80 éve született Veres János
EMLÉKEIM…
Irodalmunkban, nem szokatlan dolog, hogy költők, írók életét, a velük meg-esett véletlenszerű vagy éppen törvényszerű események leírását a hozzátartozók teszik meg. József Attila életének szívfacsaró vagy éppen érdekes, majd a döbbenet fordulatait nővére könyv alakban tárta elénk. Vajda János élettörténetéről, műveiről alkotott elképzeléseiről, s a majdani temetéséről, ám annak végül is be nem teljesüléséről, felesége emlékezett meg.
Megírták, hogy a hitelesség köntösében mutassák be megélt életüket minden hozadékával együtt. Veres János hitveseként – a fenti hozzátartozókhoz hasonlóan – a vele megélt negyvenéves közös történéseket, eseményeket kívánom lejegyezni úgy, hogy közben a saját szerzett ismereteimmel azt kibővítve adom közre. Az út eleje a visszaemlékezés, amit én még nem láthattam, csak a költő tárta elém közös életünk folyamán. Természetesen, itt is megemlítem a lényeggel kapcsolatos saját élményeimet is.
Korszakok váltását érintve tárulkozik elém a költő generációs múltja, mint tarka rét vagy színesen hímzett kendő: Jó palócok ízes nyelvén szóló ősök, s ékes kárpátaljai magyarsággal beszélő elődök. A parádés kocsis, ficánkoló lovak húzta hintó és a délceg alakú, pompás mundérú, kiképző huszár őrmester. A szorgalmas, újra tanulással célt ért állomásfőnök-helyettes, s egyben főpénztáros, valamint a táblabírói doktor.
A korszakváltó múlt népes palóc rokonságot gyűjt a gyermek költő köré, s annak csak kis kiegészítője az ékes magyarsággal szóló rokonság. Ez a tény lé-nyeges, sőt meghatározó lépést ad az induló gyermek költő majdani nyelvezetének és jellemének. Ahogyan meghatározóvá válik az egyszerű, becsületes, palóc nép felé irányuló féltő szeretete is.
A gondviselés kifürkészhetetlen akarata, hogy az édesapja, aki egyébként rimaszombati, éppen Tornalján kap fogtechnikusi állást. Az a tény is, hogy itt talál feleségre, s az állomásfőnök-helyettes lányát vegye el a vasút utca elei nagyházból, ahol később még egy házat vásárolnak a nagyszülők, s hogy a költő fiuk pont itt születhessen meg 1930. február 28-án. Itt, ebben a családban örömteli gyermek-kort él meg a kis költő. Boldogan vállalja környezetét, és örömmel éli meg az akkor még jócskán falusi küllemű városban az életét.
A tornaljai alapiskolában tanulta a betűvetést, az itteni grundon zajló játék, foci, alakítja ki baráti körét. Még tízéves kora előtt, halálig tartó barátságot köt két pajtásával. Tornalja a bölcsője magyarrá ébredésének is. A költő már beleszületett a trianoni állapotba, a ’38-as határváltozáskor pedig már eszmélő, értő nyolcéves fiú volt. A széles körű rokonság, a baráti kör láthatóan és érzelmileg viszonyulnak az eseményekhez, amik a gyermek költő érzékeny antennáin megtapadtak. A Sajó-parti strandolások, a nyarak a csúcs programját alkotják, feledhetetlen órákat rögzítenek a gyermek, később a serdülő fiatal lelkében. A „Fekete május” című kötet „Oda és vissza” c. versében ír erről. A költő Rimaszombatból is sokszor itt tölti a nyár nagy részét, amíg az itteni nagyszülők élnek. A Sajóra, az ott megélt „csupa öröm” órák kapcsán így emlékezik: „Anyai nagyapám volt a felnőtt jó barát, ő tanított meg a Sajóban úszni, partján madarat, fát, füvet ismerni és sok jó tulajdonságot felfedezni az emberekben.”
Talány marad számomra, s ezt akkor nem kérdeztem meg, hogy ha ennyire sze-rette a nagyapát, miért nem az ő nyelvjárását sajátította el. Vele volt nap mint nap! Mi volt az oka, ami a palóc nyelvhez való ragaszkodását beszédben, haláláig megőrizte. Megjegyzem, csak beszédben, írásban soha! Valószínű, hogy a palóc rokonság, a baráti kör és az egész vidék, azaz „Gömörörszág”, a palóc nyelvet beszélte, őket látta, ők vették körül minden oldalról, az ő serénykedésüket tisztelte és csodálta, ez ivódott bele a lelkébe.
A tornaljai alapiskolából tízévesen került a Jászóvári Premontrei Kanonokrend Rozsnyói Takács Menyhért Gimnáziumba. Ez a kiváló iskola a tízéves fiúnak nem volt ínyére való. Kétféle élmény maradt meg benne: A jó, amit felnőttként nekem elmondott, hogy kitűnő szerzetes tanárok tanították, akik még futballoztak is velük, reverendáikat összefogva! A rossz, hogy a bentlakásos iskolában szigorú apácák látták el őket. Mindig éhes volt, és sokat fázott a kollégiumban, különösen a rideg, hideg fürdőszobában. A sors azonban kegyes volt hozzá. Édesapja csakhamar Rimaszombatban kapott fogtechnikusi állást, s az apai nagyszülők kertes nagy házában is akkor ürült hely számukra, azaz most már az édesapjáé lett a ház. így félév után már Rimaszombatban folytatja a tanulást, a Rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumban, ami nem volt messze a szülői háztól.
Az 1940-es évvel nemcsak új iskola és újabb körülmények, hanem újabb bajok is érik a diákfiút, elkezdődnek a második világháború szirénázásai, a bombázók berepülésére figyelmeztetve. Egyelőre az iskola szárnya alatt még csend és nyugalom van, lehet tanulni, eredményeket felmutatni. Diákként sikeresen veszi az éveket, osz-tályokat, mi több, eminens és jó nyelvérzékű diák volt. Szerette példamutató tanárait, sőt ő maga is a tanári pályára készült, egyelőre gondolatban.
Emlékezései: a latintanár szünetben a saját órái előtt őt kérte fel, hogy a latinkönyv következő részéből írja fel a táblára azokat a szavakat, amiket még nem tanultak, és a magyar megfelelőjét a szótárból keresse ki és azt is írja hozzá a szavakhoz. – Elvette a szünetedet? „Óh, dehogy, még a tízóraimat is vígan megettem!” Újabb emlékezés : „Már 1944-ben jártunk, az ötödik osztályt kezdtük, ám a gimnáziumot átalakították hadikórházzá, így számunkra a helybeli fiúiskola adott helyet. Magyar szakos tanárunkat a frontra vezényelték, így más tanár tanította a magyar nyelvet. Becsengettek, a tanár bejött, s a leckének feladott dolgozatot kérte számon. Engem szólított fel, hogy olvassam el, amit írtam. Dühöngtem ma-gamban, éppen most kellett saját versemmel bevezetni a fogalmazást. Azért felálltam, az ablakra néztem, ahol a kor valósága érintett meg. A földszintes iskola ablakai előtt berregő német motorizált osztag vonult el. Az ablak mutatta jelenség sehogy sem illett az én lírai hangvételű leckémhez, de azért felolvastam. Utána csend, én álltam, a tanár engem nézett, majd megszólalt: Maga verseket is szokott írni? – Igen, néha, feleltem csendesen. Jó… nagyon jó…, magából költő lesz, leg-közelebb még beszélünk erről! – De nem lett – legközelebb az iskolákat mind bezárták, a város hadszíntérré változott.
Magam is rimaszombati vagyok, ezért tudom, hogy valóban az lett a város, hadszíntér minden tekintetben, bombázás, ágyúzás, utcai harcok. Orosz katonák tö-mege lepte el városunkat. Mintha az asztalunkon levő „Futár” lapjain közölt képek elevenedtek volna meg! A városparancsnok elrendelte a civil lakosság kilakol-tatását.
A keserű parancsnak megfelelően a fiú és édesanyja Tornaljára menekültek, a szeretett nagyszülőkhöz, a vasút utcai jól ismert lakásba. Édesapjáról semmit sem tudtak, még nyáron behívót kapott, de azóta csak egyszer írt. A frontharcos időknek minden változatosságát mi itt Rimaszombatban, ők pedig Tornalján élték meg. Ám mindig ott volt a remény az elkövetkező jobb időkre. De… de nem az jött meg…! Mert amit a fordulat hozott, hatásában felért a legrosszabb rémálmainkkal, különös tekintettel a tanulóifjúságra. Bezárták a magyar iskolákat! Rimaszombat Csehszlovákia része lett!
Egy év kihagyás után a diák, megtanulva a szlovák nyelvet, folytatta a gimnáziumot, azaz, újra kezdte az ötödik osztályt, mert az előző évet kettétörte a háború, ahogyan az elképzelt „tanárrá válást” is. A megváltozott környezetben már nem tudta magát tanárnak elképzelni, ezért harmadmagával állatorvosira ké-szültek. Sokat fociztak a gimi csapatában, így esett, hogy 1949-ben, már az érettségiző osztályban focistaként megfázott. Fiatal, magasra nyúlt termete, könnyen sebezhető volt. A megfázásból tüdőgyulladás lett, az pedig tébécévé súlyosbodott. Nagybetegen 1949-ben szanatóriumba került, nem is érettségizhetett a diáktársakkal, csak gyógyulása után, magánúton, de már magyarul.
Tornalján a nagyszülők az egyik nagy házat eladták. Annak az árából streptomicint hozattak, és a szanatóriumi orvosok ezzel kezelték a tébécéjét, és két év alatt meggyógyult! A kétévi ágyhoz kötöttség idején írta verseit, amit már otthon elkezdett. Szerencséjére a sors ebben az időben idevezényelte kezelésre Fábry Zoltán irodalmár kiválóságunkat, ő irányította a versírását. Elkobozta tőle Ady és József Attila versköteteit, mondván, „ezt felejtsd el, magadra támaszkodj, azt írd, amit érzel!” Így Fábry őrködése mellett írta a verseit. Ezért írta és mondta később, hogy Fábry avatta őt költővé és ez az ő diplomája!
A nagy betegségből való kigyógyulás után már csak a magasra nőtt, gyenge, fiatal fizikumát kellett megerősíteni, szemmel tartani. Ezután csak megszakításokkal időzött a Tátrában. Ez a váltakozó időszak – a Tátra és az otthon között – rengeteg jó és hasznos könyv elolvasására adott alkalmat. így, autodidakta módon művelte magát. Volt mire építenie, amit már az előzőkben is említett iskolai éveiben alapozott meg.
A költő indulása az irodalom berkei felé is a váltakozó időszakokban történt. Már 1951-ben Pozsonyba utazik, az Új Szó igazolt külső munkatársa lesz, mint riporter végzi ezt a munkát. Első verse 1952-ben jelenik meg, és 1952-ben már az Írószövetség tagja. Ettől kezdve versei (több más fiatal költő verseivel együtt) kötetben is megjelennek. Az első kötet 1952-ben, a második 1953-ban. Ettől kezdve a költő sínen van, sorra jelennek meg önálló verses- és egyéb kötetei.
Nevéről el kell mondanom, hogy bizony ő is, akár más Rimaszombat szülötte, mint a jól ismert Szombathy Viktor és Győry Dezső, felvett nevet viselt. A családi ne-ve Vörös Zoltán János, ebből a vezetéknév Veressé módosul, a Zoltán keresztnév elmaradt, csak a Szent Jánosról kapott név marad meg, így kerekedik ki a Veres János! Kezdettől ezen a néven írta valamennyi irodalmi jellegű írását egészen haláláig.
Termékeny író, költő volt, amíg az akaratán kívüli hatás nem érte, egyszerre több műfajban is gondolkodott. Írói alkotásai: versek, versfordítások, riportok, no-vellák, különböző prózai írások, ő maga ez utóbbit „vegyes próza” gyűjtőnéven ne-vezte meg.
Írásait, főleg verseit, időközönként kötetté állította össze, melyek rendre meg is jelentek. Ám van még öt összeállítása, melyek még nem jelentek meg, pedig ezek az összeállítások mára, eddigi munkájának a „krémjét” jelentenék, csakhogy a költő, az összeállítás végére már bénulásos beteggé vált, és meg is halt. Még halála előtt, írásban hagyta meg, hogy verseit, csakis ebben a legújabb összeállításban, és az általa javított alakban ismeri el, közölni is csak így, ebben a módosításban szabad azokat!
Eddig megjelent munkái: Három fiatal költő – ez még közös munka: Ozsvald Árpád és Török Elemérrel együtt (1954). A negyedik kötet Ifjú szívem szerelmével címmel (1955), az ötödik Tüzek és virágok (1964), a hatodik Földrengés után (novellák, 1965), majd a hetedik Fehér szarvas (1967), a nyolcadik Homokvirág (1972), a kilencedik pedig Mikrovilág (1979) címmel jelent meg. Az Iskolások Könyvtára ke-retén belül kiadták műfordításait (Adrej Sládkoviè A gyetvai legény címmel, 1980-ban). A Gömöri Műhely keretén belül Széttekintés a Rimaszombati járásban, illetve a Gömörszőlős (1992) című kötetét adták ki. A költő eddig kötetben már megjelent verseit és néhány újat kötetben szeretett volna „Életút” címmel kiadni, de a letiltás miatt a kiadásra nem került sor. Néhány évvel később a Madách Kiadó vállalta a kiadást, vékonyabb formában (ez a tizenkettedik kötet!) Életút címmel jelent meg (l989). Majd a kötetből kimaradt verseket a „Jéghegy” című kötetében, 1998-ban adták ki.
Egy fontos megjegyzés, melyet akár Veres János megszívlelendő utasításának is lehet tekinteni, ez a két utolsó kötete felöleli eddigi összes verseit. Az itt közölt versek, már javított formában jelentek meg, a költő tilalma ezekre már nem vonatkozik! Az előző kötetek versei azonban, a „Mikrovilág” című kötettel bezáró-an (a költő utasításai szerint!) nem használhatók, nem kiadhatók. A posztumusz kiadásban megjelent „Fekete május” című kötetről (2006-ban jelent meg), a későbbiekben még szót ejtünk.
Versíráson kívüli irodalmi jellegű munkát a FÁKLYA Irodalmi színpad ke-retén belül végzett, azaz, Irodalmi Színpadot hozott létre, és annak működéséhez saját maga írt, állított össze műsort, forgatókönyvet minden minta és forma nélkül, mert akkor nem lehetett ilyen témájú forgatókönyvet vásárolni. Összeállított nem is egyet, minden évben mást, egy vagy több költő verseiből. Az első összeállítást a saját verseiből készítette: „Így élek” címmel, mely korábban Komáromban a Jókai Napokon nagy sikert aratott. A Fáklya keretében vidéken vállalt tevékenységét illetően nem érdektelen megjegyezni, hogy a forgatókönyvek leírásától kezdve a különböző kiadásokig (papír, indigó stb.) mindent magára vállalt. A szereplőket is úgy irányította, hogy a fellépésük térítésmentes.
Láss csodát! Ez mind sikerült! Sikerült, mert a költő elszántsága, erős hite és a kitűzött cél egyaránt segítette. Versmondókat, szereplőket a rimaszombati közép-iskolások és a már végzett fiatalok közül választott. A felnőttek közül tanárok, tanítónők, sőt még orvos is jelentkezett és felsorakozott. A rendezői feladatot Mács Zoltán tanár, a zenei szerkesztést Horváth Júlia zenetanár vállalták minden ellenszolgáltatás nélkül. A színpad a Csemadok égisze alatt működött, de ők csak a Jókai Napok kiadásait fedezték.
A FÁKLYA működésük idején fellépéseivel gazdagította a rimaszombati közönség irodalmi tájékozottságát és igényét. Évente szerepeltek a komáromi Jókai Napokon, az ottani nagyközönség örömére. Sikerük volt hivatalosan is, mert minden évben nagyfokú elismerést, díjakat kaptak, amíg a költőt le nem tiltották.
Nevéhez fűződik városunkban az általa létrehozott, s ugyancsak sokáig működő Tompa Mihály Kulturális Napok. Ezek a háromnapos őszi rendezvények, Rimaszombaton kívül, más városokat is érintettek, sőt a magyarországi testvérvá-rosokat is olyan értelemben, hogy egyes rendezvények más városban vagy a test-vérvárosban zajlottak, vagy azok hozták műsoraikat Rimaszombatba.
Veres János költői munkássága kezdetben magán viseli a kor jellegét, azaz a sematizmust. Később ezt „kinövi”, és kialakul verseinek állandósult hangvétele. Az Álom című verse (mely az Életút című kötetben jelent meg) már ezt az új minőséget mutatja. Mivel a költő – megszakításokkal – hat évig volt szanatóriumban, a szanatóriumi élet, a szokások és véletlenek ugyancsak meghatározták akkori költészetét. Szerelmi lírája, a „Júlia versek” két időszakot ölelnek fel. A nagy sze-relem időszakát, melynek jellegzetességeit a Nem jöhet más című verse is tanúsítja, valamint a lemondás idejéből származó versek, melyek a nagy szerelemből való kigyógyulásról szólnak. A „Sírig kísér” című verse ezt a korszakot idézi meg számunkra. Veres János szűken mérte a feleségéhez szóló verseit. A „zöld füzetben” található bejegyzés ezt őrzi: „Úgy szeretnék a feleségemről írni, de a szerkesztők-nek nem tetszenek az olyan írások, amelyekben csak szín és hangulat van, lágy emberi érzés, csönd, líra!” Nos, vélhetően, ez a magyarázata az elmaradt verseknek.
Nyilvánvaló volt számára a természet szeretete. Olyannyira, hogy mint biológust többször arra kért, mondjak neki mezei virágneveket. Többször a szótagot is megadta, hogy rövidebb, vagy hosszabb legyen a virágnév. Pl. Imola, kakascímer, vérfű, varfű, habszegfű stb. Ilyen virágnevekkel illette az egyszerű népet, az itteni magyarságot, akikért és akiknek nagy szeretettel, gonddal és értük aggódva írta a verseit. Gyermekverseiben is sok a báj, a népi szólások, igazi mese hangulat. Ezek a versek a „Tapsiráre tapsórum“ című kötetben jelentek meg. Ma a fiatalok Veres János sok versét megzenésítették, s gyakran éneklik azokat színpadon, előadáso-kon, ünnepeken. Megzenésített versei CD-n is megjelentek.
Mit csinált a „civil” Veres János? Éppen annyi ideig volt szanatóriumban, míg osztálytársai diplomát szereztek. Veres Jánosnak egy szerencséje volt, hogy versírásba fogott és a gondviselés odavezényelte Fábry Zoltán közelébe, aki „kép-letesen” szólva költővé, íróvá avatta, ez az ő diplomája! A költő hamar felismerte, még kezelése alatt a Tátrában, hogy nem lehet az, aminek a gimnáziumban készült, azaz állatorvos. Rájött, hogy őt a sors más területre szánta, és ezt a tényt elfogadta, igyekezett is ennek megfelelni: költő, író, műfordító és a magyar „nép” érdekeit, a kultúrát szolgálni!
A szanatóriumi évek és az otthoni magány sok jó és hasznos könyv elolvasá-sára adott alkalmat, így autodidakta módon művelte magát. Gimnáziumi évei alatt eminens tanuló. Az utólagos érettségi vizsgáját kitüntetéssel tette le. Kiváló nyelv-érzékkel rendelkezett. Öt nyelvet beszélt, a magyar és a szlovák nyelvet anyanyelvi szinten tökéletesen ismerte és tudta. Otthonos volt a latin, a német és a francia nyelvben. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy egyetemet végzett barátaival olykor vetélkedtek, versenyeztek irodalmi kuriozitásokból és latin tudásból. Nos, a költő ezekben a vetélkedésekben verhetetlen volt!
A szanatóriumból végleg hazatérve gépírói beosztásban dolgozott az egészségügyben. Először a tiszti főorvosnál, azután az onkológus doktornál. Ezt a gépírói beosztást az egészségügynél nevezi a költő humorosan „szanitécnek”! Okozott is ez elég problémát, mert aki a költőről írt, megemlékezett, nem ismerte fel a humort, és így szanitécnek vagy betegmozgatónak stb. titulálta őt! (sicc!) Magyarázatot igényel talán az is, hogy miért éppen az egészségügyben helyezkedett el. Egyszerűen azért, mert édesapja, mint jó nevű fogtechnikus, ismeretsége révén ott tudott a költő számára könnyű munkát szerezni.
Mikor a költő megismerkedett az itthoni lehetőségekkel, maga szerzett állást. Így került a Járási Művelődési Házba előadónak, írói mivolta, általános műveltsége és nyelvek ismerete tették alkalmassá arra, hogy később az igazgatóhelyettesi munkakört is betöltse. Itt feltétlenül meg kell jegyeznem, sőt hangsúlyoz-nom, hogy a magyar kultúra terjesztése, a TMK, a FÁKLYA Irodalmi Színpad, a Csemadokban végzett munka, nem tartozott a Járási Művelődési Házban betöltött feladataihoz. A város és környéke magyarjainak érdekében történő mindennemű, kultúrával kapcsolatos munkáját ingyen, szabadidejében végezte nagy szeretettel és alázattal!
A költő tagja volt a Csemadoknak. Ott is alaposan kivette részét a munkából.
Kapóra jöttek az 1968/69-es események. Abban a zavaros időben könnyen lehetett bárkit koholt vádakkal megtámadni! így a költő és lelkes barátja, Szokolay Imre, aggódva figyelték a várható eseményeket. A gépezet be is indult! Barátja, Szo-kolay Imre, s közös ügyeinkben társa, kisportolt, erős ember, a vádak során szívinfarktusban halt meg! A „Befejezetlen vers” című költeményt erről írta a költő.
(…) A költőt, a legtermékenyebb időszakában minden hazai lapból, rádióból kitiltották.
A fordulat után már nem írt új verseket. A meglevő dolgait, ahogyan ő mondta: „betakarította”. Kéziratait állította össze öt kötetbe a majdani kiadás reményé-ben. Ha nem tiltják le húsz évre, akkor ezek az összeállítások már mind közkincset képeznek. Akkor a folytonosság is megmaradt volna az író és költő társaival s a közönséggel is. A költő halála után, a megjelent nekrológok kapcsán döbbentünk rá, milyen hézagos az ismeretük még az íróknak is Veres Jánosról. (…)
A már Veres János nélkül megtett utamról egy-egy visszapillantás: A „betakarítás” időszakából származó: „Ikarusz” c. összeállítás, tizenegy ciklust, részt tartalmaz. Ennek az összeállításnak az első ciklusa foglalja magába azokat a ver-seket, amiket diákként kezdett írni és a szanatóriumban véglegesített. Én és a család haláláig nem tudtunk e régen írt versekről, csak idővel, halála után lapoztam át, és szereztem róla tudomás. Akkor jeleztem felfedezésemet a Madách Kiadónak, s ez után ment minden rendben, 2006-ban ki is adták, „Fekete május” címen. A kötet borítóján látható a költő ifjúkori képe az idős Veres János fényképével. Lám, vannak örömök is a világon!
Kis örömökhöz sorolhatom kitüntetéseit, bár maga a kötő négysoros versében így ír erről „Tudd meg” címmel. (Nem éremre pályázom s babérokra,/ tudd meg, társam, ki együtt élsz velem./ Hogy vakmerőn játszom a dögevőkkel! / Bús kötéltánc ez. Mar a félelem, / S hogy mégis csinálom, amit csinálok, / a díjazáskor az lesz rendjelem.) Magyarországon a letiltása alatt, a Palócföld közölte a már meglevő írásait. Itt Veres János költői, írói széles körű munkájáért, a szlovák költők verseinek magyarra fordításáért: Madách-díjat és Pro Gömör-díjat kapott. Kitüntetései között ott van még a Blaha Lujza-díj. Több példánya és fokozata a Csemadok-kitüntetéseknek. A Jókai Napokon szerzett Fáklya Irodalmi színpad létrehozásáért és működtetéséért kapott díjak. Elhunyta után pedig posztumusz megkapta a Magyar Köztársaság Elnöki Aranyérmét is.
Utolsó kötetének, a „Jéghegy”-nek a honoráriumát részben könyvekben adták meg, s egy héten belül eladtuk, autóval közösen hordtuk szét a környéken. Ebből a kötetből egyet dedikálva nekem is adott. Belenéztem, de nem olvastam el a bejegyzését. Úgy, egy hónappal a halála után, újra kezembe vettem a nekem ajánlott könyvet. Akkor jutott eszembe, hogy még nem olvastam el a dedikációját. Ahogyan olvasom, látom, nem a megszokott szeretettel… stb. van írva, hanem: „Drága feleségemnek, Ilonkámnak, szerelemmel és hálával Veres János (Zoli)” – Felsikoltottam! Sokáig sírtam, zokogtam. Visszavonhatatlanul kihagytam egy szép vallomás megköszönését! Ő, aki soha nem gügyögött. Nagyon mélyen érző, tartóz-kodó szerelmes férj volt, most hetvenévesen nem restellte leírni, a „szerelemmel” bizalmas meleg vallomást.
A költő családja és a Csemadok Tornaaljai JB közösen márványtáblát helyez-tek el méltó ünnepség keretében. A márványtáblát kétoldalról fafaragásos díszítés övezi, a tábla fölé a költő fafaragással készült arcképe került. A munkát Igó Aladár fafaragó művész és fia, Igó Attila kőfaragó mester készítették. A költő halálának tizedik évfordulóján Mács József tartott megemlékezést a rimaszombati temetőben. A költő nyolcvanadik meg nem élt születésnapjáról több újság is megemlékezett.
Befejezésül megemlíteném a posztumuszkötet kiadása alkalmával a Pozso-nyi Casinóban elhangzott előadást, melyet kortársa, Duba Gyula író tartott. Értékes, veretes mondataival megfogalmazott beszéde itt él bennünk: A „vidék” fogalmának, melyet jellemző vonásának érzünk, más jelentősége is van. Veres János „vidéki-ségében” semmi leértékelő, alábecsülő szándék nincs. Léthelyzetre utal!”. Duba itt megemlíti a magyar írásbeliség nagyjait, akik ugyancsak ezen a vidéken tették dolgukat. Veres Jánosé Gömör volt, ezen belül Rimaszombat, innen sugározza a „felvidéki erőt”, melyet megtestesített. S ez nemcsak költészetét jelenti, hanem kultúraszervező és anyanyelvvédő munkáját is, mely szintén nagyon jelentős. Szellemisége gazdagságának érzékeltetésére idézem őt egy vallomásos írásából: „Barátjává fogadott Ján Smrek és Győry Dezső. Megismerkedhettem és kellemes órákat tölthettem Dienes Andrással és Czine Mihállyal, vendégül láthattam Váci Mihályt, és testi-lelki jó barátomnak tudhatom Bredár Gyula prágai nyelvészt. Beszélhettem Bartók özvegyével, és ma is a vállamon érzem Szabó Gyula festőművész kezének szorítását. A pozsonyi kollégákat nem nevezem meg, nehogy rangsorolásnak tűnjön a névsor. S mögöttük ott látom a névtelen barátok és kenye-res pajtások táborát. Nekem ez busás jutalom azért, amit az irodalom berkeiben tenni tudtam. Poharaztam neves színészekkel és képzőművészekkel, írtak rólam az Alföldben és az ukrán írószövetség lapjában. Voltam kétnyelvű szónok Balatonfü-reden, a Hašek-emléktábla avatási ünnepségen, s kaptam virágot gyönyörű gömöri és nógrádi lányoktól író-olvasó találkozókon. Jártam Trencsén várában és a mohá-csi csatatéren, álltam Petőfi szülőházának küszöbén és Lőcse főterén, felnézhettem Prostějovban Wolker szobrára és beülhettem az Előhegyen Babits karosszékébe, voltam délibábot keresni a Hortobágyon és betértem Alsókubinba, a Hviezdoslav- házba. – A kórágyon töltött nehéz hónapokban álmodni sem mertem volna ilyes-miről. Riporterként sokszor gázoltam falvak bokáig érő sarában, s ültem egy asztalnál kérges kezű emberekkel, akik olyan tudományt, képesítést adtak, amilyet nem adhat egyetem.” – Talán sikerült elmondanom, hogy immár klasszikus szlovákiai magyar költőre emlékezünk!
(Rimaszombat, 2010. augusztus 30.)
Veresné Vörös Ilona
Veres János verseiből
AZ ÖSSZEGEZÉS IDEJE (Részlet)…
Lefűrészelt cseresznyefaágak,
fenyvesek, hegyormok,
szanatóriumi ágyak
szobám falai közt megtalálnak,
s figyelmeztetnek:
vége a fontolgatásnak,
eljött az összegezés ideje.
(…)
A cigarettahamu a tálcán
tétovázásom láttán
megszólal, így szól:
kelj fel hamvaidból,
ne gondolj a halálra,
hamis esküre, árulásra:
mi lesz a stafétabottal,
ha szíved gyümölcstelen hetek, hónapok
kalózhadának tömlöcében koplal?
Eljött az összegezés ideje.
Záptojással meggyalázott habszegfűvel
nógatnak s nyomorék hitek:
markolj port,
kend be vele sebeidet,
ásd ki a földből eltemetett vágyaid,
mint Rózsa vitéz a bátyjait,
ragaszd össze szétdarabolt testüket.
– Akit az ég egyszer kiszemel,
annak ínszakadásig,
csalánban, tűzben állig
mennie, gyürkőznie kell,
Eljött az összegezés ideje.
Eljött az összegezés ideje.
A kapanyelek is arról beszélnek:
árnyán a bánat ereszének
ernyedten heverni vétek.
Küszködjön fényes fővel
mindenki, aki létezik, él,
vérfű s varfű álmát vigyázva,
lábát térdig lejárva
akkor is, ha ködbe vész a cél.
ÁLOM
Glória játszott, előttünk táncolt,
bokán legyezte a réti virág,
orcája pirult, mint reggel az égalj,
sörényként dobálta koromhaját.
Sokféle népfaj fiai voltunk,
germán fej villogott s ferde szemek,
vártuk a csókját – kire repül rá ? –,
fölöttünk tétova fény remegett.
Glória táncolt, fürkészte, leste,
ki az, akiben régi seb ég,
s észrevett engem a sokadalomban,
a cigányos arcú vézna legényt.
S láttam: már tudja, kit vigasztaljon,
hol a csukott száj, mely érte kiált.
Hozzám libbent és engem csókolt meg,
szép Gömörország komor fiát.