Balázs F. Attila – Isten elfelejtett kertje

    a paradicsomi park
    hol nem sétáltál soha
    hol nem vártál

    zavartan morzsolgatva
    egy feláldozott
    nőszirmot
    visszafojtott
    lélegzettel bámulva
    ujjadat bemázoló
    kékes vérét
 
    ahol nem vártalak
    a szökőkút csobogását
    hallgatva
    miközben mellettem
    a vízbe hugyozott
    a galambpiszkos
    angyal
 
    az esőfa alatt
    megbúvó
    színét vesztett pad
    melyen nem ültünk
    megállítva a toronyóra
    mutatóját
    nem beszélgettünk
    elcsendesedve
    amikor arra sétált
    az emlékeit kereső
    fehér hajú öreg
 

nem bújtunk össze
vérünk dallamát
kottázva
nem ízlelgettük
egymás ajkát
mohón mint kisded
anyja emlőit
 
a mámor ködébe
merült
sosem volt liget
Isten elfelejtett kertjének
buja zöldjét álmodja