A lift és a liftakna esete (Tőzsér Árpád köszöntése)

Csehy Zoltán írása
"A vers a vágynak maradt vágy megvalósult szerelme” – fogalmazta meg René Char szöveg és vágy, beteljesülés és beteljesíthetőség viszonyát a maga enigmatikus módján. Ez a megvalósult szerelem ott munkál Tőzsér lírájában is, melynek egyik központi tárgya a szöveg vágyának tematizálása,

mely azonban sosem a totális lét, sokkal inkább a köztes létezés koordináta-rendszerében munkál. A közöttiség Nemes Nagy Ágnes-i öröksége azonban szűknek bizonyult számára, és a „vers nélküli vers” terében találta meg legigazibb önmagát, a szöveg leginkább beteljesült szerelmét. Ez a felismerés, ez a törés a Tőzsér-líra számomra legemlékezetesebb korszakát jelöli, nevezetesen a Mittel-versekét, melyekben a kötött immár nem elsősorban bölcseleti kategóriaként működik, hanem váratlanul a kisebbségi léttér klausztrofób világába csöppen, ahol a vágy intenzitása önkéntelenül is kolosszálissá válik.  Ezek a vers és próza határán egyensúlyozó, az antipoétikus beszédmód metaforátlanságával tüntető szövegek az identitás hasadásairól, alkalmiságairól, nyomasztó egység nélküli performativitásáról árulkodnak, s ez megúszhatatlan irónia, önirónia és drámai tét nélkül. „…s mindig csak  úgy habzsolta a világot, / mint Münchausen báró kettészelt lova a vizet: / átzuhogtak rajta a dolgok, / A szomjazó törzs pedig / (értsd: a csehszlovákiai magyar költészet) / költőnktől végig távol rúgta, kaszálta / a szlovákiai magyar sors vélt törökjeit. / Mittel Ármin költő és szerkesztő / szomorú, több dimenziós tudatához / sehogyan sem talált létet” –  foglalja versbe Tőzsér költészete egyik leglényegesebb felismerését, mely tudat- és létkonstrukciók konfliktusában helyezi el magát a nyelvi megnyilatkozást, mely a legabszurdabb mesevilág és a legreferenciálisabb valóság összjátékaként láttatja a szimultán valóságok sokaságában önmeghatározását kereső identitást. A Mittel-versek a nyelvet elsősorban a gondolkodás és a láttatás instrumentumaként használják, mellőzve a dekorativitás magakellető gesztusait, Tőzsér arányérzéke itt talán a legtökéletesebb. Az arány azonban Tőzsérnél elvben adott minőség: nem teremti a költő, hanem újrafelismeri. Ahogy egy élőlény mindenkori arányai eleve adottak a biológiai determinizmus folytán, úgy a vers sem nőheti túl a neki kiszabott létmód fiziológiai kereteit, sőt „úgy, mint a lift a liftaknában: / önmaga születő méreteit / növi tele újra meg újra”. Tőzsér költészete kitüntetett figyelmet szentel a történetnek, a történelemnek, a mítosznak és ezek elbeszélhetőségének, jelentésességének. Kétségtelen, hogy magánmitológiát is teremt, s teszi ezt kezdettől, számomra igen kedves vad, nyers, nyelvi agresszivitásukban is erőteljes korai verseitől kezdve, melyek úgy hatnak, mint – Tőzsér egyik sorát parafrazeálva – a falból hirtelen kinövő szögek. Az elbeszélhetőség kérdése természetesen ott válik érzékeny kérdéssé, ahol a legkevésbé számítanánk rá: a legismertebb, a közös kultúrtudat, a sensus communis alapjait képező nagy elbeszélések esetében. Vitathatatlan, hogy e felismerés sokat köszönhet a posztmodern teoretikusok elgondolásainak is, hiszen Tőzsér eleve számos posztmodern tételverset is a magáénak tudhat. E teoretizáló költeményeknél erőteljesebb bölcselet mutatkozik meg azonban azokban a látszatra a nosztalgikus emlékezés gesztusaival induló, ám a traumatizáltság eltérő fokait felmutató költeményekben, melyek a mítosz muzeális felmutatása helyett a mítosz örökkévaló mozgását és mindenkori jelenbe vetettségét tárják fel: ilyen pl. a legutóbbi, Csatavirág című kötet Ó jaj, föl kell kelni… című remeklése. Az ún. fausti ember bukása mint eredendően posztmodern téma Tőzsérnél is létrehozza a maga szövegartikulációit: a Madáchot idéző nyelvezetű Faustus Prágában példázza ezt a leginkább. Természetesen az elbeszélés a maga teljes hosszában elbeszélhetetlen, önkéntelenül az elbeszélő redukciós képességeire van utalva: Tőzsér kavafiszi karakterű verseinek is ez az alapállása. Felvillant, felragyogtat ezt-azt abból a horizontból, mely kinyílik előtte, a megismerést úgy teszi felismeréssé, hogy örvényt kavar a vers tükrén, és hagyja, hogy ez az örvény történeti jelentések sokaságát kavarja fel. Radikálisan elkülönül e téren két Tőzsér-verstípus: a kavafiszi elbeszéléstechnika keresetlenségét, mégis megkérdőjelezhetetlen pontosságát tükröző, közvetlen vonalvezetésű vers, és az olykor szinte ibolyás-kökörcsines Oscar Wilde-i, de mindenképp látványosan nyugatos tónusokban tobzódó, éppenséggel dekorativitásával, rímkezelésével megnyilvánuló, a mítoszt vagy a történelmi szegmenset inkább valamiféle patetikus Árkádiában megőrző, azt inkább csak egy bölcseleti költői futam origójaként használó költemény. Világos bármely Tőzsér-kötet olvasója számára, hogy a költő fokozottan erőteljesen dolgozik az intertextusokkal, ezt humoros módon önnön sírversében így fogalmazza meg: „minden vers után megfordult, / minden stílus alá benyúlt, / amit tudott, mindent lenyúlt”. Ez a posztmodern allúziótechnika művészi lehetőségeit maximálisan kiaknázó költészet gondolati intenzitásával jócskán túllép az eszközei által nyújtott technikai lehetőségek maximumán: Tőzsér lírájának javában a vágy valóban megvalósult szerelemként mutatja fel önmagát.

Tőzsért azonban nem pusztán költőként tartjuk számon, egyike minden idők legjobb szerkesztőinek, kimagasló gondolkodó, esszéista, publicista. Gondolataival, felvetéseivel, nézeteivel lehet vitatkozni, de mondataiban – legyenek azok versbe, drámába vagy a leghétköznapibb újságcikkbe szorítva – nem lehet nem rácsodálkozni nyelvünk plasztikusságára és szépségeire.  Isten éltesse az ünnepeltet!