Lehocky Teréz – Keresztre feszítve (2)

Mostanában az állomáson laktak, a vakvágányra tolt, kiselejtezett vagonban, a gazzal benőtt sínpáron. Ott összezördült egy cséplőgép tulajdonosával, mert megírta az újságban, hogy pióca, kiszipolyozza a munkásokat.

A bíróság elítélte Benitót bujtogatásért, félévre. De nem ülte le. A kauciót letette érte egy kimustrált, hajdani örömlány. A vagonból kihajították őket.

A papa közben megunta, hogy egyedül maradt a sok gyerekkel. Senki sem főz és mos rájuk. Nincs kosztpénz. Összetalálkozott a néhai szeretőjével és össze-álltak. Ez is tetőzte a gyerekek számát, öt zabicsemetéjével. Nem tudta, ki az apjuk. Sebaj! Nemsokára tizenévesek, elszegődnek cselédnek, kisdajkának, napszámos-kodhatnak valakinél.

Csak az Isten a tudója, titok maradt, hogyan, miből, a papa és a vadházas nyitottak egy kis pizzateriát. Főzték az erős korhelyleveseket a részegeknek, akik haj-nal felé kikászálódtak a csapszékből. Most kapóra jött nekik Benito. Kidobáltathatja azokat, akik verekednek, nem fizetnek, ittasok, vagy nem tudnak maguktól elkotródni. Benito nem is bánta… Ott volt a vadházas lánya, a 16 éves Ráchel. A mamája ugyan nagyon erényes lett. Látta, ahogy Ráchel mosakodik alul, fölül. Hiába fenekeli el, mázolja az arcát olajjal, göndöríti a sörényét. Azzal a kérdéssel, miből fogja eltartani a feleségét, hiszen gyakran van áristomban, nem foglalkozott.
Benito nagyon szeret színészkedni. Valahonnan előkerített egy ménkűnagy mordályt. „Agyonlövöm Ráchelt és magamat is.”
Hát akkor álljanak össze. Az az ő dolguk. Menjenek, amerre a szemük lát. Egy kalyibában találtak helyet, még kéménye sem volt. Egyetlen fényűző tárgy volt ben-ne. Benito kopott iskolahegedűje, azon szokott cincogni a lagzikban, ha meghívták muszsikálni. Nemsokára Ráchel bejelentette, hogy gyereke lesz. Megszülte. Lány volt. Eddának keresztelték. Valahogy megéltek. Ráchel járt a mosodába dolgozni. Benito írta a vérmes cikkeit a kommunista lapba. Büszke lett.
– Nagy ember lesz belőlem, Ráchel! Te engem ne szólíts Benitónak, se Edda apának. Szólítsatok Ducenek, mert az leszek.
Kezdte lenézni Ráchelt. Korlátolt, alig tud olvasni. Sose mentek fényképész-hez. Benito egyedül járt mindenfelé. Aki valami magasra hivatott, ne mutatkozzék asszonnyal. Ráchel nem is ütközött meg rajta. A nő semmi: szülőgép, konyhatündér és templomba jár. Fodrászhoz nem megy. A haja sima, kontyban. Pedig mehetne, mert közben sikerült Benitónak felvergődnie az irodalomba. Írt egy regényt: „Claudia, a kardinális szeretője”. Legépelte Habsburg Rudolf kalandjait, de nem jelenhetett meg, diplomáciai okokból. Benitó összezördült a pápával, XIII. Leóval, akinek nem volt ínyére  a sok sikamlós ágyjelenet. Azonkívül őszentségének sikerült kiderítenie, hogy az egész könyv Garibaldi-féle tákolmány, amit Benito majdnem szóról szóra leírt. Egy felmelegített antiklerikalizmus, ahol a nőt mindig egy pap ejti teherbe.
Az öröm mellett van mindig üröm is. Duce apja szélhűdött nyomorék lett. Rokkantszékbe került, folyt a nyála. Földbe vágyott. Meghalt. Duce most eltarthatta a vadházas szeretőt és annak öt porontyát. Valahogy sikerült neki mégis megélni. A kommunista lapban a pápából szocialista hőst faragott, noha az csak tökrészegen üvöltözte, hogy „le a kapitalizmussal”.
De valamennyi őrangyal és szeráfin makacsul kitart Duce mellett. Hozomra megalapított egy szerkesztőséget. Ő lett a főszerkesztő, a segédszerkesztő, a törde-lő, a gépírónő. Nem kellett toborozni az előfizetőket. Lehordta a gazdagokat, sze-relmet vallott a forradalomnak, amiben már érlelődött a fascios embriója is (a … vessző a fasiszta politikai csoportok, sejtek neve – szerk.) és annak seregtelen vezére lett. Foglalkozott az ausztriai zsidótlanság gondolatával is. Hallott arról, hogy a zsidók elárasztották Bécset. Hallott Hitlerről, aki tagadta osztrák voltát és nagynémet messiás akar lenni, habár azzal is kacérkodott, hogy katolikus pap lesz.
Benitóban feldereng, hogy a fasizmus más, mint a nácizmus, nem lehet őket ugyanabba a fazékba tenni. A fasizmus még túlságosan közel van a monarchizmushoz, benne a sok gróf, herceg a katonaságnál, a hatóságoknál. Hitler viszont közelebb volt a baloldalisághoz, inkább Sztálinhoz illik, ott is van titkoltan faji kérdés, mert hiszen egy afganisztán, egy kurd nem házasodhat az orosszal, ahhoz külön engedély kell.

Duce most egyszeriben hozzáfog a szocializmus koporsójának szögecselé-séhez. Egyáltalán nincs bőr a képén, hogy máról holnapra a fasizmust ajnározza és fenéken billenti a szocializmust. „Szindikalista vagyok” – harsogja. A bíróságot is megúszta. Még ki se tette a lábát a bíróságról, máris világüdvözítőként dicséri magát. Az utcákon a tömeg éljenzi őket, követelték, hogy szabadon bocsássák. A legnagyobb olasz újság felajánlja neki a főszerkesztői állást.
Itt ismerkedik meg Margherita Sarfaatival, aki a művészeti rovatot vezeti. Ez megint egy zsidó lány Velencéből, oxfordi végzettséggel, fantasztikusan dús vörös hajjal, zöld szemekkel, az arcán szeplőkkel. Dúsgazdag, széles körű műveltséggel.
Belebolondultak egymásba. Sebaj, hogy Benito nős és sok a gyereke. Mindennap megújhodott a szerelmük, pedig nem volt lehetőség a házasság révébe behajózni. Hitték, mondták, hogy a halál széléig egymás mellett maradnak, a koporsóig, nyaktilóig, keresztre feszítésig. Akár a gyehennában, elátkozottan.
A testiségük csak szórványos. Benito elég ritkán vetkőzteti le a fehér, kicsit meghízott lányt, megvadulva mondják egymásnak, ez csak amor intellectualis, nektár, ambrózia. A szeretet, a szellem kerek húsz évig tartja őket össze.
Alkalomadtán Duce befekszik egy más nő nyoszolyájába is, de az csak egy olyan hullám, amit mindjárt elvisz a víz. Éjjelenként olvassak Heinét, a „matracágyát”. Nem tudják voltaképpen micsodák, eklektikusok, sztoikusok, spinozisták, hiszen mindenféle bölcseletből fényszóró világít rájuk.
Az órák ketyegnek, kíméletlenek. Húsz év után Margherita megszólal németül. „Es geht alles vorüber”. (Minden elmúlik egyszer.) Egyetlen szóval sem rója fel a rubensi húságy, hogy Bednitót egy nálánál jóval fiatalabb lány vonzza, ami természetes. Duce korosodik, már klimaxos, amit minden férfi letagad. A klimax bizonysága, hogy csak a jóval fiatalabb testű nő tudja izgalomba hozni.
A lányt Lewda Raffannak hívják. Albán. Nem elegáns, de érdekes. Anarchista, Bakunyint, Stirnert olvas, azonkívül muzulmán, vakon hisz a Koránban. A világháború kitörése után Margherita visszament a gondolák városába és Lewda se tagadja le az albán voltát, nem kedveli az olasz elnyomókat. Benito nem volt a háború híve. Neutrális akart maradni, amiért is kitették a szűrét az Avanti főszer-kesztőségből. A végkielégítést nem fogadta el. „Engem nem lehet lefizetni.”
Széltében-hosszában megszólják, hogy pénzt kapott az oroszoktól, hogy megalapíthassa az Il Popolo újságot. Benito hagyja, mondjanak, amit akarnak, csak ne derül-jön ki, hogy a nagyiparosok, fegyvergyártók monopóliuma nagy összeggel járult a lap megalapításához. Kell, hogy riogasson, nemzetieskedjen, kell, hogy öltögesse a nyelvét a tegnap politikusaira. Károg is rájuk, mint Edgar Allan Poe baljós hollója. Lelkesedve írja a vezércikkeket a római liktorokról, akik a konzulok előtt vitték a fasceseket.
Megalapította a fasiszta pártot. Az újságban néha nyelvet öltöget Viktor Emánuelre, a királyra, akinek nemigen akaródzik fasisztának lenni, de annál in-kább a feleségének, Eleonórának, aki tőle két fejjel is magasabb és ő viseli a nadrágot. A királyasszonynak kedvence a Duce. A király csak hüvelykmatyi, 153 cm. Alig ér Benito válláig.
Benito azelőtt Margheritával szépséges tájakon járt, benne tritonokkal (embertörzsű, halfarkú tengeristen – szerk.), hableányokkal, hófehér hattyúkkal a tömörkék vízen és órák hosszat is merengtek Boecklin képén, ahol a görög papnők egymásután sorban mentek imádkozni a szent ciprusligetre. Benito most abbahagyta a régi világ imádatát. Közönséges lett. Ez a tömegízlés. Tüntetően nagyot köp a független újságok épülete előtt és odavizel a kapujukba. Otthon mondja Ráchelnek:
– Ha Rimbaud lennék, azt írnám, hogy odapisálok, odahugyozok. De utálom Rimbaud-t. Büdös kommunista. Kiabálja a rendőröknek, lőjetek engem agyon, ti kutyák. Meg folyvást nyavalyog, hogy a nők a férfiak rabszolgái. Pedig  homokos volt, szeretkezett Verlainnal.
Mussolini, habár a háború nemtője, nem valami nagy örömmel vonult be katonának. Hitler is csak tizedes, akár ő. Hindenburg lenézi a „Gefreitert”. A katona-újságban azonban élteti a háborút és most befurakodhatott a tiszti étkezdébe, nem kellett a legénység moslékját enni, lepedő nélkül aludni verejtékszagú mosdatlan katonákkal. Kiütéses tífusz után leszerelhetett, uszított…
Az idő kereke igazán rémes gyorsasággal forog. Máris itt van a második világháború. A fejesek Hitler, Mussolini, Sztálin, politikai ripacsok, csepűrágók, de most mind egyenruhás parancsnokok, gyarmatokra áhítoznak, ahová majd kiszállíthatják az emberfelesleget. Mussolininak fáj a foga Abesszinára, a kőolajra. Menesztette a négust, kényszerítette, hogy hétrét görnyedjen az olasz zászló előtt, noha a világ legrégibb uralkodójának tartja magát. Leszármazottja Salamon királynak és Sába királynéjának. Palotájában szentkép, rajta Pontius Pilátus és a felesége, Claudia kanonizált szentek, hiszen mindenáron meg akarták menteni Krisztust. Mussolini gúnyosan hahotázik a kopt liturgián.

Benito, akár csak az apja, antiklerikális. Duceként megrabolta az egyházat a la-teráni szerződéssel, a „modus vivendivel”. De a politikai élet megköveteli, hogy térjen vissza az egyházhoz, legyen hűséges. Most már nem lázít, hogy minek a püspö-köknek a nagy jövedelem, a kongrua (papi fizetés), minek nekik az autó, menjenek az apostolok lován, nem izgat, hogy a papság a legszebb palotákban lakik. Egyáltalán nem pironkodik, hogy most az egyház lobogóját viszi. Feleségül vette Ráchelt, a gye-rekeket megkereszteltette, habár a lánya Edda már eladó lánynak számított.
Az egyházi esküvő sebbel-lobbal történt. Ráchel pont főzi a sajtos makarónit, papucs van rajta, kötény, mikor a Duce a vízcsaphoz húzza, hogy mossa meg a kezét.
– Gyere a szalonba. Elveszlek feleségül.
A szalonban pár gyertya ég. Ott mondták ki a holtomiglant.
Az esküvőn elhangzott hűség nem gátolta a Ducét. Lefeküdt egy har-mincéves újságírónővel. Teherbe ejtette. Lett belőle egy fia, Albino Benito. Az anyakönyvvezető előtt elismerte, hogy ő a biológiai apa.
Ráchel tud Ida Dalserről, aki annyira elszemtelenedett, hogy ki-be járt a torloni villába, mint aki otthon van. Látszott, hogy ki akarja túrni Ráchelt a jogaiból. Mondják Ráchelnek:
– Menj a rendőrségre. Mi keresnivalója van nálatok!
Ment is tüstént, de hiába. Méltatlankodott, siránkozott. A fasiszta rendőrparancsnok föl sem állt előtte. Ültéből jelentette ki „ez nem a mi dolgunk. Magánügy a férfi félrelépése. Magánlaksértésért sem idézhetjük be Dalser Idát, ha egyszer a Duce vendége.
Benitónak nagyon kellemetlen, hogy a felesége kiteregeti a családi szennyest. Kikáromkodta magát és jól elpüfölte Ráchelt. Ám a józan esze mondja, hagyjon mindent abba Idával. Úgyis kezdte már unni. Látta minden porcikáját, meztelenül is, meg felöltözve is. Azonkívül Ráchel megint másállapotban van. A párt se nézi jó szemmel a női kalandjait.
Nem volt könnyű Idát lerázni. Hiába kínált pénzt, s ajánlotta neki, menjen el Milánóba. Ha akar, maradhat Rómában, szerez neki remek állást. De Dalser Ida bosszút állt. Elhíresztelte, ami különben is igaz volt, hogy a Duce elfogadta a sápot a nagyiparosoktól, a hajóipartól, fegyvergyártóktól. Erre Benito végleg menesztette a lányt, úgyis, mint újságírónőt, és úgyis mint ágyast. Folyósított neki havi 250 lírát, amire kötelezte a bíróság tartásdíj címén.
Ida kórházból kórházba került. Idegbeteg lett. Benito nem törődött vele, se a fiával. Látni sem akarta. Ida a háború alatt végleg elhagyta e világot. A fia is meghalt a bolondokházában, mikor már javában dörögtek az ágyúk.
Hitler mutogatta magát. Nem fog rajta semmi. Sérthetetlen, nélkülözhetetlen, tévedhetetlen, pótolhatatlan. Utána csak özönvíz van, mint Pompadour mondta: Apres nous la déluge.
Duce ellen is megsokszorozódtak a merényletek. Az a hír járta, „rendezi” őket, hogy bizonyíthassa az elhivatottságát, a kiválasztottságát. A vizsgálat során kiderült, hogy valóban rendezik a merényleteket, amiből mindig kilábalt. Van egy párizsi ügynöksége Ricottival, aki csak látszólag a fasizmus ellensége, és hatalmas fizetése van, évi 650 000 líra. A „merénylő” bányamunkás, Guido Lucetti bevallotta, hogy a bombát Ricottitól kapta, készakarva rosszul szerelte össze.
A díszes felvonulásokon azonban látták, hogy a Duce ugyan felséget sugároz, de folyvást nézeget jobbra, balra, hátra. Aztán leszáll a lóról, beül az autóba. Amikor a sarkon lelassított a sofőr, pisztolylövés dördült el. A golyó csak átszakította a Duce Szent Móric érdemszalagját. A testőrök rohantak a lövés irányában és a 15 éves fiút, Zambioni Antoniót valósággal széttépték. A veséjét szétrugdalták és 14 késszúrással végeztek vele. A hulláját kiszögezték közszemlére.
A Duce közben nagy barátságot kötött Suszterrel, a milánói érsekkel….
…csak abban nem, hogy Benitónak állandóan szeretői vannak. Habár nem volt mit csodálkozni, hogy a Duce máshol keres vigaszt. Ráchel egy templomba járó öreg-asszony volt, feketébe öltözött, kalap helyett kendő a fején, vastag szálú fekete harisnya a lábán és lapos sarkú fűzős cipő. Míg fiatalabb volt, érdekelte a párizsi divat, Chiapararellitől, az illatok erdeje és a krémek, Elisabeth Ardentől, akit Londonban díszdoktorrá avattak. Mostanában azonban már nem vágyott a cifraságokra.
Mindenki tudta, hogy Eddával, a lányával hadilábon áll és utálja a vejét. Galeazizo Ciano grófot. Az nem hívta őt mamának, de asszonyságnak. Az unokái előtt gyalázta Cianót, hogy elvette a ronda Eddát, csakhogy hatalomhoz jusson.

Duce és Edda szégyenkeztek Ráchel miatt, aki hetven hektáron gazdálkodik. Maga szedegeti össze a tojásokat a gyöngytyúkok alól, nehogy a cselédek meg-lopják. Ráchel tökéletes anyának véli magát. Eszébe sem jut, hogy ő egy rideg ember. A gyerekek még kicsinyek, de már gyanúsítgatja őket, hogy pénzt lopnak a kredencből, pedig ez aligha igaz. A Duce nem fösvény, a gyerekeknek van bőven zseb-pénzük. Ahogy Ráchel öregszik, egyre zsugoribb lesz. Zsugori és betegesen bizalmatlan. Képes odaállni a birtok kapujába és számolja a tragacsokat, melyekkel hord-ják a trágyát a szőlőbe. Ebédkor a térdén tartja a lábaskát, abból eszi meg a vacso-ráról megmaradt ételt. Ha Duce megjön, azonnal gyanakodni kezd, hogy a sofőr lopja a benzint, szolgálati kocsival jár a kedveséhez. Felfedezte a nagybácsikat, nagynéniket, távoli rokonokat, akik közelednek a sírhoz. Noszogatja őket, hol a végrendelet. „Ha kiforgatnak titeket, hozzám ugyan be nem teszitek a lábatokat.”

(Folytatás a köv. számban!)