Húszéves a Szlovákiai Magyar Írók Társasága – „Hogyan tovább…”

Szerző: Fónod Zoltán
„Mozgalmas évek voltak az elmúltak”, írhattuk, mondhattuk húsz évvel ezelőtt, amikor először nyílt alkalom arra, hogy  az  1989-ben  születő demokrácia  „überolja”, meghaladja a múltat, a „sohse voltat!”, mellyel az 1948-as változásokat szoktuk emlegetni.

 A magyar üldözés évei után a „februári fordulat” megváltás volt a magyar kisebbség számára, azonban az „önkényesen” adagolt demokrácia – a  későbbi évtizedek kudarcaival együtt – reményvesztetté tette azokat is, akik bíztak/hittek a változásokban. A „letűnt korszak” a maga kitérőivel, torzulásaival a „másként gondol-kodás” minden formáját elítélte, így nem volt véletlen, hogy a polgári demokrácia mindennapjaitól többet vártak azok, akik 1989 novembere után a szabadság és a jogegyenlőség reményeivel fogadták az európai méretű változásokat. Vonatkozik ez az önálló magyar írószervezet megalakulására is.  
Az Írószövetség Szlovákiai Szekciója keretében 1954-ben alakult meg a „magyar munkaközösség”, melynek tevékenysége az első években inkább az önképzőkörhöz hasonlított. Huszonkilenc nevet tartalmazott az első nyilvántartás, közülük csak négyen voltak az Írószövetség tagjai. Mivel az első köztársaság íróinak jelentős része a ma-gyarságot sújtó jogfosztó intézkedések miatt Magyarországra települt át, a kisebbségi  magyar irodalom folytonosságát néhány író (Egri Viktor, Fábry Zoltán, Sas Andor, L. Kiss Ibolya, Rácz Olivér, Csontos Vilmos, Szabó Béla) jelentette. A későbbi években a Szlovák Szekció a Szlovák Írók Szövetsége néven működött (1954 áprilisától), 1969-ig azonban szerves része volt a Csehszlovák Írók Szövetségének. Az államjogi kérdés rendezése idején (1969 júniusában) önállósodott a Szlovák Írók Szövetsége. Ezt a meg-nevezést 1989 decemberéig megtartotta. A szervezet tagozataként működött a magyar, illetve az ukrán írók szekciója. A „hőskor” erényei közé tartozott az Irodalmi Szemle (1958), valamint a Madách Könyv- és Lapkiadó (1969) „kiverekedése” is.
A Magyar Tagozat vezetősége a hatvanas években állhatatosan védte a magyar helységnevek használatának elvét, továbbá a kisebbségi jogokat az oktatás és a kisebbségi kultúra  területén, és szembeszállt azokkal a törekvésekkel, melyek az irodalmi élet kor-szerűsítését, új irányzatok megjelenését ellenséges, eszmeileg kétes tevékenységnek mi-nősítették. A Magyar Szekció vezetősége az elsők között foglalt állást (1968 márciusában!) a nemzetiségi kérdés rendezése mellett. Ez a  magatartás  később, a konszolidáció éveiben, 1970 után – egyes írók esetében – ürügyként szolgált a megtorlásokra.
A Magyar Szekció munkájában a változás előjele az a tisztújító taggyűlés volt, melyet 1987 tavaszán tartottak. 1988 decemberében – több hónapos csatározás után – a vezetőség elutasította a határozatok végrehajtásában tapasztalható kivárást és tanács-talanságot, és változást  eszközölt a titkári funkció betöltésében is. Az 1989 februárjában megtartott közgyűlés vitaindítója azzal a szándékkal készült, hogy a Magyar Tagozat vezetősége elmarasztalja az Írószövetséget az elmúlt évek mulasztásaiért és torzulásaiért. 1989 májusában a Magyar Tagozat állást foglalt a magyar  kisebbség nemzetiségi jogai biztosítása mellett, és döntés született arról is, hogy a Magyar Tagozat autonóm szervezetként kívánja magát a jövőben meghatározni és a jogait sta-tútumban rögzíteni. 1989. november 17-én a magyar lapok főszerkesztőivel az irodalom és a nemzetiségi kérdés időszerű problémáit  vitatták meg, felkérve a lapok fő-szerkesztőit, hogy támogassák a Magyar Tagozatot ezekben a kérdésekben és szün-tessék meg a publikációs tilalmat a korábban „megbélyegzett” írókkal szemben.
Ekkor foglalkozott a vezetőség ismét a Comenius Egyetem Bölcsészettudo-mányi Karán létesítendő magyar nyelv- és irodalomkutatási részleg kérdésével, vala-mint javaslatot terjesztettünk a kormányszervek elé a nemzetiségi tudományos intézet megszervezése tárgyában is. Többszöri sürgetésre annyit sikerült elérni, hogy a Szlo-vák Köztársaság Kormánya határozatban kötelezte az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy 1989 december végéig hozza létre a Comenius Egyetemen a kutatási részleget. Az események a későbbiekben nemcsak a kormányt seperték el, hanem a határozatát is. Az új helyzetben azt a megoldást választottuk, hogy az egyetem rektorához, majd a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségéhez fordultunk (1990 márciusában) a részleg megalakítása ügyében. (Bár a tanszék létszámát később bővítették, a részleg létrehozásáról a tanszék vezetése „megfeledkezett”.)
1989 decemberére rendkívüli közgyűlést hívtunk össze, mely úgy döntött, hogy a Szlovák Írók Szövetségének Magyar Tagozata a Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságává alakul át. A szervezet a novemberi eseményeket megelőzően, a demokrácia és a jogállamiság szellemében a nemzeti kisebbségek helyzetének megoldását sürgette. Hitvallásként fogadtuk el azt az elvet is, hogy legyőzzük a hazugságot, „ne az erőszak, hanem az igazság és a szépség szegüljön szembe mindenfajta álnoksággal, gátlástalansággal, hatalmi önzéssel”.
Annak érdekében, hogy a CSMÍT szervezeti felépítése ne csak az intézőbizott-ság ügye legyen, kérdőíves adatlappal fordultunk tagjainkhoz az alapvető kérdések (jog-alanyiság, közgyűlés, elnevezés, tagfelvétel stb.) megoldásában. Ezeket azután az elfogadott alapszabályzatban rögzítettük. (Lásd: Tájékoztató, 1991.) Az alakuló közgyűlést 1990. január 26-án tartottuk, és az elfogadott alapszabályzatot a Szövetségi Belügy-minisztériumba és a Szlovák Közársaság Belügyminisztériumába felterjesztettük, ahol azt (a később jóváhagyott) gyülekezési törvény értelmében elfogadták. Talán nem érdektelen utalni arra is, hogy a CSMÍT választmánya a kisebbségek elleni nacionalista és soviniszta támadásokkal szemben rendszeresen továbbította állásfoglalásait nemcsak az Új Szónak, hanem a szlovák sajtónak is (Kultúrny život, Literárny týždenník stb.), ahol jobbára közölték  az állásfoglalásainkat.
Állásfoglalásban rögzítettük véleményünket az elfogadott nyelvtörvénnyel szemben is. Leszögeztük: az elfogadott nyelvtörvény sérti az európai normákat és az első köztársaság idején alkalmazott gyakorlatot. Megállapítottuk azt is, „az a tény, hogy Dél-Szlovákia magyarsága az elmúlt hónapokban fegyelmezetten viselkedett, senkit sem jogosít fel arra, hogy alapvető jogait kétségbe vonja”.
Említsük meg azt is, hogy az 1989. december 19-én megtartott rendkívüli közgyűlésen a Csehszlovákiai Magyar Írók Társasága nyilatkozatot fogadott el, melyben egyértelműen támogatta „azokat a mélyreható társadalmi változásokat, melyekre az egyetemi ifjúság és a diákok elleni brutális rendőri beavatkozást követően került sor.  (…) Síkraszállunk az emberi és állampolgári jogok legteljesebb érvényesítéséért, a nemzeti kisebbségi jogok – beleértve a kollektív jogok biztosítását is – érvényesítésé-ért, a szólás-, a lelkiismereti és vallásszabadság alkotmányjogi biztosításáért”. A nyilatkozat a továbbiakban megállapítja: „Az alkotók számára meghatározó hitvallás volt az elmúlt években, hogy legyőzzék a hazugságot. Mert a hazugsággal szemben a mű-vészet látszólag mindig csatákat is vesztett, de végsősoron mindig győzedelmes volt.” A népek, nemzetek egymásra találását is fontosnak mondja a nyilatkozat, hangsúlyozva, hogy: „ne az erőszak, hanem az erkölcs, ne a hazugság, hanem az igazság és a szépség szegüljön szembe mindenfajta álnoksággal, gátlástalansággal, hatalmi önzéssel”– olvassuk az  l990-ben kiadott Tájékoztatóban.
Itt egyébként megtaláljuk a  CSMÍT alapszabályzatát is, melyben többek között azt olvashatjuk, hogy „a választmány és a bizottsági tagok megbízatása két évre szól… Az egyes tisztségeket a tag legfeljebb két egymást követő választási időszakban tölt-heti be”. A magyar irodalom „szabad felvirágoztatásának kedvező feltételei” meg-teremtése mellett „lehetővé teszi, hogy irodalmi csoportosulások, tagozatok, regionális csoportok és klubok alakuljanak, és támogatja a fiatal alkotók tevékenységét” is. Ha valahol, akkor a területi, illetve regionális csoportok alakítása kérdésében mintha ma is „adósak” lennénk az irodalomnak és önmagunknak.
Talán nem érdektelen említenünk ezeket a tényeket, torzulásokat, az egyéni érdekek és elfogultságok kísértéseivel szemben. A tagság érdekeit védve, teljes határozottsággal kijelenthetjük, az eltelt húsz év nem az egyéni önzést, hanem a sokrétű munka és a tartalmas szervezeti élet lehetőségeit kéri tőlünk számon. Nem a vámszedői akarunk lenni az alakuló vagy a kialakult helyzetnek, hanem az érdekek sokféleségében próbálunk eligazodni, hogy munkánk eredményes legyen. Minden önzéssel, „egyéni” túlkapással szemben – akárcsak a nyolcvanas évek végén –, ma is a megmaradás és a közösen vállalt felelősség pártján állunk, és elutasítjuk az egyéni önzés és akarnokság kísértéseit.  
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: a „hogyan tovább?” kérdésére is  együtt, közösen  kellene  keresnünk a választ. És akkor talán eljutunk oda is, a tisztújító közgyűléseinken nem válik „rendszerré”, hogy a 118-as létszámú szer-vezetben néhányan (20–30 személy) választanak elnököt vagy tisztségviselőket! Más szóval, nem a „kényszer” vagy az „ügyeskedés”  lesz az úr, hanem az a tisztes szándék és akarat, mely közös ügyünket, az irodalom érdekeit látja és az elvégzett munka minő-ségét becsüli!
Most és minden időben! Karnyújtásnyira vagyunk attól, hogy a „forgatóköny-vek” bölcsességét keressük és tiszteljük!  Jobban, mint eddig…