerítéssel elzárt országnyi istállóban! Miféle álmokról zagyvál itt egy öntelt, helyét sehol sem lelő fiatalember, aki a fia ugyan, mégis fényévnyi távolság-ra van tőle? Lehet persze, hogy szégyellnie kellene, amiért foglya maradt egy olyan világnak, amely nincs már, amely csak az ő és a nála idősebbek emlékezetében létezik, s mégis, még így is, mágnesként húzza vissza, valahányszor szabadulni kívánna tőle. Még belegondolni sem volt jó, hogy a vasfüggöny nem tűnt el, legföljebb most nem két világot választ el, hanem őt Danitól.

A római gyors csak késő este indult a Westbahnhofról, s a napfényben fürdő Bécs emberáradata a Kärtnerstrasséra sodorta, a város szívébe, a Szent István-dóm környéki ódon utcákba, ahol más előzmények után bizonyára hamar átadta volna magát annak a mámorító érzésnek, amit csak a gondokat és bút felejtő csavargás képes nyújtani. Nemcsak a felfedezés, hanem az eltévedés izgalmát is. De képtelen volt feloldódni. Bécsben is csak cipelte magával az alig néhány órája elhagyott „másik” világ terhét. Mintha illegális bevándorló lett volna, akit a következő utcasarkon lefülel a rendőrség. Aki olyan földre merészkedett, ahová idegeneknek tilos a belépés. Mert azt előbb ki kell érdemelni! Csak az a bűntudat ne lett volna! Hogy galádul cserbenhagyta a szeretteit, hogy mint valami rosszban sántikáló birtokháborító bepillanthasson a paradicsomba. Jó alaposan be kellett volna rúgni! De a kevéske valutáját Rómára tartalékolta. Azért egy korsó Ottakringert mégis engedélyezett magának a Burg kerti éttermének teraszán. A szomszéd asztalnál ülő, rikítóan öltözött idős házaspárral a szőke pincérlány magyarul beszélt. Az első pillanatban azt hitte, hallucinál. Aztán mégis összeszedte a bátorságát, és ő is magyarul szólt a pincérlányhoz, aki ettől távolról sem hatódott meg annyira, mint ő, hogy magyarul beszélhet. S mit tesz Isten, a szorongása úgy elmúlt, mintha sosem lett volna. Alkonyodott már, de a terasz távolabbi sarkát még napfény pásztázta, és a hőség is csak alig enyhült. Az árnyas gyepszőnyeget fiatal párok lepték el, kamaszok és kisgyerekes anyák. Szerette volna megállítani az időt, de legalábbis itt maradni néhány óráig. Maró éhség gyötörte, amikor fölszállt az expresszre. A fülkében diákok (?) ültek, három lány és négy fiú, és valamelyik északi nyelven beszéltek halkan és gesztikulációk nélkül. Megnézték őt, de nem azzal a tolakodó kíváncsisággal, ahogyan ez otthon szokás, s csak egy pillanatra hallgattak el, amíg ő befészkelte magát a menetiránnyal szembeni, ablak melletti ülésre, ahová a helyjegye szólt, s beszuszakolta a bőröndjét a hálós csomagtartóba. Egy pillanatig megint birtokháborítónak érezte magát, de aztán hamar elnyomta az álom. Hajnalban ébredt föl, a félig nyitott ablakon csípős levegő áramlott a fülkébe, útitársai furcsa, kicsavart testtartásban szuszogtak vagy horkoltak, s az ajtó fölött derengő lámpa ibolyakék fényt szórt az arcukra. Kinézett az ablakon, s ami a szeme elé tárult, attól előbb megborzongott, majd valami mámoros örömöt érzett. A sze-relvény mintha az alvilág egyik sötét, szűk folyosóján kanyargott volna a föld gyom-rába. A völgyet közrefogó sziklafalak oly égbe törően magasodtak fölébe, oly meredekek voltak, s néha oly közel merészkedtek a fülke ablakához, hogy szinte súrolták azt! Néha hallani lehetett a sínek mellett tovarohanó folyó zúgását is. A keleti sziklafal gerince fölött vakítóan ragyogó, a gerinc egész hosszán szétterülő narancssárga fénysáv jelezte a közelgő napfelkeltét, amelyre mégis sokáig kellett várni, mintha itt, az alvilág gyomrában, másképpen múlna az idő, mint odafent, a szikla-falon túl. Éhséget, szorongást, bűntudatot, mindent, ami megkeserítette az első „kin-ti” napját, mindent elfelejtett, s oly békésen aludt vissza és oly mély álomba merült, hogy az olasz határon alig tudtak lelket verni belé.
Néhány héttel később egy disztingvált úr megkérdezte tőle, hogy vallásos-e. A disztingvált úr, akinek a nevét azóta elfelejtette (s ilyen esetben ez sosem véletlen!), az utolsó tanítási óra végén érkezett, és Švoòavec igazgató úr, miután bemutatta őt, sietve hagyta el az irodáját, ami persze nem az ő irodája volt, hanem az államé, ő csak kölcsönkapta az államtól, bizonytalan időre, s nagyon is tisztában volt azzal, hogy az állam bármikor visszaveheti tőle. Talán ezért, talán más miatt, Švoòavec igazgató úr sápadtabb és idegesebb volt a szokottnál, noha máskülönben is sápadt volt és ideges minden reggel, délben és bizonyára este is, a családja körében, bár ezt Sanyi nem tudhatta biztosan, mert sosem járt Švoòavec igazgató úr lakásán. Švoòavec igazgató úr régebbről ismerhette már látogatóját, mert tegeződött vele, bár így is érezni lehetett valami feszültséget a levegőben. Pedig a disztingvált úr kerek képéről, barátságos, dióbarna szeméből csak úgy áramlott a jóindulat és a jó kedély. Sanyira egyáltalán nem tett rossz benyomást.

„Nem vagyok vallásos.” Ezt bátran, határozottan, képmutatás nélkül állíthatta. Nem járt templomba, s még otthon, titokban sem imádkozott, amit Klementina bizonyára rossz néven vett volna tőle, ha ez a dolog kitudódott volna. De ha vallásos lett volna, templomba akkor sem tette volna be a lábát, mert az egykettőre kitudódott volna, és akkor nemcsak neki, hanem Švoòavec igazgató úrnak is kellemetlenségei származtak volna ebből. És Švoòavec igazgató úr előbb-utóbb választás elé állította volna: vagy templom, vagy az iskola. A kettő nem fér össze. Volna, volna, volna! …hm. Azt persze Švoòavec igazgató úr sem tilthatta volna meg neki, hogy otthon imádkozzék. De nem imádkozott otthon sem. A disztingvált úr ezt vagy elhitte neki, vagy nem. Az arckifejezéséből nehéz lett volna kifürkészni, hogy mit gondol. Mindenesetre a hangja nem lett barátságtalanabb. „Varga elvtárs, maga nemrég nyugaton járt.” „Így van” – mondta Sanyi. „Na és mért éppen Rómába utazott? Mért nem Párizsba vagy Svájcba, vagy Amsterdamba? Annyi szép hely van a világon, ki tudja, mikor utazhat ki legközelebb?”

Sanyi álmában sem gondolta volna, hogy ebből a végtelenül egyszerű kérdésből egyik pillanatról a másikra fogas kérdés lehet. Elbambulhatott, mert a diszting-vált úr vékony ajkai széles mosolyra húzódtak. „Mindennek van valami oka. Vagy nem? Az ember, kivált, ha régen kinőtt már a gyerekcipőből, semmit sem tesz véletlenül.” Neki azonban ezúttal sem kellett alakoskodnia. A régi birodalom maradványai. Meg a többi sok-sok műemlék. A múzeumok. Igen, főleg a múze-umok. A vatikáni múzeum, például. A reneszánsz. Meg a barokk. Igen, az is, a ba-rokk is. Egyszerre, együtt, egy helyen több ezer év! Meg aztán a Villa Borghese. És sorolta tovább, amit a még friss emlékekből és élményekből említésre érdemesnek tartott, s egyre inkább az a kellemetlen érzés fogta el, hogy egy bűnlajstromot olvas föl, mintegy a saját halálos ítéletét készítve elő. Egy idő után a disztingvált úr elunta ezt a végtelenbe nyúló felsorolást, és türelmetlenül félbeszakította. „És a pápa?! A pápától nem kért kihallgatást?” Az irodába besütött a nap, az iskolaudvarról harsány, vidám gyerekzsivaj hallatszott be, a levegő idebent mégis megtelt fenyegető villamossággal. A disztingvált úr egy darabig nagyon komolyan nézett a szemébe, mint egy orvos, akinek súlyos közlendői vannak, s amelynek elmondására csak nehezen szánja rá magát. Aztán fölnevetett. „Jó, jó, csak tréfáltam. Elnézését kérem, hogy így megijesztettem vele.” Sanyiban pedig pislákolni kezdett a remény, hogy a nehezén túl van már. Ám a disztingvált úr láthatatlan puttonyában lapult még egy bomba. „Csak azért említettem a pápa őszentségét, mert tudtommal maga, Varga elvtárs, egy katolikus zarándokok számára fenntartott épületben lakott.” Ezt meg honnan tudhatja? De nem ijedt meg. „Mert az csak fillérekbe került”, felelte nyugodtan. A disztingvált úr bólintott. „Értem én, hogyne érteném. A kevéske pénzt jól be kell osztani.” De máris elkomorodott újra. „Akkor sem volt ez helyes dolog, Varga elvtárs. Soha, semmilyen körülmények között, és semmilyen kicsinyes anyagi meggondolásból nem szabad elfeledkeznie arról, hogy maga egy szocialista állami intézmény megbecsült alkalmazottja, és nem valami buggyant prédikátor.” Sanyi jobbnak látta, ha szó nélkül tudomásul veszi a kioktatást, mert, belátta, a diszting-vált úr szemrehányásaiban az igazságnak volt egy kis mazsolája. A disztingvált úr nyilvánvalóan képmutatónak tartotta őt, ki vizet prédikál, s a többi, hiszen tudjuk, ha bort talán nem is, de fröccsöt, mondjuk így, igen, fröccsöt, mert az is képmutatás. Aki vizet prédikál, az még egy kisfröccsöt se engedjen meg magának. Hosszúlépést se! Nem, nem, nem!

A dolog azonban nem volt olyan egyszerű, amilyennek azt ez a köpcös vati-kanista képzelte. Jó, jó, nem volt vallásos, nem járt templomba, nem suttogta gyóntatószékben papi fülekbe vétkeit, de hitetlen sem volt. Tulajdonképpen nem tudta eldönteni, hogy akkor ő hívő, vagy mégis inkább ateista. Az egyik nap hívő volt, a másik nap ateista. Rómában a mérleg nyelve az előbbi felé billent, a Szent István Házban ez nem is lehetett másképpen, mert annak olyan volt a levegője. Itt és most azonban más, meglehetősen hűvös és büdös levegő áramlott feléje, hogy szinte lúdbőrzött belé. Az alapkérdést kellett volna már régen tisztáznia magában. S azzal mindmostanáig késlekedett. De hát kivel beszélhette volna meg? Hugóval biztosan nem.

A disztingvált úr beleláthatott a fejébe. Alapjában véve nem lehetett rossz ember, mert miután emlékeztette őt az állammal szembeni kötelességeire, nem gyö-törte tovább. Váratlanul bizalmas, szinte baráti hangra váltott. Elpanaszolta, hogy nemrégiben vakbélműtéten esett át, s a műtőasztalon őt is megkísértette a „hit ördöge”, még csak Rómába sem kellett elutaznia. De a kommunista meggyőződése ezúttal is erősebbnek bizonyult a babonák kísértésénél.  Megkérdezte Sanyitól, volt-e már neki is vakbélgyulladása? Nem volt. „Ne is legyen! Nem jó dolog az”, mondta egy kicsit elmélázva. A vakbélgyulladással járó lelki traumák legyűréséhez erős jellem kell. Aztán Sanyi családja felől érdeklődött. „Gyorsan nőnek a gyerekek, mi? Meglátja, egykettőre felnőnek. És, jegyezze meg, nem mindegy, hogy miként ágyazzuk meg a jövőjüket.” Ezt az intelmet a disztingvált úr nyilvánvalóan hasznos útravalóul szánta a jövőre nézve. Azt már az ajtóból mondta, hogy „nem jó az asz-szonyt hosszabb időre egyedül hagyni”.