Babits Mihály versei

Zsoltár férfihangra – Consolatio mystica
    Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
    A csillagok örök forgása néked forog
    és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
    a te bûnös lelkedért.

    Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
    Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
    hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
    aki téged meg nem ért.

    Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
    hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
    szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
    hogy kifesse lelkedet.

    Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
    És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,      
    hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
    annyi bús szerelmeket,

    szerelmek bûnét és gyászát? a hogy bûn és gyász egysúlyu legyen,
    eleve elosztott számodra szépen derût és borút,
    sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínségét, háborút,
    mindent a lelkedre mért

    öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak; tengerek száradtak,
                            hogy a lelked: legyen
    császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
    amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
    a te bûnös lelkedért!

    Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak
    mert mint látásodból kinõtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
        részed énedbõl, s nem ismered föl sorsod és csillagod
        tükörében magadat,

        és nem sejted hogy véletleneid belõled fakadnak,
        és nem tudod hogy messze Napokban tennen erõd
        ráng és a planéták félrehajlítják pályád elõtt
        az adamant rudakat.

Dal az esztergomi bazilikáról

        Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
        alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
        Távolabb a város, és túlnan látszik a
        szemközti dombról a komoly bazilika.

        Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
        a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
        nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
        lélek, mint dómjával ott a bazilika?

        Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
        virága, nyugtató lótuszom, s odalent
        kertem az egész táj, hol óriás csiga
        kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

        De túl már cseh határ… Ideges katonák
        s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
        mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
        áldástalan nézi a hûs bazilika.

        Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
        amit épúgy védjen a törvény és a rend?
        Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
        legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

        Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülrõl egyhatár
        minden; és kék és zöld, a szálló szem s gyors madár
        tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
        nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

        Óh Õs Templom! azur architrávod alatt
        tûrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
        Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
        zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

        Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
        erretoppan olykor szürke lábaival:
        az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
        mint orgona után néma bazilika.