Arról, ami nem volt
Szerző: Aich Péter
„A trianoni békeszerződés mind a mai napig velünk van. Itt kísért, a durván és elvszerűtlenül megvont határok, de mindenekelőtt a határon túli magyar kisebbségek helyzete révén” – így összegezi Trianon-legendák című könyvét (Jaffa Kiadó 2010) Ablonczy Balázs. A félreértést eleve kizárva: nem maga a trianoni bé-keszerződés a legenda, ezt nehéz is lett volna nem észrevenni, hanem az a sok egy-szerűsítő magyarázat, amit eköré telepítettek „jóakaratú”, „hazafias” fantáziával, analógiával, föltételezéssel, s főleg tájékozatlansággal. A szerző programszerűen csupán magyar szemszögből vizsgálja a legendáriumot, holott bőven akad legenda a túlsó parton is (ennek bevonása teljesebbé tenné a képet), de ez nem kritika, csu-pán megállapítás. És persze nem csupán legendák övezik az európai történelem e szégyenfoltját. Sokkal bővebb tanulmányra lett volna szükség, hogy mindez terí-tékre kerüljön, nem ilyen érvelő-vitatkozó, népszerűsítő könyvre, amellyel a témát jól ismerő történész elsősorban a nagyközönséget szólítja meg.
A dolgok s az emberi lélek természetéből fakad, hogy a traumatikus élménye-ket nem a maga széles összefüggéseiben, józanul elemezve igyekszünk földolgozni. Ehhez – többek között – arra volna szükség, hogy némi fű nőjön fölötte, s csituljanak a kedélyek. Ablonczy példaként Mátyás királyt emlegeti, akivel kapcsolatban ma már nem téma, valóban álruhában járt-e a nép közé: azt mindenki úgy teszi el magában, hogy az a mese világa. Csakhogy Mátyás király már több mint 500 éve meghalt, Trianon óta viszont még száz év sem telt el – nem beszélve arról, hogy az azért mégis más jellegű téma. Ráadásul az is közrejátszik, vajon akarunk-e valamit földolgozni. S ha akarunk, mennyi időnek kell eltelnie, hogy egy ilyen jellegű, nemzeti és történelmi öntudatot érzékenyen érintő traumát egyáltalán meg lehessen emészteni. Sokkal jobb párhuzamnak tűnik az a térkép, amilyen nemrégen egy E-mail üzenet részeként bukkant föl: Franciaország térképén lehetett látni, hogyan zsugorodott volna össze ez az ország, ha trianoni döntés sújtotta volna. Párizs és környéke maradt volna az országból: egyharmad. És mint tudjuk, Franciaországban sem kizárólag franciák élnek, bár talán nem olyan mértékben alkotják a kisebbségek a lakosságot, mint az annak idején a történelmi Magyarországon volt. A párhuzam nem is olyan erőszakos: Franciaországban ma is az van, amit az akkori korban na-gyon liberális, de sajnos be nem tartott nemzetiségi törvény 1868-ban Magyar-országon határozott meg: a nemzetiség összeolvadt az állampolgársággal. Ennek értelmében Magyarország minden lakosa magyar volt (ez mai értelmezésben állampolgárságot jelent, de persze könnyen „félreérthető”), ám megkülönböztették a lakosokat nyelvük szerint: volt német ajkú magyar meg szerb ajkú magyar stb. (ez volt mai szóhasználattal a nemzetiség). Franciaországban ma is minden állampolgár francia – az ország mai problémái a nemzetiségekkel, főleg a bevándoroltakkal, természetesen más lapra tartoznak. Mindenképpen azonban igen kíváncsi lennék, mit szólnának a franciák (vagy bármilyen más nemzet), ha olyan csapás érte volna őket, mint a magyarokat Trianonban. Erre nemigen szoktak gondolni, végül a győztesnek sosem fáj a vesztes veresége, ám a kölcsönös megértéshez s a trauma földolgozásához ez lényegesen hozzájárulhatna. Ehelyett azt láttuk/látjuk, hogy azt a hihetetlen rablóhadjáratot, amit Trianonban elkövettek, mindenféle hazugsággal, féligazsággal, légből kapott pszeudoérveléssel igaznak, igazságosnak, jogosnak állítanak be. Ám mi ez, ha nem különböző legendák táptalaja? Jobbat aligha lehetne találni. Főleg, hogy valóban bonyolult, összetett problémáról van szó, amit több tényező befolyásolt, s amit – akárhogy forgatjuk – nagyon nehéz megmagyarázni. De persze az egyszerűsítés igyekezete kézenfekvő, a tömegpszichológia követel-ménye is ezt sugallja.
Az idézett könyv két harmadáig tulajdonképpen nem sok derül ki, kivéve azt, hogy a trianoni békeszerződést nem Kis-Trianonban írták alá, ahogy ezt a közvélemény általában tudni véli, hanem Nagy-Trianonban. Ez persze az egészre tekintve lényegtelen részlet, ami semmin sem változtat. Viszont Ablonczyt dicséri, hogy a részletekben is otthonosan mozog, mindent pontosan dokumentál, a jegyzetapparátus a tanú rá, hogy jól ismeri az idevágó irodalmat – s ami ennél is fon-tosabb: nem csupán a szekundér, hanem a primőr irodalmat is. Ennek köszönhető, hogy kimutatja, egy-egy legenda mikor és hol keletkezett, hol bukkant föl először. Erről szól a hajózható folyók legendája is, ami Ablonczy szerint később született, mivelhogy az eredeti és döntő motívum az addig nem létező határok megvonására a gazdasági és stratégiai érdek volt. Tehát olyan érdekről volt szó, hogy például az újonnan keletkező állam a létező vasútvonalakat is megszerezhesse – gazdasági okokra hivatkozva (ami viszont stratégiai szempontból sem lényegtelen). A szerző bevezetőjében ír arról, miért legendákról szól a könyve: azokban ugyanis mindig van némi reális alap. Nos, ebben is akad bőven: Ablonczy kimutatja, a tárgyalásokon szó sem volt hajózható folyókról (Ipoly és társai), sokkal inkább a vasútvo-nalakról. De vajon mi itt a különbség? Vajon nem ugyanazon tőről fakad mindkét érvelés (a vasútvonalakról szóló, illetve a később született hajózható folyókról szóló)? S mi változott ezzel a lényegen? A habzsoló szerzés vágyát valahogy meg kellett indokolni – és meg is indokolták. Ám ehhez közös akarat is kell: nemcsak azoké, akik így érvelnek, hanem azoké is, akik az ilyen érvelést elfogadják – ez az antant felelőssége. Egy becsületes történész természetesen csak azzal foglalkozhat érdemben, amit bizonyítani lehet. Ami a háttérben történt, azt bizonyítani nehéz, legföljebb következtetni lehet rá az árulkodó indiciumok miatt. Edvard Beneš szorgalmas és kitartó háttérmunkáját (mai szépítő kifejezéssel: lobbizását) viszont nem kizárólag következtetéssel, lélektani elemzéssel lehetne kimutatni, mert közvetlen ujjlenyomatot is hagyott bőségesen. De ami a folyosókon, s egyéb nem hivatalos helyeken történt, áskálódással, céltudatosan odavetett sunyi megjegyzéssel… Ha ciánkálit kevernek valaki ételébe, az utólag kimutatható, ám a szellemi méregke-verést, az amatőrizmust, álságos „jóindulatot” vagy éppenséggel a különböző okból motivált „mulasztást” hogyan? Ami Trianonban történt – s nem csupán Magyar-országgal kapcsolatban – viszont éppen erről szól.
Ablonczy Balázs sorra veszi, mi mindennek NEM volt hatása a trianoni hatá-rok kialakítására, annyira, hogy a végén nem is marad semmi a „nevesítetlen” gazdasági és stratégiai érdeken kívül. Mi több: a könyv végén még az is kiderül, hogy a magyarkérdés nem is volt a Párizs környéki béketárgyalások elsőrendű problé-mája, hanem ott veszett el az egyéb érdekek mögött valahol a végén. Ezzel a szerző bizonyos ellentmondásba keveredik: ha az összegezésében nem kezdené e szöveg elején idézett mondattal, úgy tűnne, teljesen el akarja bagatellizálni Trianon kérdé-sét. Mi volt akkor mégis, ami döntött, aminek következtében úgy alakultak a dolgok, hogy az első világháború legnagyobb vétkese-vesztese pont Magyarország le-gyen? Igaz ugyan, hogy nem ez a könyv témája, de annyi cáfolat után odakívánkozott volna némi pozitív ítélet is. Magyarország vétkessége – közvetve – Ablonczy szövegéből is kiolvasható. Egyrészt ugyan leszögezi, hogy Trianon nem volt büntetés a Tanácsköztársaságért, kézenfekvő viszont, hogy a büntetést más miatt „érdemelte” ki: a Monarchia elvesztette a háborút. Hogy ez hogyan kezdődött, ho-gyan alakult, milyen körülmények között történt, végső soron mellékes, mert a döntő motívum szimplán a háború elvesztése. Márpedig tudjuk: mindig a vesztes a vétkes, és azt valamilyen formában mindig meg is büntetik: hadisarcot vetnek ki rá (háborús elégtételt, reparációt, mintha csak a vesztes tett volna kárt), területet vesznek el tőle, ellene hangolják a lakosságot (vagy a lakosságot is büntetik azért, amit a politikusok tettek) – sokféle kifinomult módszer van erre. Zavaros, meghasonlott helyzet ez: egy kapitalista világban imperialista háborút vezetnek feudális szemlélettel és végkifejlettel. A népek önrendelkezési jogának érvelését nem tudom, komolyan vette–e akkor valaki (néhány naiv értelmiségin kívül, akit csak fölhasználtak, de beleszólásuk nem volt). Ha azok között, akik dönthettek, mégis tényleges érvként kezelték az önrendelkezést, akkor rém műveletlenek és (enyhén szólva) naivak voltak (ezt az érvet ma is hangoztatják, „módosítva” persze, de ez más lapra tartozik). Ablonczy ugyan azt állítja, hogy – a hiedelmekkel ellentétben – a konferencia részvevői nem voltak tudatlan szakértők – ám akkor mik voltak? Jól értesült, de közömbös hóhányók? Ha történik valami, az mindig valami érdek mentén történik. De miféle érdek játszott itt közre? És ki látott abban hasznot? Ha mindent félretolunk, ami legendának minősült, marad a már említett gazdasági és stratégiai érdek. Ez szép, de kinek lehetett érdeke, hogy gazdaságilag és stratégiailag jól meg legyen alapozva egy újonnan keletkező állam, amely alapjában véve fehér lap csupán, hiszen semmit sem bizonyított még, s amelynek ügyvivői egyelőre csak ígérgetni tudnak, s ennek következtében jövendő léte egyelőre fölöttébb kockázatos tényező? Ablonczy szerint mindez a németek ellen irányult, hogy útjukat állják keleti expanziójuknak, s egyúttal az új kisállamok struktúrája gát legyen a bolsevizmus ellen. Az ilyen eszmefuttatás természetesen elképzelhető (bár tegyük hozzá: politikusoktól ennyi naivitást nehéz elképzelni, vagy akár föltételezni), de végtelenül dilettáns és ellentmondásos. Ugyan kit-mit lehetett volna védeni a németek keleti terjeszkedése ellen? A lengyeleket? Az oroszokat? Vagy netán a Monarchiát? Azt pedig már akkor is tudni lehetett, hogy több kisállam többfelé fog húzni, egy-séges föllépésük tehát úgyszólván lehetetlen. Kézenfekvőbb a föltételezés, hogy a kis utódállamokat egyszerűbb lesz befolyásolni, és nem képeznek majd olyan konkurenciát, mint amilyet kétségtelenül a Monarchia mint nagyhatalom képviselt. Azt viszont akkor aligha sejtették, a bolsevizmus mi fán termett, s mivé alakul egy majdani diktátor irányítása alatt. Csakhamar kiderült, hogy az utódállamokat a nyugati hatalmak nem voltak képesek összehangolni, megvédeni már végképp nem, talán nem is akarták, hiszen elégedetten pacifizmusba gubóztak. Hitler pedig úgy-szólván félkézzel vágta zsebre az utódállamokat (amit egy épen maradt Monarchiával aligha tehetett volna meg). És persze a bolsevizmust sem lehetett az utódálla-mokkal megállítani, ebben a Nyugat rövidlátó és önző politikájának alaposan benne van a keze, mi több: tétlenségükkel inkább elősegítették azt. Vagyis a jövendő Csehszlovákia gazdasági és stratégiai megalapozottsága kizárólag Masaryk és Beneš érdeke lehetett: ha a magyarkérdés Trianonban tényleg harmad- vagy negyed-rangú probléma volt csupán, miért is foglalkozott volna egy újonnan keletkező állam prosperitásával rajtuk kívül valaki más? És végül: ha a Párizs környéki béketárgyalásokon a különböző bizottságokban ülő emberek tényleg olyan jól informáltak és tényleg szakemberek voltak, hogyan születhettek olyan fantáziahatárok? Ha nem tudatlanságból, akkor már csak rosszindulat (büntetés, bosszú) tételezhető föl – vagy akad erre más ok is? Csak nem merő véletlenből alakult ez így?
Könnyen belátható: mindennek több oka van – ilyen-olyan legendás okra va-ló hivatkozás ellenére. De bárhogy is forgatjuk: miért van az, hogy mindig a magya-rok rovására „tévedtek”? Mások rovására miért nem? Vagy ez is csak legenda volna? Az egy „megváltó” gonosztevő elmélete (zsidók, szabadkőművesek, hajózható folyók, Károlyi stb.) szinte magától kínálkozik. Ez így érthetőbb, s ami a lényeg: megvan a bűnbak, akire mindezt rá lehet fogni. Ám miközben Ablonczy igyekszik kiirtani a legendákat, érvekkel, bizonyítékokkal cáfolni, valahogy nem akadnak érvei, hogyha mindaz, amit cáfol, nem játszott közre, akkor ugyan mi okozta ezt a trianoni tatárjárást? Azt ugyan megemlíti, hogy például a románoknak sem jött be minden (nevezetesen az, hogy nem a Tisza lett a román–magyar határ), de akkor a fordítottja lenne a magyar siker? Mert arról nem esik szó, a magyaroknak mi jött be, mi az, amit elérni sikerült? Volt olyan egyáltalán? Siker, ha egy focicsapat 10:0 helyett csak 9:0-ra kap ki?
A szakemberekkel kapcsolatban egyébként több más kétely is fölmerül. Ha alkalmaztak is szakértőket, az még nem garancia arra, hogy szakmájuknak meg-felelően foglalkoztatták őket, hogy tehát azt csinálták, amihez értettek – ezt Ablonczy Balázs is fölemlíti. Ám az már nyilvánvaló csúsztatás, ha jó szakemberekkel érvelek, de nem a szakmájukban dolgoznak. Ez már a jereváni viccek kategóriájába tartozik: igaz-e, hogy jók voltak az öltönyök? Hát persze, hogy jók voltak, igaz ugyan, hogy nem szabók, hanem lakatosok készítették, s nem emberek viselték, hanem madárijesztők, de jók voltak, hiszen szakemberek készítették.
A másik dolog pedig a propaganda és a lobbizás kérdése. Ennek a szakemberséghez nem sok köze van, itt arról van szó, kit hogyan tudok rászedni olyasmiben, amihez nem ért, amiről nincsen kellő fogalma. Beneš ennek nagymestere volt (bár igaz, nem ő volt az egyetlen, aki ilyennel foglalkozott), s ezzel összefüggésben is csak furcsállni lehet, hogy Ablonczy említésre sem méltatja. Pedig Beneš Párizsban kiváló szakemberként hízelegte be magát. Végül, kelletlenül szinte, mégis elismeri a szakértőkről, hogy „ismerték azokat a területeket, amelyekről döntést hoztak, noha nagyhatalmi érdekek, személyes meggyőződések, hosszú távú – és később hibásnak bizonyuló – elképzelések alakították véleményüket”. De vajon miféle szakember az, akinek a véleménye eltér a szakmai tudásától? Tudom, hogy kétszer kettő négy, de ilyen-olyan oknál fogva azt mondom, hogy öt? Vagy hogyan is van ez tulajdonképpen? Ha politikus mondja, az sem szép, de sajnos megszoktuk. Na de, egy szakember?
S aztán ott van ez a latens nemzetiségi kérdés. A marxista érvelésben a Monarchia (s persze elsősorban a történelmi Magyarország) a nemzetek börtöne volt, ezért volt okuk-joguk az önrendelkezésre. E jog nem vitatható, a módja annál inkább. Utólag derült ki, mint minden fájdalomról, hogy jobban kidomborítsák azt, annyira el voltak nyomva, hogy azt már kibírni sem lehetett. Spontán szakadtak ki e börtönből, úgy ám. Ablonczy ezzel kapcsolatban szárazon megjegyzi, hogy „nagy-hatalmi támogatás nélkül a nemzeti emancipációs mozgalmak önmagukban nem vezettek volna a Monarchia széthullásához”, bár ez a cseh, szlovák, román stb. történészek körében aligha lesz népszerű nézet. A nagyhatalmak tehát besegítettek, de hogy ez nem volt önzetlen, pusztán a demokrácia és igazság nevében, arra mérget vehetünk. Természetesen: volt nemzetiségi elnyomás. A kérdés csupán az, milyen mértékű volt, milyen közegben zajlott ez, milyen eszközökkel és milyen korban. És persze milyen hatékonysággal és eredménnyel. Mert amikor a parasztnak úgyszólván nem volt oka, hogy falujából kimozduljon, rém nehéz és bonyolult volt nemzetiségi elnyomást gyakorolni. Megvolt ott szépen a maga népművészetével és kultúrájával, nyelvtörvény sem létezett, amely megkövetelte volna, hogy a hivata-lokkal az egyetlen hivatalos nyelven érintkezzen. És: ez a nemzetiségi elnyomás magyar részről legföljebb a kiegyezés után kezdődhetett. 1918-ig ez összesen 51 év. Erre az 51 évig zajló elnyomásra hivatkoznak máig. Ugyanakkor, amikor az antant arra akarta rávenni Romániát, hogy kisebbségi szerződést írjon alá, a román minisz-terelnök kézzel-lábbal ellenkezett ez ellen. Jellemző emberi gyarlóság si duo faciunt idem, non est idem alapon: amíg te nyomtál el engem, az disznóság volt, ha én teszem ugyanazt (ráadásul modern időben modernebb és hatékonyabb esz-közökkel), az jog és igazságosság. Kell-e mondani, hogy nem csak a románok gondolták ezt így? S akkor még tulajdonképpen visszasírhatjuk Trianont: ott ugyanis a békeszerződésbe végül bekerültek a kisebbségvédelmi dokumentumok. Ma már viszont, szögezi le Ablonczy, a trianoni békeszerződés hatályon kívül van (tehát revideálni sem lehetne), mivel a II. világháború utáni békeszerződés váltotta föl. Oda pedig a kisebbségvédelem már nem került be. Ami ma van, az a helsinki folyamat következménye: már nem lehet bármit úgy elintézni, hogy azt belügynek nyilvánítják, amihez másnak semmi köze. Ami persze nem ok arra, hogy mégis megtegyék (mármint a belüggyé nyilvánítást). Az Európai Uniónak becézett halásztársaság ezt nyíltan ki is mondja: egyezzetek meg mégis, testvérek, amiben idáig nem tudtatok megegyezni, ez a ti dolgotok.
Utolsó fejezetében Ablonczy Balázs egy fontos fogalmat említ: az önreflexi-ót. A keresztény Európában ismernünk kellene, mert ugye van olyan, hogy bűnbánat, az pedig a saját bűnünkről szól, nem a másokéról, mégis egzotikus ritka madár ez. Rossz lelkiismeretünk arra késztet, hogy jobbak legyünk, ám ezt többnyire úgy tesszük, hogy önmagunkat jónak minősítjük. Mások a rosszak, mert a bűnt mindig mások követik el. Vagy legalábbis más az oka annak, ha én tévedtem. Az önrefle-xió hiánya nem magyar specialitás, annak csakúgy, mint a hülyeségnek, nincsen nemzetisége. Meglehet, keveset ismerek, de ami Trianont illeti, önreflexióval még nem találkoztam. Még Ablonczy Balázsnál sem. Persze, nem ez volt a könyv célja, de igazán nem ártott volna. Mert ha A-t mondunk azzal, hogy cáfoljuk ezt vagy azt a legendát, akkor B-t is kellene mondani azzal, hogy nevén nevezzük a problémát: mi volt, ami Trianont létrehozta, lehetővé tette. Vagy legalább nagy vonalakban azt, amivel mi, magyarok hozzájárultunk ehhez. Az egyoldalú vétkesség fölöttébb népszerű ugyan, de hazug és megtévesztő. Minden orvos tudja, hogy gyógyítani akkor lehet, ha megvan a helyes diagnózis. Még egy közönséges náthát sem tudok gyógyítani, ha csak azt tudom mondani, hogy az nem bokasérülés, vagy nem sárgaság. De vajon kell-e nekünk az önreflexió? Akarjuk-e? Nem kényelmesebb, tetszetősebb az önreflexió helyett önsajnálatban tetszelegni? Igaza van a szerzőnek, amikor azt mondja, hogy ezzel a trianoni traumával viszont végre valamit csinálni kellene. Nyil-vánvaló azonban, hogy úgy igazából senki sem tudja, mit kellene tenni – abban vi-szont Ablonczynak tökéletesen igaza van, hogy ez „mindenesetre a mi dolgunk, senki másé”.