Kulcsár Ferenc – R. C. ódája a Földanyához

                   Ne keresd kívül, tenmagadban belül van az igazság.
                                                        Aurelius Augustinus

Ó, istengyümölcse-csillag, Földanyám, zafírragyogású űrben
száguldó hazám, ki bennem lakozol és tebenned én,
szülőanyám, egyetlenem – a te szemeddel látnom, a te füleddel hallanom,
hogy ezt adod nekem! Ó, Földanyám, a te éltető kebleid:
a levegő, a víz és a nap angyalai
elevenítik meg testemet, hisz belőled vétettem
s te adod nekem az életet: titokteli véred tölti meg vérrel
ágbogas ereimet. Véred, amely felhőkből hull alá
és ennen méhedből tör elő, erdők patakjaiban édesen csobog,
síkságok nagy folyóiban hömpölyögve árad,
s hatalmasan dühöng hullámaiban az óceánnak.
A levegő is, mit belélegzek, angyalaidé, Földanyám,
smaragdragyogású kozmoszban keringő hazám. Leheleted
azúrkék az egekben, és hegyek csillogó csúcsain rebeg,
erdőségek levelein susog s hullámzik az arany gabonaföldek felett,
belengi a magasságot és mélységet, a sivatagok forró
homokjában éget, és a völgyek zöldellő illatában szendereg.
Csontjaim keménysége is, Földanyám, tetőled ered,
sziklák és kőszirtek csontjaiból keletkezik, mint ahogyan húsomnak
lágysága is a te húsodnak bársonyából születik,
mely vörössé és sárgává érik a fák
édes gyümölcsében, táplálván engem örökkéten.
Szememnek fénye, fülemnek hallása, Földanyám,
a te színeidből és hangjaidból született évszázak alatt,
melyek körülölelnek engem, mint óceán hullámai a cethalat,
mint süvítő szél a madarat. Bizony mondom, Földanyám,
tőled kaptam egész testemet, méhedből vétettem,
egy vagyok veled: szereteted hozzám nagyobb,
mint a legnagyobb hegyek, mélyebb, mint a legmélyebb
tengerek, s mivel én is szeretlek téged,
soha el nem hagysz engemet, míg mélyeidbe vissza nem térek.
Bizony mondom, Földanyám, tisztelem a törvényt,
mely bele van írva mindenbe, ami él,
fákban, folyókban, hegyekben, madarakban és halakban
a napsugárnál fényesebben beszél. És belém is bevésetett,
leheletembe, vérembe és csontomba,
a szemembe, a fülembe, a húsomba.
És beíratott levegőbe, vízbe, földbe, barázdákba, árkokba,
mélységekbe és magasságokba, hogy mindörökké halljam szavát,
az élő Isten örök akaratát. Ó, istengyümölcse-csillag,
Földanyám, zafírragyogású űrben száguldó hazám,
ki bennem lakozol és tebenned én – szülőanyám, egyetlenem –
a te szemeddel látnom, a te füleddel hallanom,
hogy ezt adod nekem!

R. C. imája

Legszelídebb Nagyság, legnagyobb Szelídség, ki vagy, mint a kéz,
amelybe sírunk, oly nincstelen, s mint a tenyér, mely betakar,
oly meztelen, mindazonáltal mindenben minden
és mindenkiben mindenki, jegyezz el engem a hallgatással és fénnyel,
az emberi szívek szakadékának csendjével. Könnyek sója mossa
falvak és városok arcát, káromlások angyala harcolja harcát,
vér ontatik és dúl paráznaság, letöretik, jaj, az ág, letöretik
a zsenge-édes, és elissza a sötét mindazt, ami fényes.
Ó, bennünket szenvedéllyel szertő Istenem,
a mindenségben nincsen jól valami, szívekbe fúródó golyók
surranását hallani, kések sikolyát szikrázó köszörűköveken,
s meghasonlást és kivetkezést látni szerte a tereken.
Jegyezz hát el engem a hallgatással, Istenem,
hogy úgy legyen, mikéntha nézném ezer évek óta,
s ezer éve hallanám a bolygó szegényeket, kiknek útja nem a te
atyai házadba vezet, mert káprázat nyeli el útjukat és rettenet.
Add, hogy lezáruljon, mint könnyes szemhéj, hiúságunk nyomora,
s ledőljön, mint Bábel tornya, tudatlanságunk temploma,
s tedd, hogy tudván tudjuk, a mindenség mond imát
velünk és értünk, s eme szent imába helyezd a reményünk.
Uram, a te teremtésed fuvallata hűsíti-perzseli
szívünket és arcunkat, megszentelve pillanatainkat,
hogy bizonyossá legyen: nincsen kitől, nincsen miért félnünk,
ellenkezőleg, dicsőséged örökös birtokosaiként kell élnünk.
Istenem, add hát, hogy lehessünk mindenkor ébren,
hisz benned vagyunk örök útbanlétben. Én Uram, én változatlan fényem,
a mindenség kitáruló kapujában állva egyedül benned van reményem.
Ítéletedet várom. Ölelj magadhoz! Túl életen és halálon.