Bárczi Zsófia – Ilonka

(apokrif a Szörnyek könyvéből)
Képzeljenek el egy embert, aki egész idáig úgy tudta, hogy a világ egységes, pontosan összeegyeztethető és összeillő részletekből áll. És ez az ember éppen most, ebben a pillanatban döbben rá a dolgok kifürkészhetetlen szövevényében tévelyegve, képzeljék el a rádöbbenés förtelmét, ahogy selymesen fénylő gyűretlen világa hirtelen ráncot vet egyetlen gyötrődő rángással, azt az iszonyú tragédiát, amit olyan valaki él át, aki ott áll egy megbízhatóan ismerős és tökéletesen áttekinthető, hétköznapiságában kissé unalmas vidéki könyvtár közepén, valahol a H.98 és a K.33 között, és ekkor egyszer csak, minden előzetes jelzés nélkül darabokra hull körötte a világ. Mihez hasonlítható a tragédia, amikor olyan ember veszti el az összefüggéseket, aki egész életében összefüggésekben élt. Nem gondolkodott, mert a gondolkodás feltételez némi tudatos kontrollt a szellem őserdőben kanyargó öncélú ösvényei fölött, Ilonka élte az ösvényeket, bármi és bármi között három lépésben, jobb napjain kettőben. Ilonka tudata egy régimódi keresztirányos cédulakatalógus kecses eleganciájával teremtett kapcsolatot: Hannibal – elefánt – esernyőtartó, középkori francia regény – James – szilvalekvár – mondta jobb napjain Ilonka, mert a világ legyen bármily borzalmas, s a teremtés alapjaiban elcseszett, de a dolgok mégis a helyükön vannak, anno domini. De ez egy új időszámítás, Ilonka zuhan, száll a semmiben, azaz inkább lebeg, mert a szállás mégis valami irányhoz kötött, és ahol irány van, ott rend is, a rendezhetőség halvány esélye, de Ilonka körül és benne egyszerre szűnt meg minden, és ekkor fekete lyukká változott, tényleg, egyszerre lett  minden, és ugyanannak az inverze is, tényleg, ezt képzeljék el. És rádásul nem volt benne semmi tragikus, csak szánalmas volt, mert a tragédiában van valami nagyszerű, de Ilonkában egyszerűen nem fért el ilyesmi, meg még humorérzéke sem volt ráadásul, mert a tragédiához az is kell, okvetlen, látni a magunk és a világ közti áthidalhatatlant és jót nevetni rajta, de Ilonka jelentéktelenül unalmas volt, humorérzék nélkül, mint azok, akik először hisznek, aztán nem, de azok dühe nélkül. Meg a harisnyáján is futott egy szem. Fordítva persze egyszerű, meg vicces is, bizony, ahogy az ember visszanéz, mikor már hisz, arra, amikor még nem, meg lehet szakadni a röhögéstől a vergődő és tökéletesen értelmetlen rémületen, mint mikor macskát kínoznak a gyerekek, tudva azt, amit az nem,  hogy ez az egész csak vicc.
De az is lehet, hogy valamivel korábban változott fekete lyukká, és akkor a világ pusztulásának ő volt az oka, az ő rendíthetetlen és középszerű valósághitének a gigászi megrendülése, és akkor ez a rés lett a hasadék a dolgok jólfésült rendezettségében, és akkor tkp. Ilonkába pusztul bele a világ, ahogy Ilonka pusztulna bele a világ káoszába, ha valamivel később változik fekte lyukká. Ezt most már nem lehet eldönteni.
Marad a maréknyi bizonyosság, hogy a világ pusztulását megelőzte az emberé. Több ez a semminél, ha jól meggondoljuk, jóval több, 6 milliárd lélek, meg az a többi, aki már korábban elvesztette vagy elvesztegette a magáét. Tényleg, azokkal mi lesz.  
 Na már most ideildomoskodhatódna egy történet is akár, mert itt az idő, Ilonka dosztig benne van, de megtorpan a fantázia és kapitulál a kreativitás: milyen története lehetne egy fekete lyunak, vagy inkább milyen története lehetne az egyetlen minket érintő, s az emberiség reménytelenségteli történetébe drasztikusan belegázoló, azt felfaló, bekebelező, múlt időbe tevő fekete lyuknak, milyen. Ilonkáról még anekdotákat sem lehet mesélni, még ahhoz sem volt elég szürke, hogy szürkesége váljon céltáblájává a hát mögött fancsalgó cinkos összekacsintásoknak, Ilonka életében egy-szer modott valami jót: az élet alapszabálya, hogy a könyvtárosnőtől sose kérdezz semmit, ami könyvvel kapcsolatos, de ezt is komolyan gondolta, hiába röhögte magát szét rajta a fél egyetem, kikiáltva Ilonkát egy titkos jópofának, sanda tekintetekkel a láthatatlan belső mélységet kutatva, rettegve a fel nem ismerés rémétől, Ilonka akár egy ősi szekta rejtőzködő istennője,  nem nyilvánult meg többet a látható világnak.
Milyen történet tulajdonítható tehát neki. És főként: hogy gondoljuk el ez önnön negativitásába mártódzó entitást, aki már akkor örvénylő energiafelhők kavalkádjában fürdött, még mielőtt levetkezte volna a testet, s aki még azután is láthatatlan elektronfelhőibe kapaszkodva küzdött a materializálódás lehetőségéért, hogy már rég antianyagszemcsévé zsugorodott, magába nyelve egy kisebb világmindenséget. Családfáján csillagködök és szupernóvák keringtek alföldi nagymamák és hegyvidéki kufár ősök meghitt közelségében, a nagyteljesítményű űrtávcső belőle is épp annyit érzékelt volna, ha nem zuhan bele a ráébredéshez sem elég időtöredék alatt, mint a holt ősök színpompás seregéből.
Vajon elmondható-e Ilonkáról legalább annyi, hogy üdvözült? Vagy Ilonka maga volt Isten? Azzá vált, miután a könyvtár hozzávetőleges közepén, a H.98. – K.33 polcok közt állva rászakadt a világmindenségre önnön rettenetes semmisségében? Istent beszippantva vajon azzá lett? Lehet-e ninccsé tenni a Vant? És Vanná a nincset? Isten létét bizonyítja-e eltűnte Ilonka iszonytató negativitásában? S bizonyítja-e Ilonka létét, ha nem marad semmi, még a semmi sem. A kezdet és vég összeér, ha megszűnik minden, ami elmúlt? De ha megszűnik az idő is, hogy szűnik meg bármi? Ilonka így az örök béke és üdvösség, a Nirvana és a szférák zenéje, meg az a csend, mikor a tengeren egy pillanatra elül a szél. Ilonka tehát mégis az Isten, aki öntudatra ébred hirtelen, s látja, hogy nem jó, hogy a művébe hiba csúszott, csak ő hitte az egészet egésznek, külön a Napot, külön a Holdat, s minden állatot nemük szerint, s ekkor  kiürítve időt és teret, vasárnap megpihen.