Zirig Árpád versei – Köszöntjük a 70 éves költőt

Összegyűjtött szavaim
Tolvaj szél csatangol az utcákon,
idegenként belém rugdosnak a szavak.
Temetőinkben a mécsesek égnek,
az őrtüzeink némán kialszanak.         *
        Ablakkeretek közé szökik
        a tétova árnyék, mint a gond.
        Bohócok kiszöknek a manézsból,
        egy egész ország már a porond.
        
        Emlékek közt eszme nyivákol
        átfestett zászló,vörös halál.
        Esélye van a hallgatásnak, a
        gyűlölet minket újra megtalál.
        
        Beborul, szomorkodik
        az alkonyati arcom.
        Árván maradt a fűzfa
        a vesztes folyóparton.
        *
        Csontjaim között ismét
        parázslik a fájdalom.
        Visszatérő gyászszelek
        gúnyolódását dugdosom.
        *
        Összeölelkező szavaimmal
        egy szál egyedül bolyongok,
        hozzám, ha megvetéssel
        gőgös idegenek motyognak,
        édesanyám szavai,
        ti maradtok meg reménynek,
        örök kapaszkodónak.

Várom az ébredés hajnalát

        Üzenek hadat az időnek,
        üzenek hadat a feledésnek.
        Számban a szó után,
        újabb szó csikordul.
        Én itt maradok, hordani
        az olvatag reményt,
        míg bírom súlyát a szürke
        napoknak. Nem tudom,
        hogy hova rejthetném el magam.
        Csak bámulnak rám,
        de miért, tán azt hiszik,
        mennem kellene?
        Azt hiszem, mégis maradok.
        A ház az enyém. Hazám,
        emlékeim szerint sosem volt.
        Frissen szántott csallóközi
        rögökön bukdácsol
        a naplemente.

        Félig megszenesedett
        farönkre telepszem,
        mely bátortalan kis zöldellő,
        friss ágacskával vigasztal.
        Ha erre jártok,
        álljatok meg nálam.
        Megvendégellek titeket
        feneketlen, mély hallgatással,
        váratlanul fel-fel fakadó
        őszinte imával,
        szótlan létem önmarcangolásával.
        Minden olyan összetett,
        mint egy végtelenbe
        vesző álom.

        Várom az ébredés hajnalát,
        a soha meg nem gyújtott
        gyertyák fénykáprázatát.
        Unokáim gyémánt hangja
        tiszta mint a hegyi forrás,
        tiszta mint a fákon születő tavasz.
        Vékony a remény,
        mint a pénzen vásárolt szerelem,
        de azért maradok.
        Recehártyámon fölsejlik
        egy távoli kalászos emlék.
        A bujdosó fény földereng,
        Pára ül ki a folyópartra,
        zöld lánggal égnek el
                a jégcsapok.     
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                
Kezdődhet a teremtés…

        Pirkadatkor,
        amikor a csészék
        kávét illatoznak,
        az út szélén,
        csúcsaikon fénykoszorúkkal,
        katonás rendben
        felsorakoznak a jegenyék.
        A költő agyában,
        mint lombok között
        a madarak éneke,
        ébredezni kezd az értelem.
        Már túl az álmokon,
        az árnyék peremén.
        elhamarkodottan
        kimondott szavak mögött
        bújócskát játszanak a csillagok.
        Földereng a Nap,
        megszületik az önkívület.

        Kezdődhet a teremtés.