Gyüre Lajos – A rebellis (3) – Történelmi játék

11. jelenet
Szín: Aspremonték palotája, berendezése szolid. Jelen vannak: Aspremont, Rákóczi és Julianna.
Aspremont: Tudom, nagyon fáj jegyesed elvesztése. De mit tehetünk? Az isten adta, az isten elvette, legyen áldott a neve.

Rákóczi: (fájón) De miért éppen őt? Miért büntetsz, ó istenem? Miért?! Mit vétettem én istenem, hogy ilyen terheket raksz rám? Mégis Kollonicsnak volna igaza, hogy be kellett volna lépnem a rendbe? S azért büntet?
Aspremont: Ennek ahhoz semmi köze. Csak te látod most igy. Az isten rosszat senkinek nem akar. De lehet, hogy téged más dologra szánt, és azzal, hogy igy vezet arra az útra, amelyiket neked szánt, csak köszönet jár érte.
Rákóczi: Ha legalább elmehetnék Darmstadtba! S ott vehetnék tőle örök búcsút!
Aspremont: Tudod jól, hogy az lehetetlen. A császár megtiltotta, hogy a házadat elhagyjad! Titokban akarsz oda menni? Annak nincs semmi értelme, hogy te most Darmstadtba menj! Magadra vonod a császár haragját.
Rákóczi: De legalább a koporsóját láthatnám!
Aspremont: A cinterembe nem engednek be, akkor meg minek kevernéd magad egy újabb veszedelembe? Tudomásul kell venned, hogy te vagy a családod utolsó férfi tagja. Neked gondolni kell arra, hogy megházasodj, gyermekeket, fiúkat szüljön feleséged! Kihal a családod, ha te kolostorba vonulsz! Tudom, fáj Madlen elvesztése, de örökké nem sirathatod. Itt ülsz csak, ki sem mozdulsz a palotából. Menj emberek közé! Társaságba! Hogy minél előbb felejthesd el ezt a tragédiát.
Rákóczi: Nem, én nem akarok felejteni.
Aspremont: De muszáj! Arra még nem gondoltál, hogy a császár bármelyik nap ki-jelölhet számodra egy új jegyest, és azt nem utasíthatod vissza?! El kell venned, tetszik, vagy nem! Azt tanácsolom neked, előzzük meg az ilyen kínos helyzetet. Válassz te magadhoz illőt, mielőtt még arra sor kerülne.
Julianna: (belép) Miről győzögeted az én kedves, szomorú öcsémet?
Aspremont: Arra, hogy házasodjon meg minél előbb, nehogy a császár válsszon neki feleséget!
Rákóczi: Várjatok, legalább addig, míg a gyászév letelik!
Julianna: Nem akarlak, kedves öcsém megsérteni, de nem vagy te rokona a csa-ládjának, hogy évekig gyászold. Bármennyire is fáj, de Ferencnek igaza van. Ezt nem lehet halogatni!
Rákóczi: Annyira terhetekre vagyok!?
Julianna: Ne érts félre! Mi csak meg akarunk kimélni egy újabb kellemetlenségtől!
Aspremont: Kellemetlenség? Egy életre szóló gyötrelem! Azt javaslom, előzzük meg a császárt.
Julianna: De annak titokban kell történnie, mert ha megtudja az a hárpia Eleonóra, akkor vége a tervünknek! Ráadásul még az udvarból is kitiltanak!
Aspremont: Nekem volna egy ajánlatom. Amikor a hercegi címed visszaszerzését intéztem, Gauden, a mainzi választófejedelemnek a rezidense – minden bizonnyal az ura megbízásából – egy partiet ajánlott Ferencünk részére.
Julianna: Nocsak, nocsak! Hadd hallom, ki az a szerencsés hölgy?!
Aspremont: Megmutatta az ajánlott leányzó arcképét is: egy gyönyörű piros arcú, szőke hajfürtű teremtés! Mi több, hozzád illő, Ferencem! így mondotta Gauden! Te most töltöd a 19-ik évedet, ő pedig a 16-ot.
Julianna: És a családja?
Aspremont: Jobbat nem is találnánk! A hesseni-rheinfelsi fejedelem elsőszülött leánykája, Sarolta, akit mostanság a thorni clarisszáknál nevelnek.
Julianna: Az a hesseni fejedelem, kinek második felesége egyenes rokoni ágban van az angol királyi családdal, nemkülönben a francia XIV. Lajossal? Látod, drága Ferencem!? Az isten mégis csak gondot visel az árvákra! Elrendezi az ügyünket! (fejéhez kap) Most jut eszembe! (Rákóczi felé) Hisz ez a leány a mostoha húga volt jegyesednek, Madlennek!
Aspremont: Hihetetlen! Ez a sors keze!
Julianna: Bizony, ez így van! Miután elhalálozott a darmstadti fejedelem, Madlen édesanyja feleségül ment a hesseni fejedelemhez!
Rákóczi: Valóban, milyen különös!
Aspremon: Különben itt a medailon. Hova is tettem? Az asztalon kell lennie. Meg is van. Tessék!
Julianna: De hisz ez még gyermek! (kissé éllel) Különben úgy tudom, hogy a vá-lasztófejedelem családja bővelkedik leányokban!
Rákóczi: (kissé vontatottan, mint akit nem érdekel a téma) Úgy tudom, ő az elsőszülött, és Még van öt húga.
Aspremont: Annyi baj legyen! Legalább lesz egy sereg sógorod! Jól jön néha egy-egy fejedelmi rokon! Csak Kollonics, az a vén kártyakeverő, de legfőképp a csá-szárné, Eleonóra meg ne tudja, mert akkor az egészből semmi se lesz!
Julianna: Jaj! Ne fesd az ördögöt a falra! (Rákóczi felé) És te Ferencem?
Rákóczi: A képen nagyon szép. De a valóság! A képfestők azt pingálnak, amit a megrendelő kér. Attól még lehet akár sánta is. Meg púpos, golyvás.
Julianna: (bizonytalanul) Az igaz…(felvidulva) De hát győződj meg róla magad! Látogasd meg! Nem vagy te olyan gyámoltalan, se sánta, se ragyás, hogy szégyenkezned kéne! Ráadásul, ha megtudják, milyen házból származol, nem mondhatnak nemet! Üzend meg, mikor indulsz, készek-e fogadni… De akkor küldj magadról egy képet is! Hadd lássák, milyen helyre legény vagy így bajuszosan!
Aspremont: Csakhogy az nem olyan egyszerű! Ferenc nem hagyhatja el Bécset a császár engedélye nélkül. És mit mondunk, ha megkérdi (utánozva a császárt) „Ugyan graf Ragozzi, hova ilyen lóhalálba? Úgy hallom, most tért vissza Itáliából (bizonytalanul) vagy a birtokairól? Már nem is tudom. Maradjon maga fiatal barátom Kollonics bíbornok társaságában. Jót fog magának tenni annyi utazás után. Meg egy kis lelki vagasz az elhalt jegyese után!” (nevetnek).
Julianna: Erre nem is gondoltam… De ha az udvar így fondorkodik, akkor mi is tegyünk úgy! Olyan útra kértek tőle engedélyt, amelyre szívesen bólint rá! Utazzatok el Bádeni Lajos generális táborába a Rajnához! Mintha hadi tapasztalatok szerzése végett fáradnátok oda. És hol is lakik az a hesseni fejedelmi család, ahol találkoznotok kéne?
Aspremont: Kölnben.
Julianna: Na látod! Onnan az csak egy nyargalás jó lovakkal! Senkinek se fog feltűnni!
Aspremont: Kitűnő! Erre Leopold se mondhat nemet! Hiába, asszonyi furfanggal szemben csak egy másik asszonyi furfang veheti fel a versenyt!
Julianna: Mit szólsz hozzá, te bús lovag? Jó lesz így?
Rákóczi: (bánatosan) Jó, nem bánom, legyen.
Julianna: De erről egy szót se senkinek!
Rákóczi: (Aspremonttal együtt) Úgy lesz.

                                            – fény lemegy –
               
12. jelenet

Szín: postaállomás, hasonló egy fogadóhoz. Asztalok, székek stb. Jelen vannak: Rákóczi, egy futár, később Aspremont gróf, illetve a halott Madlen szelleme.

Aspremont: (Rákóczihoz) Magam se hiszem el, ha valaki más mondja nekem, hogy néhány nappal Kölnbe érkezésünk után megtörténjen a jegyesség, az esküvő, és most már utazunk is Bécsbe, hogy Juliankának s az udvarnak bemutassuk ifjú feleséged. Ez igen! (vidáman élcelődve) Rebellishez illő!… De komolyra fordítva a szót, legjobban az nyugtat meg,  hogy ti, Sarolta és te, Ferencem, ahogy én elnézlek titeket, boldogok vagytok… Mondjon bárki akármit, szerelmi házasság ez a javából!… Nem akarok hízelegni, de ilyen szép párt, mint ti vagytok, talán az egész birodalomban nem találni!… Na, szólalj meg már te is!… Nem így van?!
Rákóczi: Nem hiszed el?… És én?… Ha egy héttel előbb azt mondja valaki, hogy megnősülök, kinevetem. Hogy én, aki a nősülésről már lélekben lemondtam, s íme, most alig egy néhány nap leforgása alatt házas emberként angyali szépségű feleségemmel utazunk Kölnből Bécs felé… De igazad van. Nehezen adtam rá a fejemet erre a házasságra, ám most örülök neki, hogy az isten így rendelte el… Madlen helyett nekem adta mostoha húgát, Saroltát… Gyönyörű teremtés… És sze-ret!… Ez a legfontosabb!
Aspremont: De te is őt! Még a bolond is láthatja, úgy nézel rá, mint a templomban az oltári képre!
Rákóczi: Alig várom, hogy Bécsbe érjünk, és Juliankának bemutassam… De hol maradnak a málhások?… Miért nem állnak elő már a szekerekkel?
Aspremont: Utánanézek, s megsürgetem őket!… Te csak maradj, mindjárt jön Sarolta, s nem fogja tudni, hogy hova lettél… (Aspremont el).
Rákóczi: (vidám arccal sétál fel-alá, néhány pillanat múlva jön Sarolta)
Sarolta: (megölelik egymást) Hát te!? Miért nem készülődsz?
Rákóczi: Téged vártalak. S ha hiszed, ha nem, azon törtem a fejem, mi történt volna akkor, mikor édesapád, a fejedelem oldalán megpillantottalak, s a kezedet kértem tőle, s ő nem mond igent a kérésemre… Én, a földönfutó, a 19 éves, csak a császár külön jóváhagyásával nagykorúsított idegen, odaáll a rheinsfeldi fejedelem elé: „Adja hozzám a leányát”, a 16 éves Saroltát feleségül!… Reszketett a lábam, s a vér az orcámba szökött, s míg apád szájából elhangzott az igen, én azt hittem, hogy az a néhány másodperc egy örökkévalóság!
Sarolta: Hát még én! Aki alig jöttem ki a klastromból, jószerivel férfit alig láttam a gyóntatómon kívül, és odaáll elém egy bajszos siheder, aki feleségül kér! Majdnem elnevettem magam! Ennek leszek én a felesége?… Mi az, hogy feleség?… Ezzel kell majd ezután egy ágyban aludnom?… De közben úgy éreztem, hogy a vérem meglódult, s a szívem a torkomban lüktet, és szinte ki akar ugrani a bordáim közül… S az a kis bajuszka! Hogy bizsergett tőle a bőröm! Szinte égetett, mikor először megcsó-koltál!… Istenem! Azt hittem, nem élem túl… A klarissza nővérek mind azt hajtogatták, hogy az a (szégyellősen), az a legnagyobb vétek…. és én mégis úgy kívántam, hogy vétkezzek veled. (vidáman) Hát láttál te még egy ilyen lányt?
Rákóczi: (boldogan) Kis gyönyörűségem!
Sarolta: Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél!… Te mit gondolsz?… Halálos vétket elkövetni!
Rákóczi: (megöleli) És most?… Itt?…
Sarolta: (ijedten, kissé kacérkodva) Jaj! Most ne! Itt ebben a fogadóban?… Vagy postaállomás! Mit tudom én!… Jöhet valaki!… Már hallom is, hogy jönnek!…
Aspremont: (belép, de mintha vissza akarna lépni, hogy meglátja a fiatalokat) Hát ti!?… Enyelegtek?… Enyelegtek?… Lesz rá még időtök, ha megérkezünk Bécsbe! (jóindulatúan) Most inkább készülődjetek, pakoljatok, hogy a málhát a kocsira rakhassák az emberek
Sarolta: (fiatalos szeleburdisággal) Csak ne írigykedjék az én bölcs, előrelátó sógorom! Ez a mi nászutunk!… Vagy nem?
Aspremont: (megértőn) De!… Az édes húgom!… Az!… De Bécs még messze van, s idejében el kell indulnunk, hogy napszállatra odaérjünk!
Sarolta: Jó, akkor megyek, s utánanézek, hogyan pakolták fel a stafírungomat! (viccelve) A kelengyémet! (ugrándozva el)
Aspremont: (bosszankodva) Még mindig nem váltották át a lovakat!
Rákóczi: És hol maradnak a mi fogatosaink?… (fel-le sétál) Már rég elő kellett állni a hintónak is! Ránk esteledik, mire elindulunk!
Aspremont: Megyek, s intézkedem! (el)
Futár: (bejön, körülnéz, majd Rákóczihoz) Ön kicsoda?
Rákóczi: Ezt inkább én kérdezhetném öntől! Honnan jött, és mit akar? És hogy jutott be egyáltalán ide?
Futár: Azt nem mondhatom meg… Különben mindegy. Egy nemes urat keresek… Bizonyos Ragozzi grófot…. Levelet hoztam neki.
Rákóczi: Az én vagyok. (nyúlna a levélért)
Futár: Azt mondhatja más is. Csak a saját kezébe. így szól a parancs!… Onnan fogom tudni, hogy igazat mond-e, ha megnevezi első jegyesét.
Rákóczi: A megholt Hessen-Darmstadti Magdolnát?
Futár: A levél tehát önnek szól! (átadja, aztán kimegy)
Rákóczi: (feltöri a pecsétet, és olvas, miközben megjelenik vetített képen a meghaltnak hitt Magdolna) Gróf Ragozzinak, Munkács, Sárospatak, s a többi urának saját kezébe!… Mikor ezt a levelet olvassa, jusson eszébe fogadalma, melyet irányom-ban tett apám, s családom előtt, szerződésbe foglalt eljegyzett mátkájának tekintve magam. Ezt megerősitette titkos találkozásunk is, hol esküvel fogadta: Itáliából való hazatérése után első dolga lesz engem meglátogatni. Ön, gróf úr erről meg-feledkezett, cserbenhagyva hites jegyesét. A szégyenpír égeti az arcomat, ha arra gondolok, hogy egy magyar főnemes, ki eskü alatt szavát adta, s azt nem tartotta meg. Feltolta magát fejedelmi házunkba, behálózta atyai unokabátyámat hízelgő modorával elnyerve annak barátságát, házunkba belopva magát félrevezetett minket, gondolván, hogy e házassággal a császári ház közvetlen rokonságába bekerül. Ám hazatérte után mégis úgy döntött, hogy a francia udvar fényesebb jövőt biztosít nagyságodnak… saját halálhírét terjesztve, amelyről családomat Eleonóra csá-szárnő értesített, megszabadul az immár terhessé vált jegyességtől…. Teremtő istenem! Madlen, kedvesem! Ön él?! Nem halt meg?… (fel s alá járkálva)… De miféle fátumnak vagyunk a játéka? Micsoda cselszövés ez megint?!… De hisz én kaptam meg a sógorom által a levelet itáliai utazásom közben, melyben arról értesít, kedves Madlen, hogy ön hirtelen elhalálozott.
Madlen: (sértődötten) Ne alakoskodjon, gróf Ragozzi! A fondorlat bevált! Ön megszabadult a terhessé vált kötelékétől, immár szabadon választhatott új mátkát. Sőt, nem átallotta az egész udvart értesíteni Eleonóra császárné által halála híréről, hogy az új ara előtt gáncs nélküli lovagként jelenhessen meg!
Rákóczi: (magát igazolva) Mikor hírét vettem halálának, hátrahagyva minden málhámat,Velence szépségében való gyönyörködésem, megutálva siettem haza. Télvíz idején, hóviharban, kíséret nélkül, mindössze egy sváb vezetővel vágtam neki a simmeringi hágónak a tél dühöngése közepette…
Madlen: Gróf úr! Tudja mi az, mikor a szeretett nőt – szeretett nőt – elhagyják? Megszégyenitik?… Hogy micsoda fájdalom a megcsalatás?… Mióta hírét vettem halálának, udvarunkban gyászt hirdettünk. Sajnáltam fiatal életének pusztulását, családjának romlását. Megtört szívvel tartóztattam magam a hívságoktól, nem adtunk estélyeket, várva a gyászév leteltét, és íme, ön virul, egészséges, mi több, oltár elé visz egy leánygyermeket, ki még meg sem ismerte jószerivel ezt a bűnös világot. Megszegi adott szavát, esküjét. Gróf úr, ön visszaélt egy ártatlan, a katholika hitben nevelkedett leány bizalmával! Nevem meghurcolta, nevetség tárgyává lettem. Társaságba nem mehetek – bár szemközt nem mernek nevetni rajtam családom haragjától félve –, de hátam mögött összesúgnak, kigúnyolnak: „Nézzétek, ott van Ragozzi gróf elhagyott mátkája!” Gróf úr, ön megszégyenített engem!
Rákóczi: (védekezőn) De én nem…
Madlen: (folytatja, oda sem hallgatva) Most, hogy házasságáról hírt kaptunk, már csak egy dologra kérdezek rá: ön, mint a katholika hitben nevelkedett férfiú, hogy áll majd isten színe elé, miként vallja be gyóntató atyjának a jegyességünket, esküszegését?!
Rákóczi: De hercegnő! Ekkora fondorlatosságot miért tételez fel rólam?… (Madlen eltűnik) Vajon miféle ármánykodás hálója vesz körül?… Mivel érdemeltem ki ezt a megcsalatást?! Ki mer ily gyalázatossággal beleszólni az életembe?!
Aspremont: (jön, utazóköpenyben) Kivel istenkedsz oly nagy hévvel? Mit követtek el ellened, hogy ily haragra lobbansz?
Rákóczi: (a levelet nyújtja) Itt van, olvasd magad! Most hozta egy futár.
Aspremont: (kis szünet után, míg a levelet olvassa) Miféle átverés ez? Éppen most, amikor a mézesheteid töltöd, úgy örültök egymásnak, mint egy gerlepár!
Rákóczi: Éppen ez az! Mikor boldogságom beteljesülne, mindig utamba áll valaki! Miért van ez így. Kinek állok útjában, hogy ezt műveli velem?
Aspremont: És a levél? Hihetünk neki?… Igaz! Hol a futár, aki hozta?
Rákóczi: Az előbb még itt volt… Nem tudom… De az írás valódi… Ismerem.
Aspremont: (gondolkozva) Akkor foglaljuk össze: Madlen hercegnő Eleonóra csá-szárnétól értesült a te halálodról. Te is a császárnétól kaptál hírt általam Madlen haláláról…. Tiszta sor… A császári udvarnak nem volt ínyére a rebellis Rákóczi-házzal való rokoni kapcsolat…Gondoskodtak róla, hogy ne jöhessen létre… De ilyen galád módon?! Alantas örömök ezek. Nem uralkodóhoz illők… Szemükbe vágni a hazugságukat! Csak az kéne: szégyenülnének meg!… Bár ezek orcáján olyan vastag bőr van, hogy a csizmám talpán sincs vastagabb.
Rákóczi: Jó jó, de most mi legyen? A becsületemen esett sérelmet hogyan orvosoljam? Hívjam ki párbajra Lipótot, a császárt?
Aspremont: (hevesen) Az nem jó! Több okból is. A császár nem párbajozhat. Esetleg kijelölhet maga helyett egy főtisztet, aki jó vívó hírében áll. És ha megöl? Mondtam már: a Rákóczi-ház utolsó férfi tagja vagy. Neked utódokat kell nem-zened. És itt van Sarlotta, a szép fiatal szerelmes feleséged, akit te is imádsz most már, hogy megismerted. A lakodalomban úgy néztetek egymásra, mint aki sosem akar elválni egymástól. Istenként néz fel rád! De te is őrá! Ezután már nem csak magadra kell gondolnod. Továbbá: láthattad birtokaidon való jártunkban jobbágyaid nyomorúságát. Csak benned bíznak, tőled várják sorsuk jobbra fordulását…
Rákóczi: De a becsület!..
Aspremont: (közbevág) Még nem fejeztem be. Várd ki a végét! Újra mondom: bejártuk birtokaidat. Hogyan fogadott régi tanító mestered, Badinyi. Mint láttad vi-szont Makovicét, Munkácsot? Dobóruszkán időzve fogadtad a vármegye küldött-sége élén Keczer Andrást. Megerősítettek örökös főispáni rangodban… Elleneid tudják nagyon jól, hogy heves vérmérsékletű ember vagy. Talán éppen erre számítanak, hogy valami esztelenséget csinálsz hirtelenében. Hát ne tedd! Utazzunk tovább Bécsbe, terítsék ki ők a kártyáikat! Egy bizonyos:a házasságod felbontani nem lehet pápai engedély nélkül. De milyen okkal? Hogy nem kérted ki az uralkodó engedélyét a házasságotokhoz? Ez nem halálos bűn! Esetleg fogságra vetnek egy kis időre. Mint engem.     
Rákóczi: De a becs..
Aspremont: A becsület! Valóban, az nagy dolog! Csak egyszer lehet elveszíteni. De én mást mondok neked! Tudod, hogy én minden hozzám érkező levelet elteszek. így a császárnéjét is. Ha megszorítanak, elővesszük, s bemutatjuk, ha kell a csá-szárnak is, meg annak a vagyonra éhes Kollonicsnak is. Mert hogy benne van a keze, arra esküszöm! Amit főztek, egyék is meg!… De már menjünk, mert a málhát már felrakták, és Sarolta is kész az indulásra, ne várakoztassuk meg.

13. jelenet

Szín: a bécsújhelyi várkapu bejárata. Jelen vannak: egy katolikus és egy református pap.

Kat. pap: (zörget a kapun) Nyissátok ki! Nyissátok ki!
Őr a toronyból: Ki zörget? Nem tudjátok, hogy vecsernye után becsukódnak a kapuk?!
Kat. pap: A gróf úr hívatott! Gyónni akar!
Őr: Azzal várhatsz reggelig!
Ref. pap: Látod, jöhettünk volna hamarabb, ha az úton nem térítgettél volna vissza, meg vissza a katholika hitre. Most rostokolhatunk itt reggelig míg kinyitják a kapukat!
Kat. pap: Legalább itt ne hangoskodj eretnek hiteddel, mikor az Úr színe elé készülődőt kell vigasztalni, s lelki útravalóval bőségesen ellátni!
Ref. pap: Te már az utolsó kenetet is feladnád neki, csak hogy uradnak és paran-csolódnak megvihesd a hírt: szabad a rablás a Rákóczi birtokon!
Kat. pap: Te sem vagy különb! Bezzeg nyúlkáltatok a katholika eklézsia vagyona után ti is épp eleget nemes uraitokkal együtt!
Ref. pap: Gyilkosok, haramiák vagytok! Az eperjesi vésztörvényszék kiknek a fejét kívánta leginkább? A kálvinistákét meg a luteránusokét! Kik hurcolják el papjainkat gályarabságra?
Kat. pap: A gróf úr, ki már a mennybe készül, engem hívatott, nem téged! Már az apja is, az istenben boldogult I. Ferenc is a katholika hitet vallotta.
Ref. pap: Ezzel kár dicsekedned. Az a vén banya, a Báthory Zsófia térítette vissza az igaz útról a dicső múltú Rákóczi familiát!
Kat. pap: Zrinszki Helena is a katholika hitben nevelkedett!
Ref. pap: Meg is kapta a jutalmát! Kollonics érseketek, az a mosdatlan szájú bíbornokotok kiforgatta mindenéből… Bezzeg a sátán bibliáját nap mint nap verni a nyitrai püspökkel, azt igen! Az alávaló!
Kat. pap: Nem átallod a szádra venni annak a szent embernek a nevét, te, aki a hitetlen törökkel is lepaktáltál?
Ref. pap: Én, ki jobbágya vagyok urunknak, szabadítója akarok lenni, nem elvesztője a gyónás által!
Kat. pap: És presbitereket, tanulatlan kőmíveseket, szíjjártókat ültetni az isten által megszentelt székekbe! Eltörölni a papi tizedet! Még mit nem? Mire való a jobbágy, ha nem arra, hogy eltartsa az urát, akár világi, akár egyházi személy?!
Ref. pap: Vajon nem ugyanolyan jobbágyivadék vagy te is, mint jómagam? Mivel vagy te különb, hogy csuha van rajtad?
Kat. pap: Eredj tőlem, te égetni való boszorkány! Isten ellen való vétek még szólni is hozzád! Mindjárt úgy hozzád vágom ezt a füstölő edényt, hogy vakon fogod di-csérni az Urat!
Ref. pap: Csak szeretnéd! Mert úgy váglak fültövön ezzel a bunkósbottal, amit a kutyák ellen hordok, hogy még ma este Szent Péternek fogod a vecsernyét mondani! (harang kondul)
Őr: Most már legyen békesség, mert ha kimegy az őrjárat, s itt istenkedtek, bizony mondom, hogy az áristomban találjátok magatokat!

                                                   – fény le –

14. jelenet

Szín: újból a bécsújhelyi várbörtön cellája. Jelen vannak: Rákóczi, majd később édesanyja szelleme, Sarolta, Lehmann kapitány, Lehmann zászlós, és a várnagy.
Rákóczi: (fel-le járkálva) Vajon melyik széken ült nagyapám, Zrínyi Péter, és melyiken anyai nagybátyám, Frangepán, mielőtt még a fejüket vették?… És apám? Ő miért nem ült itt? Hisz ő is részese volt a Wesselényivel folytatott tárgyalásoknak Patakon! Kassán meg arra buzdította a vármegye közgyűlésén a nemeseket, hogy csatlakozzanak, a felkelők fegyverkezzenek! Igen!… A nagyanyám!… Báthory Zsófia!… A buzgó katholika… és a jezsuiták!… Hogy betehessék a lábukat Kassára!… Meg a négyszázezer rénusi arany!… A váltságdíj! Szépen csengett Kollonics fülé-nek!… Négyszázezer… egy nemesi fő!… Meg a Rákóczi família rekatolizálása… S az én fejem?…Vajon mennyire becsülik majd a bíráim?… Kinek a  vétke, hogy a kisemmizett magyar – ura, vagy jobbágya,  egyre megy – fegyvert fog a rablója ellen?… Vajon a császár, az a gyámoltalan oktalan rendeleteivel nem bűnös abban, hogy országát (felhanggal) kifosztva, kirabolva gátlástalan katonái, hivatalnokai által, semmibe véve a százados magyar törvényeket, a nyomorba taszították?… Eh, de minek is emésztem magam?… Nemhiába vágta a szemembe Kollonics, az a fanatikus jezsuita:… „A vér nem válik vízzé! A vérpadon fejét vesztő Zrínyi Péter unokája soha nem lesz más, csak rebellis!”… Miklós bátyám szerint: „Sors bona nihil eliud!”…Akkor fogadjuk el ahogy jön, kitérni előle úgysem tudunk. Hátha annyi veszedelem után mellénk szegődik a szerencse! Ki a megmondhatója?
Zr. Ilona: (a falon megjelenik a képe) A jószerencse kevés, fiam!… Tenni is kell érte! Nem jön magától!
Rákóczi: (meglepődve) Anyám! Te itt?… Még el sem búcsúzhattam tőled… Az is annak a pokolra való jezsuitának a bűne!… Pedig szerettelek volna látni… nem öregedtél!
Zr. Ilona: De bizony, fiam!… Nézd, milyen ősz a hajam! Csak te nem veszed észre. Úgy látsz, mint mikor elszakítottak egymástól… Hány éve is?
Rákóczi: Egy hónap híján éppen tizenegy éve, anyám… Lásd, azóta már kinőtt a bajszom… de szakállt nem hagyok!
Zr. Ilona: Megemberesedtél.
Rákóczi: Megházasodtam!
Zr. Ilona: A feleséged?
Rákóczi: Szép asszony!… Még csak huszonkét éves, és már van két gyönyörű fiunk!
Zr. Ilona: És nem intézkedik a kiszabadulásodban?
Rákóczi: (súgva) De igen!… Ez titok!… Nehogy meghallják!… Itt még a falnak is füle van!… Már járt a porosz király udvarában is. Az angol király levélben üzent Lipótnak, hogy gyakoroljon kegyelmet… csakhogy… szégyellem kimondani is, a magyar főnemesek egyike-másika nem bánná, ha fejemet vennék… csak a jobbágyok… Azok a híveim… Szeretnek… Tokajban is…
Zr. Ilona: A jobbágyok!… Munkácson is ők oltalmaztak… De hát hol vannak a magyar főurak? Mi bajuk veled?
Rákóczi: Egy részük nem hisz nekem!… Más részük meg Bécs felé kacsingat!
Zr. Ilona: Például?
Rákóczi: Például Pálffy János uram, az Illésházyak, vagy Károlyi Sándor báró, Szatmár ura. Hadd ne soroljam!
Zr. Ilona: Bizony, fiam, szomorú dolog ez, hogy a saját fajtáját is elveszejtenék egyesek, csak a birtokuk szaporodna!… De hát édes fiam, ez mindig is így volt, van, és lesz, míg a világ világ!… Az uralkodóknak minden korban hű kiszolgálókra van szükségük, nem rebellisekre!… Akad is elég talpnyaló, jó, hogy a belük nem szakad a nagy igyekezetben!
Rákóczi: De a jog…
Zr. Ilona: A jog… A jog messze lakik, fiam, akár angol, vagy porosz királynak hívják!… A jó vitéznek a szablyája a jog!…Ha azt nem jól forgatja, elveszejtik. Láthatod magad is!… Nézd meg mostoha apádat, Thökölit! Ha nem a kardja, még most is Konstantinápolyban, a Héttoronyban hordhatná a láncait!
Rákóczi: Én ezzel nem dicsekednék!… Pogánnyá vált!… szakállt növesztett… vallását elhagyta!
Zr. Ilona: Fiam! Mért gyűlölöd te azt az embert? Hisz neked soha nem ártott!
Rákóczi: Nem-e? Hát ki akart megmérgezni Bécs alá vonulásunkkor?
Zr. Ilona: Az nem is volt méreg! Megettél valami rossz ételt a táborban… Vagy poshadt vizet ittál… De hogy ő nem akart mérget etetni, itatni veled, esküszöm az élő istenre, ő a meg mondhatója!
Rákóczi: Legyen, ha te úgy tartod… De előttem ne emlegesd a nevét… Igaz, hogy én sem szeretem Lipótot, de azért nem ölelem a keblemre a törököt… Otthagyta a vallását a törökért!… Pedig ez az ember luteránus iskolát nyitott Eperjesen… a mádi szőlejét nekik ajándékozta!… Luteránus!… Beáll mohamedánnak!
Zr. Ilona: Csak így kaphatott sereget… s engem kiszabadított bécsi fogságomból… Végtére is! A ti papjaitok különbek, mint a mohamedánok? Hány Luthert követő vagy kálvinista pap szenved mártíromságot, vagy adják el gályarabnak a ti jezsui-táitok?… De hagyjuk, fiam, ez nem a mi dolgunk… Neked is azt tanácsolom, a vallást ne keverd a dolgaidba… Isten nem a vallásban lakozik… (kis szünet)
Rákóczi: De akkor is!
Zr. Ilona: Csakhogy te azt gyermekként nem tudhattad, hogy mi mit éltünk át az állandó támadásoktól. Nagyanyád, a büszke Báthory Zsófia azt szerette volna elérni, hogy apád hű támogatója legyen a császárnak. Annak az embernek, aki lefejeztette a nagyapádat!
Rákóczi: Tudom. Főbenjáró bűn!
Zr. Ilona: Igen! Főbenjáró bűn, felségárulás. Ez fej- és birtokvesztéssel jár. A Habsburgok csak így tudják megtartani a hatalmukat Magyarországon.
Rákóczi: De ha az uralkodó nem tartja meg a törvényeket, akkor az Aranybulla értelmében akár fel is lázadhatnak uralkodójuk ellen!
Zr. Ilona: Fiam, a hatalmasoknak hadseregük van, a szó pedig elrepül. A despotákat senki sem vonja felelősségre!
Rákóczi: De a bíróság…
Zr. Ilona: Melyik? Amelyiket ők állítanak össze?! Talpnyaló valamennyi. Sőt azon igyekszik mind, hogy a császár kegyeit kiérdemelje! Buzgóságukban túltesznek még az ellenségeden is. Nem várhatsz tőlük se irgalmat, se kegyelmet! Nagyapád se kapott. Rosszabbak a töröknél, tatárnál. A hiúságuk magasabb a termetüknél. Egy Rákóczi felett ítélkezni? Kell ettől nagyobb dicsőség?!
Rákóczi: De hát csak van közöttük rendes ember is?!
Zr. Ilona: Az olyan ritka, mint a fehér holló. Jobban teszed te is, ha nem tőlük várod a szabadulásodat!… Szóval eljár az ügyedben?
Rákóczi: Kicsoda?
Zr. Ilona: Hát a feleséged!
Rákóczi: Ja, igen. Még a császárnál is kért audenciát, de nem fogadta. A bírákhoz utasította… De van egy jóembere, bizonyos Lehmann zászlós, ő viszi a híreket hozzá meg Juliankához.
Zr. Ilona: Ne sajnálja a pénzt, aranyat… Sok kaput kinyitott már az arany csengése!
Rákóczi: Nem olyan az… A bátyja is itt a börtönben – a kapitány – jó szívvel van irántam. Poroszok!
Zr. Ilona: És mondjad csak: a feleséged nem környékezik meg azok a semmirekellők? Ilyenkor, szorult helyzetben kihasználják, hogy védtelen asszony jár-kel a mihaszna ordasok között….
Rákóczi: Nem, anyám, nem merik! A Rákóczi név előtt meghunyászkodnak. Meg hát tud ő magára vigyázni, afelől biztos vagyok!
Zr. Ilona: Bátor asszony!
Rákóczi: Akárcsak te anyám, mikor Munkács várát védelmezted! (lépések zaja kint-ről)… Jönnek! (a kép eltűnik).
Lehmann: (belép, mögötte Sarolta, parasztasszonynak öltözve) Gróf úr! Hoztam önnek egy asszonyt!… Nálunk ez a szokás! Fejvesztés előtt legalább utoljára élvezze az életet. Van, aki bort kér, van, aki pecsenyét fal, van, aki asszonyra vágy. Van elég vígözvegy a vár alatti sikátorokban. Töltse vele a kedvét!
Rákóczi: (imazsámolyán térdelve a falon függő kereszt előtt imádkozik, hátra se néz) Köszönöm, kapitány! Nem élek vele. Sem testem, sem lelkem nem kívánja az ilyes hívságokat. Különösen…
Lehmann: Gróf úr, ne ellenkezzen! Itt hagyom, hátha meggondolja magát! A várnagy uram tudtával van, ez a parasztasszony ma éjszakára itt marad, mondom, nálunk ez a szokás! A várnagy uramnak csak az a meghagyása, hogy hajnalban, az őrök váltása után itt ne találja. Majd érte jövök. Hármat koppantok az ajtón. Jegyezze meg, gróf úr, hármat!
Rákóczi: (térdepléséből megfordulva, erélyesen) Kapitány úr! Még ön is gúny tárgyává… (Sarolta közben leveti magáról a parasztruhát)  Saroltám! (felugrik a zsámolyról) Saroltám!… Hogy mertél!… (hozzálép, ölelik egymást) Ezt az örömöt!… Mégiscsak meghallgatott az én istenem!… (fejével int a kapitány felé)… A kapitány?
Sarolta: Igen… Ő segített… Ferencem! (zokogva) Mindenem!… Csakhogy láthat-lak!… Édes istenem!… Köszönöm, hogy megadtad nekem ezt a percet!
Rákóczi: (a kapitány felé) Uram! Örökre lekötelez! Az ön nagylelkűsége határtalan!… Ha én nem is tudnám helyzetem folytán illően megköszönni azt, amit értünk tesz, de a feleségem megtalálja majd a módját, hogy…
Lehmann: (elhárító mozdulatot tesz) Gróf úr, ennyit tehettem! Az éjszaka az önöké! Hajnalban, ahogy mondtam, hármat koppantok, akkorra, grófnő, öltözzön vissza a ruhába, amelyikben jöttünk, s várjon! (el)
Rákóczi: Saroltám! Miért vállaltad ezt a férfit is megterhelő utat?
Sarolta: Édes Ferencem! Érted mindent vállalok! Csakhogy veled lehessek utolsó percünkig…
Rákóczi: A gyerekek? György és a kicsi József, a csecsszopó apróság? Nem bete-gek? Jól van mind a kettő?… Mondd, mondd!
Sarolta: György már tipeg, néha lehuppan, s akkor elgörbül a szájacskája, de nem sír… József még csecsen van a dajkánál… De te hogy élsz itt?… Mondd, mit te-gyek, hogy mielőbb szabadulhass innen?… Aspremont minden követ megmozgat, barátokat kér meg, hogy szóljanak az érdekedben, de mintha süket falaknak beszélne, semmi eredmény! A császár hajthatatlan, talán még ha engedne is, de a tanácsadói, azok semmit! Pedig már az angol, a porosz uralkodó is üzent neki!
Rákóczi: Élhetnél nyugodtan, hercegnőhöz illő módon, nem így, bujkálva, mint valami törvényen kívül álló vajákos asszony… feláldozod fiatal éveidet, alázkodsz pöffeszkedő méltóságok előtt, akik lábad sarkáig sem érnek fel, csakhogy bejuthass hites uradhoz ez átokkal terhes falak közé…. kockára téve jó híredet, azt a látszatot keltve, hogy kegyeidet osztogatod a rabláncon élő férfiak őrzői között… Mondd, megérdemlem én ezt?!
Sarolta: Ferencem! Az első pillanattól, hogy Kölnben előtted álltam, reszkettem a boldogságtól íme, értem jött egy férfi, egy daliás ifjú, ki nem rangomért, nem vagyo-nomért, családom jó híréért keresett meg a birodalom ezer meg ezer leánya közül!… értem jött, engem választott. S én alig vártam azt a percet, hogy az övé lehessek testestül-lelkestül 16 évesen… Soha más férfit nem kívántam, de mikor téged megláttalak, elöntött valami forróság, egy addig soha nem tapasztalt érzés: a tied akartam lenni egy életen át!
Rákóczi: Mikor megláttam azt a kis medaillont a sógorom kezében, még bennem élt elvesztett menyasszonyom emléke… de valami isteni sugallat azt mondta: eredj, keresd fel e gyönyörű leányt, és szíved megnyugszik isten akaratában… Mikor vég-re megláttam felém mosolygó, hamvaspír tekinteted, úgy éreztem, mintha már évek óta ismernélek… lehunyt szemmel is láttam arcod gödröcskéit, leomló szőke hajfürtjeid, és nem törődtem tovább sem Kollonics érsek, sem a császár haragjával, várható büntetésével, hogy jóváhagyásuk nélkül álltunk az úr színe elé eskütételre… Csak azt tudtam, ezt a teremtést nekem rendelte az én mindenhatóm, s ha kell, minden világi és egyházi méltósággal szembeszállok érte!…
Sarolta: Édes istenem! Már csak ezért is érdemes volt fáradnom, hogy így lássalak! Hogy erőt gyűjthessek a továbbiakhoz is!… Ferencem! Neked ki kell jutnod innen, bármi áron is! Ezek a falak!… Szörnyű, szörnyű!… De akkor is ki kell jut-nod, hogy védhesd magad!… Ezek elveszejtenek!… A hadügyi tanács már összeült… és semmi jót nem várhatunk tőlük!  
Rákóczi: Szirmai István rabtársam – ajánlotta, hogy a ruházatomból általa küldjek ki egy vajákos asszonynak, s az az ő pártos szellemeivel kiszabadíttat engem!
Sarolta: Jaj, csak azt ne! Vétkezel Isten ellen! Inkább az ő segítségét kérjük!… Talán az isten is úgy rendelte, hogy Lehmann kapitány látva a császári ház ármányosságát, segítségünkre van, és kiszabadulsz ebből a pokol kapujából… Én csak egyet nem foghatok fel: miért gyűlöl téged annyira a császár, Kollonics meg az udvar? Hányszor törtek már az életedre, kevertek mindenféle intrikába?!… Mit vétettél nekik?

Rákóczi: Azt, hogy élek!… Hogy nem léptem be a rendbe… átadva vagyonomat nekik… hogy látom csalárdságukat… mohóságukat, hogy akarnak elnyelni szinte fulladásig egy népet, mely nem hajtja iga alá fejét, s emberhez méltó életet akar élni szabadon… és én ezt tudom. Ezért útjukban állok… Úgy is mondhatnánk, hogy családunk fátuma ez! Nagyapámnak itt vették fejét! Apámért nagyanyám kétszázezer aranyat fizetett, nekem talán az ég azt rendelte, hogy kövessem az előttem járókat!… Fej, és jószágvesztés!… De látod már lassan virrad, s mi azzal töltjük az időt… amit úgy is tudunk mindketten… Oh, kedvesem!… Mennyit kell még miattam kiállnod!
Sarolta: Még bírom! De ha tudod, hogy így van, miért nem veted eléjük minden vagyonod, mint kutyáknak a koncot?… Marakodjanak rajta!… Akkor tán lecsillapodnának.
Rákóczi: Nem, kedvesem!… Mert holnap vagy holnapután kezdődik újra minden! Gyilokkal, ármánnyal, míg csak élek! Nem.
Sarolta: Más utat kell találni! (egymást ölelik, nem hallják a kopogást, belép Lehmann, ekkor bontakoznak ki az ölelésből) A kapitány úr már tudja az ítéletet?
Lehmann: Még nem! De minden pillanatban megérkezhet. Nincs veszteni való időnk, ha cselekedni akarunk!
Rákóczi: Akkor valóban ne vesztegessük hiába az időnket! Kapitány úr, ön többet megtesz értem, mint amennyit a regula megenged! Megéri ez önnek?
Lehmann: Gróf úr, az ön ügyét igazságtalanul ítélik meg. Önnek nincs bűne! De az semmit nem jelent! Attól önt nyugodtan fejvesztésre ítélhetik. Önnek sok az ellensége. Nemcsak az osztrák hivatalnokok. A magyar főurak közül is sokan az ön fejét akarják. Amíg ön él, addig az ő lelkiismeretük nem tiszta! Nincs mire hivatkozniuk, miért nem csatlakoztak önhöz, nemzetük felszabadítási tervéhez! Ellenben ha önt kivégzik, már van mire hivatkozniuk! „Lám, a nagymúltú Rákóczi családdal is hogy elbántak a Habsburgok! Akkor mit akarok én, akinek se vagyona, se hatalma nincs annyi, mint a Rákócziaknak!?”
Rákóczi: De az ön uralkodója, Fridrich támogat engem! Megírta a levelében. Ön is láthatta, megmutatta a feleségem!
Lehmann: Fridrich, az én uralkodóm igazságos, de a Habsburgok nem szeretik! Lehet, hogy éppen azért fogják elítélni, mert ő kérte az ön szabadulását! Higyjen nekem! Ne bízzon a bírák jóindulatában! Találjon más utat a szabadulására!
Rákóczi: És erre éppen ön biztat?
Lehmann: Mivel tudom, hogy ön ártatlan. Nekem az én uralkodóm szava a döntő. És az igazság. A bíróság már összeült, és bármely pillanatban meghozhatja a döntését. Akkor viszont már késő azon gondolkodni: mit is lehetne csinálni. A halálra ítéltet állandóan éjjel-nappal strázsa őrzi, nehogy kárt tegyen magában, mert akkor elmarad a kivégzési ceremónia. Nincs látnivaló, pedig a kivégzésre összesereglett bámészkodóknak cirkusz kell!
Sarolta: Akár a rómaiaknak hajdanán!
Lehmann: Vért akarnak látni! Hogy üti le a bakó a fejét a szerencsétlennek. Sikerül-e egy csapásra, vagy nem! Még tán fogadást is tesznek rá! Színjáték az egész! Hogy vérre, életre megy, az a közönséget nem érdekli! Azért mondom, gondolja meg gróf úr, hogy mit is akar tenni, amíg nem késő! Én itt vagyok, nemsokára itt lesz Bécsből az öcsém is, ő is segít, ha kell! Akkorra tudni szeretném, hogyan döntött.
Sarolta: Nem lehetne a bírósági döntést mégiscsak megvárni? Hátha kedvező lesz!
Lehmann: Ha engem kérdez, grófnő, én csak azt mondhatom: ne várja meg a bíróság döntését, mert az más nem lesz, mint fejvesztés! És én abban nem segédkezek! Az én kezemhez ne tapadjon ártatlan ember vére!… Más kiutat nem látok, hát akkor inkább legyen a szökés!
Rákóczi: De hogyan? Ebből a sasfészekből?!
Lehmann: Van rá mód!… Csak veszélyes!… Nem biztos a siker.
Rákóczi: Hogyan?
Lehmann: A hátsó kapun. Az az esti kürtszóig nyitva van. Átveti magát a falon, és már szabad az út. A vizesárkot átúszva már várhatná önt a grófnő egy kocsival. A többi az önök dolga.
Rákóczi: Az nem jó!… Kocsival nehéz a menekülés! Csak az utakon mehetünk, azokat meg elállja a katonaság, miután a szökést észrevették… Azonkívül meg, ha engem elfognak, legfeljebb visszahoznak ide. De ha a feleségem is velem van, ide kerül ő is. Ki neveli fel akkor a fiainkat?!
Lehmann: Igaza van! Egyedül egy lovas akár egy kísérővel hamarabb menekül… Hát akkor holnap, mielőtt az esti kürtszó elhangzana!… Akkor vált a strázsa, az a legalkalmasabb pillanat!… Az öcsém, Lehmann zászlós hoz önnek egy dragonyos kabátot. Azt vegye fel!
Rákóczi: Akkor holnap a kürtszó előtt! (a feleségével sokáig ölelik egymást, majd Sarolta Lehmannal el)
– a fény lassan lemegy –
Lehmann zl: (ajtónyikorgás, belép, suttogva) Gróf úr! Itt a kabát!… Vegye fel! (kint-ről lépések)
Rákóczi: Gyorsan a spanyolfal mögé! (a zászlós elbújik, de a lélegzése hallatszik)
Várnagy: (jön, meghallja a suttogást) Úgy látom, rosszkor jöttem! A gróf úrnak még ilyenkor is kedve van a leányokhoz?! Így már érthető, miért nem fűlt a foga a reverendához Neustadtban! Egy magyar főnemes, aki úgymond ad magára valamit, és a fiatal felesége mellett is?… De hát ez az ön dolga
Rákóczi: (látja, hogy a várnagy félreérti a helyzetet, hát ráhagyja) Talán az utolsó alkalom. A feleségemet úgysem engednék be hozzám!
Várnagy: Ám legyen! Már nem sokáig! Az ítélet útban van! (viccelni akar) Lehet, hogy én is így tennék, mivel csak egy fejem van, s ha azt leütik, nem tudnék csó-kolózni! (kifordul, miközben Lehmann zászlós kijön a spanyolfal mögül, és öltözteti Rákóczit)
Lehmann: (sietve jön, az öccséhez) Nézz szét a folyosón! Ellenőrizd a kaput! (Rákóczihoz) (Lehmann zl. el) Gyorsan, most van a váltás!… Isten önnel! (megölelik egymást)
Rákóczi: És ön? Itt marad?… Úgy beszéltük meg, hogy…
Lehmann: Nem. Én maradok!… Feltünő lenne!…
Lehmann zl: (ijedten jön) A hátsó kapu csukva van! (pillanatnyi csend)
Rákóczi: (határozottan) Akkor a főkapun megyünk! Induljunk Isten segedelmével! (hátáradob egy zsákot, amelyben a dragonyos kabátot hozta Lehmann zászlós)

                                               Vége

Narrátor: Lehmann kapitányt – miután kiderült, hogy a szökésben segédkezett – hadbíróság elé állítják, s halálra ítélik. Testét felnégyelve a birodalom négy részében elrettentő példaként kifüggesztik a városkapukra. A Rákóczi szabadságharc idején, mikor a kuruc csapatok egy időre elfoglalják Bécsújhelyet, testét a városkapuról leveszik, és Kőszegen tisztességgel eltemetik.