Kulcsár Ferenc versei

Október, dió – mindhalálig
A kert végében pompázó, fejedelmi diófa
a mennykövekkel játszó istenek árnyas szentélye volt,
ám romolhatatlan lombjával egy októberi napon

R. C. fölé hajolt. Éveken át álmodott hűsében
boldogult úrfikoráról, a körülötte settenkedő halálról,
s egy túlvilági, másik diófáról: ágairól álmában
gyakran zuhant alá – mennyből a pokolba,
mint akinek odalent, a mélyben van elvégzendő dolga.
Én még olyan kicsi vagyok, dióhéjban elalhatok,
írta R. C. egykoron: azért vagyok ily kicsinkó,
mert a hintóm dióhintó, tűző napon kelek útra,
hintómat négy csiga húzza. Így indult R. C. az ifjúság vadonába,
a tél fehérfém-hajlékába, tavasz templomába, nyarak pitvarába
s a dióbarna Skorpió havába, hol a szél a csontkoronás
diófát tépázza. Csörögve hullt évente a földre
a megkovadt DIÓ: a D, az I, az Ó! Így a jó, így a jó,
mondta R. C. csöpp fiának, így a jó, szépanya nyelvén hallható,
míg fölöttünk az Isten nagy országa lebeg,
s peregnek őszi levelek… Anyaöltől anyaföldig
kíséri a dió R. C. életét – négy hűs kamrájában
rengetve a reményt. Dió, cukor, mák, dió, cukor, mák –
szétzúzódott az a világ a sárgaréz mozsárban,
mégis, R. C. máig, máig, mindhalálig
gyűjti a harmatos avarról a diót születése havában,
mindszenthó lángoló, hamvas aranyában – misztériumnak, gyógyszernek:
maradhasson örök gyermek… Diófából készítteti R. C.
hálószobája bútorát: a benne suhogó-regélő
diófalomb ringassa a túlvilágra át. Dióhéjban aludt egykor,
négy kamrája illatos, arany hűvösében, s azt kívánja,
koporsója diófából légyen. S mert mindennek megvan
a megszentelő ára, homlokára dióolaj balzsamot
kenjen az Isten szolgája.   
R. C. nyírfácskája

Díszeid a havas Hold letépte, drága! Ó, hamupipőke-árva,
állsz a hóban dermedt-csontfehéren,
boszorka-varjak gyászt írnak feletted az égen. Állsz a fagyban
jéggé váltan, kedves, dércsipkézte ágaidra
süvöltők serege repdes: pittyegnek, rebegnek,
villognak, lingálnak – panaszolván rossz sorsuk a világnak.
Nagy egek hava száll, a lélek sírdogál,
s lázban égsz te is, nyírfácska, drága: ó, ma minden, ami él,
minden, minden árva –
a Hosszú Éjek Holdjának didergő havában
társtalanok a csillagok s a magas ég gazdátlan.

Mintha

A Lélek azt mondja R. C.-nek: Írj! Mondd ki – mindenki helyett, mindenkiért!
És a Fiúnak, akit közénk vetett?
Igen, neki is, neki is azt mondja a Lélek: Írj! Mondd ki – mindenki helyett, mindenkiért!
S mit tesz ő, a Fiú?
Most is úgy cselekszik, mint mindig: többértelműen. Úgy tesz, MINTHA. Ír, mindazonáltal mégsem. Cselekvés és tétlenség között fénylik. Igen és nem között mosolyog, hogy fénye és mosolya nem emberi titkához kössön bennünket.
Mert mit is tesz?
Ír: a gyermek Jézus, ahogyan ember gyermekéhez illik, porba ír madarat, de mégsem, mert utolsó ujjvonása után írása eleven madárként elrepül.
Aztán még egyszer ír: a férfi Jézus, miután megdorgálja a háborgó tengert és elcsitítja a vihart, a vízen járva erős hitet s öröklétet ír.
Igen, a Fiúisten kétszer írt, egyszer a porba, egyszer víz hátára: mindenki helyett és mindenkiért.
R. C. csak egyszer ír, igaz, egy életen át.
De mikor fog úgy írni, mint Jézus: boldogságtól tágra nyílt és zokogástól lezárult szemmel – porba és víz hátára?

Esti mese

Ha mesebeli, csodálatos világunknak volt kezdete, lesz, talán, vége is – kezdi R. C. aznap esti meséjét Zének az Ezeregyéjszaka megtekintése után. Vagy nem lesz vége, hanem a kígyó önnön farkába harap – születésünk feje meghalásunk farkába –, élő kört rajzolva a mindenség falára, és így lélegzik tovább, szerelmetes önmagában. De lehet, hogy a világ – és életünk – a kezdet kezdetén is kör volt, s csak gurul, gurul, gurul, és lélegzik örökké. Igen, meglehet, hogy a teremtés ke-rekeken száguld – folytatja meséjét R. C. –, és Istennek eszébe sincs rálépni a fékre. Esetleg a teremtés kolosszális automobiljának nincs is fékrendszere – nem tudni, hiszen az Isten a világot úgy adta az emberek elméjébe, hogy az ember meg ne foghassa mindazt a dolgot, amit Ő cselekszik kezdettől fogva mindvégig… És így van ez jól – mormogja R. C. Zének –, hisz Istenünk műve örökké megáll, ahhoz nincs mit adni és nincs mit elvenni belőle: titokbeli kegyelem ez számunkra, kedves Zé – fejezi be R. C. aznap esti meséjét, felöltve hálóköntösét.

Sóhaj

Én istenem, én istenem, mért nem GYÁSZOLSZ, szentem velem –
írja R. C. egy papírra,
mely szentek neveivel zsúfolásig írva.
Én istenem, én istenem, mért nem ÖRÜLSZ, szentem velem –
javítja ki R. C. első mondatát,
nem feledve soha egyetlenegy szavát.