ANKÉT a kisebbségi magyar irodalomról Szlovákiában

Szerző: Fónod Zoltán
Több mint húsz éve, hogy 1989 novemberének „gyengéd forradalma” után a régi szerveződések romjain új írói társulások és egyesületek alakultak. Egyike ezeknek a Cseh/Szlovákiai Magyar Írók Társasága. Mozgalmas évek voltak az elmúltak, gondolunk  itt elsősorban 1989 és 1990 eseményeire, de okunk és jogunk van arra is, hogy a társaság harmadik közgyűlését (1992. április 1-jét) is felemlítsük. Nagy várakozás előzte meg a közgyűlést, egyrészt a tisztújítás, másrészt a szer-vezeti szabályzat módosítása miatt. Mivel a levegőben lógott a „megosztás” veszélye, az elfogadott szabályzat úgy rendelkezett, hogy a megválasztott öttagú választmányba a „programok szerint szerveződő írói közösségek” (a művészi programok, nem-zedéki, irányzati stb. alapon szerveződő csoportosulások, autonóm szervezetek) egy-egy tagot delegálnak. Annyira jól sikerült ez a szervezeti szabályzat, hogy a későbbi években néhányszor módosították anélkül, hogy az 50 százalék plusz egy fő elvét betartották volna.
A közgyűlést „választóvíznek” mondta a szervezet első elnöke, Grendel La-jos is, mondván: „Demokráciákban  az a természetes, ha az irodalom pluralizmusa határozza meg egy írói szervezet arculatát.” Idézhetném Tőzsér Árpád vitaindító előadását is az 1992-es CSMÍT közgyűlésén, aki „az irodalmi-inkognitós politikusok léte irodalmunkban” gondolata kapcsán (a Megalkuvás nélkül, 1954) című antológiát említve) Fábry Zoltán reakciójára emlékeztetett, aki Goethével válaszol a kifakadóknak: „Aki nem tud számot adni háromezer évről, az a sötétben tapogatózva él, egyik napról a másikra”.  Jómagam a „Nincs »bűnös« író és »bűnös« irodalom, jó irodalom van és rossz irodalom” gondolatát említettem, vagy azt, hogy „Szekértáborok nélkül kellene az irodalmi élet gondjait megítélni, hogy az alkotó munka tisztelete fontosabb legyen, mint az egyéni vagy csoportérdekek harsány képviselete vagy védelme”. Dobos László szerint, „Akik Fábryról szólnak, egyet ne felejtsenek el, hogy jó lenne, ha a hevület, a szenvedély és az indulat mellett a tárgyilagosság szintjén értékelnék azt az életművet, mert ez egy életmű, amelyet értékelni lehet”.
Feltehetően nem zárt kapukat döngetünk, ha azt reméljük, hogy az ankét felmérheti a húsz év  alatt megtett utat, s javaslataival, észrevételeivel a jövő útján, a „hogyan tovább” kérdésével együtt is segíthetjük.

Az alábbi kérdésekre kértük a választ:
1. A Magyar Írók Társasága alakuló közgyűlését, 1990 januárjában Grendel Lajos, a szervezet első elnöke „választóvíznek” mondta: „ A demokráciákban az a ter-mészetes, ha az irodalom pluralizmusa határozza meg egy írói szervezet arculatát.”
Hogyan ítéli meg Ön – húsz év távlatából – az írótársadalom helyzetét? Mi az, melyet érdemes vállalni, és mit, milyen jelenségeket kell visszautasítanunk?
    
2. Jó néhányszor elhangzott már az az igény, irodalmunknak szembe kellene néznie az elmúlt évtizedek fejlődésével, eredményeivel és torzulásaival, hogy helyesen ítéljük meg a múltat, s tudjuk formálni az elkövetkezendő évtizedek kisebbségi irodalmát.
Mi jut eszébe, ha ezt a kérdést akarja „körüljárni”, s a személyi élmények, emlékek alapján kritikus mérlegeléssel próbálja a halaszthatatlan gondolatokat, problémákat megközelíteni?

3. Milyennek látja napjainkban irodalmunk helyzetét? A rendszerváltást követően Rákos Péter irodalomtörténész, a prágai egyetem docense szerint „az itteni magyar irodalomnak, mint minden irodalomnak, az tesz jót, ha felülemelkedik önmagán: legyen irodalom, sőt jó irodalom, és hogy az itteni és magyar, az ne prog-ram legyen, hanem tény: ez a legjobb teljesítményeiből amúgy is kiderül.
      Mi az Ön véleménye erről a felvetésről?   

Az ankét kérdéseire
        * Alabán Ferenc irodalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár és
        * Csehy Zoltán költő, egyetemi adjunktus válaszolt.

1.
Alabán Ferenc: A pluralizmus a demokrácia tartozéka, bár másképp vetődnek fel annak jelei és konkrét megnyilvánulásai egy kezdeti stádiumát élő szer-vezetben és teljesen más sajátosságokkal bír egy fejlett demokráciát magáénak tudó közegben. Mindez másképpen jellemezhető a kisebbségi életformában, különösen akkor, ha múltbeli problémák nehezítik a demokratikus kibontakozást, ill. mindez a kultúra, az irodalmi élet területén jelenik meg. Példáim jelzésértékűek: A kilenc-venes évek elején a szlovákiai magyar irodalom „átértékelésének” kezde-mé-nyezése – az idő távlatából jól körvonalazható – csupán buboréknak számított, melynek nem volt lényegi alapja. Egy hangadónak tartott szlovákiai magyar kritikus, úgy képzelte az egészet, hogy az egyes alkotókat és műveiket, melyek addig „magasabb polcon” voltak, át kell rakni egy „alacsonyabban fekvő polcra”. A komolytalanság, szakszerűtlenség és az elfogultság további bizonyítéka az volt, hogy az addig asztalfiókba kényszerített művek kiadását kellett szintén gyorsan elvégezni, hogy elégtételt adjanak néhány, addig igazságtalanul mellőzött írónak. Mint azonban kiderült – valójában hosszas keresgélés után –, nem volt mit kiadni, legalábbis valamire való műveket illetően, s rendkívüli alkotói energiák sem sza-badultak fel. A demokratizálódó irodalmi élet „pluralizmusának” ilyen kezdetleges és egyben (indulatoktól sem mentes) naiv akarása nyilvánvalóan nem hozta meg a várt eredményt. Ahhoz a kedélyeknek és egyéni sértődöttségeknek kellett lecsa-pódniuk, hogy az értékrend megállapításának objektívebb formái és módszerei nyerjenek teret.
Az irodalomkritikának, mely az utóbbi húsz év alatt sem állt a helyzet magas-latán, sok az adóssága, sőt több, mint a rendszerváltást megelőző évtizedekben. Komp-lex irodalmi fejlődésképek, helyzetfelmérések nem is készültek a közelmúltban, pontosabban csupán bizonyos alkalmakhoz, éves kimutatásokhoz kapcsolódnak össze-gezések, a kritikából hiányzott és hiányzik továbbra is a rendszeresség igénye.
A felvetett sokrétű kérdés összetevőiből itt és most csupán még egy, de tisztázása szempontjából fontos momentumot emelek ki, melynek tudatosításához és megértéséhez maga az irodalom és a kritika is hatékonyan tud hozzájárulni. Ez pedig az esztétika és az identitás viszonya a kisebbségi irodalmakban. A kitétel, hogy melyiknek melyikre van / vagy nincs szüksége általában mindenképp dilemmát jelent, de nem konkrét helyzetben. Tagadhatatlan, hogy a kisebbségi/nemzetiségi közegnek létfenntartásához szüksége van saját identitásának tudatához. Ez elsősorban a kulturális identitást jelenti, ami a priori magában hordja az emlékezetre való képességet is.  Mindenképp kiindulási pontját és egyben alapját jelenti az esz-tétika – kisebbség/nemzetiség – identitás hármas kérdéskör tisztán látásának és ke-zelésének. Ahhoz, hogy a megváltozott európai közegben, a határon túli magyarság is élni tudjon minden jogával, mint „korszerű felnőtt nemzetiségi egyenlőségtudattal” bíró népcsoport. Vannak vélekedések, amelyek hiteltelen magabiztossággal szorgalmazzák a szlovákiai magyar sajátosságok meg-, illetve kikerülését, rosszabb esetben tagadását, s leginkább erőltetett módon teoretizáló  tételek segítségével igye-keznek elmosni és elrelativizálni a valóságos, történeti háttérrel és hitellel bíró tényeket. Az ilyen és hasonló nézőpontok hirdetői nem ismerik megbízhatóan a szlo-vákiai magyar irodalmi valóság képét és fejlődésének meghatározó momentumait, másrészt igyekeznek kirekeszteni a hagyományok folytonosságának követését. A problematika egyik legjobb ismerője és értője, Görömbei András már az előző évszázad nyolcvanas éveinek elején megállapította:  
„A csehszlovákiai magyar irodalom az utóbbi években a nemzetiségi felelősségtudat jegyében szerveződik szorosabb egységgé, a nemzetiségi önismeret korszerűbb és összetettebb, sokoldalúbb tükrévé. Esztétikai tágassága magába öleli a hagyományok korszerű folytonosságát és a kísérletező szándékot egyaránt. A korábbi, történelmi sérelmeket felpanaszoló, azokat feloldani kívánó megmutatás-gesztus jelentőségteljesen kiegészült az utóbbi években egy másikkal: a felnőtt nemzetiségi személyiség egyenlőségtudatával vagy – igényével. A korszerű nem-zetiségi tudatot az egyenlőség és a sajátosság méltóságának, értékének jegyében formálja  és fejezi ki az irodalom.”   
Ebből a véleményből is ab ovo következik, hogy „felnőtt és korszerű nem-zetiségi tudat” szükséges a kisebbségi viszonyok fejlődésének a pontos regiszt-rálásához és felméréséhez, mivel ennek lehetőségeként számolhatunk a szlovákiai magyar irodalom fejlődésének egyik fontos motívumával. Ha ez a korszerű és felnőtt nemzetiségi tudat hiányzik, nem lehet csodálkozni azon, ha a szlovákiai magyar kultúra és irodalom helyzetét többen félreértelmezik…
Éppen ezért hiányát érezzük, hogy nem íródnak a kisebbségi magyar nemzeti irodalmak és szellemiség jelenlegi létállapotát és viszonyrendszerét fejtegető és jellemző tanulmányok. Alig akadnak szakmai szemlék például az utóbbi évtized szlovákiai magyar irodalom eredményes íróiról, kezdeményezéseiről és legjobb műveiről. Mire figyelnek a szerkesztők, miért nincs több recenzió, esszé és kritika a kisebbségi  magyar irodalom terméséről? Miért hiányzik a rendszeres önzetlen szervezői kezdeményezés és motiválás? Vajon igazuk lehet azoknak, akik azt állítják: ebből a szempontból bizonyíthatóan kedvezőbb volt a helyzet  néhány évtizeddel ezelőtt, mivel az irodalmi rovatok szerkesztői nagyobb odaadással figyeltek a kisebbségi magyar irodalomra és ügyeltek arra, hogy minél több kiadványról jelenjen meg ismertető írás és vélemény.

Csehy Zoltán: Grendel szavaiban sok igazság van, de talán az irodalom pluralizmusát nem igazán egy írószervezeten belül tudom elképzelni, sokkal inkább egy-más mellett létező, konkuráló írószervezetek összjátékaként. Persze, én eleve szkeptikus vagyok: az irodalom teremtődése nem közösségi vállalkozás, és nem is lehet közösségi feladat, magányos és elegáns sport, mondjuk a golfhoz hasonlatosan arisztokratikus. Ezért az írószövetséget nem tudom azonosítani az irodalommal, ahogy az intézményrendszerek történetét sem az irodalomtörténettel. Azt hiszem, az írószövetség mint entitás az irodalomteremtődés körülményeit és az érdekképviseletet hivatott biztosítani, illetve folyamatos provokációval vitára serkentenie az irodalmat magát. Meg reprezentációs funkciója is van: vezetőségének emblematikus szerepe van, ugyanakkor nehéz összehangolni, hogy a kulturális menedzser és a reprezentáló tekintély személye egybe essen. Valamiféle művészi szolgáltatóintézményekre lenne szükség, afféle tájékoztató- és kreativitáscentrumokra, ezek pedig civil kezdemé-nyezőkészséget igényelnének – ezekre is van számos szép példa. Az ideológiai determináltság kora szerencsére lejárt, és, legyen az bármilyen patetikus is, én hiszek a sza-badság ösztönös megtisztító erejében: az irodalmat éltetheti az elnyomás is, persze, csak író kell hozzá, és nyelv (meg türelem), amely képes átlátni a mindenkori diktatúra retorikai szövevényein, és képes zsigerileg érezni kora nyelvének hamis felszínét. Az utóbbi években elharapózott az irodalmi túltermelés, és a dilettáns vagy finoman fogalmazva kevéssé tehetséges irodalmárok nyájszerveződése, főleg ez utóbbi tud igazán szervezetten működni, hiszen a közös érdek és a kritikátlan meggyőződés hivatott palástolni a tehetség hiányát. Az ilyen figurák képtelenek a folyama-tos önreflexióra, nem ismerik az elbizonytalanodás, a kétség aktusait, s a csoportos agresszió meghatározza világlátásukat is, ezért szívesen fekszenek le bármely agresz-szívebb ideológiának is, mely gyakorta afféle pótléka a korábbi ideológiai korrumpálódásnak. Az alkotó értelmiségi folyamatos megkérdőjelezések sokaságában él, a vita hevében formálódik, ezért nem képes felvenni a birkatermészetet. Az irodalom társadalmi szerepe nyilvánvalóan megváltozott, szubkulturalizálódott. Ez az irodalomoktatás elég súlyos csődjével is magyarázható, de azzal a folyamattal is, mely a társadalmat mostanság folyamatosan az elhúzódó és elhúzandó infantilizmus állapotában tartja. Az irodalom ugyan játék, de kellene ismerni a szabályait is.
     
2.
Alabán Ferenc: Az elmúlt két évtized mennyiségileg gazdagnak mondható szlovákiai magyar irodalma fejlődése szempontjából minőségileg keveset változott. Az életművek immár négy generáció keretében bontakoznak ki, s az egyes nem-zedékek – erre van néhány beszédes példa – többször nem értették meg egymást, különböző alkotói elveket hirdettek és érvényesítettek, esetenként vitákat provokáltak. (Alkalomadtán ezeket – a tanulságok kedvéért is – szükséges lesz majd feldolgozni – sic!)
A múlttal való szembenézés az egész irodalmi életet és írótársadalmat érinti, nem csak kiválasztottakat. Ez azért is nehéz és igényes feladat, mivel – személyes érintettség hiányában (ahogy beszélgetések alkalmával tapasztaltam) – nincs meg minden generáció tagjainál a múlt megismerésének igénye. A fiatalabb alkotók inkább a jelen és a jövő lehetőségei iránt érdeklődnek, ami egy bizonyos szinten természetes jelenség. Az idősebb alkotók, akik már jórészt megélték a múltat, úgy érzékelik jogosan, hogy már közvetlenül szembesültek az elmúlt évtizedek eredményeivel (és torzulásaival), s inkább az újabb alkotói kihívások felé fordulnak. Másképpen van ez azoknál, akik kritikákban, esszékben, irodalomtörténeti módsze-reket felhasználó tanulmányokban, elemzésekben  is leírják véleményüket – ezért minden  általánosítás, persze könnyen félrevezető lehet.
A múltba való tekintés szintjén megállapítható, hogy az irodalomtörténeti összefoglalások (akár magyarországi, akár szlovákiai magyar szerzők tollából) relatíve  határozott értékrenddel mérték és mérik  fel a cseh/szlovákiai magyar irodalom fejlődését és értékeit. A jelen problémáját az jelentheti, hogy maga az irodalomtörténet-írás is nagy változásokon, átalakulásokon esik át, s az eddig alkal-mazott formák helyébe újak lépnek, bevonva többek között az internetes forrásokat és lehetőségeket. A formával pedig az értékrend is szinte  törvényszerűen változik, s a fejlődési vonalak megváltozhatnak, az addigi értékek relativizálódhatnak. Az újabb magyar irodalomtörténeti szintézisek (Kulcsár Szabó Ernő, Szegedi-Maszák Mihály – szerk.) mintha programosan a különbözés jegyében születtek volna, nem-igen figyelve az addigi hangsúlyokra és eredményekre. A szemléleti változások mellett arra is felfigyelhetünk, hogy egyik fő ismérvvé lép elő a kisebbségi/ nemzetiségi kérdéskörrel kapcsolatos felületesség és érzéketlenség. Ez azért is bántó, mivel a magyar kultúra lehetséges és kívánatos  integrációjának idején nagyfokú figyelmet érdemel a határon túli irodalmi értékek tudomásulvétele. A látószög beszűkülése az értékek sorvadását idézi elő…
Ezért szükségét érezzük egy nemzetközi szintű szakmai tanácskozás megrendezésének, melyen hazai és külföldi szakemberek átgondolnák, tisztáznák a határon túli magyar irodalmak történetére vonatkozó premisszákat, helytálló, hiteles és komplex képet alkotnának az utóbbi évtizedek jelenségeiről és legfontosabb törek-véseiről, eredményeiről. Egy ilyen alkalom adna lehetőséget arra is, hogy a határon túli magyar költők, írók, kritikusok szemléletének elvi alapjai ugyancsak pontosabb értelmezést nyerjenek. Bizonyára minden magyar kisebbségi irodalom esetében  hasznos lehetne ilyen kezdeményezés. Pozitívan értékelendő, hogy a politikai rendszerváltás után felerősödtek a magyarországi kapcsolatok, s több fiatal szlovákiai magyar alkotó rendszeresen pályázik különböző magyarországi ösztöndíjakra. Az illetékes anyaországi szervek, szervezetek és alapítványok terveiben szinte rendsze-ressé vált a határon túli alkotók díjazása is. Ez jelentős motiváló erőnek bizonyul a kapcsolatok minél határozottabb kiépítésében, pontosabban a „magyar kultúra határtalanítása” program megvalósításában. A hazai magyar irodalmi és egyéb alkotói díjak odaítélése egy bizonyos szférában ismétlődő köröket ír le, s adósságokat törlesztő, hiánytpátló igyekezetében újabb adósságokat hoz létre, hiányokat idéz elő, ami sem az alkotók, sem pedig a szélesebb irodalmi közvélemény tetszését nem nyerheti el. A „fődíjakkal”, „aldíjakkal” stb. megtisztelt ismétlődő szerzői ne-vek arról is árulkodnak, hogy a bírálóbizottságok értékelései jórészt nem kompetens megnyilvánulások, irántuk nincs meg a szakmai bizalom. Mindez nem vet jó fényt az érintettekre és zavarokat okoz a szlovákiai magyar irodalmi élet egészséges fej-lődésében, ezért ezen a gyakorlaton változtatni szükséges.

Csehy Zoltán: A kérdés elsősorban az irodalomtörténész számára jelent kihívást, az alkotó mindig szellemi apát (és anyát) választ, olykor többet is, és az, pl. egy szlovákiai magyar szerző számára sem föltétlen csak a kisebbségi univerzumot jelenti, sőt. Irodalomtörténetileg is radikális változások történtek, többek közt más megvilágításba került a kisebbségi irodalmak fogalomköre is: ezzel számolni kellene, és végre más értelmezési horizontokat is keresni a meglévők mellé. Az „irodalmunk” nekem a magyar irodalmat jelenti, s meggyőződésem, hogy nem állunk rosszul világviszonylatban sem. Tud mit mondani a világnak ez a nyelv, és képes kezdeményezni is. Ugrásszerű változást mindig csak az új jelenségek hoznak, a nagy művek, a párbeszédképes szövegek, szülessenek is a világ bármely szögletén. Nem lehet elvárni, hogy egy kisebbségi irodalomtudományi szempontból megalkotott kánont egészben általánosan elfogadjanak: az irodalom a szelekció elvén alapszik, a technikai tudás minimum, a többit kell valahogy belecsempészni a műbe. Ez a vitaképesség alapja: azoknak, akik úgynevezett szlovákiai magyar irodalom konst-rukcióit fenntartják, nagyon sok esetben észre kellene venniük, hogy amíg a technikai tudás minimumáról sem beszélhetünk, addig szó sem lehet irodalomról, csak kultúrházi önképzőkörről, ami lehet élvezetes és jó, de azért nem irodalom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a magyar irodalom e tájain nincsenek nagyszerű teljesítmények: dehogynem! Azt viszont jelezni szeretném, hogy a hazai mechanizmus bárkit íróvá (egyiptológussá, zeneszerzővé stb.) avat anélkül, hogy arra a puszta technikai kritériumok viszonylatában jogosult lenne. Ez végeredményben nem is nagy baj, afféle arisztokratikus bizalom, csak aztán, amikor a kritikai ellenpólus megszületik, kezdetét veszi a gyalázkodás és a hatalmas csodálkozás. Amit irodalmunk e tájain hiányolok, az a férfias fellépés, a fura köldöknéző narkózisból való felrázhatatlanság és a mű-, illetve értékcentrikus szemlélet esetenként fájdalmas hiánya, illetve a kulturális sajtó érzéketlensége és nyilvánvaló megvesztegethető-sége, a művészeti közírás siralmas állapota vagy magamutogató heréltsége. A ha-zai irodalom mechanizmusai túl átlátszóak és hamar kiismerhetőek: ezért sérü-lékeny, és folytonosan úgymond a nulláról kezdésre ítéltetett. Pedig a nullával semmi sem kezdődik, még az időtengely nullán túli része is meglehetősen gazdag… Életem jelentős részét én is az ellentengely térfelének tanulmányozásával töltöm.

 3.
Alabán Ferenc: A küldetéses irodalmak – így a szlovákiai magyar irodalom is – szinte mindig a dogmatikus politikával és ideológiával szemben voltak szemléletformáló erejűek. Bizonyított tény, hogy ezekben az irodalmi vonulatokban koronként  az irodalom és a társadalmi küldetés jórészt összekapcsolható. Egyértelmű igény és tény, hogy az irodalomtörténész a fontosnak vélt, ítélt nemzeti küldetést vállaló műveket is következetes esztétikai mérték alá vonja. Ez nem különösebb értelmezői gond, mivel az egyidejű szemlélés nem jelenti az esztétikai és magatartásbeli értékek összekeverését. Példánk itt is a kisebbségi kérdést idézi. A már néhány-szor – eléggé átgondolatlanul – feltett kérdés: Létezik-e szlovákiai magyar irodalom? Minden manipuláció ellenére, nem volt több ez a kérdés üres provokációnál. Minden ilyen eddigi eszmefuttatásból hiányzik ui. többek között annak az alapvető ténynek a figyelembevétele, miszerint a magyar irodalomtörténet és kritika által eddig számba vett kisebbségi magyar nemzeti irodalmi sajátosságok már akkor is az egyetemes magyar irodalom megkülönböztetett értékei maradnának, ha a magyarság élménybeli széttagoltsága most egyetlen varázsütésre megszűnne. Ennek az észrevétele is – vitathatatlanul – az összmagyar irodalmi kontextusban való gondolkodást feltételezi. Nem csodálkoznék naivan azon, hogy az ilyen és hasonló merev kérdések exponálása után nem történik semmilyen változás és minden megy tovább a maga rendje szerint…
A legutóbbi közel két évtized szlovákiai magyar irodalmának – s hasonlóképpen a további kisebbségi magyar irodalmaknak – történeti és kritikai áttekintésére, pontos megítélésére a jelenleg zajló magyar irodalmi integrációs törekvések miatt is szükség van. Az egyetemes magyar (vagy éppen az „egységes” magyar) irodalomról szólva jelenünkben már mindinkább kétségessé válik az „egység” szorgalmazása, a nemzetiségi/kisebbségi magyar irodalomnak ui. nem az alá-fölé rendelés szabja meg az anyaországhoz való viszonyát. Ennek szellemében újból mérlegelni kell a magyar-országi és a határon túli magyar irodalmak, illetve az összmagyar és a kisebbségi magyar irodalmak kapcsolatának jellemző és egyben meghatározó értékviszonyát. Minden irodalom (műalkotás) újraértelmezi a saját hagyományait, s ezek az újra-értelmezések jelentik azokat az értéktöbbleteket, amelyeket eo ipso a magyarországi irodalmi (és nemzet-) tudat a nemzetiségi kisebbségektől kaphat. Természetesen ez fordítva is érvényes, mivel a magyarországi hagyományértelmezések is releváló erejűek lehetnek a határon túli magyar írók és írói csoportosulások számára.
A kisebbségi magyar irodalmak kialakult összefüggésrendje, alapjai és kap-csolatai a legáltalánosabb szinten is bizonyítják, hogy ezek az irodalmak sokrétű, differenciált, de nem másodrendű (irodalom)történeti „képződmények”. Meghatá-rozó lényegükben nem is függnek más irodalomformációktól, nincsenek azoknak (sem belsőleg, sem formálisan) alárendelve, hanem relatívan önálló történelmi jelenségek, melyeknek lehetnek/vannak programjaik, kísérleteik, sajátos (létükből eredő) funkcióik és jellegzetes megnyilvánulásaik. Ezeknek a jegyeknek a felismerése és adekvát értelmezése további fejlődésüknek a záloga és feltétele, egyben integrációs törekvéseiknek az alapja.
A Rákos Péter véleményéből kiérezhető igény — úgy gondolom — magától értetődik azok számára, akik reálisan látják a szlovákiai magyar irodalom helyzetét, eredetiségének értékeit, sajátosságainak pedig tudatában vannak.

     Csehy Zoltán: Mélységesen egyetértek: irodalmi tényekre van szükség, és a meglévő irodalmi tények menedzselésére is. Sokszor meddő viták tanúi lehe-tünk, melyek nem a tényekből indulnak ki, hanem valamiféle nosztalgikus emlékekből vagy ködös látomásokból. A látomás vagy az emlékirat is lehet irodalom, de nem lehet tudományosnak tartható princípium vagy módszer. De amiben bízni lehet, az az öntisztulás időnként felerősödő igénye és képessége.

* * *
Köszönjük a mélyenszántó, problémákban gazdag, bölcs válaszokat, és egyben szeretnénk, ha a felvetett gondokra, gondolatokra tovább keresnék a választ mind-azok, akik úgy érzik, ebben a témakörben van mondanivalójuk. A válaszokat (elektornikus postaként, vagy hagyományos postai küldeményként!) szíveskedjenek f. év november 16-ig szerkesztőségünknek továbbítani. Köszönjük a megértést!