Erdélyi arcképek – Sütõ András

Sütő András munkásságának példázatos értelme és szerepe van: a történelmi és morális példázatok magasán ad számot az erdélyi magyarság nehéz történelmi tapasztalatairól, a mögöttünk álló évtizedek kisebbségi próbatételeiről, az önvédelmi küz-delmek szellemi stratégiájáról.

 Az író sorsa is példázatos: ifjúságában a társadalmi felemelkedés reményével beszélt népének sorsáról, később súlyos csalódásokat kellett átélnie, de ahogy ez szinte törvényszerű a magyarság históriájában, a hamisság és az erőszak nem hogy megfosztotta volna szellemi fegyvereitől, inkább tettekre buzdította, arra, hogy számot vetve kiábrándító tapasztalataival szembeforduljon a népére törő gonosz erőkkel. Ezeknek az erőknek majdnem áldozata lett ő maga is. Sütő And-rás példaértékű írói sorsa és munkássága sokak számára jelentett és jelent megtartó erkölcsi erőt – ezzel is csatlakozik a régebbi és a huszadik századi magyar irodalom nagy alkotó egyéniségeihez. Munkásságával az erdélyi magyarság szellemisége szer-zett magának polgárjogot az egyetemes magyar irodalomban, mi több, az emberi egye-temesség színe előtt. Polgárjogot szerzett, minthogy alkotó személyisége és önként vállalt közösségi szolgálata erejével, a műveiben testet öltő erkölcsi és esztétikai értékek egyetemes igazságával szólt népéhez és a nagyvilághoz. Egy történelmi pillanatra Sütő András írásaiban kapott hangot mindaz, amit az erdélyi magyarság tapasztalt és átélt, amit emlékezetében és álmaiban őrzött, amire törekvései irányultak. Ritka irodalomtörténeti pillanat az, midőn egy kisebbségi sorban élő írónak egye-temes mondanivalója van, és úgy beszél a körötte élő emberi közösség tapasztalatairól, felismeréseiről, hogy ezeket egyetemes távlatba tudja állítani.

A mezőségi Pusztakamaráson született 1927. június 17-én, abban a faluban, ahol Kemény Zsigmond töltötte hányatott életének végét, amelynek sírkertjében eltemették. 1940 őszén,  mint tehetséges parasztfiú a történelmi levegőjű nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium növendéke lett, hogy majd kántortanítói oklevelet sze-rezzen. Itt, a hírneves református iskolában került közelebbi kapcsolatba az erdélyi hagyományokkal, tudós tanárok: az irodalomtörténész Vita Zsigmond és a nyelvtudós Balázs János vezették be a magyar irodalom, a magyar nyelv és a nemzeti történelem ismeretébe. Mellettük könyvek, minthogy a kollégiumnak hatalmas, még Bethlen Gábor alapította könyvtára volt. A fiatal diák itt ismerkedett meg Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Veres Péter, Illyés Gyula és általában a népi írók műveivel, a magyar és a román klasszikusok munkáival. Korán kezdett írogatni, először verseket: ötödik osztályos korában jelent meg első verse a kolozsvári Világosságban: az Árva fiú dala. A hadifogságban sínylődő apáikra váró fiúk érzéseit szólaltatta meg ebben. Fiatalos fellépése egybeesett az erdélyi magyar irodalom 1945 utáni újjászervezésével és magára találásával. A meginduló szellemi élet fiatal tehetségeket várt, Sütő András sem maradhatott sokáig az iskolapadban. Hamarosan Kolozsvárra került, a Móricz Zsigmond Népi Kollégiumba, majd ezzel szinte egy-időben a Világosság szerkesztőségébe, Balogh Edgár és Kacsó Sándor nevelő irányítása alá, majd 1948-ban a Falvak Népe szerkesztője lett, egy időben a szer-kesztőség vezetőjeként Bukarestben dolgozott, 1958-ban lett a marosvásárhelyi Új Élet című folyóirat szerkesztője. Szerepet vállalt a közéletben, egy időben képviselő volt a bukaresti parlamentben és tagja volt a kommunista párt vezetőségének. Bejárta a világot, a kelet- és nyugat-európai országokon kívül eljutott Iránba és Amerikába is. Számos kitüntetésben részesült: Kossuth- és Herder-díjat kapott. Fel-adatokkal bízták meg, riporterként járta a gyorsan változó erdélyi városokat és falvakat: akkor gyűjtötte későbbi elbeszéléseinek anyagát. Emberi és írói útja ahhoz volt hasonló, amelyen a hazai és az erdélyi magyar irodalom egy egész nemzedéke járt a második világháború után, a társadalmi átalakulások lázas eseményei között, midőn még nem lehetett pontosan látni azt, hogy ezek az átalakulások milyen gyötrelmeket eredményeznek.

A fiatal Sütő András egy nagyszabású történelmi eseménysorozat részt-vevőjének és harcosának érezte magát: illetékesnek szülőhazája és  népe ügyében. Akkor még nem sejtette, hogy néhány esztendő múltán milyen csalódásokkal kell megküzdenie. Első novelláját Gaál Gábor közölte az Utunkban 1948-ban. Ez a novella, a Hajnali győzelem azonnali sikert hozott. A fiatal író a földreform körüli idők társadalmi összeütközéseit, izzó levegőjét idézte fel, midőn bemutatta, hogy a román és a magyar parasztok összefogása miként kényszerítette ki egy nagybirtok felosztását a föld nélküli szegények között: Sütő ezzel az írással a forrongó falusi világ jellegzetes alakjait, küzdelmeit és szövetkezéseit mutatta be. Hamarosan következtek további művei: riportok, novellák, színdarabok, majd az első könyvek: 1953-ban az Emberek indulnak, 1954-ben Az új bocskor és az Egy pakli dohány, 1955-ben az Októberi cseresznye, 1959-ben A nyugalom bajnoka, 1969-ben Misi, a csillagos homlokú című elbeszéléskötetei, 1959-ben Tártkarú világ címmel válogatott elbeszélései is napvilágot láttak. Az ifjú Sütő András jól ismerte a falu életét, a munkafolyamatokat, a családi közösséget, a paraszti észjárást, és jellegzetes mezőségi anekdotákkal fűszerezte történeteit. A szociografikus és „falukutató” írók nyomában járt, a munkanapok és az ünnepek emlékeivel, jellegzetesen erdélyi, mezőségi motívumaival gazdagította elbeszéléseit. Igen jól ismerte a mezőségi parasztembereket, magyarokat és románokat egyaránt. Néhány vonással, egy-egy anekdotával ábrázolta őket, pár ecsetvonással is eleven és teljes emberi egyéniséget tudott teremteni: igen változatos az a galéria, amely írásaiból kibontakozott.

A korai novellák szerzője Móricz Zsigmond elbeszélő hagyományát folytatta, de tanult Illyéstől, Veres Pétertől, Tamási Árontól és Asztalos Istvántól is. Sütő a valóságábrázolás művészetének eszközeit használta, hiteles karaktereket festett, drámai párbeszédeket épített fel. A drámai összecsapásokat rendre szelíd líraisággal és humoros anekdotákkal csendesítette. Novellái általában anekdotikus történetekből születtek, a mezőségi világ mélyebb ábrázolását is anekdotikus epizódokból bontotta ki. Anekdotikusak voltak korai színdarabjai is. A Hajdú Zoltánnal közösen írott Mezítlábas menyasszony, majd a Fecskeszárnyú szemöldök, a Tékozló szerelem és a Pompás Gedeon. Jelentősebb színpadi művet csak ez utóbbiban alkotott. Maga is érzékelte már ekkor az anekdotikus realizmus határait, rádöbbenve arra, hogy az az írói gyakorlat, amely általában az anekdota békítő hangulatával fedi el a valóságos társadalmi és nemzetiségi gondokat, előbb-utóbb feladja azt a közéleti érdeklődést és felelősséget, amelyet különösen egy kisebbségi közösség vár el írástudóitól. Sütő András rádöbbent arra, hogy a stílusromantika eszközei nem alkal-masak arra, hogy valóságos képet adjanak arról a társadalmi valóságról, amelynek konfliktusait tapasztalnia kellett. Az elbeszélő személyes gondjairól volt itt szó, és természetesen szó volt az ötvenes évek általánosabb írói gondjairól, kényszerű megtorpanásairól. Arról, hogy az erdélyi magyar irodalom, hasonlóan a magyarországi elbeszélő irodalom egy részéhez, a kommunista művelődéspolitika kényszerének hatására, egy leegyszerűsítő alkotási módszerben: az anekdotizmus és a stílusromantika eszközeivel próbálta elkerülni a társadalom nehezebb konfliktusainak megjelenítését. Ezeket a konfliktusokat nem kívánta ábrázolni, elzárkózott felfedezésük elől, nemcsak az irodalompolitika tiltásai miatt, személyes meggyőződést követve is, mivel úgy gondolta, hogy az új társadalom hamarosan le fogja küzdeni az általa keltett konfliktusokat. Ebben a hiedelmében azután keservesen csalódnia kellett.

A pályakezdő Sütő András általában a valóságábrázolás kevésbé göröngyös útját kereste, következésképp gyakran váltott át anekdotára, máskor meg idillt rajzolva tért ki a valóság komolyabb kihívásai elől. A leegyszerűsítő sematizmus csap-dáját mégis sikerült elkerülnie: mindig meg tudta őrizni írói szuverenitását, történeteinek belső logikáját, környezetábrázolásának aprólékos realizmusát. Úgy fogott ki az esztétikai recepteken és az irodalompolitikai követelményeken, hogy arról beszélt, amit a legjobban ismert: a mezőségi parasztok világáról, így elkerülhette a hamis hangokat. Majd mihelyt lehetett, szóvá tette az erdélyi magyarság fájdalmas konfliktusait is, ilyen összeütközésekről adott képet Félrejáró Salamon című 1956-ban megjelent kisregényében, derűs humorral beszélve el egy mezőségi parasztember egyszerre szomorú és vidám történetét. A történet voltaképpen az író édesapjának egyik keserves próbálkozását örökítette meg, ennyiben az Anyám köny-nyű álmot ígér című regényt készítette elő. Egyszersmind Móricz Zsigmond egyik családi történetét is felidézte, minthogy a nagy író édesapja ugyancsak annak köszönhette nyomorúságát, hogy szerzett egy cséplőgépet, amely ahelyett, hogy a felemelkedés eszközévé vált volna, az anyagi csőd okozója lett.

A szomorkás humorral írott kisregény és a nagy sikerű „lírai szociográfia” közötti időben Sütő András mind kevesebb befejezett írói művel jelentkezett, inkább csak irodalmi publicisztikával lépett fel, s néhány tanulmányt, útirajzot adott közre. Egyetlen művészi értelemben súlyosabb elbeszélése: a Zászlós Demeter ajándék élete a múltban kalandozik. Az erőgyűjtésnek ezekben az éveiben általában olvasmányairól számolt be, és közben mind gyakrabban látogatott haza, engedve édesanyja, családja sürgető hívásának. Ezeknek az erőgyűjtő látogatásoknak, az írói élményvilág és az erkölcsi eszmények eredeti forrásait felkereső utaknak az eredménye Sütő András – és az új erdélyi magyar irodalom  – mindmáig legnépszerűbb könyve, az Anyám könnyű álmot ígér (1970), ez később színpadra alkalmazva is közönségsikert aratott. Sütő András talán legolvasottabb munkája, amelynek kor-szakos jelentőségét az is mutatja, hogy a bukaresti Kriterion könyvkiadó (amely igen fontos szerepet vállalt a továbbiakban az erdélyi magyar irodalom gondozásában) első kiadványaként került az olvasó elé. A regény korai vázlatai régebbiek, néhány részletét a marosvásárhelyi Igaz Szó című folyóirat adta közre 1964–1965 folyamán. Sütő András akkor még „Tudósítás a szülőföldről” alcímmel jelölte meg a szöveg műfaját, ez az alcím a feljegyzések szociográfiai jellegére célzott, a megjelent könyv alcímeként azonban már a „Naplójegyzetek” meghatározás szerepelt, amely határozottabb epikai megformálásra utal. Valójában Sütő műve személyes vonatkozásokkal és vallomásokkal átszőtt szociográfiai dokumentumregény, amely egy erdélyi magyar falusi közösség sorsát beszéli el, s maga az író ennek a történetnek a narrátoraként szerepel. Ez a magyar közösség Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson élt, ott a román többség mellett kisebbséget alkotott. Ebbe a faluba látogatott el az író, hogy fél esztendőt szüleinél töltsön, és ez alatt az idő alatt ismerte meg közelebbről a kicsiny magyar szórvány múltját és jelenét.
A történetnek kettős időszerkezete van: egyrészt Sütő András tartózkodási ideje Pusztakamaráson, másrészt az ottani magyarság fél évszázados története szab-ta meg az epikai anyag elrendezését. Az író saját gyermekkorát, családjának viszon-tagságos sorsát beszélte el, a szöveget szüntelenül személyes emlékek és vallomások szövik át, elsősorban a közösségi hűség vallomásai. A személyes jellegű kerttörténet igen nagy valóságanyagot ölel magába: beszélgetéseket, emberi élettörténeteket, falusi életképeket, leveleket, a hatóságokhoz beadott kérvényeket, le-véltári dokumentumokat, régebbi újságközleményeket, községi népgyűléseken elhangzott felszólalásokat, mindazt, amiből a szórványban élő magyarság egyéni és közösségi megpróbáltatásainak krónikája kibontakozik. A dokumentarista beszámolót a hagyományos elbeszélés eszközeivel formált történetek egészítik ki, a hagyományosabb zsánerszerű életképek és humoros anekdoták mellett lírai színezetű riportok, riportokból fejlesztett szabályos novellák és jelképes értelmű jelenetek, párbeszédek. A dokumentarista hitelességgel megírt történeteknek általában ellenpontozó szerkezetük van: a kegyetlen tények nyomasztó hatását lírai humor enyhíti, a tárgyias szöveg alkalmanként versprózába vált át, a történet a balladaműfaj drámai szerkezete szerint alakul. Ezek a történetek a szórványmagyarság köznapi életének krónikáját beszélik el, arról adnak számot, hogy „mifajta gondok ülnek egy közösség homlokráncaiban”. Feleslegesen meggyötört emberekről, erőszakos és ostoba politikai mesterkedésekről, hosszú évtizedek szenvedéseiről, megaláztatásairól számolnak be: a pusztakamarási kis magyar szórvány életét nemcsak a sztálinista korszak kíméletlen parasztpolitikája sebezte meg, hanem az a folyamatosan antidemokratikus nemzetiségi politika is, amely anyanyelvétől, nemzeti kultúrájától és identitásától akarja megfosztani az erdélyi magyarságot. Ebben a tekintetben elsősorban a szórványban élők a veszélyeztetettek, minthogy őket nem védelmezi a nagyobb közösség megtartó ereje és nincsenek anyanyelvi intézményeik, például iskoláik. Mindezzel szemben a hagyományos erdélyi magyar önvédelem és reálpolitika próbál némi védelmet nyújtani, Sütő András is erre: „az óvatosság, a meggondoltság, a túlzásmentes lelkesedés, a gyeplőre fogott harag” nyomán kialakult reálpolitikára hivatkozik: „a fű lehajlik a szélben és megmarad”.

A népszerű „lírai szociográfia” az erdélyi szórványmagyarság történelmi tapasztalataira és gondjaira, az anyanyelvi kultúra veszélyeztetettségére figyel-meztet, egyszersmind hitet tesz ennek megmaradása mellett. Az erdélyi magyarság anyanyelvét, mint egy történelmi és kulturális emberközösség legnagyobb értékét állította előtérbe az 1977-ben megjelent Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregény is. Sütő Andrásnak ez a műve azt mutatja be, hogy egy erdélyi magyar kisfiú – az író kis unokája – miként veszi birtokába szüleinek nyelvét és vele a szülőföldet, a természetet, az emberi lét kisebb-nagyobb dolgait. A megismerés és megnevezés elemi kalandjának vagyunk tanúi, Sütő András egy emberi személyi-ség „második születése” mellett vállalja a szellemi bába szerepét. Unokáját kísérgeti felfedező útjain – Marosvásárhelyen, Kolozsvárott és Pusztakamaráson –, hozzá édesgetvén az anyanyelv szavait. A nyelv birtokbavétele magának a világnak a birtokbavételét jelenti: így tanította ezt az ősi tapasztalat, és így tanítja manapság a mo-dern nyelvbölcselet. A pedagógiai esszéregény tulajdonképpen az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra birtokbavételének regénye, amely éppen a nyelv fennmaradásában jelöli meg a nemzetiségi közösség fennmaradásnak zálogát. Nem kevés az, aminek az író kisunokája a birtokosa lesz: sok ezer „szóalattvalója” lesi hívását, parancsait. Az anyanyelv a lélek elemi gazdagsága, a személyiség aranytartaléka, nélküle minden más gazdagság fedezetlen papír csupán. A növekvő és gyarapodó emberi személyiség az anyanyelv szavai révén kerül kapcsolatba a körötte élő emberi közösség történeté-vel. László körül ott él a múlt a kisfiú bölcs fejedelmekkel és tudós írókkal ismerkedik: Mátyás királlyal és Bethlen Gáborral, Petőfi Sándorral, Arany Jánossal és Kemény Zsigmonddal – az ő emlékével éppen Pusztakamaráson.

A szavak sorsa nemegyszer tragikus, Sütő András, a szavak művésze nem csak a szó súlyát és hatalmát ismeri: gyengeségét is. A szavak kiszolgáltatottan állnak a nagy történelmi viharok előtt, a szélvész letarolhatja őket, az áradás elmoshatja egy részüket. A kisebbségi lét vagy a szétszóródás mindig szörnyű pusz-títást visz véghez közöttük. Jönnek az új nemzedékek és ajkukon rendre fogyatkoznak az anyanyelv szavai. A könyv egyik feledhetetlen jelenete: mezőségi gyerekek katonásdit játszanak. „török csapat, román csapat, Sándor volt a magyar katonaság. Egy szót halljunk bár tőled a csapatod nyelvén, Sándor. Az egyszemélyes csapat ekkor elkiáltotta magát: »Petőfi!« Magyar anyától született, de már csak ezt az egyetlen »szót« tudta magyarul. Ki tudja, merre ragadt meg emlékezetében szélsodorta nyárfalevélként a különös fogalom”. „Engedjétek hozzám jönni a szavakat” – kérte az erdélyi magyar író, miközben családja legifjabb tagjával, majdani örö-kösével elindult az anyanyelv nyomában. Valójában egy különös „népszámlálást” végzett: a szavak országában, akár nagy elődei, akikre ő maga hivatkozik, vagyis Petőfi Sándor, Arany János, József Attila. Az örökség, amely a kis unokára vár, való-ban veszendő „tündérbirodalom” lenne, „csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka”? Sütő András nemcsak unokája kedvéért gyűjtötte maga köré a szavakat, azért is, hogy ezt a „tündérbirodalmat” segítsen megtartani sorsának nehéz óráiban. Hogy az „imbolygó kalitka” elkerülhesse a csattogó acélkerekeket.

A regénytörténetet általában szelíd humorral mutatja be még az elkedvetle-nítő tapasztalatokat is, az idilli kép mögött mindazonáltal ott rejlik a veszélyez-tetettség érzése: az anyanyelv jövője miatt. Sütő műve időnként egy drámai mo-nológ vagy éppen a zsoltárok dikcióját követi. „Perelj, Uram, perlőimmel – olvassuk a regény egy hangsúlyos részében –; szeleiddel őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretöd, a hamisságot viszontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig érnek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk mint a kohókban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a galambszárny-szépségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta.”

A nemzeti és történelmi felelősségtudat hatotta át Sütő András drámaírói munkásságát is, elegendő, ha  Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző, Álomkommandó és Ádvent a Hargitán című drámai műveire hivatkozom, amelyek erdélyi író jóvoltából – Tamási Áron után másodjára – meg tudták újítani a magyar színpadot. Ezeket a műveit munkánk következő kötetében: az erdélyi magyar drámairodalommal foglalkozó fejezetben tekintjük át.

Az erdélyi magyarság történelmi és kulturális értékeit mutatják be Sütő And-rás naplójegyzetei, olvasónaplói, irodalmi tanulmányai és útirajzai. Ezeket gyűjtötte egybe Rigó és apostol (1970) , Istenek és falovacskák (1973), Évek, hazajáró lelkek (1981), Az Idő markában (1984), Sikaszói fenyőforgácsok (1987), A lőtt lábú madár nyomában (1988) című köteteiben (ezeknek nagy része, tekintettel arra, hogy az írót a bukaresti hatalom mindenáron el kívánta hallgattatni, Budapesten jelent meg). Sütő András értekező prózája, esszéírása, irodalmi publicisztikája eredendően kö-zösségi jellegű, a szolgálat jegyében alakult. Erre a szolgálatra nevelte, buzdította őt a szülői házban és az iskoláskorában elsajátított magyar protestáns hagyomány és etika. Olyan örökség, amelyet műveinek tanúsága szerint mélyen élt át és követ-kezetesen vállalt. Egy hányatott sorsú emberi közösség jelene és jövője iránt érzett felelősséget, elkötelezettséget, irodalmi tanulmányaiban, emlékező írásaiban vagy éppen interjúk sorában ennek a közösségnek a gondjai és törekvései foglalkoztatták. Írókról és művészekről – a többi között Kemény Zsigmondról, Orbán Balázsról, Tamási Áronról, Veres Péterről, Illyés Gyuláról, Asztalos Istvánról, a festő Nagy Imréről – beszélt, nyitott koporsóknál vett búcsút barátaitól, írótársaitól, ifjúságának emlékeit gyűjtötte egybe, távoli országokban: Itáliában, Iránban vagy Ameri-kában szerzett élményeiről számolt be, valójában mégis mindig az anyanyelv sorsáról, az erdélyi magyarság helyzetéről, tennivalóiról adott számot. Rigó és apostol című könyvének bevezetőjében arról tett vallomást, hogy az idegen országokban is mindig az otthoni gondok foglalkoztatták: „e könyvecske szerzője Marosvécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött – más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itt-honi fonnivalóját is. Nem a gondok fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli. Itthoni fonnivaló nélkül – úgy gondolom – nem is érdemes utazni; az embert megöli a világ végtelen közönye.” Irodalmi tanulmányait, úti beszámolóit és önéletrajzi vallomásait a legne-mesebb „pedagógiai” szándék hatja át, mindig arra törekedett, hogy gondolatai és esz-ményei közösségi felismerésekben s elhatározásokban éljenek tovább. „Varázskörei” nyomán virtuális „nemzetpedagógiai” katedra jött létre, erről a katedráról olyan igaz-ságok hangzottak el, amelyekre nemcsak az erdélyi magyarságnak, hanem a többségi nemzetnek és az egyetemes magyar szellemiségnek is figyelnie kell. Sütő András igazságai ugyanis nemcsak a „sajátosság méltóságát”, azaz egy kisebbségi népcsoport jogos törekvéseit és közösségi önérzetét fejezik ki, hanem egyetemes emberi érté-keket is, minthogy a politikai méltányosság, a kölcsönös megértés, a kulturális és tör-ténelmi értékek megbecsülése olyan ésszerű és humánus normákat jelentenek, amelyeknek e drámai módon megosztott világban általánosan is érvényesülniük kellene.
Sütő András szavának többnyire elégikus lejtése van, mégsem a panasz volt rá jellemző, hanem a biztatás, a reménykeltés, a közösségi összefogás erejének mozgósítása. Ahogy Görömbei András írta róla: „Írói világképének a közösségi realizmus a tengelye. A közösségi cselekvésből, felelősségből, magatartásból kihúzódni igyekvő világban Sütő András életműve a közösségi otthonteremtés lenyűgöző vállalkozása. Az elidegenedés világméretű uralma idején a Rész és az Egész összetartozását tanúsítja. Az individualizmus ellenében egész életműve bizonyítja, hogy az egyén csak tört része az Egésznek, de éppígy azt is vallja, hogy az egyén boldogsága nélkül az Egész sem üdvözülhet.” Ennek a biztató reménynek a növelése érdekében tartotta számon és világította meg szüntelenül az erdélyi ma-gyarság hagyományait, szellemi múltjának és jelenének igaz értékeit. Az erdélyi magyar kultúra értékekben gazdag múltját elevenítette fel, az anyanyelvi oktatás nagyszerű példáira, így a Bethlen Gábor alapította nagyenyedi kollégium kultúrateremtő hatására figyelmeztetett, az erdélyi magyar politikai gondolkodás időszerű örökségét, például Kemény Zsigmond politikai józanságát és realizmusát idézte olvasói emlékezetébe, a népszolgálat és a szülőföld iránt érzett hűség gyö-nyörű művészi dokumentumait, Tamási Áron munkásságát ajánlotta kortársai figyelmébe. Mindezt azért, hogy a hűség és a szolgálat évszázadokon átívelő szel-leme eleven maradjon a jelenben, a Történelem és az Idő szorításában.

Útirajzainak hasonlóképpen eszméltető tanulságuk van, az ókori perzsa birodalom emlékeivel és a világhódító Nagy Sándor korával ismerkedve arra figyel-meztetett, hogy egy erőszakos hatalom kényszerképzetei miként tehetik tönkre egész emberi közösségek életét, és pusztíthatják el a közösségi élet és a kultúra nagy értékeit. Ez utóbbi fejtegetésnek – a román diktatúra tombolása idején – példázatos jelentése, időszerű értelme volt. Sütő érvei mindig meggyőző erővel hangzottak, és nemcsak érvelésének logikája győzte meg olvasóját, hanem elő-adásának magával sodró érzelmi ereje, nyelvi gazdagsága és tisztasága is. Sütő András irodalmi tanulmányaival, emlékező írásaival, útirajzaival a magyar esszé-irodalom lett gazdagabb: a Rigó és apostol, a Gond és jelkép, a Nagyenyedi fügevi-rág és a Perzsák írójának minden bizonnyal a modern magyar esszéirodalom klasz-szikus mesterei között van a helye.

Az erdélyi magyar író, miként ez munkánkból mindig is kiderült, nem csak a műhelyben és nemcsak a művészi alkotásnak él. Részt kell vennie, szerepet kell vállalnia a nemzeti kisebbségként körülötte élő közösség küzdelmeiben is. Ez nem csak közéleti fellépést, hanem olykor egyéni áldozat- és kockázatvállalást követel. Sütő András is részt vett az erdélyi magyarságnak abban a politikai és szellemi küzdelmében, amely a nemzeti kultúra védelmében, a nemzeti kisebbség emberi jogaiért folyik. Ez a küzdelem nem volt éppen veszély nélküli, minthogy éppen a román diktatúrát megdöntő 1989-es történelmi változások után Romániában fele-rősödött a román nacionalizmus, és különösen 1990 tavaszán súlyos etnikai konf-liktusok nehezítették meg azt, hogy az erdélyi magyarság valóban otthonra találjon szülőföldjén. Sütő András ebben az időben vezető szerepet vállalt a Romániai Ma-gyar Demokrata Szövetség Maros megyei szervezetének vezetésében, az ő kez-deményezésére szerveződött meg az a nagyszabású marosvásárhelyi békés demonstráció, amely a magyar iskolák helyreállítását követelte, ő vált akkor a kisebbségellenes erőszak egyik ártatlan áldozatává. Aki a televízió képernyőjén látta a súlyosan sebesült Sütő Andrást, miután elvakult román soviniszták verték össze husángokkal és fejszével a márciusi magyarellenes pogrom idején, az tudja, hogy kisebbségi írónak lenni nemcsak küldetés, hanem civil hősiesség dolga is. A zajló időben néhány szépirodalmi alkotás, például az 1995-ben készült Balkáni gerle című színdarab, valamint több kötetre való naplófeljegyzés adott képet mindarról, amit az erdélyi magyarságnak és személy szerint Sütő Andrásnak a romániai rendszerváltozást követő másfél évtizedben át kellett élnie. A Naplójegyzetek (1990), a Szemet szóért (1993), Az élet és halál kapuiban (1993), a Heródes napjai (1994) és Erdélyi változatlanságok (2001) című kötetek megrendítő egyéni és közösségi megpróbáltatásokról hoztak hírt, egyszersmind a szülőföld iránt érzett hűséget és a megmaradás reményét is megszólaltatták. Ahogy az egyik naplókötet elé írott bevezetésben olvasható, megszólaltatták a kisebbségi írástudó erkölcsiségének végső foglalatát is: „Etnikai létének puszta megmentése végett háromnegyed évszázada vívja küzdelmét Romániában Erdély magyarsága. Aki e nép fiaként ugyancsak kisebbségi sorsban élve keresi létének értelmét, e közösségi küzdelemből nem vonhatja ki magát. Ez erkölcsi és fizikai lehetetlenség. Amikor a történelem egy nemzeti közösséget azzal büntet, hogy annak bizonyos ideig minden erejét a fennmaradásra kell koncentrálnia, akkor ez alól senki számára nincs kibúvó. Az ítélet a közösség minden tagjára érvényes; így tehát az átok megtörése is csak közösségi küzdelem útján lehetséges.”

A nehéz tapasztalatok, következésképp a nehéz álom terhével viaskodó Sütő András végül is az egész nemzetnek adott példát arra, hogy miként kell ezekkel a súlyos terhekkel megküzdeni. Tette ezt akkor is, midőn éppen saját közösségének néhány tagja részéről érték méltatlan támadások réges-régen elhangzott és elévült egykori nyilatkozatok vagy újságcikkek miatt. Tudjuk jól, erkölcsi ítélőszéket általában azok szoktak tartani, akiknek fiatalságuk következtében nem volt módjuk elkövetni apáik tévedéseit. Sütő András írói és szellemi, emberi és erkölcsi örökségének mindez mit sem árthat, erre az írói és erkölcsi örökségre bizonyára az előttünk álló korszakban is szükség lesz: Sütő András tekintélyét ez az örökség alapozta meg. Élete utolsó éveiben (1989 és 1995 között) Magyarországon jelentek meg életműsorozatának kötetei, és igen tartalmas irodalomtörténeti munkák mérték fel pályáját. Utolsó éveiben súlyos betegséggel küzdött, 2006. szeptember 30-án hunyt el Pusztakamaráson, marosvásárhelyi sírja a nemzeti zarándokhelyek közé került. Voltak idők, nem is egyszer, midőn neki kellett vállalnia a magyar lelkiismeret küldetését, márpedig az irodalom, ha igazán irodalom, mindig egy emberi közösség, egy nemzet lelkiismerete: ebből a lelkiismeretből származik a megmaradás életereje és az írói életmű megmaradása.