Palágyi László versei
így fönnakadva
magunkat osztjuk meg valaki mással
mert kettészelnek a kimondott szavak
már nem a rosszul szellőztetett szoba
már az ablakon túlra szegez a vágy
így fönnakadva két ablaküveg között
megaláz az osztatlan csöndbe ejtett szó
mint a papíron gyülekező legyek
de ha megszabadítanám magam
lassan, módszeresen,
ahogy a pók lábait egy nyári délután
kitépdesi a gyerek,
ha egy vers maradna csak, egészen egyetlen,
ami a nemtelen hiányból szótlanul
születik
a kapu mögött
„akárhogy volt s akárhogy lesz,
mi mindig itt leszünk“
ha jól megkötöd kétszínű sálad
akkor összetart
és összeköt
amíg kétszer-negyvenöt percre
mint a szivárványra fölfeszülünk
most szünet van
mint két versszak között
várakozás és bizonyosság
hogy lesz ami lesz
a kapu előttünk
színről színre
csak be kell rúgni
körúton
eső zuhog.
dugó feszül a körúton
az autókból káromkodások röpködnek
és slágerek
távolabb a felhők szárazak és élesek.
megsebzett égen vérfolt a nap
elfordítjuk tőle lassan az arcunkat
én a fák árnyéka vagyok.
megcsalom őket lemegyek az aluljárókba
ahol az ólmeleget elnyomja
az átázott tornacipők zaja
tovább a pályaudvarig.
dúsabb lesz a vérem
sűrűbb a kivilágítás
amikor megérintem a síneket
megérintek sokszáz várost
aztán maradok.
bőrömbe ivódik az esővel
a kivéreztetett plázák éjszakai fénye.
később elpattant kirakatokról álmodom.
otthon
van élet a határ után
egy ködös mennyország
egy hűvös pokol
nincs miért sírnunk
ezek sem könnyek
a szemeim csak izzadnak
mert látni akarok
de a szavak nincsenek sehol
szobrok szájáról próbálok olvasni
a fejekben kibogozhatatlan távolságok
a szívekben mérgezett nyugalom
honol
látomás
a radiátor mintha a nyár csontváza lenne
a hűvös hajnali Budapestet őrzi
a föld konyak és izzadságszagú napokat
amiket a munkásokkal
töltöttem.
a forró Bukarestet
a fuldokló panelházakat
a romláshoz szokott tekinteteket
a habos prágai égboltot
az árnyas kocsmákat
a feloldozó sokaságot.
a radiátor mintha a nyár csontváza lenne
húsából csak én maradtam
megváltás
azt mondod hajlongnak előttünk a mezők
azt mondom fújja őket a szél.
nézed a tájat az ablakon át
nézem az ablaküveget.
mert eddig sem eszme sem megszokás
semmit meg nem oldott csak elintézett
de álmodtam már vágott szárnyú vadlibákról
és helyükön tyúkok vonultak az égen
csőrüket madárijesztőkbe vájták a varjak
és angyalok álltak a mozgólépcsőkön
gyufaszálak lángoltak föl a skatulyákban
és az emberről úgy mállott le a szerelem
mint a vakolat egy pesti polgárház faláról
azt mondod darabokra hullott
mert még a kezdeteknél tartasz
amikor még hogy el ne vesszünk
szép csendben mindent elneveztünk
s nem érzed a törmelék megváltásszagát