Amikor a költő prózát ír – Újabb közelítés Ozsvald Árpádhoz

Szerző: Tóth László
A dunaszerdahelyi NAP Kiadó 2007 és 2010 között – Az idő halála összcímmel – négykötetes életmű-válogatást jelentetett meg Ozsvald Árpád (1932–2003) munkásságából, mely költőnk alkotótevékenységének nagy részét érinti, s hozzáférhetővé, beláthatóvá teszi a mai olvasó számára is. A sorozat első kötete, a 2007-es Kiűzetés a Paradicsomból a költő verseit és gyermekverseit, a 2008-as második kötet Nézelődés az ablakból címmel a versfordításait tekintette át, míg a Képek, élmények, látomások, illetve a Hagyomány, érték, önismeret című harmadik és negyedik kötet a költő prózájából közöl válogatást.

A Képek, élmények, látomások Ozsvald több kiadást megért, a személyes vallomás hitelével megírt, sikeres ifjúsági regénye, A kis postás mellett önvallomásait, emlékezéseit és interjúit teszi hozzáférhetővé. A kötetcím Ozsvaldnak a 20. századi szlovák képzőművészet egyik 1975-ös összefoglaló, pozsonyi tárlatát szemléző írá-sára utal, amely bár végül nem került be a válogatásba, mégis a legtalálóbban jellemzi azt, hiszen nincs benne egyetlen olyan írás, vallomás sem – beleértve A kis postást is –, amely ne a költő emlékképeiből, élményeiből, látomásaiból építkezne, s több is akad azokból, amelyek valamiképpen ezt a hármasságot variálják (szóban forgó írásaiban is különböző változatokban: élmény, hagyomány, hit; élmények, álmok, látomások stb.). Prózájáról szólva is megkockáztathatjuk, s már itt, hogy Ozsvald Árpád – műnemei, műfajai váltogatása ellenére is – par excellence költő volt, ha a lírát a személyesség megnyilatkozásának eszközeként  fogjuk fel, mert eredendő személyessége, a belső átéltség hitele epikájában is ott munkál. Azt is mondhatnánk, nincs Ozsvald Árpádnak egyetlen írása sem, amelyben ne magát tárná föl, amelyben ne magát adná ki, miközben olyan írása sincs, amelyben túlzottan magamutogató, szemérmetlenül exhibicionista lenne. A személyes élményanyag és tapasztalat inkább olyan eszköz a számára, mely a világ állandó mérlegelését és folyamatos megértését, elrendezését – és legkevésbé sem az átrendezését! – segíti esetében. A változót mindig az állandóval méri, miközben teljes mértékben tudatában van annak, hogy az állandó a változóból kristályosodik ki, az időtlen az időben – az idő(k) fölött – az.
Ozsvald Árpád – ez már régóta köztudott, hiszen sokan megírták róla s maga is sokat beszélt erről – a gyermekkorából hozott magával mindent, ami később személyisége és – költői-írói, újságírói-szerkesztői – életműve fundamentuma lett. A múlt az az egyedüli kötőanyag számára, amely összetartja ezt a minduntalan széthullani akaró, erősen széttartó világunkat. Néhány területen megnyilvánult legendás gyűjtőszenvedélyét is az emberi integritás megőrzésének, az idő világunk teljességét visszaadó szerepébe történő visszahelyezésének erős szándéka motiválta. Életmű-válogatása negyedik kötetének nincs írása (beleértve 1965-ös ifjúsági kisregényét, A kis postást, továbbá [vissza]emlékezéseit, másoknak adott interjúit, nyilatkozatait is), amelynek középpontjában ne az idő – a személyes és a történelmi, közösségi idő – vizsgálata munkálna. Szeberényi Zoltán írta Ozsvald Árpádról a NAP Kiadónál 2000-ben megjelent, róla szóló kismonográfiájában: „Egyike legismertebb és legnépszerűbb költőinknek. Az egyetlen talán, akinek a versolvasók egyre gyérülő táborában, annak minden szociális és műveltségi rétegében, minden korosztályában vannak olvasói. […] Népszerűségének forrása az élményközlés ereje és közvetlensége, a látványfestés tiszta képei, a drámaivá színezett vallomásos jelleg… a nembeliség szintjén megélt valóság aforisztikus tükrözése. Legfőbb ihletői az emlékezés, a látvány és a meditáció. A gyermekkor idejére, az egykori falu embereire, esemé-nyeire, a szülőföld tájaira való visszatekintés, egy mélyről, a szegényparasztságból származó értelmiségi emlékképeinek lírai felidézése visszafogott, bensőséges vallomásokban, egyszerű eszközökkel, a közvetlenség formáiban…” Mindez – ami régóta tudható volt – kevés szépprózai próbálkozására is érvényes, amelyek közül A kis postás egyértelműen mérhető életműve lírai részével is.    
Az erdélyi Vida Gábor egyik új esszéjében, melyet a Székelyföld-járó és Erdélyt fényképező Orbán Balázs és Veress Ferenc helyszíneit a közelmúltban, azaz majd másfél század elmúltával újrafotózó Fekete Zsolt képeihez írt: „A táj […] megmarad, mert nem egyszerűen földrajzi adottság… Táj akkor van, ha szemlélő is van, ha valaki elmeséli vagy megmutatja, és ha valaki emlékezik. Ha valakinek valamit jelent. Elég egy részlet, egy vázlat, egy homályos fotó, és az emlékezet elkezdi visszaépíteni azt, amiről tudása van, és elkezdi kitalálni azt, amit nem tud, vagy azt, ami sosem is volt.” Ebből következően minden körülöttünk (s bennünk) általunk – a közreműködésünkkel – jön létre, számunkra minden a látásunktól, személyiségünktől, mimagunktól olyan, amilyen, s az, ami. A tájnak, környezetünknek is van – személyes, személyre szabott – olvasata, a történelemnek is, időnek is. A Képek, élmények, látomások ezek Ozsvald Árpád-i értelmezése. Számára a sors s az életünket igazgató rejtélyes erők a 20. század harmincas éveitől hasítottak ki hét évtizedet az idő végtelenjéből, s adtak neki hozzá nem túlságosan sok négyzetkilométernyi teret. Mindez azonban elég volt neki ahhoz – láthatjuk e (próza)kötetéből is –, hogy személyiségével, énjével átfogja a határtalan kozmoszt, s a természeti és társadalmi törvényszerűségeknek sem előtte nem létező, sem utána nem lehetséges, ám saját életével hitelesített értelmezését adja.

A Hagyomány, érték, önismeret című negyedik életműkötet Ozsvaldnak a – régi és régebbi – magyar, illetve (cseh)szlovákiai magyar irodalomról, írókról, s magáról a könyvről, könyvekről szóló írásait – kisarcképeit, recenzióit, jegyzeteit, vallomásait – gyűjti közös fedél alá, melyeknek egyikét-másikát már az 1995-ös Emlékek útján is tartalmazta, de nagy részük mind ez ideig csak újságokban, folyóiratokban volt olvasható. Persze, részben a szabott terjedelmi keretek, részben pedig a hagyaték részleges feldolgozottsága írásai ezen válogatásba való felvételének is gátat szabtak, vagyis írónk képzőművészeti vagy világirodalmi – köztük cseh és szlovák – tárgyú írásai, recenziói, jegyzetei az első elképzelések ellenére is kimaradtak e negyedik kötetből. Mindemellett az életmű természetesen ennél is sokkal nagyobb, főleg ami az aktív újságíróként eltöltött közel négy évtizede alatt összegyűlt publicisztikáját – riportjait, interjúit, életképeit, glosszáit, karcolatait – illeti, melyek szintén feltárhatók lennének a jövőben, s kimaradtak a válogatásból a főleg ismeretterjesztő szándékkal írt művelődéstörténeti – könyv-, pénz-  és postatörténeti stb. – sorozatai, dolgozatai is (ez utóbbiak a jövőben akár egy külön, a tanulóifjúság, illetve múltunk dolgai iránt tágabb körben érdeklődők számára kiadott illusztrált kötet anyagát is képezhetnék), s a levelezése is nemkülönben mellőzésre került.  
A Hagyomány, érték, önismeret kötetben – miként az előzőben is – az olvasó hiába keresné a könyvnek címet adó írást, mert az ebben sincs benne. Mégsem található jellemzőbb cím e kötet írásaira, hiszen az Ozsvald világ-, közösség- és önszemléletének, illetve szóban forgó opusainak három legfontosabb, az életmű-szervezésben is kiemelt helyet elfoglaló elemét fogja egységbe. Egyébként is, az életmű-válogatás egyes köteteinek címe mind a négy esetben igyekezett az Ozsvald-életmű egy-egy szelete olvasatához a leginkább jellemző kiindulópontot megtalálni. Az eredetileg „Egy XV. századi táblakép alá” készült versének címe, a Kiűzetés a Paradicsomból – kötetjelölő pozícióba helyezve – az ember létbe vetettségének, ártatlanságának szinonimájaként is felfogható Éden elvesztésének különböző aspektusait igyekszik megragadni, hiszen Ozsvald költészete leginkább innen, a költő éntörténete, a külső világ belakására kényszerült belső ember szellemi-lelki szenvedéstörténete felől olvasható a legtisztábban. A költő kevés kivétellel összegyűjtött versfordításainak címet adó Nézelődés az ablakból – egy másik viszonyrendszer felől nézve – ugyanezt a szemlélődő ént állítja a középpontba. Hiszen Ozsvald fordítani is úgy fordított, a-hogy általában verset ír az ember, s azt általában benső indíttatásból tette, rendszerint olyankor, ha az egy-egy vers mögötti élmény, mondandó, sejtés, muzsika személyes élménye, mondandója, sejtése s az ő lelkében szintén felhangzó zene is volt, vagyis ha magára találhatott másban, ha más őt írta meg saját magában. Ebből következően sohasem volt, sohasem akart hivatásos műfordító lenne (még ha tudott volna is), számára a (vers)fordítás is a szemlélődéssel, kötetlen nézelődéssel megragadható alaptermészetének az egyértelmű kifejeződése volt. S tulajdonképpen ezen a nyom-vonalon – a képek, élmények, látomások hármasságát követő útvonalon – juthatunk el jobbára impresszionisztikus, benyomásokra, emlékvillanásokra épülő, személyes – akár a valóság történéseiben gyökerező, akár a lélek vagy a szellem mélyvizeinek pásztázásával összefüggő – élményeit egységes és egyedi látomássá szervező szép- és vallomásos prózájának az azonosításához is. S a sorozatzáró kötetcím újabb hármas egysége – hagyomány, érték, önismeret – pedig a vállalható és időtlen értékek összekötőkapcsának közbeiktatásával teremt szövetséget, hangsúlyoz kölcsönös egy-másra hatást, sugall harmóniát, összhangot közösség és egyén, egyén és közösség között, mindkét irányban, oda s vissza alapon. A hagyomány révén értelmező horizontunk látóterébe beemelve egyúttal az időt is, amely, s melynek tudatosítása egyút-tal – amint azt Tőzsér Árpád egyik máig érvényes, Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor és Ozsvald Árpád költészetéről írt korai tanulmányában kimutatta – költőnk lírájának egyik központi, s jellegadó motívuma, szemléletalakító és értéktudatosító, értékszervező mozzanata, és ellentettje, az időtlenség révén mítoszképző forrása.
Az Ozsvald-életmű-válogatás négy kötetének összefoglaló címe, az eredetileg szintén verscímként született Az idő halála így, az időtlen idő megidézésével, az idő hármasságát kifejező jelen, múlt és jövő között is közvetlen kapcsolatot teremt, az időbeni korlátok lebontásával, felszámolásával vélve megtalálni azt, ami az egyén és a közösség számára időtálló – idő fölötti (ám semmiképp nem időn túli) – érték lehet.
A Hagyomány, érték, önismeret írásai elsősorban az irodalmi hagyomány személyiségformáló és közösségszervező szerepére építenek. Ha korunk egyik leginkább figyelemre méltó, környezettudatos építészeti irányzata organikus építészetnek neveztetik, nyugodtan nevezhetnők az Ozsvald Árpád által is preferált, az időtlen időben építkező, de a helyi adottságokat, kötöttségeket és ösztönzéseket mindig a legmesszebbmenőkig figyelembe vevő szemléletet organikus önszemléletnek is. Ennek lényege, hogy az autonóm személyiség soha nem lehet (teljesen) független a maga szűkebb-tágabb, autochton környezetétől, mi több, saját autonómiáját épp ezen, innen-onnan mindig meghatározott környezete adottságaiból bontja ki, benső szabadságát külső kötöttségei mozgósításával teremti meg. A térben és időben adott hagyomány így lehet teremtőképességeink és teremtőerőnk indítása, s adott esetben, indítéka is. Jelen kötetünk innen nézvést akár Ozsvald Árpád rendhagyó, egyszemélyes magyar – mindenekelőtt a helyi hagyományra összpontosító, ám az idők mélyéből egészen máig érő – irodalomtörténeteként is olvasható. A helyi hagyomány költőnknél elsősorban a mai Szlovákia tájaihoz valamiképpen kötődő irodalmi tradíciók – alkotók, események, értékek, fejlődésvonalak – számbavétele a Csiper (Chiper) nevezetű középkori csallóközi énekmondótól vagy a körmöci táncszó névtelen szerzőjétől Tinódi (Lantos) Sebestyénen, Balassi Bálinton, Szenci Molnár Alberton, II. Rákóczi Ferencen, Gyöngyösi Istvánon, Gvadányi Józsefen, Amade Lászlón, Faludi Ferencen, Baróti Szabó Dávidon, Kazinczy Ferencen, Csokonai Vitéz Mihályon, Madách Imrén, Juhász Gyulán, Krúdy Gyulán, Vámbéry Árminon s másokon keresztül egészen a (cseh)szlovákiai magyar irodalomból a magyar litera-túra egyeteme felé értékcsatlakozást jelentő, korábban más összefüggésben már említett Tőzsér Árpádig, Zs. Nagy Lajosig és Gál Sándorig (talán nem véletlenül épp hármukig), s említőleg akár tovább, a náluk is fiatalabb Mikola Anikóig, Kulcsár Ferencig, Varga Imréig terjed. De a helyi hagyományon túl, illetve annak indításával ez a kötet egyenes csatlakozást jelent a teljes(ebb) magyar irodalmi hagyomány felé, beleértve a szűkebben vett vidékeinkhez nem vagy nem jellemző módon kapcsolódó Mikes Kelemenen, Bessenyei Györgyön, Berzsenyi Dánielen, Fazekas Mihályon, Vörösmarty Mihályon, Arany Jánoson, Móricz Zsigmondon, Móra Ferencen, Nagy Lajoson keresztül egészen Illyés Gyuláig vagy Weöres Sándorig a magyar irodalom hatvan alkotóját. Illetve a hatvan messze nem a teljes szám, hiszen csupán azokat fedi, akik önálló szócikket, kisportrét kaptak a kötetben, amely – rajtuk keresztül – jóval több arcot, jelenséget, kezdeményt villant elénk. S ha előbb már, más összefüggésben történt is utalás Ozsvald Árpád impresszionista, emlékfelidéző és értékmegjelenítő technikájára, meditatív, nézelődő-szemlélődő alkatára, ugyanezek az attitűdök irodalomról, írókról, irodalmi jelenségekről, könyvekről szóló írásaira is alkalmazhatók. Szinte valamennyi esetben, valamennyiük esetében abból az előfeltevésből, abból az axiómából indul ki, hogy időtálló értékekről van szó, éppen ezért az általa megjegyzetelt írók, művek értékelésével nem sokat törődik, s többségükben értelmezésükkel sem pepecsel sokat. Legalábbis közvetlenül. Mert közvetett módon, a hozzájuk kapcsolódó élményének ecsetelésével, hozzájuk fűződő személyes viszo-nyának, élményének megvallásával és részletezésével, illetve alkotó – mű – környezet összefüggésrendszerének a felvázolásával, a különböző alkotók és műveik időbeni meghatározottsága és az általuk létrehozott értékek időtől való függet-lenedése dichotómiájának megragadásával annál többet bíbelődik. Ozsvald Árpád egyszemélyes irodalomtörténete a személyes irodalomélmény története, a szenvedélyes olvasó irodalomtörténete. S miközben e felől az időből kioldott, időtől füg-getlenített irodalomélmény felől költészetéhez is megfelelő csatlakozási és értelmezési pontok találhatók, újságírókénti, publicistakénti irodalom- és olvasásnépszerűsítő gesztusával az olvasók széles rétegei felé is közösségnevelő, közösség-alakító stratégiát képvisel s valósít meg.
Ozsvald Árpád – történelmi, művelődéstörténeti, irodalmi – régiség iránti szenvedélyes vonzódásáról, régikönyv- és egyéb gyűjteményeiről, volt róla szó fentebb, legendák szólnak. Szűkebb és tágabb környezete olyan embert ismerhetett meg, műveinek olvasói olyan alkotót tisztelhetnek benne, aki már egészen fiatal korától programszerűen, tervszerű eltökéltséggel fordult a múlt – a közösség, illetve az egyén múltja –, s a magát a történelemben és a társadalomban kiteljesítő ember termé-szetből vétetettségének elfogadása és dokumentálása felé. Ezen szenvedélyében meg-őrzött valamit a gyűjtögető életmódot folytató eleink feltétlen reflexeiből, és a belát-hatatlanba elvezető idő hordalékainak – könyvek, kövek, fosszíliák, pénzérmék, régi kéziratok, levelek, képeslapok, fényképek stb. – gyűjtésével a lehető legszorosabban kötötte magát az időhöz, amely ebben az értelemben tulajdonképpen már önmaga ellentétét, az időtlent, az időből való kioldottságot kezdte egyszer csak jelenteni a számára. Ő maga, egyik könyvről szóló vallomásának végén, életmű-válogatása negyedik kötete utolsó írásának utolsó mondataival Kosztolányi Dezsőt idézi a könyvről, aki szerint általa „megismerjük elődeinket, hírt kapunk a múltból s nélküle szellemi sehonnaik volnánk, bitang jöttmentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk járó testvéreink tapasztaltak és láttak”. A könyv segítségével, idézi tovább Ozsvald Árpád a „színes tintákkal álmodó” nagy költőelődöt, „utódjainkkal érint-kezünk és üzenünk a jövendőnek”.
Ha Ozsvald Árpád életmű-válogatása – annak záródarabjához érvén – egy ki-csit is hozzájárult ahhoz, hogy Az idő halála négy kötetével összefoglalt munkásságába kódolt üzenete a mában is, s a jövőben is megtalálja a maga olvasóit, azokat, akikben sorai, mondatai, írásai messzehangzó visszhangra lelhetnek, elérte célját.