Márai Sándor – Mint a hal vagy a néger

        Egyszer decemberben megálltam Pesten
        Az Emke előtt és szédülve álltam
        S gondoltam: ez is a hazám itt. –
        (Ahogy forradást tapogat az ember
        Homlokán s mondja: ez is én vagyok,

        Vagy mint a néger Londont nézheti,
        Ahol véletlenül megszületett.)
        Villamosok mentek és este volt,
        Szemergő, vörhenyes eső esett
        a Keleti fölött; egy nagyapám
        Negyvennyolcban csakugyan elesett
        A hazáért és Viktor Gorlicenél
        A fűbe harapott s én kenyerek
        S füves mezők és lányok illatára
        Emlékeztem hazámból vissza német
        Utcákon és Luxorban elsápadtam
        Egy sötét téren, mert magyar szavakkal
        Szólított egy arab s néha gorombán
        Feleltem franciáknak s kiabáltam,
        Hogy én magyar vagyok, mifene más?…

        Az Emke előtt álltam és szemergett
        A vörhenyes fényben a téli felhő,
        Lovak mentek, újságot kiabáltak,
        Egy plakát virított, valami szappan.
        Egy nő azt mondta: jere, kicsikém,
        Majd valami speciálist csinálunk
        És egy fény folyton ordította: Baksör!…
        S valami egyre rángott és csilingelt,
        Akkor mégis elszédültem s megálltam
        S néztem magam körül, akár a néger
        Londonban, mint a hal a nápolyi
        Halaskosárban, mint az ember nézhet
        Itt a földön.