Fónod Zoltán – A magyar sors és a szülőföld hűségese…(1) – Duba Gyula szépprózai munkássága

A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat,
se bosszú, se  megbocsátás, se börtön, még csak a feledés  sem.”
(Jorge Luis Borgest)

Úgy lett a magyar sors  és a szülőföld hűségese, hogy a pálya kezdetén az a Karinthy Frigyes állt, aki a „képzelet szabad szárnyalását” és a  „formateremtő nyelv-erőt” testesítette meg számára, Fábry Zoltán pedig a „történelmi létnek elkötelezett” író példája volt, aki „a történelmi tragikum és az erkölcsi bátorság fényeit villantotta” felé. Az egyik a nagyvilág, a másik a pátria vonzását jelentette számára… És úgy érzi ma is, hogy „vágyai és esélyei” változatlanok, „e két véglet ívén” helyezkednek el. Egy beszélgetés során így vallott erről: „Beszélni és írni! –  annyit tesz, mint kife-jezni az életet. A leírt szavak elvont formában testesítik meg a valóságot. (…) A végtelennel szemben az élet olyan modelljét teremti meg, amely  áttekinthető és értelmes, a káosszal szemben a rendet testesíti meg és mintegy foglyul ejtve a kiszámíthatatlan véletlenek láncreakcióját, értelmet ad a látszólag céltalan jelenségeknek (…) A művek nem(csak) tudásból születnek, hanem beleérzésből és sejtésből is, kevésbé logikából (…) S ez nem baj (…) megsejteni a megismerhetetlent, és megérezni az emberi lélek és anyagi léte titkait, továbbra is az irodalom, a művészet küldetése lesz.”1

Az  elmúlt évtizedek alkotó tevékenységéről jó szívvel elmondhatjuk: Duba Gyula gazdag életművet mondhat a magáénak. A prózaíró nemzedék egyik legtermékenyebb és legtehetségesebb írója. És ezen a minősítésen lényegében az sem változtat, hogy a rendszerváltozás után egyesek próbálták kisebbíteni vagy megkérdőjelezni a munkásságát. Jó szívvel mondhatjuk, a rendszerváltozás óta eltelt két évtizedben sem adta fel a harcot, azt az elszántságát, hogy életünk történéseit  műveiben megörökítse. Nem a „divat” igényei vagy elvárásai szerint, hanem azzal a hűséggel és odaadással, mellyel eddig is szolgálta a népét és a  nemzetét.

Akár zavarban is lehetnénk, ha a kortárs magyar íróinkat, köztük Duba Gyula munkásságát, életművét kellene a változó (és kiszámíthatatlan) irodalmi kánonok szerint megítélni. Zavarban, mert az „ügyeletes” kánonok szövevényesek és ellentmondóak, meg azért is, mert – és ez nem titok! – a  kánonok sem mindenhatók. „Hová lett  a tavalyi hó?” –  tehetnénk fel a költői kérdést, hisz emlékszünk arra, néhány éve még a posztmodern volt a „csúcs”, az irodalom teteje (és  Prokrusztész-ágya!), és mára ez is múlttá lett, akár a többi… Az igazsághoz tartozik persze az is,  Duba Gyula „hűséges” alkat, és nincs „késztetése” arra, hogy a korábbi (általa felvállalt!) elbeszélői gyakorlatot  megtagadja.

Azok a merész kísérletek, melyekkel  Proust, Kafka, Joyce vagy Bulgakov át-alakították  az elbeszélés, a prózai alkotások jelzésrendszerét, ezek Duba számára  nem ismeretlenek, de  elbeszélői habitusától idegenek. Annak ellenére sem vállalja, hogy nem ismeretlen számára a  múlt, az a kihívás sem, melyet a magyar szépprózában Krúdy vagy Kosztolányi (Szentkuthyról nem is szólva!) a huszadik század elején ­erőteljesen képviselt. Ők voltak a modern magyar próza folytatásának, követésének  azok a  képviselői, akik vállalták  a modern próza irányából érkező kihívásokat. A modern regény  középpontjába az emberi lélek, az egyéniség került, ez utóbbit, mint a kiteljesedés lehetőségét, Duba  is követi. A belső monológ, a tudatfolyam  (melyet Joyce, Proust vagy Virginia Woolf neve fémjelez)  sem tudta őt  „fog-lyul” ejteni, következésképpen számára idegenek is. Az egzisztencialista filozófia (Camus, Sartre), vagy a nagy hatású francia  „újregény” (A. Robbe-Grillet, M. Butor)  távol van attól a felfogástól, mely a huszadik századi történelmi regény vagy a polgári realizmus nyomvonalain halad, s kimondatlanul is a társadalmi regény mindenhatóságára esküszik.

E tagadás és csendes dohogás ellenére is egyetértünk Szegedi-Maszák Mihály megállapításával, aki azt vallotta: „A kánonok lényegéhez tartozik, hogy már megal-kotásuk pillanatában érvényüket veszítik. Nélkülük elképzelhetetlen a műalkotások megközelítése, de a megértés egyszersmind a létező kánonok rombolását teszi szükségessé. Ez a kettősség (…) elválaszthatatlan a művészet és így az irodalom létezési módjától (…) Olvasni annyit jelent, mint megtagadni a kánonokat, amelyeket elő-deink alakítottak ki.”2 Évtizedekkel korábban Illyés Gyula ezt úgy fogalmazta meg: „Minden irodalom az idők terméke”, következésképpen minden művészi és tudósi pálya „az elődök rekordja  fölött kezdődik.”3

Ide kívánkozik T. S. Eliot megállapítása is:„Az irodalom »nagyságát« nem lehet kizárólag irodalmi mércékkel meghatározni; noha nem szabad felednünk, csak irodalmi mércékkel lehet meghatározni, irodalom-e valami vagy sem”.4 Fredric Jameson a „rossz reflektivitást” is szóvá tette, hangsúlyozva, a „posztmodernizmus elmélete valóban szüntelen belső körforgásnak rémlik, amelyben a megfigyelő bent-ről kifelé forduló pozícióba kerül, és az osztályozás nagyobb mértékben folytatódik tovább”, s ez a szemfényvesztés addig tart, „amennyire az „elméletnek” szüksége van ahhoz, hogy újraformálódjék és derűs nyugalommal iskolapéldájává  annak, ahogyan az általa javasolt és jósolt lezárásnak festenie kellene”5.
Könnyű, persze az utalások során „ideológusaimmal” kiegyezni, hisz (vélhetően!) az értékteremtő kritikai gondolkodás lényege, hogy az „egyszeri és megismételhetetlen” műveknek az álma és vágya ott éljen minden alkotóban, aki a világ számára tud és akar is valami maradandót alkotni. Úgy gondolom, az új kánonok könyörtelen uralma idején  sem vesztette el időszerűségét a „modernnek lenni mindenestül” imperativusa, függetlenül attól, hogy először a francia óriás, Rimbaud, majd magyar „használatra” Ady Endre zsenije fogalmazta meg ezt az igényt. A „kánonok“ hűségeseivel szemben így könnyű helyzetben vagyunk: a jó és a rossz művek között kell választanunk.
Ez lényegében azt is jelenti, az irodalmat csak a rossz művektől és az illeték-telen beavatkozásoktól kell féltenünk és védenünk. Ilyen értelemben akár mához szóló üzenetnek is érezhetjük Illyés Gyula (egykori) aggodalmát: „Korfordulóban vagyunk, sok a zavar, sok a remény. És elég kevés a jó szem, a tiszta hang; az író.” És hogy egy népnek „milyen a lelkivilága, lelki képe, annak kialakítása nyomósan hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe. Ez a tükörtartás világszerte a szellem embereire (…) hárul.”6

Duba Gyula munkásságáról elmondhatjuk, őt is a  „Mi dolgunk a világon?” igazsága izgatja, és munkál benne Tamási Áron meggyőződése, hogy: „az embernek egyetlen szülőföldje van és sok kötelessége”. Több évtizedes munkásságát ismerve, kérdések kérdése, hogy  irodalmi tevékenysége során a „kitörés” bátorsága meg a másként akarás szándéka változhat-e, módosulhat-e nála. Néhány éve (egy beszélgetés során!) arra a  kérdésre, mit tart az író legfontosabb feladatának, Duba Gyula így válaszolt: „Őszinte legyen önmagával szemben, és történeti érzékenységű szemlélődéssel figyelje az életet. Az írás nemcsak komoly, hanem bonyolult dolog is… A mű bennünk születik, a »mi« művünk! (…) A mű pedig egy lesz a valóság számos arca s végtelen mennyiségű magyarázata közül… Sosem a teljes valóság, egyetlen lehetőség (…)  A jó mű a maga méretein belül és adottságai keretében mindig teljesség! (…) Végül is »mi magunk« leszünk a történelem. Az idő méreteiben, jelen, múlt és jövő méreteiben kell látnunk magunkat ahhoz, hogy az igazságot megpillantsuk”.7   Túlzás nélkül mondhatjuk: ez a felismerés és credo az igazság keresése szempontjából is emberfeszítő munka.

Duba Gyula indulása nem különbözik a sorstársak és a nemzedéktársak kiszolgáltatott helyzetétől, lehetőségeit tekintve azonban mégis más, sajátos ez a kezdet. Sajátos azért, mert a nagy „mészárlást”, a második világháború következményeit szenvedte Európa és a világ. Kíméletlenül gonosz volt ez a politika, mert az emberi  mohóság Kelet-Közép-Európa térségében nem a békét és az együttélést tartotta fontosnak és megérdemeltnek, hanem a győztesek cinkosságával „falazott“ azoknak, akik  az utódállamok többségében a magyar kisebbséggel való  könyörtelen és embertelen „leszámolást”, üldözést és a hazájuktól, szülőföldjüktől való megfosztás gyalázatos politikáját választották. (Mellékesen jegyezzük meg, bár egyáltalán nem mellékes, hogy a német kisebbség esetében még embertelenebbek voltak a körül-mények. Tízezrek életükkel fizették meg ezt az embertelen politikát. Köztudott, hogy Csehországban, egyes szélsőséges politikai csoportok,  a német kisebbséggel szemben a példátlan leszámolást szorgalmazták. „A jó német a néma német” cinikus politikai jelszavát hangoztatták, és az elvakult bosszú eszközeként alkalmazták, az ott-honuktól megfosztott és elüldözött menekültekkel szemben. Ennek szomorú követ-kezményeként több ezer német vált Csehországban a szervezett pogromok áldozatává.) A leszámolás embertelen politikája nem volt ismeretlen Romániában vagy Jugoszláviában meg Szlovákiában  sem! Nemzedéktársaival, sorstársaival együtt Duba Gyula (és családja!) meg az üldözött magyarok tízezrei sem  térhettek ki  a megtorló intézkedések elől, leszámítva a csehországi megtorlásokat! A magyarüldözés éveiben, diáktársaihoz hasonlóan tanulmányait nem folytathatta, 1945 és 1948 kö-zött a paraszti sorsot választotta, földművelő  falujukban, a saját földjükön.
1948 után, Moszkva utasítására Kelet-Közép-Európában változott a nem-zetközi politikai helyzet. Ez arra kényszerítette az utódállamokat (köztük Csehszlo-vákiát is!), hogy rendezzék a nemzetiségi kérdést, a „magyarkérdést” is beleértve. Leállították a kitelepítést meg a lakosságcserét, s rászabadították Kelet-Közép-Európa népeire azt a politikai rendszert, mellyel a Szovjetunió „ajándékozta meg” a térség országait, és mintegy fél évszázadon keresztül ez a politikai rendszer  uralta a térség országait. A társadalmi igazságkeresés  helyett, melyre  a térség országai vágytak, az üldözés meg a kíméletlen „osztályharc” határozta meg több mint négy évtizeden át Kelet-Közép-Európa történelmét, társadalmi igazságot kereső szándékait.

A paraszti sors ellehetetlenülése  miatt  Duba Gyula is  arra kényszerült, hogy (1950 januárja és augusztusa között) segédmunkás  legyen a dubnicai Škoda üzemben, majd 1950 és 1954 között, a „jobb sors” lehetőségeivel élve, a kassai gépészeti felsőipari iskola tanulója. 1954-ben érettségizett. Érettségi után (1954–1957) a po-zsonyi Szlovák Műszaki Főiskola hallgatója, gépészmérnöki szakon. Élete kénysze-rű kihívásaira végül is úgy válaszolt, hogy tanulmányait megszakította. 1957 februárja és szeptembere között  egy „új világ” és életmód vonzásába került… A Szlovák Rádió magyar szerkesztőségének a riportere lett. A „sosem volt” kísértése, Karinthy Frigyes és kortársai (Darvas Szilárd, Vaszary Gábor, Gádor Béla és mások) példája, könnyű fajsúlyú munkái és a kor divatos bestsellerei révén is arra késztették, hogy keresse az írói kibontakozás  lehetőségeit.

Riporteri életformáját kényszerűen feladta, mivel a tényleges katonai szolgálat  letöltése  halaszthatatlan volt. Az újságírás meg  az irodalom iránti vonzódás azonban új helyzetet teremtett számára. A „vonzás és taszítás”  kényszereit követve végül is döntenie kellett, hogyan tovább… Főiskolai tanulmányai különösebben nem vonzották. Szerepet játszhatott ebben a szakmai ismeretek, és részben a nyelvismeret hiánya  is.   
A „hogyan tovább” kérdésére azonban akaratlanul is választ kellett keresnie. A nevető ember és egyéb vidám írások című kötete (1959) lényegében a „megváltást”, az új életformát jelentette számára. A szokatlan indulást, melyben az írás értelmét abban látta, hogy  keresse és kutassa, és végül kinevesse az emberi gyarlóságokat. Ez a „belépő” nemcsak a művészi alakítás kényszerével hatott  rá, hanem szerencsés volt abban is, hogy az újságírás politikai jellegű problémáiban beosztásánál, érdeklődésénél fogva tartózkodóbb, visszafogottabb  lehetett.
Az írói gyakorlatlanságról szólva nemcsak a tapasztalatlanságot említi, ha-nem azt is, hátrányt jelentett számára, hogy nem a komáromi gimnáziumba került, hanem a kassai felsőipariba. Megítélése szerint „a komáromi gimnázium, és külö-nösen a pozsonyi pedagógiai gimnázium megnyitásuk kezdetétől a születő nemzeti-ségi szellemiség és írásbeliség bölcsői lehettek”. Arra a következtetésre jutott, hogy „öncélú írói tudat alakult ki benne”, mely egyelőre „csak a magánügye lett, nem voltak kiterjedései, méretei”. A külső hatásoknak engedett, amikor osztálytársai és néhány tanára „unszolására”  öt írását  beküldte a Fáklya szerkesztőségébe. „Mintha habozva és kételkedve a világ felé nyújtottam volna a kezemet, hogy hátha szüksége van rám.” Nem érdektelen megemlítenünk azt sem, hogy  az irodalmi bibliográfia sze-rint  1954 és 1959 között (a humoreszk, karcolat, elbeszélés, valamint színházi bemutatók, a  könyvkritika, és az irodalmi riport műfajában) 75  írása jelent meg.8  Írásait  a Fáklya, az Új Szó és az Új Ifjúság  közölte. Katonasága idején  adták ki a Nevető ember (1959) című kötetét, vélhetően a „seregben” ez is emelte a „túlkoros” közlegény „ázsióját”. Első kötetének címadó írása (A nevető ember) először az Új Szóban (1955. március 4-én) jelent meg.
Talán nem sértés, ha azt mondjuk, úgy „robbant be” a helyét kereső kisebbségi irodalomba, hogy soha nem akart író lenni. Az első közlésem című vallomásában  fedte föl később írói pályájának rendhagyó előtörténetét. A háborút követő évek ma-gyarellenes támadásai, súlyos társadalmi „kilengései”(köztük a magyar iskolák betil-tása) miatt  túlkoros diákként nyomta a kassai gépipari padjait. Gépészmérnök akart lenni, de nem lett! Így jellemezte ezt a korszakot: „Az írásbeli érettségin az egyik robbanómotor-tervező csoport vezetője voltam, ezt komolyan vettem, de az írásaimat  nem. Játék és szórakozás volt számomra az írás… úgy írtam első szatíráimat, ahogy más viccet mesél”.
Nem titok, az a három téma, melyet Duba a szerkesztőségnek továbbított, mondhatnánk korhű szatírák voltak. (Költővé lettem, Újjászületés és Felleg Kelemen súg címmel jelentek meg.) „Meglepett bennünket a jellemzés élessége és az irodalmi műveltségre valló eleven stiláris készség” – írta a kísérő szövegben Sas Andor tanár úr. Arra a kérdésre (és ez Sas tanár urat és a folyóiratot érdekelte!), van-e készen más munkája, Duba Gyula válasza spártaian tömör, és magabiztosan őszinte: „Kézirataim jelenleg nincsenek, de van néhány jó témám és gondolatom, melyekről, úgy érzem, kell írnom és fogok is írni“. A későbbi évek bizonysága szerint Sas tanár úr lel-kesedése és a humoristát felfedező öröme nem volt hiábavaló. A magyarüldözés és a megfélemlítés évei után mindenképpen üdítően hatottak ezek az írások, humoreszkek, melyek mosolyt akartak lopni az olvasók arcára. Az a tény, hogy a Fáklyában közölt három humoreszk közül később csak egy került (A nevető ember  című) az  első Duba-kötetbe, jelzi az igényesség erényét is a szerző és a kiadó részéről. Mai szemmel nézve amolyan szerény, indulást jelző kezdet volt ez a kötet, az adott viszo-nyok között és a pálya szempontjából azonban mindenképpen fontos  mozzanatot jelentett.9

Ekkor talán még  ő maga sem gondolta, merre vezet  az út, amelyet választott.  Néhány év alatt (kortársaival együtt!) kiteljesedik nála is az a szándék, hogy elismert íróként, tollforgatóként ismerje őt meg a szűkebb környezete és a világ. A magyar humor mesterei közül  Duba Gyula számára  Karinthy Frigyes munkássága volt az ösztönző és a meghatározó. Figyelmet érdemlő  íráskészsége is, az a tehetsége, mely-lyel  első jelentkezésekor felkeltette  Sas Andor tanár úr figyelmét, aki 1954-ben a folyóirat nyelvi szerkesztője volt. Három rövidebb írását közölte a folyóirat, így indult a humorista  Duba Gyula pályájának rendhagyó előtörténete. „Ezek az írások felfigyeltetik olvasójukat: a szatíra bátor elevensége, a humoros derű fűszeres kellemességével egyesül bennük s ezekhez járul a megírás olyan készsége, hogy a lektor számára nem maradt semmi igazítani való.” Sas  tanár úr írta ezeket a sorokat, aki  a módszer kérdésében  is (atyai jósággal!)  eligazított: „…a kritika, kérlelhetetlen igazsága mellett  se legyen komor ítélkezése, ne búsítsa az embert, hanem adjon neki derűs  ösztönzést a tökéletesedésre. A világért sem úgy, hogy elkenné, elhallgatná a gyarlóságokat, hanem érvényesítse a kipróbált elvet: igazat szólni elkeseredettség, reménytelenségbe taszító ócsárlás nélkül – ridendo dicere verum – mosoly és nevetés közben kimondani az igazságot – tegyük hozzá, még akkor is, ha keserű és fájdalmas”.10
Ösztöneivel a Parnasszus felé tekintgető „írójelölt” huszonnégy éves, amikor a folyóirat közli ezeket a mosolyra ingerlő írásait. Duba Gyula korosabb, mint  érett-ségiző sorstársai, a hazai magyar irodalomban (humoristaként) azonban sokáig ver-senytárs nélkül maradt. A nevető ember  volt a kezdet, ezt sorjázták a továbbiak. Az adott korban ezek ötletes szatírák, vidám, megmosolyogtató szövegek voltak. Az említett  kötetben  így summázódott számára a választott műfaj: „A nevetés csodálatos dolog. Az ember elvörösödik, szája fülig reped, szemei könnybe lábbadnak, miközben torkából fura hangok bugyborékolnak elő, és nevet, nevet … A nevető ember nem lop, nem csal, nem gyilkol, a nevető ember  megértő, elnéző és humanista. Szereti az emberiséget.” Az elismertség, persze mindezek ellenére váratott magára. Görömbei András szerint „Ilyen tiszta értelemben vett humoros írás kevés van Duba Gyula művei között, ő inkább a szatíra és humor sajátos szintézisét alkotja meg.”11
Aligha véletlen  viszont, hogy  Fábry Zoltán Harmadvirágzás című kötetének értékeléseiből (melyben az irodalom útjait, lehetőségeit  emelte ki)  hiányzik Duba Gyula neve. Fábry a kortárs magyar irodalom kísérleteiről szólva, nemcsak arra utalt, hogy „a novella: próba”, a „legnehezebb  műfaj”, s a novella „a széppróza szonettje, vagy még inkább – balladája”, hanem idézi Kosztolányit is, aki szerint a novella „regény dalban elbeszélve”. Hozzáteszi azt is: „A kis forma nagy művészete, (…) a legnehezebb műfaj.”  A novella titkait sorolva megállapítja: „A novella az igényesség műfaja”. „A novellaíróra pontosan illik Emerson mondása a jó stílusról: „Vágd meg, és vérezik”.  „A novellaíró az egyes esetet általánosítja, csak így lehet a különös: millió eset lerövidített képlete, és a művészet csúcsfokán: példázat. A novellában a különös a gyújtószikra: a boccacciói „csodálatos esemény”(…) A novella egy ponton ragadja meg témáját, és ezt a pontot fokozza egésszé: igazsággá”.
A Szlovákiai magyar elbeszélők (1961) című antológia (Turczel Lajos szer-kesztésében) elemzésekor  Fábry kertelés nélkül tudtára adta a világnak azt is, hogy Duba Gyula „mai katonatörténetei” („a tilosban cserkésző katonafeleség meglec-kéztetéséről”) vitára alkalmat adó téma, lényegében félresikerült novella. Duba jelentkezését ennek ellenére „az antológia egyik jóleső pluszaként“ értékeli. „Az igazi Dubát a novellaíró fogja jelenteni, és nem a humorista. A Duba-humorban mindig éreztem valami hozzáadást, idegenséget, feloldatlanságot. A novellaíró Dubánál a humor – Duba alapattitűdje –  magasabb hatványon fog jelentkezni: az iróniában, e legfegyelmezettebb és legtudatosabban ítélő hangvételben. Gondoljunk a nagy példára: Thomas Mannra!”12
Valljuk meg, sokak számára „lózungnak” tünhetett ez  a „felértékelés”, az idő azonban Fábryt igazolta. Duba Gyula munkásságát Turczel Lajos is értékelte. Véle-ménye  ugyan eltért  Fábryétól, a lényeget tekintve  azonban  biztatónak mondta  a  „jövőképet”. „A humor és a szatíra területén a csehszlovákiai magyar irodalom jelenlegi szakaszában Dubának nincs egyenrangú versenytársa” – írta Turczel Lajos. A Fábry és Turczel által képviselt „próféciát” Duba Gyula a Szemez a feleségem (1961) című kötetével igazolta.

Meggyőződéssel vallottam magam is: „Duba írásainak nem kis erénye, hogy gazdaságosan bánik a nyelvvel, nem írja túl ötleteit, színes és egyéni gondolattársítással jut el a csattanóig. Stílusában nem a feltűnőt, hanem a megfelelőt keresi, azzal a tudattal, hogy az igazi pontosság nem a helytálló szó, hanem a helytálló fogalom. A szavaknak csupán szerephordó szolgálatot juttat.”

Nem volt kétségünk afelől, hogy a humor  és az élcelődés  előbb vagy utóbb átadja a helyét a novellának, illetve a  prózairodalomnak. A Szemez a feleségem című kötetben az Ancsi és Jancsi  című novella életképe a „váltás kimunkált kényszeré-vel” jelezte, hogy az „irányváltás” már a „kertek alatt” van. Jelzésszerűek voltak számunkra azok a megoldások is, melyek „a novella gyors, szaggatott előadásmódját” választva „tarkították a felvillanó epizódszerű betoldásokat”. Duba írói fejlődésének „jó jeleiről adott tanúságot, kibontakozó művészetéből ízelítőt” a Tükrök, illetve az Egerek és emberek címmel megjelent novellája is, melyek megerősítették, elérhető közelbe hozták a „váltást.”13
Duba Gyula humoreszkjei innentől kezdve újságok, folyóiratok hasábjain jelennek meg, és többségükben a diákcsínyeket meg a társadalmi élet fonákságait tűzték tollhegyre, esetenként az „elsőszülöttség” jegyeivel. Ma már, fél évszázad  múltán, persze szürkébbek, erőtlenebbek ezek a szatirikus „képecskék”, karcolatok, még akkor is, ha ezekre a „szüleményekre” ma már felesleges is mentségeket ke-resni. Közel egy évtized leforgása alatt Duba Gyulának hét kötete jelent meg. Többségükben  humoros írások (humoreszkek, karcolatok, szatirikus elbeszélések) és persze novellák, elbeszélések (Csillagtalan égen struccmadár, 1963; Delfinek, 1966). Helye, rangja, elismertsége az egyetemes magyar irodalomban is  évről évre erőteljesebb lett.
Évtizedek peregtek le a homokórán, és jobbára sikertörténetként jegyzik az általa megtett utat. Lehetséges, hogy  Fábry  számára a novellánál kezdődött az irodalom, s ítéletében ezért volt szigorúbb a humorista tevékenysége megítélésében. Duba Gyula első elbeszélése, az Ancsi és Jancsi című (1960) – vélhetően  a novellahiány miatt –  bekerült Turczel Lajos válogatásába és megjelent a Szlovákiai magyar elbeszélők (1961) című antológiában. „A novella: pont, vég, lezártság. A novella: tisztázottság (…) A novella: törvény, ítélet.(…) a legnépszerűtlenebb, a legféltettebb műfaj (…) a novella a széppróza szonettje, vagy még inkább – balladája. Kosztolányi szerint a novella »regény, dalban elbeszélve«”. Turczel Lajos az Írás és szolgálat (1965) című kötetében fedezi fel a  „novellaíró” Duba Gyulát. „Novellái szinte kivétel nélkül a mához, jelenünk problémáihoz kötődnek (…)  Duba többéves  humoreszk- és szatíraírói praxis után érkezett a novellához.” Turczel nem titkolja, hogy Duba  legsikerültebb novellájának az  Ancsi és Jancsit tartja.
Tőzsér Árpád Duba Gyula írására hivatkozott, miszerint „A jó epika megszü-letése  – tehetség kérdése”, majd  megtoldja azzal: „S ki merné vitatni, hogy nemcsak a jó epika, hanem az egész irodalom is tehetség kérdése elsősorban, de vajon csak a tehetségé?” És Fábryt idézi, aki Rácz Olivér (Megtudtam, hogy élsz című) regénye kapcsán a „jelentős kísérletről” szólva, Max  Picard-ral érvelt: „Csak ha az író nem önmagából kifelé monologizál, lesz a regény maga is igaz világ, mely többet tartalmaz, mint amennyit írója beleadott”. És a Duba-műveket, elbeszéléseit sorolva teszi fel a kérdést: „S mikor monologizál az író önmagából kifelé?  Amikor egy eleve adott s változtathatatlannak tetsző helyzettel „barátkozik“, küzd, és benne helyét keresi. Magyarán: amikor aktivitásának csak saját maga lehet a területe.”14
A prózairodalom fejlődése  a hatvanas években erőteljesnek bizonyult. A „harmadvirágzás” évtizedei című tanulmányban, 1981-ben, a prózairodalom helyzetéről többek között ezt olvashatjuk: „A csehszlovákiai magyar prózairodalom új hullámát a hatvanas évektől számíthatjuk. Az új törekvések azonban azokat az alkotókat jellemzik, akiknek indulása a korábbi évekre esett. Az új hullámra jellemző, hogy az eseményregény helyét (melyet az elbeszélés, a leírás, a cselekmény megkülönböztetett szerepe és a hangsúlyozott társadalmi mondanivaló jellemzett) átveszi a problémakereső regény. Ez utóbbi már nem törekszik epikai teljességre, nem akarja, hogy hősei cselekvése  áttekinthető, logikus, összefüggő legyen. Az író tehát céljainak megfelelően alakítja át a regényszerkezetet, mely csapongóbb, rapszodikusabb lesz, s az idősíkok változtatásával, cserélgetésével változik a nézőpont is. A valóság puszta »ábrázolása« helyett ez a kísérlet már véleményt akar mondani az emberről, a környezetről, a világról, mindarról, ami az írói szándékkal szervesen vagy áttételesen összefügg”.

„Az új hullám képviselőiként Dobos Lászlót, Duba Gyulát, Gál Sándort, a legfiatalabbak  közül pedig  Bereck Józsefet, Kovács Magdát és Grendel Lajost kell említenünk.” Okkal és joggal írhattuk: „Debütáló írók ők, akiket  képzelőerő és műfaji biztonság egyaránt jellemez. Ők már  másként járták ki az élet egyetemeit, mint azok, akik az irodalomalapítás nehezét választották. Rajtuk és csak rajtuk múlik, hogy  az élet igazságát alkotó fantáziával visszaadják” Duba Gyula esetében így szólt a „regu-la”: „Prózaíró nemzedékünk egyik legtermékenyebb és legtehetségesebb írója…  szatirikusként kezdte – a novellák erdején vágott utat a nemzetiségi lét (…)  epikus ábrázolásához.”
Korainak tűnt ez idő tájt  a Fábry által emlegetett „szlovákiai magyar regény” fikciója is. „Egyetlen regénytől várni a szlovákiai magyar sorskérdések ábrázolását, talán nem is erőnlét kérdése (…)  Az elvárás csak úgy lehet igaz, ha azt mondjuk, a korszerű és jó regény –  a szlovákiai magyar regény!”.(…) Duba egyébként is „úgy válik regényíróvá, hogy előzőleg a kisebb epikai műfajok tűzkeresztségén esik át. Sza-badesés (1970) című regényét „saját anyagból” írta, a „kulcsregénynek” számító mű-ben  jól sikerült korrajzzal találkozunk, a nemzetiségi sorsproblémák  azonban inkább csak háttérként szerepelnek, a fő hangsúly a regényhős kalandjaira esik. Novellái egyik csúcsteljesítménye az Ugrás a semmibe (1971), illetve a Vajúdó parasztvilág (1974).15
Duba Gyula  kötetei, a korábbiakat is beleértve (a  Szemez a feleségem,1961; Na, ki vagyok?,1965; Baj van a humorral, 1967; Az elrabolt taliga,1980; Káderezés a (zseb)Parnasszuson, 1981)  igazi irodalmi élményt adtak, és (többségükben!) sike-resek voltak. Azt jelezték, hogy Duba Gyula kiváló érzékű humorista, művei témá-jukban és formai megoldásukban is gazdagok, változatosak. Jó érzékkel képes kie-melni az emberben és az életben lappangó visszás tüneteket, s ezeket a humor adta formai lehetőségek kiaknázásával csak fokozza. Az „örök témák” mellett (házastársak házsártosságai, pincérek válogatott ötletei stb.) arra is törekszik, hogy a társadalmi élet visszásságait állítsa görbe tükör elé, ötletesen és igényesen. A politikai szatírák és humoreszkek is Duba tehetségét, írói adottságait dicsérik. Nem az olcsó közhelyek vagy a helyzetkomikumok dominálnak írásaiban, hanem a gondolatiság. A „viccben tréfát nem ismerő”  klasszikus, Karinthy Frigyes elvéhez igazodott, és megszívlelte a ridendo dicere verum – a nevetve kimondandó igazság – társadalmilag indokolt szerepére figyelő „nagymester” példamutatását is. Írásait az alkotás felelőssége és a művész  kézjegye  egyaránt hitelesítette.
Szemez a feleségem címadó humoreszkje Duba  legjobb írásai közé tartozik. A látszólag naiv témát, a női gyengeséget, hiúságot kipécéző humorista a „Muszáj neked visszanézned?” gondolatára építi történetét, szellemes, igényes és ötletekben kifogyhatatlan módon, meglepő szójátékokkal, tömény bölcselkedéssel szinte a le-hetetlenségig  fokozza történeteit. A „szép Pirike” története is szellemes, ötletekben gazdag. A panaszos férj vallomásából derül ki, hogy ki mindenki  „tolta be magát” kacérkodó felesége „tekintetének sugarába”. A gyanakvó férj szerint  Pirike  a „csont-vázsovány, sárga vigyorgó” kaszás  emberrel is szemezett, mielőtt örökre lehunyta volna a szemét.  Bizarr ötleteivel, meglepő, fordulatos történeteivel egyértelművé teszi, a „humorista érettségi tételeit” (féltékenység, fogyókúra, modern divat, közle-kedés, albérlet stb.) kitűnően tudja, ezért a „vizsga”, az új kötet sem okozott számára gondot, meglepetést. A kispolgárt is mindenütt megleli, üzletben, kávéházban, hivatalban.   
A humor és a szatíra  esetenként  jellegzetesen egymásba olvad, jó érzékkel kezeli a komikus eszközöket: tudja, hogy hatásuk annál erősebb, minél nagyobb és természetesebb a komikumot kiváltó ok. Példaként a bizarr gondolattársításokra jellemző Színes harisnyákat, a kedves témájú, látszólag  bárgyú Utcai ismeretséget, a Judózik a szerelem vagy a paradoxonokra épített Nőm logikája, továbbá az Így sze-retjük egymást, vagy a szatirikus Baj van a humorral, s a rendkívül finom gúnnyal megírt A tükör című humoreszkjeit említhetem.

Duba „nyitott szemmel jár a világban”, tudatában van annak is, hogy az intellektuális humor veszélye az „öncélúság” és a meddő filozofálgatás, ezért (az ese-tek többségében!) jó érzékkel elkerüli ezeket a kísértéseket. A megállapítás, persze nemcsak elvárásként, hanem ítéletként is ismerős számára. Mert az ítélet hiányérzet-re is utalt. A kötet második részében ugyanis többségében szerényebb, másodlagosnak mondható humoreszkeket is olvashattunk. Hiányérzetünk a társadalmi  kér-déseket vizsgáló és a közélet  fonákságait  feltáró írások  esetében jelentkezik. (Feltehetően a kötet  két /sőt: három/ részre  tagoltsága  is ezt a szándékot  kívánta  kivédeni. Az Ancsi és Jancsi című novella, valamint a Magány és hűség című rövid prózai életkép, jellegénél fogva is elüt  a többi anyagtól.) Idézhetnénk persze olyan írásokat is,  ahol az író derűs optimizmussal kezeli a témáját, esetenként rokonszenvez is vele. Az emberi fogyatékosságokkal, visszaélésekkel  szemben azonban  a kellő szigor sem hiányzik. A téma szabta lehetőségek szerint a grotesz, a fantasztikus és a szatíra  alkotóelemei hatásos  érvényesítésével jut el  az okok reális ábrázolásához. (Álom, álom, édes álom…, Baj van a humorral, A javíthatatlan, Gázdráma, stb.) Ez utóbbiak azt is jelzik, hogy Duba – ha akar – jó érzékkel kezeli a mindennapok kínálta gondokat, eseményeket is. Az intellektuális humor sem ismeretlen számára,  esetenként azonban az öncélúság hibájába esik. A veszély talán nem is a témaválasztásban van,  inkább a meddő filozofálgatást  róhatjuk fel. Még akkor is, ha az író úgy gondolja, hogy ötleteivel „Achilles-sarkát megcsiklandozhatja” (Minden másképpen van).
És bár  a letűnt évtizedekben  szokatlan volt a humoristák esetében stílusról beszélni, a szokatlanságot (az ötvenes/hatvanas évek környékén!) talán a műfaji ha-tározatlansággal lehetett magyarázni, minthogy a szatíra és a humor műfaji meg-határozása eléggé vitatható, sőt problematikus volt. A komikus elem megnyilvánulási formáját aszerint ítélték meg, hogy alkalmazása látásmódot, szemléletmódot jelentett-e. Az író erényeit e téren nincs okunk  megkérdőjelezni, függetlenül attól, hogy a kritika esetenként  szóvá tett néhány „vétséget”. Jelezte azonban azt is, hogy „az  utóbbi évtizedek a komikus elem új köntösben való megjelenése számára  is polgárjogot szereztek az olvasó- és nézőközönség előtt egyaránt. Azaz a humor is mesterség lett, jól felismerhető kellékekkel. Kilépett az eddig szállást adó regényből, színdarabból, s külön mutatványokra is képes”. Példaként a cseh irodalom Hašekját vagy (magyar vonatkozásban!) akár Karinthy Frigyest és Kosztolányi Dezsőt is említhet-jük, akiknek a frontáttörésben  részük volt.
A Szemez a feleségem  (1961) című kötete már jelezte, hogy a nevetés és a ne-vettetés könnyed műfaja mellett egyre gyakrabban keresi az ember- és a jellemábrázolás mélyebb, művészi megfogalmazásának igényeivel áthatott eszközöket, a kor-hoz és a társadalomhoz kapcsolódó problémákat. Időben felismerte, hogy a mű-vészetben a komikum azt tükrözi, ami az életben is komikus. Az életben  fellelhető jelentkezési formája azonban sokféle lehet. A nevetés és nevettetés szerepére utal az Arisztotelész Poetikájában fellelhető formula is, miszerint: „A nevetséges a rút ré-sze; nevetséges valamelyik hiba és rútság, amely senkinek sem okoz szenvedést, senkire sem káros…”  A nevettetés teljességéről, persze csak akkor beszélhetünk, ha az író „megtalálja” az objektíve létezőt, s mélyen szántó életismerettel az igazi humor és a finom szellemesség komikus vonásait is felfedezi  az életben. Ezek a jel-lemzők leplezettek és álcázottak az életben, és nagy kifejező erejű művészi képmásokban állnak az olvasó elé.

A humor ősi formái, a népmesei humor és az anekdoták humora Duba írásait nem jellemzik. Duba gondolati alkatú író, mondanivalója nem színekben, muzsi-kában, hangulatokban, környezetrajzban, cselekmények bonyolításában vagy a jel-le-mek „színesítésében” keresendő, hanem gondolataiban, stílusában. Erénye, hogy gaz-daságosan bánik a nyelvvel, nem írja túl az ötleteit, stílusában nem a feltűnőt keresi, hanem azt a szándékot, hogy az igazi pontosság nem a helytálló szó, hanem a helytálló fogalom. A szavaknak csupán „szerephordó szolgálatot” szánt.16

A Szemez a feleségem című kötetben két novellát is találunk: az Ancsi és Jan-csi, valamint a Magány és hűség címűt. Mindkettő keretét a letöltött katonai szolgálat élményeiből meríti. Az Ancsi és Jancsi  címűben két szerelmes, egymásnak rendelt  fiatal  egymásra találásának a  történetét mondja el, a Magány és hűségben pedig az elszámított asszonyi hűségen keresztül – finom gúnnyal! – az erkölcsi felelőtlenséget ostorozza.  Az Ancsi és Jancsiban fiktív keretbe helyezi az eseményt és Jancsival beszélteti el. A főhős nem papírfigura, igazi hús-vér  ember, akiben a jó és rossz tulajdonságok egyaránt megtalálhatók. Jancsi amolyan dúvadként, a női szívek tiprójaként lép elénk. Az író  együttérző módon, szimpatikusnak ábrázolja a hősét, azonban nem hallgatja el negatív tulajdonságait sem. Viselkedésében, hangjában jó adag cinizmust érzünk, magatartásában pedig a könnyelműsége a riasztó. Az író jellemábrázolását dicséri, hogy Jancsi alakja nem az angyal és ördög patikamérlegen dekázott figurája, hanem a mindennapok fiatalja, akinél a negatív viselkedés és beállítottság ellenére is van valami reménykeltő és elfogadható. Ebben persze a kívánatos és üdén, szimpatikusan ábrázolt, érzékeny szívű Ancsának is szerepe van.17
Való igaz, a korabeli  kritika  megkérdőjelezte, hogy az Ancsi és  Jancsi című novellisztikus életképnek  helye van-e a kötetben. És bár a kritika  nem volt alaptalan, a  kötet erényei  nem változtak akkor sem, amikor  a szerkesztés a „kispróza” meg-ítélésében elnéző szigorral kezelte az életképet, és a „pályaalkalmasság” kérdésében, „bocsánatos bűnként”, az írói sors lehetséges példázataként, jövőjeként, és a beso-rolás mellett döntött. Korábban utaltam már arra is, hogy a humoros ábrázolás módszerei  átszövik ugyan  a történetet (egy szerelem történetét!), és  a novella gyors, szaggatott előadásmódja sem hiánycikk, s a felvillanó epizódszerű betoldások vagy  az író narrátorszerű  beavatkozásai is „nyomon követhetők”, ennek ellenére talán meg-kockáztathatjuk azt is, hogy az „átminősítés”  nem oszt és nem szoroz! A kispróza erényei ugyanis valósak, léteznek ebben a történetben, mégpedig mindjárt az első bekezdésben meg az „egyedül az éjszakában” élményével. A szerkesztők vélhetően tudták, hogy  a történet „nem sorolható kifejezetten a szatirikus élű humoreszkek közé”, meg azt is, „Duba első hosszabb lélegzetű novellája” egyben mérföldkő is lehetett az  író további munkássága vonatkozásában. Első terjedelmesebb elbeszélése (Magány és hűség címmel) 1959 nyarán, a lendületesebb és kimunkáltabb munkája  (Ancsi és Jancsi címmel) 1960-ban jelent meg. Ez utóbbi azt is jelezte, hogy a „pálya-módosítás”, a  prózaíró esetében megtörtént, a folytatás csupán idő kérdése. Ekkor talán még maga az írója  sem gondolt arra, merre vezet  az út, melyet választott.

(Folytatjuk)
JEGYZETEK

1 Fónod Zoltán: „A regény arra való, hogy megmutassa és költőivé emelje az emberi sorsot…”             Beszélgetés Duba Gyulával. In Fónod Zoltán: Önarcképek. Po., 2004. 100, 108–109.
2 Szegedi-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen, 1998. 194.
3 Illyés Gyula: Független-e az író? = Uő: Hajszálgyökerek. Bp., 1971. 182.
4 Idézi: Szegedy-Maszák Mihály: uo. 189.
5 Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája. Bp.,1998. 22.
6 Illyés Gyula: uo. 182,  263.
7 Fónod Zoltán: Önarcképek (A regény arra való, hogy megmutassa és költőivé emelje az  
emberi sorsot…) Po., 2004. 98–99.
8 A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája  1945–1960 (szerk.: Szőke József) 
178–182.
9 Duba Gyula: Az első közlésem. Irodalmi Szemle 1977/1.  45.
10 Sas Andor: Jegyzet egy fiatal író indulásához. Fáklya 1954. július, 19–20.
11 Duba Gyula: A nevető ember. Po., 1959. 7.; Görömbei András: A csehszlovákiai magyar
irodalom 1945–1980. Bp. 269. 
12 Fábry Zoltán: Az igényesség műfaja. A novella titkai. In Harmadvirágzás. Po., 1963. 279,          
285, 290. Uő: Elbeszélőink antológiája. In Vigyázó szemmel. Po., 1971. 280.
13 Turczel Lajos: Duba Gyula a humorista. In Portrék és fejlődésképek. Po., 1977. 90.
Fónod Zoltán: Duba Gyula: Szemez a  feleségem. Irodalmi Szemle 1962. 101.; Uő: A humor(ista)
dicsérete. In Vallató idő. Po.,1980. 141–142.
14 Duba Gyula: Tükrök. In Irodalmi Szemle 1961/1., Uő: Egerek és emberek. Hét 1961/29. sz.;
Fábry Zoltán: A novella titkai. In Harmadvirágzás, Po., 1963, /274, 285/. A novellaíró Du-        ba Gyula. In Turczel  Lajos: Írás és szolgálat. 1965. 133,138. Duba Gyula: Vita prózánk
helyzetéről. Irodalmi Szemle 1966/10. 923–928; Fábry Zoltán: Új szlovákiai  magyar
regények. In Stószi délelőttök. Po. 1968. 202.
15 Fónod Zoltán: …És lett gyümölcs a fán! In Vallató idő. Po.,1980. 154–155.; Uő:  Gyorsmérleg.
In Körvonalak. Po., 1982. 103. Uő: A csehszlovákiai  magyar irodalom 1945 után –
gyorsmérleg. In Kőtábláink. Po., 1990. 148.
16 Uő  A humor(ista) dicsérete, In Vallató idő. 140–141.
17 Uo. 142.